A gőzbika a tányába lassan beczammog. Most már olyan maguktól járó
gőzbikák is vannak, amelyek az uton szinte megdöbbentik az embert, ha az
akáczfák alul pihentéből feléjük tekint. Sivitnak ezek a gépek, a szaga
sem kellemes egyiknek sem. Amelyik olaj már a kerekein elunta magát, az
adja ezt az alkalmas szagot.
De azért még nem minden gép ilyen. Meg vannak a régiek is. Amelyek még
maguktól nem járnak az uton, hanem ökrök huzzák. Ez az igazi, mert amaz
nem a szegény embernek való. Ugyan emez sem. Egy ember nem szokta
megvenni. Öten-hatan állnak össze, hogy egyet megvehessenek. Ez olyan
kis részvényes üzlet. A gép aztán sorra járja a tulajdonosokat s
mindenütt elcsépel. Mikor mindezt bevégezte, akkor elmegy pénzért
csépelni, vagy pedig részt kap a csépelt buzából. Gépész, már olyan
valóságos, nincsen hozzá, hanem valamelyik tulajdonosnak a legényfia
odafönt járt Pesten és kitanulta a masinisztaságot, amelynek különben
gőzgépkezelői tanfolyam a neve. No aztán csak ugy elvégzi a dolgát, mint
a valóságos masiniszta, legalább eddig nem durrant szét a gép a keze
alatt.
– Ha kis baja van a gépnek – vélik – ő is elintézi. Ha pedig nagy baja
van, ugy sincs abban okos embör.
Ahogy a szerfölött komoly ökrök a gépet a tanyába behuzzák, a gyerekek
mind összeszaladnak a láttára. Aki a lovakat őrzi a semjéken, az is
befut, mert el nem tudja gondolni, miféle nagy állat lehet az, amely
most érkezett. (Tán csak nem elefánt, akit az iskolában is tanitanak?)
Széles és mély nyomokat vág a tanyaudvar szikes homokján a gépkerék.
– Apám, mi ez? – kérdezi egy kurta férfiu.
– Hát mi vóna – mondja az apja. – Masina.
Az ám, csakugyan masina. A gyufa is masina, a gép is masina, minden
masina, ami furcsa és csodálatos. A gyufán az a csodálatos, hogy ha a
falon végighuzzák, meggyullad, a gépen pedig az a furcsa, hogy szalmával
alá gyujtanak s akkor azonnal forog a kereke, hogy hajtsa a cséplőt. A
cséplőn pedig ismét borzasztó sok kerék van egymásba akasztva, az mind
forog, lármáz, zakatol. Egy egész halom bucsufia, egy egész kendőnyi
vásárfia nem hozott volna ilyen gyönyörüséget a gyerekeknek, mint ez a
masina. Bár csak messziről nézik, mert mellőle elparancsoltatnak.
Az emberek pedig tesznek-vesznek a gép körül. A legény, aki „odafönt a
Pestbe“ a masinisztaságot kitanulta, rendelkezik. Most ő az ur. Máskor
az ilyenfajta fiatalember az öregebbek előtt nem igen szavalhat,
aminthogy az nem is illendő, miután amazok részén van az ősz haj és a
tapasztalat. De hát itten mégis csak ő tud legtöbbet. Ahogy aztán a szij
a kerekekre került, a munka megindul.
Valamely ember, bizonyos nevezetü Fehértói Mihály, aki részvényes a
gépbe, kedvtelve nézi a gép forgását. Lám, már füttyent is s ahogy az
első kévéket a cséplőbe dobja az etető, mérges bugása azonnal
hallatszik.
A hangok hallatára az udvarban a kutya fölüti a fejét és néhányat
vakkant azon ismeretlen ellen, aki igy kiáltoz. A semjéken a tehén abban
hagyja a legelést s föltekint. A tehénnek ez szokása, mert a nagy, fehér
búböczék kiváncsiak. Ők azt is meg szokták nézni, hogy az uton ki halad
el, miféle kocsival és hosszasan néznek utánuk.
Lehet, hogy a ló sokkal komolyabb, semhogy hasonló dolgok az agyának
munkát tudnának adni, lehet azonban, hogy az onnan van, hogy a ló sokat
utazik. Jár különféle vidékeken a kocsi előtt, bemegy a városokba,
szaladgál uradalmi földeken s igy előtte a gép füttyentgetései, a cséplő
dobjának mély bődülése ismert dolgok lehetnek. Nem lehet ezt tudni,
mivel a lónak mindössze néhány szava van s azt is csak a járatosabb
kocsisok értik. Hanem maguknak az embereknek, akik távolabbról hallják,
a fütty és a bődülés igen furcsa. Pár év előtt ilyen hangok még nem
laktak a tájékon. A kalászból a szemet a lovak patája taposta ki és nem
a dob szelelte ki a buzát, hanem lapáttal vetették a szérün a szél
ellenébe. Legföljebb a nagyobb kisbirtokokon akadt olyan gép, amit
beleástak a földbe és a vasrudjaik is a föld alatt szolgáltak a
cséplőig. Amolyan szelid masina volt az még, a felesek görhes lovai
vontatták körbe s közben még maguk is nyomtattak. Lassan folyt vele a
munka, szij nem volt, ami elkaphatta volna sebes forgásában az embert,
tüzelni nem kellett alá, szénszag, kormos gépész, sivitó fütyülés,
tüzveszedelem és emberi szerencsétlenség – mind, mind hiányzott. Nem
nagyon régen volt, de nem tegnap volt, az bizonyos.
Azon időkhöz képest csodálatos, hogy tájakon, amelyeken sohasem járt,
ime a vasbika az ő minden toldalékaival megjelen. – Szava oly rendkivül
furcsán, szokatlanul fut végig a nádasok, mezők és tarlók fölött; s a
gyümölcsfás szőlő levelei közé beérve, az emberek, asszonyok bizonyos
megütődéssel hallgatják és mondják:
– Hejnye, ez mán mégis csak igazán de furcsa dolog.
Csakugyan az. Még a szarka is megrebben a diófán. Egy öreg ember azt
mondja: No, nézd el, nézd. Mig mások a házakba sietnek, hogy a faliórát
a fütyüléshez igazitsák. Mert a gép éppen tizenkét órakor fütyül, bár
hogy aztán a gépnek ki fütyüli azt meg, hogy mikor van igazság szerint
tizenkét óra, azt már nem tudja senki.
A gépfütyülés ideje előtt akkor volt pontban tizenkét óra, mikor az
ember a napon a tulajdon árnyékának a fejére rá tudott lépni. Bár hiszen
ez sem az igazi, mert egyiknek hosszabb a lába, mint a másiknak, ismét
meg a másiknak hosszabb a nyaka, mint az egyiknek. Ki lehetne az
ilyesmibe okos?
… Jár a gép. Omlanak bele a keresztek, más oldalon telnek a zsákok. A
szalmát kazlakba rakják s minden ember kétannyit pipázik, mint máskor,
mivelhogy most nem szabad. Jó szerencse, hogy aki a gépet eteti, az nem
dohányos. A gépet lány eteti, Kórmányos Etel nevezetü és mit tárgyaljuk
tovább a dolgot, a gép egyszer nagyobbat bődül, mint szokott és vad,
iszonyatos sikoltás van ezzel elegy. Sárhányó Pál éppen nyujtaná át a
szekérből a keresztet a gépre az Etel elé, mikor látja, hogy mint
valamely kereszt, Etel is becsuszott.
Orditja Sárhányó Pál: – Megállj!
Hát hiszen igen. Már megálltak. Többen a cséplőre másznak és Kórmányos
Etelt kiemelik. Ez nem nehéz munka. A madárhúsú Etel ezelőtt sem
lehetett valami nagyon sulyos, most pedig még könnyebb, mert lábai neki
már nincsenek.
Vér önti végig a cséplőt, vér a buzát, a szalmát, de még a polyvát is. A
föld tiszteletére egy leány föláldoztatott.
A kocsi, amely a testét vinné, az utra a tanyából lassan hajt ki. Az
uton a járók kérdik:
– Mit viszöl?
– Etelt.
– Hát mi esött az Etellal?
A kocsis int egy nagyot a kezével arrafelé, amerre a masina áll és azt
mondja:
– A gép…
E nap a környéken hiába bizakodtak a népek, hogy a gép majd este hat
órakor megfütyüli a pontos időt. Nem fütyülte, mert állott. Igy a cséplő
sem dolgozott s nem bőghetett, mert ki kellett belőle tisztogatni az
embervért és elvégre valahol csak meg kellett találni Etel lábait is.
De holnap már majd fütyül megint s akkor azok a népek, akiknek
órás-tanyájuk van, ismét utána igazithatják az óra tetején a
czirkalmokat.