Ezt az időjárást, ami a mostani, igazság szerint nem ugy hivják, hogy
szép idő, hogy pompás idő, hogy kitünő idő, mert az idő ezen járása
egyszerüen csak kincses időnek neveztetik. Valóban az is. Ez az idő,
amidőn a kalászok nagyobbodásának zaját éjszaka meg birja hallgatni, aki
ért hozzá. Minden növekszik ilyenkor, ami csak növendék. Igy teszem azt,
a paprika is most van leginkább abban a korban, amidőn kedvét kell neki
keresni. Ez a kapálásban nyilvánul. Ha a paprikát jól körülkapálják, de
közben óvják is, hogy a kapavassal meg ne vágassék, az olyan valami
viruló szép kisded növény lesz, hogy gyönyürüség nézni még annak is,
akinek semmi köze sincs hozzá. E kicsi szelid bokor ekkor kezdi teremni
az ő nagy gyümölcseit, amelyek oly mérgesek, oly formátlanok s mégis
annyira kedvesek, hogy például most harmadéve is százhatvan forint volt
belőle egy mázsa.
E nagy árnak oka az, hogy a vele való bánáshoz különös hozzáértés
kivántatik, azonfelül elsősorban mi Urunk és Istenünk segedelme, hogy
nekivaló időt adjon. Most adott, nem lehet panasz az égbeliek ellen,
mert ez, bárki bármit beszéljen, kincses idő. Istentől itt már a paprika
részére kivánni mit se lehet, hanem igenis a paprika kivánja az emberek
részéről a kapát. Ép azon alapon indul ki a tanyából korán reggel a
fiatal Toponárszki Gergely feleségestől, menvén a földbe, hogy azt jól
megkapálják, mert ritkaság az, hogy munkátlanokon Isten áldása legyen.
Ép csak tavalyi házasok ők, a fiatal gazda-pár, a felesége, bizonyos
Bánhidy Valér csak most számolt huszonegy esztendőt. Szép asszony, régi
jó magyar-fajta, bár az ember sem kivetős, bár mindenki tudja, akinek
esze van, hogy ő rácz származásu. Tiszapartiak ők ugyanis és a Tisza
tulsó partját már a ráczok lakják. Régi időben sok rácz származott át
onnan (csak egy ladik-utba került), bérleni való földeket keresvén.
Ezeket meg is találták s itt ragadtak, mert ragaszt a föld nagyon s ama
időkben még nem voltak hitbeli villongások. Lám, ha a Tisza árad,
egyformán önt el ráczot és magyart, valamint a jégeső sem tesz különben.
Igy apránkint elmagyarosodtak, összekeveredtek s csak a név mutatja a
régi időket, természetesen az is a maga módja szerint, mert kidobják
belőle a sok kemény betüt és Toponárszkiból Toponáczki lesz, mint a
Benkovszkiból Benkóczi.
Igy megy hát a fiatal gazda a földre az asszonynyal csak ugy könnyeden,
mert nem messze van az s délre hazatérnek. Csak két kapát visznek s a
vizes korsót mázatlan cserépből, amelyben olyan hüs marad a viz, mintha
pinczében állna. Megállnak a föld szélén, tekintetükkel vigigfutják a
paprikabokrokat, azután egymásra néznek szótalan boldogsággal. A
szerelmetesség is szebb igy, májusi munkában a gyönyörü termés előtt.
– Jaj de szép – szól az ember.
Az asszony bólint rá s felelni akarna valamit, de im, hirtelen
megdöbben. Reszketés fut rajta végig és elhalványodik.
– Nézze csak kend, kilelt a hideg.
Rázni is kezdi azonnal s az ember sietve boritja vállaira a kabátját.
– Eredj csak, eredj haza, fiam, aztán pihenj le – biztatja.
– De hátha elhagy – véli az asszony dideregve. – Hisz kapálni köllene.
Hát várnak egy kicsit, de Valért egyre jobban előfogja a fázás. Csak
jobb lesz ezzel hazamenni. Fogja is az egyik kapát, hogy majd azt is
hazaviszi s megindul. Az ember pedig most már szomoruan fog a dologba.
Néhány paprikatövet megkapál, mikor a szivébe üt a sejtés s gyorsan
megfordulván, Valér után tekint. És látja, hogy éppen abban a
pillanatban szintén megfordult maga körül egyet a haladó asszony, aztán
mint akit a villám leütött, végigesik az uton, a kapa pedig a válláról
messze elrepül. Minden munkát ott hagy e látványra az ember és szalad
arrafelé azzal a nehézkes futással, melynek oka a sulyos csizmákban
keresendő.
– Valér! – kiáltja. – Valér!
Hát ha itéletnapig kiabálod is, szegény ember, hogy Valér! ezt ugyan
többé föl nem költöd. Ez meg van halva tökéletesen, mert szél érte.
Furcsa az és lelkekbe vágó dolog, ha az ember halottját az országut
porában siratja zokogva, már pedig ez itt igy van, mert Gergely ott
térdel, forgatja, tépdesi kebléről a ruhát és ajkán keresztül igyekszik
bele életet lehelni. Nem lehet az, hogy meghalt, hisz még meleg. Az ám,
de e meleg is hagyogatja el apránkint s nincs mást mit tenni, mint
fölvenni a porból a holtat s vinni a tanyaház felé. S ott ismét a nagy
szomoruságok, az öregek sikoltása, a kis leány sirása, de ezekkel ne is
szakgassuk senki szivét, elég, ha az övéket szakgatta. Mert nem erről
van itt most szó, hanem másról van szó. Ugyanis már fölállitották a
ravatalt, a sima ágyra tették a halottat, gyertya is égett a fejénél,
mig a szomszéd Rózsa Mihály sietve hajtott a városba koporsóért és az
asszonyok imádkoztak, előbb a haldoklókért való könyörgést, azután a
bünök bocsánatáról szólókat, hogy: Kik még az életben szenvedtök,
örültök. Ez lesz majd végetök, mind ide kerültök. – Itt a királyoknak
lehull koronájok, eltünik hatalmuk – midőn mindezt már tennék, lóháton
sietve ér a tanyaudvarba a kardos ember, az öreg pusztázó. Azt mondja:
– Gergő, a halottadat be köll vinni a kórházba.
– Valért? – pillant föl szomoruságából Gergely. – Hisz nem gyógyitja azt
szögént mán mög senki kórháza.
– Tudom – felel a pusztázó – de erre igy van parancs. Majd odabent az
orvosok mögvizsgálják, hogy mi ölte mög.
– Mi? Hát a szél. Az érte az uton.
– Jól van, öcsém – mondja amaz a lóról – én elhiszöm, de odabe nem
hiszik el! Azt mondják ám, hogy hátha nem az ölte mög? Hátha más?
Mikor igy ököllel ekkorát a szivére csapnak Gergelynek, gyanusitván,
mintha ő ölte volna meg Valérját, pillanatra elsötétül előtte minden s
ugy érzi, mintha kezdené elhagyni az esze. Azután kifakad, mérgesen
beszél, miket csendes komolysággal hallgat végig a pusztázó. Mint olyan
ember, ki szokva van ezekhez. Ezért nem is viszonzá Gergely mérges
szavait s ezt méltóságán alul levőnek is tartaná ő, ki Gergely öregapját
már akkor ismerte, mikor Gergely édesanyja még nem volt az élők között.
Csak mikor a fiatal özvegy lecsillapul, szól neki:
– A törvén törvén, öcsém. Azon már te se segithetsz. Hát csak vidd be
Valért a kórházba.
Be is. Most már csakugyan és csak azért is beviszik, féktelen módon
száguldanak az indulatok Gergely kebelében. Vigyük, csak vigyük. Mikor a
szomszéd, ama nevezetü Rózsa Mihály kihozza a koporsót, holtját abba
emeli Gergely szép fehér ruhában. S a szomszédasszonyok ezuttal
Gergelyre példázván, az István királyunkhoz való éneket mondják, mely
szerint: Rólad emlékezvén, csordulnak könnyei, Búval harmatoznak szomorú
mezei, Lankadnak szüntelen vitézlő karjai, Nem szünnek iszonyú sirástól
szemei.
Lélekre lehet mondani, hogy bizony nem szünnek iszonyú sirástól ott
szemei senkinek sem. Városi ember talán nem talál e dologban oly sok
iszonytatót. De itt, ahol minden máskép van, im viszik szép Valérunk
testét be a csunyaszagu házba, hol őt halott korában késekkel vagdalni
és darabolni fogják. S majd onnan lészen temetendő, több testi
darabokban, mik, oh én uram és én istenem, föltámadáskor miként lesznek
vajjon ismét egygyé? Az ám. Erre feleletet senki sem ád. A tanyából
lassan indul ki a kocsisor, három kocsi van éppen, mert több efajta
temetéshez nem telik, mert elvégre a paprika is csak kapálandó. Ez
szomoru ut, be a kórházig. És az is szomoruság, ahogy a halottat
beviszik és jönnek a tudós orvosok és a kapitányságtól a biztos és
jönnek a törvényszéki urak, a vizsgáló, továbbá a király ügyvédje s
valóban csak a jó Jézus urunk tudná megmondani, hogy még ezenfelül kik
is jönnek, oly sokan vannak.
Nem kell hinni, hogy sok időbe kerül, mert nem kerül sok időbe, mig
megállapodnak abban, hogy Valért csakugyan a szél ölte meg. A szivét
érte. Irigyelte ezt a szivet a szél Gergelytől s megölte. Nem jó dolog,
de mit lehetne ellene tenni? Semmit sem lehet ellene tenni. Meghalt
felsőbb hatalmak végzése szerint. Jó. Ez ellen nem lehet tenni. De a
formája e dolognak, a pusztázó, a kapitány, az orvosok, a
törvényszékiek, a darabolás s azon rettentő vád, hogy nem-e Gergely ölte
meg Valért, mily borzasztó iszonyatosságok ezek.
Kihozzák ujból a koporsót, a tanyai kocsira teszik. Valér most megy ki a
földbe utoljára. Ott a pap is, ki kisérné, csak ugy ingben, mint
kórházból jötteknél szokás. És a kántor ur is a segédjét küldte el,
kinek bár szebb a hangja, de azért (ugy-e bizony) még sem ő a kántor? És
akkor e sivárságok között megindul a temetés. Valóban, még csak
keresztje sincs Valérnak, mert a sok lelki gyötrelem között
elfeledkeztek arról, hogy nevét a fába vágassák. Ellenben mezei
virágokból font koszoruk lógnak a kocsik lőcsein. Igy haladnak a rövid
uton, mely a kórháztól a temetőig vezet, csupa kórházak, börtönök és
kaszárnyák között. Micsoda ut ez, én jó uram! A pap lassan megy a
gyalogjárón, halottja kocsiját Gergely maga kormányozza, s ő, Valér,
fejtől fekszik hozzá. A pékek kaszárnyájánál, hol ép prófuntot osztanak
ki, megállnak, hogy beszentelje a pap Valért s azután szabadjára
ereszsze.
A latin zsolozsma kezdődik s a kántorsegéd mondja a bucsuztatót.
– Valér! Valér! – kiáltja Gergely a kocsiban és sirva fakad.
A többiek is leveszik kalapjukat s gondolkozva hallgat mindenki. Mily
véletlen eset ez. És mily szégyennel teli való, hogy Valért igy
meghurczolták, darabolták s most ily nyomorultan, szegényesen,
szégyennel kell őt vinni ki a földbe. Igy meghurczoltatni.
Ki ad ezért elégtételt?
Ki ad, emberek? Az Isten.
Mert im, ép történik, hogy jön haza itt a kaszárnyák közén a
gyakorlótérről az ezred és jön legelől egy kompánia és kardot ránt a
kapitány:
– Compagnie, habt acht! Compagnie, rechts schaut!
És a kapitány ur, a hat arany csillaggal a nyakán, a fényes kardot
tisztelgésre vágja és a legénység keményen lépdelve szijjat szalaszt s
mind valamennyi veti fejét Valér koporsója felé. Jön a másik kompánia, a
harmadik, a negyedik, az aranysapkás tiszt urak, a nyalka kadét urak s a
mogorva, vén őrmesterek mind, mind kommandéroznak a legényeiknek, hogy
fejet vessenek a Valér koporsója felé. A kardok suhannak a levegőben s
az aranyos tiszt urak, midőn tisztelgésre lecsapnák, komoly
szomorusággal tekintenek a halottas-szekér felé. És a legények levágják
szintén kezüket a puska agyához s járulnak el fővetéssel Valér előtt.
Egy kompánia, két kompánia, három kompánia, egy batalion, egy egész
ezred, igy végigtisztelik ők Gergely halottját. Kemény, erős kommandók
hallatszanak s Gergely, kiben a köny árja most már csakugyan megindult,
hátraszól a koporsóhoz:
– Valér – kérdezi büszke szomorusággal – Valér, hallod-e?