Senki ebből a napból nem gondolta volna, hogy mit lesz hozandó. Ugy
kezdődött, mint a másik, az állatok is azok maradtak, amik tegnap, pedig
mondatik, hogy az állat megérzi a veszedelmet. Bizonyos-e, senki
megmondani nem tudja, mióta a régi boszorkányok elmultak s ma már nincs
ember, aki a madarak és denevérek nyelvét értené. Egyedül a kutya az,
amely néha világos, napos délelőttön kifut az árnyékból a tanyaudvar
közepére s föltartván a fejét, olyformán, mint mikor a ló szokott a
felhőkre nevetni, idegen hangon hosszu, szomoru vonyitásba kezd. Ez
rendszerint nem jót jelent, az bizonyos. De ezuttal a kutya sem tett
ilyest és semmi állatok nem nyugtalankodtak. A lovak italt kaptak rendes
időben, hajnaltájon és ugyanekkor a kakas az ő régi módján üdvözölte a
hajnali csillagot. Feketésbe volt még a táj, de az akáczok fiatal
levelei már ébredtek alvásukból, a jegenyék legteteje pedig bólongatni
kezdett, mert apránkint föltámadt a szellő.
Igy volt ezen a reggelen a tanyán. Hajnalhasadtán fölkelt Fehér Máté és
szétnézett az udvarban az állatok között. A kutyát lánczára kapcsolta
vissza az éjjeli szabadságából, s mire a felesége is kijött a házból,
fogadta az asszony jóreggel-kivánatát. Viktor a tyukokat nézte körül s
kötőjéből sárga kását szórt az egészen apró fiókoknak. Máté egy ágat
vett föl a kert mellől s védte a pár napos csibéket a falánk kacsák
rohama ellen. A kacsák már meg is fürödtek ekkorra a kut mellett a
vizben s most el akarták enni a sárgakását a sárga csirkék elől. A
gácsér vezette a támadást, de Fehér Máté jól a fejére ütött az ággal.
– Te rossz csont – mondta neki – eredj kigyót fogni, még majd hogy éppen
téged traktálunk kásával.
A gácsér – élemedett, okos kácsa volt ez – el is ment és hápogva hivta
maga után a hadát. Siettek, megkerülve a sövényt, ki az árokszélre s ott
lármázni kezdtek nagyon.
– Tanakodnak most, hogy mit tevők lögyenek – szólt Máté Viktornak. – Jót
huztam a Makszi fejére.
Ezen nevettek. Viktor most elereszté a kötője sarkát s mind oda szórta
az ételt a csipogóknak. Mivelhogy odabent is csipogni kezdtek.
Kihallatszott a házajtón, hogy valaki azt kiáltja:
– Anaaa…
– Mék, mék – felelte rá szinte öntudatlan az asszony – mögyök mán, kis
pulykáim.
Máté boldog mosolylyal tekintett utána. Messzi, a mezőség tulsó oldalán
hirtelen hosszu tüzdárda jelent meg az égen s utána rögtön a föld
peremén vörös világával feltünt a mindenek élesztője, a nap. Libegett,
egyre jobban mutatva magát. Máté eldobta az ágat s kalapját emelvén,
köszönté. Aztán nézte, mert soha ennek a nézésével betelni nem lehet. Az
Isten küldötte ő, ki sirjából minden reggelen feltámad, lassan és
méltóságosan. Azonnal üdvözölni kezdik a madarak, a szarka cserreg és a
sas gyorsan emelkedik, mint illik is, hogy alantosai nevében tisztelje.
A Búböcze megszólal az istállóban és azonnal ki is lép a kuthoz s a
gazdára tekintvén, a maga nyelvén pár rövid szóval mondja neki:
– Vizet, Máté, vizet a Búböczének.
A libák meg egyszerre nekiiramodnak és keresztül a sövényen.
– Gágá – mondják a libák a napnak s feléje terjesztik szárnyaikat.
A töröttlábu varju, a tanyaudvarok humoristája már rég lejött a
padlásföljáróról s ezuttal abban foglalatoskodik, hogy a zabos zsákon a
lusta macskát költögeti, a farkát csipdesvén. Az akáczok teljesen
fölébredtek, leveleiket szétbontják, illatuk azonnal érzik. A
jegenyenyár zöld levele a szellőben fehér hamvas alját mutogatja. Mindez
egybeolvad és mindez gyönyörü. Nincsen ennél különb templom a világon.
– Kszü, pszü – kiáltja mérgesen a macska és jól pofonüti a varjut. –
Grá, grá, kurkurkur – felel rá emez ijedten s rögtön elugrik és billeg a
kutya felé, hogy ezentul most már majd ezzel társalog.
Máté néz és hallgat és áll elmerülve, igy nyujtván imáját mindezekért
annak, aki adta. Azután fogja a baltát s folytatja a dolgot ott, ahol az
este elhagyta és faragja az uj kapubálványt a régi helyett, mert idővel
még a kapubálványok is elmulnak. Akkor kijön a pitvarajtóba Viktor, a
két karján két apró emberrel.
– Apja – mondja – apja!
Máté leteszi a baltát és odamegy. A Pistika, ez meg a Miska. Pistika a
jobbadik, Miska a balabbik. Tökéletes egygyek, mert ikrek, de mégis a
Miska a tömzsibb. Lyuk van a képin, ha nevet. Erről lehet megismerni,
hogy melyik kicsoda.
– No, mit köll mondani? – kérdezi Viktor.
– Addon Iszten ló löddelt. – Igy véli Miska, hogy ezt kell mondani. A
példán Pistika észre térvén, szintén szól:
– Addon Iszten ló loddalt.
– Ló löddelt, ló loddalt – köszönti vissza őket boldogan Máté, csók
között. – Én mindön kutyáim…
István és Mihály lekivánkoznak a földre. Kissé hideg még és harmatos,
azonban azért nagyon jó. A kicsi meztelen lábak edződést szivnak föl az
áldott homokból.
– Ujság van, apja – szól Viktor mosolyogva. – Nagy ujság.
– No? – mondja Máté.
– Hát nem találja kend el?
– Ujság? – ismétlé Máté. – Nem tudom. Nem vélök rá.
– Hát… – folytatja dévajkodva Viktor.
– Hát? Mond no, ha tudod.
– Hát épp ma két esztendősek a gyerökök.
– Oh, uram Isten – nevet Máté – hát ijen vén népek mán kentök, iftyurak?
– A! Búböcze! – mondja Miska a tehénre.
– A! Búbocza! – mondja Pista is.
– Ugyan hát mit adjak nekik? – szól Máté.
Tanyán nincs játék a gyereknek, de nem is kell. Ott a liba, tyuk,
csirke, kutya, macska, sündisznó: mind jó barát. Egyedüli ellenség a
sánta varju, mert az kiszedi rendesen a Pistika kezéből a tejes
kenyeret. Hát a dióval gurigázni kutya? Vagy beleülni a talicskába
kettősen, aztán hajtani a lovakat: Dü te Tárga, hóha hó! A homokba pedig
olyan házakat lehet épiteni, hogy az valóságos ritkaság. Máté bemegy a
belső házba és két darab egészen fényes krajczárt hoz elő.
– No netök. Egyik egyiknek, másik másiknak. De jól vigyázzatok rá. Ezön
vösz édös anyátok nektök ruhát. Ez péz, ugy nézzétök.
– Péz – szól Miska.
– Péd – folytatja Pistika.
Teljes csodálattal tekintik meg, külön-külön, egyik a másikét. A
barnapiros apró arczokon a bámulat ül. Lám, ilyen is van a világon, amit
ők még eddig soha nem láttak.
– Ni! – mondják egymásnak.
Máté és Viktor nézik, egymás mellett állván, a husukból való hust s a
vérükből való vért.
– Az enyimek – szól Viktor.
– Hát. Hogyne. Mindön a tied mán éppen – felel évődve Máté.
Evvel aztán megy is vissza az akáczfarudhoz, amit faragni kell. Az
asszony a házba tér, hogy rendezkedjen. Igy vannak egy darabig. Viktor
már mindent rendbe szedett s a konyhában foglalatoskodik, hogy a tejet
melegitse a népeknek. A balta alatt kint kong a rud s recscsen róla
sorra az a darab, amit Máté lehánt. Egyszer bekiált:
– Viktor te! Vidd be a gyerököket.
Az asszony kilép:
– Miért?
– Ugy nézöm, föltámad a szél.
Valóban, a tanya mellett a vetéseken a szélkiáltó madár egyre erősebben
hallatja szavát. Fönt a jegenyenyárfák tetejének birodalmában már zugás
van. Hirtelen messze vékony hegy emelkedik a homokból, egyre nagyobb,
egyre magasabb. Ott már a forgószél járja a boszorkánytánczot. Viktor
épp hogy ölbe kapta a gyerekeit s bevitte a házba, már ide is érkezett
süvöltve. Utána nagy zugás következik és végig vágtat a tájon a száraz
vihar. A gólyafészek leröpül a kémény tetejéről és száll messze, az apró
gólyákkal egyetemben. A jegenyék sirnak s a nagy elhajlásokban pattog a
derekuk. Minden, ami csak állat, sietve menekszik az udvarból födél alá.
– A Náczi varju nagyon jól megfér most a Jancsi macskával. – Minden
madár elül, csak a szélkiáltó szava hangosabb egyre, amely bolondul
szaladgál, a fejét épp most hányó buzavetés között. Máté sietve futkos
az udvarban, becsukva minden ajtót, ablakot, ami nyitva volt. Néhány
eltévedt apró csibét fölszed s bedobja a kotlóshoz, az ágasrul leszedi a
köcsögöket s a földre fekteti. Az idő pedig mindig nagyobb. A
szénapadlás elől elfujta a nehéz létrát és bontogatja már a ház tetejét.
Egyre lejebb száll, a földet keresi, hogy abban kárt tegyen. Mikor aztán
leér, hogy egész hatalmával söpri a füvet, a homokot, egyszerre semmit
sem lehet látni. Ez az az idő, mikor a vasjáromszög megtanul röpülni.
Nincs levegő, se ég, se föld, csak homok van, szálló, röpülő homok, mely
elfog mindent és betemet mindent. Rettenetes a zugás. Kétágu öreg
törzsek ketté hasadnak, fiatal fák gyökerestül fordulnak ki s földre
fekszenek, azon henteregvén. A föld fölszállt a a levegőbe, a föld
utazik s nő a homok, mindegyre nő. Máté kiáltana bele a zivatarba, de
nem bir, a röpülő homok urrá lett az emberen.
– Isten, hol vagy? – szól elhaló szava.
Még egy ideig dőlnek a fák és visz mindent a szélzivatar: gerendát,
szénaboglyát, azután haragja kezd elülni. Egy nagy, utolsó fuvás elviszi
még a galambok duczát, azután óriási hosszu sóhajtásával elvész a
zivatar. Vonul odább, három-négy forgószél homokhegye fut végig a tájon,
távozóban.
A homok lassankint leszáll, a reszkető levegő elcsendesül. Máté rázza
magáról a földet, ami ellepte s mély szomorusággal néz végig a tájon.
Lám, mit hozott a nap. A szálló homokban, ami ellepte az udvart, a
sövényajtóig megy, hogy megnézze azt, amit megnézni rettegés és lelki
kinszenvedés: mi lett a vetésből Isten ezen csapása után. Ám a
sövényajtót kinyitni nem lehet, ugy tele van fujva mindennel, fával,
karóval, vödörrel, homokkal. Hát csak a sövény fölött tekintett szét a
fekvőségre és amint a szurós ágakat széthajlitván, tekintete a vetésekre
esik, följajdul. Mintha kétágu szigonynyal szakgatnák a szivét, mintha
kalapácscsal vernék a fejét, a homokkal lepett haját a vihar
boszorkányai. A nyilegyenes táj most dombos, hepe-hupás. Ahol a
buzavetés állott, nagy, tágas mélyedés látszik, mint amilyen a kiszáradt
tófenék szokott lenni, ahol pedig az árpa virult, ott se sikság, se
árpa, hanem magas domboldal: a buzavetés földestül átvándorolt az
árpavetésre. Látván ezt s a maga tiszta eszével azon pillanatban
fölfogva e dolgok következményeit, Máté szemeiből kicsurran a köny és
vize elvesz a képét boritó homokban. Ugy érzi, az esze pusztul s minden,
ami a világon van, előtte elfeketedik. Lassan megfordul az ember.
Visszamegy a házig s éppen mikor Viktor halaványan nyitja az ajtót,
szemközt ér vele.
– Viktor – mondja megtört szomorusággal – látod-e? Látod-e? Nézd, nincs
sömmink. Amit a jobb kezével adott az Isten, elvötte. A balkezével járt
itt. Nézd. Elpusztultunk. A nincsetlenségbe jutottunk. Mivel érdemöltük?
A szeretett ember könyázott, poros arczára függeszti szemeit az asszony
és az ajtófélfába fogódzik e megrendülések alatt szótalan. Ki tudna erre
mit felelni? Ő is csak ugy van, mint amaz, itatni kezdi az egereket a
szeméből s állnak a pusztulás közepett hallgatag.
Ám Miska félretolja az anyja szoknyáját és előlép. Csillog a kezében az
uj krajczár és kinálva nyujtja az apja felé:
– A! Apám! Péz!
Pistika a másik oldalon következik elő és röviden kinálja vagyonát:
– Péd! Péd!
Fehér Máté letérdelt az istenhozta homokba, átvette két karjával két
gyermekét és Viktorra nézett. Könyezése már elcsillapodott.