Volt abban az időben nálunk, odalent a novibazári táborban egy
feketeszakállu, alacsony, mérges kis ember, káplári sarzsiban, bizonyos
káplár Maksa nevezetü. A legények, akik a szava alá tartoztak, nevét nem
Maksának mondták, hanem mint Macskát tisztelték. Mert szigoru volt a kis
ember fölöttébb rendet tartott, többet, mint kellett volna, mert elvégre
a rend is csak olyan orvosság, hogy megárt belőle a sok. Ő tulságos
sokat buzgólkodott ezen s minden alkalmat helyesnek talált arra, hogy
legényeit sulyosan leszidja, vagy egy pár napra a tábor áristomába
vitesse. Egy alátartozó legény, a hosszu és szerfölött erős Ördögh meg
is mondta neki egyszer: „Hej, Macska, Macska, ha egyszer innen hazaérünk
Magyarországba, igy félkézzel fölemellek a nyakadnál fogva, de nem
teszlek le addig, mig meg nem fulladtál. Akkor maradsz majd csak igazán
Macska.“ A Macska nem szólt rá semmit, csak börtönbe vitette az
Ördöghöt, mert e fajta szigoruságot tartott azon a területen belül, ahol
husz-huszonöt embernek az ő eszejárása szerint kellett élni. Bár
kitudódott, hogy a Macska eredendőleg nem volt sem szigoru, sem pontos
oly igen nagyon a végletekig, hanem keménységének oka tisztán csak a
magasabb ranguaktól való félelemben volt keresendő, ami nem ritka dolog
olyan helyen és közönséges nyelven ijedtségnek neveztetik. Ez az ember
hát ezen okból volt szigoru s mert csak a tények előadására kell
szoritkoznom, nem mondhatom el, hogy a hosszu és nagyöklü Ördögh a
hazatérés után csakugyan arra a szinvonalra emelte-e, ahova emelni oly
erősen igérte.
Aligha tette, mert a Macska voltaképpen nem is volt rá érdemes, mert
néha mégis csak alább hagyott a szigorusággal. Ez olyankor volt, amidőn
hazasóvárgó dalokat énekeltek a katonák. Nem olyankor, amidőn
szabadságukban állott, hanem tiltott időben, amidőn rendnek kellett
lenni. És még sem tudott olyankor szigoru lenni a Macska. Ahogy a nóta
szólt az otthonvaló Magyarországról, elfeledte ő is a rendszerét és
hallgatott. Ha már nagyon sok és nagyon hangos ilyenféle sóhajtás szállt
erre hazafelé s már gondolta, hogy a lárma miatt baj lenne, akkor is
csak szeliden szólt:
– Ugyan ne szakgassátok az embör szivit…
A szomoru dalok azonban azért nem hallgattak el. Fölzokogott a barákok
sarkaiban a nóta a szép Magyarországról, melytől mi messze estünk a
vörös sziklák közé s néhányan már itt is maradtak végkép a vörös sziklák
között. Ahogy a katonalegény parasztészszel a maga szive verését
versekbe foglalni tudja, olyan különfélekép szól az ének a távol
hazáról, lombos nyárfaerdőkről, a kis pej lóról, mely talán bizony most
szomjazik is, mert nincsen, aki itassa rendesen s ime, a tó is
befagyott, amiből ő tulajdon maga szokott inni. Hol hát az a fejsze, –
ábrándozott a bakavers sirva – megyek, beverem a jeget, hogy ihasson a
kis pej ló eleget…
Gyerekes dolog ez, de mindenünnen csak azt dunogták; nótája csöndes,
elhaló, végezetével elborulva tekintettek egymásra az emberek. Mert
szomoru sors az, a jó kis pej lóról, amely idehaza a nagy mezőkön és
tágas helyeken éli világát, csak ugy messziről zümmögni verses dalokat.
De a Bodri kutyának sem volt nyugta, a Sajó kutyának sem, továbbá a nagy
fehér Tiszát is emlegették a dalok. Ami a lentvaló élet napi nyűgéből az
emberek részére szabad idő gyanánt maradt, az leginkább csak ilyennel
telt el, mig ellenben máskor rendkivül nagyokat hallgatott a társaság.
Szótalan pipáztak, mignem azt mondja egy:
– Otthon mán járnak a betlehemösök.
Bólintottak az emberek és hallgattak tovább. És oly szótalan, mély
hallgatások voltak ezek, hogy a vad hegyi folyó zugása közben is
behallatszott, hogy megy valahol a hegyen fölfelé valamely katona
valamely őrházhoz és nótában kérdezi a sötét vidéktől: Mikor megyek
hazafelé, szép Magyarország felé?
A dal szavát széthordta a völgyben az esti szellő a különféle katonai
népekhez. A minarétek tetejében hiába gegőzött a török harang, ha a
legszebben fujta, akkor sem hallgatott rá senki. Csak mindenkinek azon
járt az esze, hogy ugyan mikor megyünk hazafelé, szép Magyarország felé.
De feleletet senkisem adott, a feketülő hegyek csak hallgattak. Forró
sóhajtásokra és meleg vágyakozásokra nem indul meg az ő keblük, mert
szokva is lehetnek az ilyesmihez, miután a római légiók nótás katonái is
kérdezgettek tőlük annak idején egyetmást. A sulyos nagy hegyek azoknak
sem feleltek. Nem is értenek hozzá. Mit tudják azok, hogy mi az, mikor
egy ember kezdi mondani: „Csárdás kis angyalom, más ölel, ugy hallom“ –
hogy ezen mindenki elszomorodik. A napfényes mezőkről, a sürü
nádasokról, a szelid és halk folyóvizekről mit tudnak ők, kik még csak
szélkiáltó madarat sem láttak a barázdában futni? Nekik legfölebb
ilyenekről ha a föllegek beszélnek, amelyek lassan usznak innen arra
lefelé, mert bizonyára nekik sem kellemes ez az utazás.
Oh a föllegek! Azok is igen kedves vendégek voltak s ha ritkásan,
nyaratszaka uszott arra valamely olyan fehér bárányfelhő, amilyen a mi
kék egünkön otthonos, a katona fölnézett rá, megemelte a sapkáját és
mondta egymásnak: Nézd, ez alighanem hazulról gyütt… És azokról is
verses nótákat csináltak, a bánatfelhőkről, amelyek Szeged felől jönnek,
jaj de nagyon sebesen.
Semmiféle poéták nem voltak pedig azok, akik a honvágyat, mit a maga
valóságában az ő parasztszivük kimondani restelt, igy versbe és nótába
formázták. Csak egyszerü parasztlegények voltak, köztük egy-kettő
iparos, jórésze azonban a tanyák világából és szomszéd falvak
akáczvirágos utczasoraiból. Viselkedésük itthon nem valami hires, ugy-e
bizony? és érzelmeik az ő hideg és nyers szokásaiknál fogva itthon is
igen el vannak vermelve. Abban a sivár életben pedig, amit oda alá
folytatni kellett, némelyiküknek már esztendőkön átal, még ridegebbre
vált a lélek. De azért nem halt el annyira, hogy ne sirt volna titkon az
otthoni mezők után, mert azzal álmodott és azzal kélt valamennyi. Nem
bir az alul szabadulni senki, lelkének ez a tápláléka, ha a határon
kivül kell szomorkodnia.
Valamely alkonyat volt, őszeleji alkonyat, amidőn ahogy a tábor udvarán
és a zugó viz partján a napi dolog végeztével álmodozott a nép, kisded
fekete fölleg jelent meg az égen a magas hegyek ormai között. Erről
hazulról jött és igen nehezen haladt és egyszer csak keringélni kezdett
a völgy fölött.
– A fecskék, a fecskék! – kiáltozta a sok gyerek – jönnek
Magyarországból!
Csakugyan azok voltak, Isten madarai, akik Kisasszony napja körül
szoktak utra kelni, hogy meneküljenek a tél elől. Nagy raj volt nagyon
és amint forogva röpdöstek a levegőben, látszott már rajtuk, hogy
éjszakai szállást keresnek. Mert ezen völgy után ismét nagy hegyek
következtek, a Balkán hegyes vidékei, oda bizony egy kis pihenés
szükséges. Nem volt akkor a kis, pár száz emberes táborban szem, amely
ne ezen apró légi madarakat nézte volna. És odajöttek pihenni a
fabarákok tetejére. Ott volt a szomszédban a török város, oda is
mehettek volna, de nem mentek, mert hiszen magyarországi utas idegenben
nem szállhat máshoz, csak magyarországihoz. Hármas, négyes sorával ülték
végig a tetőket; a keritésekre, az eresz-gerendákra is jutott a seregből
és tele volt csipogásukkal az egész környék. A katonák meg néztek föl
rájuk és beszéltek hozzájuk, kérdezve, hogy mi ujság otthon, kis
fecskék? Ugy-e nehéz volt a mars idáig a csunya hegyeken keresztül? A
szegény kis vándorok csak csicseregtek a kérdésre ugy, ahogy ők tudnak,
de az tökéletesen ugy hallatszott az elepedt füleknek, mintha magyar
beszéd volna. Mert arrafelé nem lakik a fecske, általában nincsen apró
madár. Nincsen ott semmi. Sasok és ölyvök birodalma az. Azonban csak
most mert volna jönni a sas vagy csak egy ölyü is! Halálok halálát
nyerte volna ez estén, mikor az édes, apró magyar vendégek az ereszet
alatt beszélnek. Ameddig csak beszélgettek, mindvégig lesték a szavukat
a katonák, mignem a kis törődöttek elaludtak ott a tetőszélen, az
ereszetek gerendáin és a párkányokon. A barákok szobáiban nem volt ez
este lárma, csak beszélte egymásnak a nép boldogan, hogy lám, hát erre
jöttek. Hogy bizonyosan tudták, hogy erre kell jönniök. Talán otthonról
üzentek is velük, mert az ilyesmi lehetséges, miután a fecskék az Isten
madarai. (Mondja kend mán, komám, nem-e vöszi kend észre, hogy ez a
nagyobbik e, ez a kövér, nem épp az öreg szüléméktül való?)
Azután csend volt, magyar raj aludt a födél fölött, magyar raj a födél
alatt. Ezen az éjszakán még könnyebb volt hazaálmodni, mint máskor, bár
az máskor sem ment valami tulságos nehezen.
De azért még nem riogott az őrségen a kürt, mikor már ébren volt a nép,
hogy a fecskéi után nézzen. Szerette volna azt mindenki látni, hogy
hogyan indulnak a tovább való messzi utjukra a kicsi magzatok.
Azzal azonban senki se számolt, se ember, sem fecske, hogy miféle szelek
lakoznak a feketehegyek katlanaiban. Elővágott onnan észak felől éjfél
után a nagy hidegség és havat hozott, amely belepte a tetőket, a
barakkokat és igen nagy hideg lehetett, mert az utszélen járó
turkószerbek azt kiabálták egymásnak: Zima, komsia, zima.
Ami meg a fecskéket illeti, azoknak javarésze ott hevert a havas földön
megdermedve, kifagyva szépen. Némelyik, ahogy elállta altában gyenge
testét a fagy s lebukott a barak tetejéről, még vergődött valamicskét s
nem éppen a fal tövében dermedt meg, hanem szárnyaival verte a havat és
odább akart menni én szegény állatom, mert tudta, hogy neki utja van
valamerre. No egy pár lépést el is vergődött a hóban.
A nép pedig ott türelmetlenkedett a barakajtókban és el volt fagyva az ő
szivében is minden virág és nem mert kilépni az ajtó küszöbén, mert
akkor szeges lábbelijével halott fecskére taposott volna. Időbe telt,
mig valahogy átugrálták a dermedt testeket és a kurtatermetü tambur
Asztalost, ki akkora ugrásra nem volt alkalmatos, a hosszu Ördögh csak
ugy kivetette a hóba, hogy a halott fecskék fölött elhaladni birjon.
Káromkodott is az Ördögh (a nevivel jár különben), mondván, hogy ilyen
sorsokat miért éreztet velünk a sors? Senkisem volt rá felelettel: egy
uj, nehéz kéreg szorult a lelkek fölé. Infanteriszt Kéhlerféhler
lépegetett a fecskék közt. Kéhler volt a neve, de mert az a golyó, mit ő
küldött, soha czélt nem talált, okos német szó szerint Kéhlerféhlernek
neveztetett. Igen kövér, de mindamellett bohó ifju volt ez a
Kéhlerféhler, bár egyébként tanyai származás, amin nincs mit
csodálkozni, mert van itt olyan juhász is, akit Hoffmannak neveznek. Hát
Kéhlerféhler a hóba térdelt, fölvett egy fecskét és nézte, a két
tenyerében.
– Nini – mondta – még meleg.
Két nagy tenyere volt ennek a Kéhlerféhlernek. Paraszti és durva a
tenyér, de annál melegebb a vér, amely alatta lökdösődött. Ebbe a két
tenyérbe fogta a madarat. Tenyere melegétől a madár éledt. Szemeit a
félhalódó állat fölnyitotta és Kéhlerféhler nagyot orditott.
– Embörök, élnek még a fecskék!
És szinte tülekedve, egymást előzve rohanta meg a katonanép a
hóbafagyott fecskecsapatot. Ki mennyit birt, annyit szedett föl belőle
és a hosszu Ördögh, ki az imént kihajitotta a hóba a rövid tambur
Emerich Asztalost, már ismét behajitotta a barákba, hogy fűtsön, ahogy
csak tud, mert meleg kell ide. A sok baka pedig hordta be a fecskét, az
asztalokra rakta és keszkenővel, fehér ruhával, miegymással teritgette
és akadt, aki fejen csókolva ébredő madarát, a száján keresztül igyezett
bele lelket lehelni. Nem maradt a tábor udvarában elhullott fecske egy
sem, csak amely már végleg elhalt. Emezek meg, a barakszobákba
hordottak, egymásután nyitogatni kezdték a szemüket. Jaj de nagy örömök
voltak azok!
– Nézd-e, mán éled!
– Hát az enyim? Ni, hogy mozdul!
Mozogtak csakugyan a kis állatok. Volt, ki már fölült az asztalon és
széjjel tekintett. Gyönyörüséges szeme van a fecskének, kis
aczélgömbjében le van rajzolva az, akire éppen tekint. Hordta a sok
katona nekik a komisz kenyeret és az erőre kapottak közül már akadt
olyan is, amely feléje nyult. Vizet is vittek nekik csajkákban, de
továbbá hoztak fekete kávét is. Mert miután a bakanép igen szerette a
fekete kávét, amibe komisz kenyeret apritott, a barakszobák haditanácsa
hasznos tápláléknak vélte ezt a fecskék részére is.
Jó volt-e, nem volt-e: nem tudni, de annyi bizonyos, hogy egykettőnek a
kivételével mind életre jött a fecske. És azután – bár ki is nevessenek
érte – az az állat tudta, hogy hol van. Mert egy sem vadult meg, egy sem
röpdösött a falnak, hanem otthon volt valamennyi. Összeázott szárnyaikat
a legfinomabb eszközével: a fogkefével puczolgatta a baka. Azután
mindenkinek a fecskéjei ott laktak azon délelőttön az ágyon. Más
kompánia állt épp aznap szolgálatban, hát szabad volt a nap és kedve
szerint ajnározhatta kis magyarországiait a nép. Gügyögtek nékik a
katonák, mint ahogy apró gyereknek szokás. Rá válaszul csipogtak a
fecskék és a durvalelkü parasztkatona szinte siránkozva mondta nekik:
– Mért nem ugy mondod, hogy érteném, hogy mid fáj?…
Dél felé az idő kiderült, a szél abbamaradt. Tenyéren vitték ki az
udvarra a fecskéket és fölrebbentek onnan a tetőre. Ott beszélgetni
kezdtek s várták a társukat. Sokat hoztak ki a népek és ezek is elmentek
aznap délután. Szerencsés és boldog utat sóhajtottunk utánuk.
Más felekezet pedig, a gyengébbje, még azon éjszaka is ott hált. Betette
a katona az elgyötrött, az elárvult kis madarat az inge kebelébe és
együtt aludtak, a verekedésre fogadott legénynek és a rövidke kis
madárnak a szive egymáson dobogott. Másnap aztán mind elment.
Infanteriszt Alekszander Hézső eresztette el az utolsót. Fölvágott a
magasba a madár, néhányszor körülkeritette a tábort, azután megindult a
társai nyomán.
– Eredj, csak eredj, hálátlan kutya, – kiáltotta utána Hézső, pedig
voltaképpen annyi köny peregett a nagy veres szakállába, hogy az sem
birta állni: arról is lepergett.