A maga gazdájává lenni annak, akinek semmije sincsen, nehéz sors. Bár
mégis mindenki azon igyekszik és forgatja elméjében a gondolatokat, hogy
miként tehetné. Mindszenti Mihály zsöllérember is hasonlókép volt, de
hiába gondolkozott, mire sem tudott menni. Nem volt öreg ember, nem
mondható, csak tavaly házasodott. De ez a szó nála nem volt igaz, mert
sem házassága előtt, sem házassága után nem volt neki háza. Azelőtt mint
béres legénykedett s elvette egy napszámos ember leányát, ki maga is
csak zsöllérként élt valami gazda kisebb tanyáján. Vannak ilyen kis
tanyák, amikbe lakót eresztenek, vagy hogy mert a tanya nagyon ócska,
ujat veret a gazda s a régit azért nem bontja szét, mert kerül abba
zsöllér. Mihály is ilyen helyre került, hogy Klárát elvette, mert azért,
hogy valakinek tulajdon födele nincsen, se legénynek, se leánynak, csak
összekerülnek, hogy egymásé legyenek. Isten rendelése ez, de gyarló
emberi elme nem látja meg a felsőbb hatalmak intézkedéseit, hanem inkább
gúnyt üz azokból, kik szegény sorsukat nem tekintve, életük folyását
esküvel közösre váltják. Mondják róluk, hogy: két bolondból lett egy
pár, máskép pedig Mihály sorsát olykép festik, hogy eddig csizmában
járhatott, ezentul meg majd mezitláb ténfereg. Mihály nem bánta a
szóbeszédet, ügyet sem vetett rá s Klárával el voltak valahogy,
napszámra ment az egyik is, napszámra ment a másik is; ha lehetett egy
földre, ha nem lehetett, külön. Ez nem baj, este a gyalogösvényen, amely
az ócska zsöllérházhoz vezetett, csak találkoztak s azontul fogva együtt
mentek hazafelé. Lehetős szorosan egymás mellett, mi onnan gondolható,
hogy vállaikon a kapák gyakorta összeütődtek. Szép hangja van a kapának;
igy alkonyatkor olyan, mintha valahol messze harangoznák az Urangyalát.
Közben Mihály is, mint minden ember, forgatta különfélekép a fejében a
sorsát és legkivált azon járt az esze, hogy a maga gazdája miként
lehetne. Minél jobban gondolkozott, annál jobban odajutott, hogy sehogy.
Ez baj, mert ha jól keressük, lehet olyan idő, amikor Klára már dologra
nem mehet, itthon is lévén elvégezni való s miegymás. No és ez a rozoga
tanyaház sem sokáig állja már a dicsőséget, hátulsó oldalát ép a héten
kellett ákáczrudakkal föltámogatni, hogy időnek előtte világnak ne
induljon. Aggodalmas gondolatok voltak ezek és bus sóhajtással nézett el
esténkint Mihály a tanyaház ablakából a földek fölött, amely mind a másé
s bár az ő keze munkája nyomán is, mind csak másnak terem.
Ez igy is maradt volna örökké, ha messze kinn a nyomásszélen, ahol már
nem a tanyák világa van, hanem a pusztaság kezdődik, uj dolgok nem
történnek. Az emberek kifundálták, hogy oda erdőt kell ültetni. Ugyde
volt már ott erdő. Azonban nem rendes, hanem csak ugy össze-vissza nőve
és nem álltak katonás sorokban a fák. Nem is ültette azokat senki,
valaha régen egy magot vitt oda a szél, vagy ép szálló madár is
kiejthette a csőréből, mikor kicsinyeinek vitte volna: elég az avval, a
mag megfogamzott, a fa felnőtt és ugy támadt a nyomán az erdő magától.
De hát hiába, nem az, amilyen kellene; igy azt határozták, hogy
kiforgatják. Hirdetést adtak közre, hogy jőjjenek az emberek ehez a
munkához és egészen ujfajta árakat szabtak hozzá. Az erdőből vállalhat
mindenki akkora földet, amennyiről gondolja, hogy bir vele. Azon a
földön tartozik kiirtani az erdőt, de egészen alapjában. Nemcsak hogy
éppen kidönteni a fát, hanem kiszedni a földből a tönköt a mély
gyökereket. Ezért a munkáért öt évig a föld ingyen, kivéve, hogy az
irtás után csemetefákat tartozik bele ültetni, de a csemetéket is ingyen
kapja. Közükbe vethet krumplit vagy dinnyét, meg a széleken kukoriczát
termelhet. S ami fát kidöntött, az is az övé, pénzfizetés nélkül. Ennyi
mindent kap ingyen, ezért támadt is a neve, mert ugy hivják őket:
ingyenös embör.
Mindszenti Mihály is, hogy ezen életmódról tudomást szerzett, elment
Klárával együtt ingyenes embernek. Ehez a gazdasághoz nem sok eszköz
kell, csak fejszék szükségesek hozzá és balta, fürész, meg annyi élelem,
amely az uj termésig kitartson. Máskép csak dolog kell hozzá és
egészség, kibirni azt a nyomoruságos életet. Mert hogy valaki el birja
képzelni, mi az a vadonirtás, az ember harcza a természettel, azért nem
kell Amerikába menni, itt meglátható a pusztaszélen. Csak ugy a maga
egyszál fejszéjével esik neki az erdőnek az ingyenes ember; szinte nehéz
elgondolni, miként birja a földből a maga egyszerü eszközeivel a
hatalmas törzsek óriás tönkjeit kiszedni. Mig a hosszu törzseket a
tanyákra elhordják, megveszik uj épületekhez mestergerendának, a többi
ott marad az irtott föld szélén, nagy halmokban, mert hiszen
fütőszerszám a tanyákon nem kell, van mindenkinek magának, azt meg nem
veszi senki. Ő maga tüzel belőle télen, amennyi kell a lakásban.
A lakás… A vasutak gyakran haladnak el faluszéleken, ott a kocsi
ablakából szerfölött apró kis zugépületeket lehet látni. Csak ugy
vályogból van minden ragaszték nélkül összerakva a négy faluk, a tetejük
lapos s az ajtónyiláson halad ki a füst. A czigányputrik ezek s a
lakások legutóljának lehetne gondolni ezen odúkat. Pedig dehogy. Az
ingyenes ember lakása az, a földbe ásott gunyhó. Egy nagy négyszögletes
lyuk a földben, alighanem valamely kiásott fatönknek a helyén. Némelynél
a földbe vágott lépcsők vezetnek le hozzá, de akkor igen tág marad az
ajtója s bever rajta télen a hó, meg elönti a nyári zápor. Hát inkább
csak az ajtónyiláshoz létra van támasztva, azon másznak föl, le. A
teteje abból áll, hogy faágak szolgálnak a négyszögletes lyuk egyik
szélétől a másikig, ez aztán meg van hordva kukoriczaszárral, száraz
bozóttal, földdel s a jó anyaföld azon ujabb eleven bozótot terem. Ilyen
lakásban lakik Mindszenti Mihály, meg a többi, aki ott irtást vállalt,
akik a kulturának ép oly előharczosai, mint a dakotai farmer. Másként
nem lakhat, mert a föld csak öt évig az övé, azután mehet tovább; ujabb
irtásra, ha van.
Itt éltek, mint e helyeken élni lehet. A pusztán nem jár senki, csak az
erdőtiszt lovagolt ki olykor hozzájuk, hogy a végzett munkát
megtekintse. Máskülönben csend van a tájon, az irtás szélén a maga
buczkáival már mindjárt a puszta következik, azon nem jár más, csak a
két Rózsák vezetése alatt a rideg barom.
Klára itt, ezen környezetben és ezen földbeásott barlangban gyermeknek
adott életet. Persze ehez azonnal törvényes dolgok következnek. A
huszonnégy óra alatt való bejelentése a születésnek, a keresztelés, meg
mi egyéb. Talán fölösleges emliteni, hogy a törvények e helyen a maguk
szigoru megállapodásaival annyit sem nyomnak a latban, mint az a sas,
amely a puszta fölött átsuhan. A gyermek megszületett és élt. Mihály,
mikor az ideje s az időjárás engedte, bevitte a tanyák központjába, ahol
van pap is, anyakönyv is, ott a gyermeket Pálnak keresztelték, mert
Klára apját is, bizonyos nevezetü Rengő Pált, mint neve mutatja, szintén
Pálnak hivták.
A Pál gyermek egy darabig élt anyja emlőjén a barlangban, utóbb azonban
meghalt. Ez közös sorsunk, hogy idővel közanyánk ölébe menjünk, de Pál
ezt igen korán, mondhatni idő előtt tette meg. Elhatározása gyors volt,
ugylátszik, örökölte apja keménységét, ki egymaga állt egy szál
fejszével neki az irtatlannak. Pál este köhögött s bár a székifü
virágából hathatós meleg levet Klára még akkor éjjel főzött neki,
köhögése nem csillapodott. E tekintetben a székifü virága nem használt,
mert bár az jó orvosság, de a főzése meg ismét füstöt támasztott a
barlangban s igy, amint az életben is elég példa mutatja, a jó igyekezet
rossz eredményeket szült és ezek nyomában Pál reggelre a maga egész
rövidségében kinyult.
Gyermekkorában ki hallotta pásztortüznél danolni a megölt legény
történetének nótáját, kit hiába költött az apja, az anyja, mert csak a
babája szavára támadt föl s azt kérdezte tőle: csináltatsz-e néköm
diófakoporsót? Mire babája azt mondta: csináltatok, csináltatok
márványkükoporsót. Mihály is csináltatott volna, ha tehetsége volt volna
hozzá, Mindszenti Pál részére márványkükoporsót, de kő ezen a tájon
mentül kevesebb van, márvány pedig éppen nem találkozik. Az Ur kegyelme
a márványt más népek közé adta, hogy azok is élhessenek. Mihály, ily
formán állván a dolgok, fürészelt deszkából koporsót szerkesztett és
Pált abba tette.
– Csókolj még rajta egyet – nyujtotta Klárának – majd aztán lészögezöm.
Leszegezte és hóna alá fogván a kis ládát, kimászott vele a létrán a
barlangból. Azzal aztán el-beindult a tanyák közé, a központ felé, hol
vannak oly emberek, kik hivataluk szerint temetések végzésére
alkalmatosak. Klára is ment volna, de részben erre a dologra még nem
volt képes, mert erejét a betegségen kivül a Pál halála fölött érzett
bánat is fogyasztotta, továbbá otthon is kellett maradni valakinek.
Mihály gyermekét, Pált eltemették a központi temetőbe, a kántor tett
fölötte némi éneklést. Mihály nyujtott is érte a kántornak annyit,
amennyi tőle telt. Azután hazament Klárához s voltak ismét ugy, mint Pál
jelenléte előtt voltak. Mihály irtotta az erdőt, ásta ki a tönköket és
Klára, amint birta, segitett neki. Egyhangu élet ez s a Pál elmulása
után való időkben csak az hozott bele némi változatosságot, hogy egy
napon a verem előtt megállott egy lovas városi pusztázó katona. Pöcsétöt
hozott. Ez egy czédula, amivel a biró vagy kapitány elé idézik az
embert. Ugy szokás magyarázni, hogy a kint való nép azért hivja e darab
papirost pöcsétnek, mert a kapitány részéről ha való, rajta van a város
czimere, a biróság pedig a saját pecsétjét üti rá. Ugy gondolom, hogy
nem igy van a dolog, hanem hogy a kintvaló tudásába átöröklődtek még ma
is a régi magyar királyok törvényei: a pecséttel való törvénybe-idézés:
a citatio cum sigillo.
Bár ez nem ide való beszéd. Elég is belőle annyi, hogy a pecsét Mihályt
a városba czitálja a rendőrbiró elé. Elment, nem lehet mondani, hogy nem
ment volna, mert éppen kilencz óra hosszat gyalogolt, mig a városba
beért. A rendőrbirónak beadta a pecsétet. Annál ott volt már a hivatalos
irás, mely szerint Mindszenti Mihálynak Pál gyermeke az orvosi tudomány
tökéletes mellőzésével ment a másvilágra. Mihály felelősségre vonatott,
hogy miért nem hivatott orvost? E kérdés a pusztai barlangból előkerült
Mihályra nézve annyira furcsa, hogy rá felelni sem tudott. Két forintot
inkább birságba fizetett és arról rendes nyugtató irást kapott. Azt
zsebre tette és kilencz órát gyalogolván ismét, éjfélre hazaért. Klára
fölneszelt, mikor Mihály a barlangba bemászott.
– Kend az – kérdezte – Mihály?
– Én.
– Hát miben járt kend? Tán elvöszik a fődet? – kérdi tovább az asszony.
– Nem – felelte Mihály – dehogy. Csak irást adtak arrul, hogy mink öltük
mög a Palikát. Hogy aszongya, ha doktort hozattunk vóna, nem halt vóna
mög. Két forintot is fizettettek velem birságba.
Klára könnyei megeredtek. Mihály egy kis üveget az asztalra tévén,
mondja:
– Hoztam a hajadba kétgaras áru szépszagu olajat.
Hogy Klára nem felel, Mihály egy darabig meredten áll a veremben. Azután
étel után kezd szótalan kotorászni, mert régen volt, amikor utoljára
evett.