Kása még a régi ivásu emberek közül való, egyszerü, anélkül, hogy
egyuttal becsületes is akarna lenni, miután ezen irányban neki semmi
külön tennivalója nincsen. Ő az az egyszerü férfi, akit a mi vidékünkön
a „czélszörü szögény embör“ néven ismernek. Becsületessége föltétlenül
nyilvánvaló s ha volna ezen a tájon olyan bolond ember, aki egy ezer
forinttal sulyos tárczát az utszélen hagyna, Kása azt bizonynyal behozná
a gazdához, mondván:
– Már nézze csak tekintetös uram: valamik bolond ur mán mögén esze
nélkül kódorgott erre felé.
Kása nem is tételezné föl másról, csak urról, hogy utszélen ennyi
vagyont hagyhatna. Parasztikus ember ilyesmit nem tesz. De gyémánt
inggombot vagy ezüst dohánytartót is ott lehet felejteni az udvaron, az
neki mindegy. Lehet az a Smaragdus király kárbunkulus kincse is, reá
nézve akkora értékkel sincs, mint valamely kidőlt szőlőkaró.
Becsületében ő föltétlen. Ha egy királyságot lehetne ellopni, azt sem
lopná el, hanem figyelmeztetné az illető királyt, hogy vigyázzon jól a
birtokára, mert mások esetleg ellopják. Ellenben régen tudatik, hogy
minden ember megkisérthető s a Sátán különféle utakon ólálkodik s teremt
az áldozat elé oly dolgokat, minek ellent állani nem tud.
Kása részére a Sátán az eszközt a borban találta föl. Az iránt föltétlen
szeretettel viseltetik s létezését egyáltalán nem türi. Azt kebelére
fogadja, akár az övé, akár a másé s ugy el tud vele társalkodni, hogy az
csodálatos. Mindazonáltal nem birja az italt, mert mint a legtöbb
parasztikus ember, nem borivó. Az ember gyakran hall beszélni nagy
borivó parasztokról, ezek azonban más vidékiek s falubeliek lehetnek,
ahol az italhoz könnyebb a mód s az alkalom. Pusztai és tanyai nép
ilyenhez nehezen jut. Meglett embernek hétköznap eszébe sem ötlik, hogy
a csárdába menjen, ha csak különös dolga nincsen (miután ott történnek a
napszámos-fogadások). Bort sem tarthat otthon, aki nem vagyonos,
részben, mert nem telik rá, részben mert nincs a háza alatt pincze, a
kamrában pedig, ha hosszabb ideig áll, elromlik az ital. Innen van a
„teknyőben telelt bor“ elnevezés is. Hát Kása is csak igy van. Mint maga
beismeri: szereti a bort, de mert hozzá ritkán juthat: még sem borivó.
Igy történik aztán, hogy ha hozzá jut, Kását egy nagy pohár bor azonnal
imbolygó állapotra emeli, ilyenkor derült és vidám s rászól az ugató
ebre:
– Ne ugass kutya, a gazdád se ugat.
A második nagy pohár Kását már rendelkezési állapotba helyezi. Ilyen a
Kása s e miatt előle a borital szorgosan őriztetik. A gazda Kását a
pinczébe csak rendkivüli pillanatokban ereszti le kellő felügyelet
mellett s az esetleg fent levő kimaradt borok este zár alá tétetnek,
hogy Kása, ki éjjel fegyverrel őrzi a tanya békéjét, e fontos tisztében
meg ne tántorulhasson. Biz az asztalról el kell rakni és zár alá tenni,
mert különben Kása gazt vetne rá. Ez is valami régi mondás s olyan
eltulajdonitásokra vonatkozik, mik nem annyira bünből, mint inkább apró
csinytételekből erednek. A bugyellárist vagy az aprópénzes zacskót,
amiből a gazda a napszámosokat este fizette, bizvást ott lehetne hagyni,
arra ugyan gazt Kácsa soha életében nem vetne, ellenben fegyverével igen
komolyan őrizné egész éjen át.
Kása különben mint kapás éli világát, gyermekei vannak neki s felesége,
ki iránt igen nagy szeretettel van, mert néha elkövetett hibáit az
asszony hallgatag veszi tudomásul, mert hát én istenem, valami
szenvedélye mindenkinek van. Egyiké a kártya, másiké a ló, még olyan is
van, aki a kutyába vagy a puskába bolond. Történt tehát Kásával egy
nyári este, mikor a gazda kis fia a tanyán időzött, hogy a gazda elébe
kellett volna menni. A föld ugyanis, amelyen Kásáék vannak, igen boldog
vidék. Arrafelé már jár a vasut s ott zörögnek el a mérges vasbikák a
tanyák ablakai alatt. E vonatok sok embert összefaragtak már s némely
kavicsaik véresek, van azonban ember, ki belőlük elgazdagodott.
Némelyiknek csupa szerencse az, ha elüti a vonat, mert akkora
fájdalomdijat kap, hogy uj földet vesz az árán. És még azonfölül járni
lehet a vonaton ki-be. A gazda is ezen jött volna ki s mert csak kis
félóra oda az ut, Kása elébe ment, hogy, ha podgyásza lenne, majd segiti
vinni. Mert Kása is tudja, hogy mióta a fene rosz por (peronospora)
ellen dermedeznek (permeteznek), azóta mindig van mit kivinni a
városból, hol gépet, hol gáliczot.
Kása hát megindult, de oldala mellé vette a kis gazdafit is, hogy majd
ez igy az apját a vasutnál mihamarabb viszontlátja. Mentek a szőlők,
földek között, ákáczok alatt s az ember mesélt a kis fiunak mesét ama
két oroszlámokról, akik el akarták az égen földelni a fiastyukot, de nem
birták, mert (köztünk legyen mondva) kutya legény ám az a fiastyuk.
Palika nevetett a történetnek. Kása lassan ballagott a homokban s uj
mesét kezdett. Igy értek az állomásig, mely nem is állomás, csak
olyanféle megállóhely, de hiszen csak üsző marad az üsző, bármiként
nevezik is. Ezt pedig semmi figyelembe sem véve, a dolog ugy állt, hogy
igen korán volt még az idő. Bármerre nézett szét a lapos tájon Kása,
sehol füstöt nem látott s igy nyilvánvaló, hogy a bagonyok igen messze
vidéken kalandoznak. Ellenben Vincze bácsi csárdája pedig tökéletesen
itt van a közelben. Gondolt egyet Kása s odament.
Voltak ott néhány magyarok az udvarban bor fölött. Kása közébük ült és
rendelést tett ital irányában.
– De borzasztó sebösen hozzátok – parancsolta – mer mingyár gyün a
vonal.
Hoztak is neki borzasztó sebesen s Kása azt ugyanilyen módon el is
fogyasztván, még óhajtott egy borzasztóságot. Közben az idő mult, a
bagony is elhaladt a tájon, de mert nem állt meg az állomásnál, Kása
azonnal kitalálta, hogy nem jött meg a gazda. Kása ily okos s vajjon nem
érdemli-e meg a vidámságot az okos ember? Megérdemli (aki ellenkező
észjáráson volna, ide jőjjön). Kása érdemelni kezdte a vidámságot
szerfölött. Az alkonyat leszállt, ellenben egyre fölfelébb ment az
esthajnali csillag. A többiek Kását elhagyták, de Kása ekkor már miyel
sem törődött.
Vincze bácsiék ágyba fektették Palikát s Kását a tulajdon gondjaira
hagyták, mert a tanyából nem lehet az embert kilökni, mivelhogy akárhova
löki is, ugyis csak a tanyába esik. Kása egyideig még létezett az
asztalnál, többféle szóváltást folytatott az üvegekkel s utóbb az
érthetetlenekbe is beleunván, lefordult a padról s a kelő hold fényében
szeliden elaludt.
Történt ez éjjel, hogy a kakasok harmadszor kukurikolván, az eb is
fölkelt s lerázván testéről a harmatot, nagyot ásitott. Azután üzenetet
kiáltott át a szomszéd tanyákba hangosan. Bőgött a tehén is, mert
ihatnék már ilyenkor. Az ismerős hangokra Kása fölébredt, fölkelt s
lerázván testéről ő is a harmatot, tekintetét széjjelvetette az
udvarban. Látta, hogy a hely idegen, itt a tehénnek nem ő köteles vizet
adni, ez okból megindult. Ment a harmatos füben mezitláb (jó az nagyon)
s fujta fejét a szellő is, mely kora hajnalban támadni szokott. Kása
helyes utra tért, ballagott s lassacskán hazaért. Fölkelt már ekkorra a
nap, felesége a túrós kendők körül bajoskodott. Kása belépett a kis
ajtón az udvarra s hirtelen megdöbbenve megállt.
– Tecza – szólt az asszonyhoz rekedten – Palika hun van?
– Hun van? – kérdezte viszont foghegyről az asszony. – Hát hun vóna?
Kend vitte el tennap este, hát huva tötte?
Kása mereven bámult a homokba. Szinpadon ilyen eseményeknél rettenetes
rugdalózásokat szoktak elkövetni az emberek, mig Kása mit sem szólván
(de azt is lassan mondta), az istállóba ment s a szögről leakasztott egy
jó pányvakötelet. A karjára volt akasztva, mikor ujból kijött s
megindult.
– Hát kend? – kérdezte az asszony. – Huva mén kend avval a kötéllel?
– Huva? – kérdezte viszont Kása. – Hát huva mönnék? Vagy én mögtanálom a
Palikát, vagy mögtanának engöm ezön a kötélön.
Kifordult. Szavalt valamit az asszony, de a köteles ember mit sem
hallott, csak haladt visszafelé ismét. Kezdte volna ama csapásozást,
amelyhez ők igen értenek, de agya erre nézve még nem szolgált. Ment csak
előre s olykor félve tekintett az árkokba. Oh, irgalmas szent szüz! Hol
bokrok borultak össze: félrehajtotta az ágakat, hogy nem-e alattuk
alszik. Bár csak tudhatná, hogy hol hagyta el. Bár csak kalapját látná
az utszélen. Ő tud menni nyom után, de embert még sohasem nyomozott,
csak állatot, ami egészen más. Hát nincsen. De sehol és semerre sincsen.
Kása a fákra nézett és kémlelte, hogy melyik ág lesz elég erős.
Apránkint, bár egyre szomorubban, kiért a sikig, ahol a vonat szokott
szaladgálni. Széjjelnézett, hajolva kereste a nyomokat, de mit sem
látott, mert szemei nem is voltak most éppen erre valók. Jézus –
gondolta Kása – itt a halál.
Ki ne tenné meg azonban, hogy halála előtt némi bort ne innék? Csak egy
olyan kis két-három deczis po… különben egye kutya: egy féllitert. Kása
e gondolatok alatt a csárda felé irányozódott, de lassan haladt, mint
kin bú nehézkedik. A kötél vége lógott a vállán.
Szalad akkor elő a tanyából egy nagy fekete kutya, utána pedig egy kis
ember ingujjban és kiabálja.
– Kása bácsi, Kása bácsi!
Kása ugy gondolta, hogy térdre kell most esni, a haláltól való
szabadulás ezen pillanatában. De azután mégis arrafelé futott, felkapta
a fiut és teljes meggyőződéssel mondta:
– Palika… Palika…
Fölfogta a gyermeket, hogy most, amig haza nem ér vele, a karjaiból nem
ereszti. Meg is fordult azonnal és vitte. A gyermek azt kérdezte:
– Hát ez a kötél minek, Kása bácsi?
– Jaj, Palikám – nevetett Kása boldogan – gyönyörü szép kis csikót
láttam itt a rétön, aran patkó vót mind a négy lábán. Azt akartam vele
magának elpányvázni.
– Kár – vélte a gyermek – hogy el nem pányvázta.
Kása nyaka kissé kellemetlenül bizsergett. Megölelte a kicsi fiut és
vitte sietve hazafelé.