Oda a juhász,
Nincsen a juhász.
Ki mondja most a kutyának:
Ej, haj, puli ne?
Rendkivül tudatlan állat a birka s igy nem lehet csodálni, hogy legel,
bár a gazdája agyon van verve. Már hogy az a bizonyos nevezetü Vitéz Kis
Mihály. A szamara sincsen sehol. A szamara bizonyosan siratná, ráfujna a
testre, de nincsen meg a szamár: elvitték azok, akik agyonverték Vitéz
Kis Mihályt. Hogy ki verte agyon, azt most már megint nem lehet tudni;
ki tudná, mikor még azok sem tudják, kik a mezőkön szoktak ilyenféle
dolgok után nyargalászni.
Nagy szikes mezőség az, ahol a juhász halva fekszik, kopár pusztavidék,
az isten is a birka részére teremtette, mert ez a gyámoltalan állat
valahogy csak elvergődik azon a kevés füvön, amit itt-ott harapni való
gyanánt talál. Leginkább is csak ennek a falkái szoktak járni ez
elhagyatott vidéken, amely a sok termőföld közé ékelve olyannak látszik,
mintha valamely átkos kéz feküdne rajta, mintha a füszálakat az
nyomkodná bele vissza, hogy nem, itt ne teremjetek. Tavaszszal, továbbá
föld árja idején viz szokott rajta lenni, sulyos, szürke viz, tele
szikkel, mi köszvényről és szakgatásokról orvosság. Hullámos nagy tó ez
időben, máskor pedig végkép kiszárad és maró szikes oszlopokat sodor
róla a levegőbe a forgószél. Asszonyok kószálnak ilyenkor ott és söprik
rajta a szódát. Más alkalommal hosszunyelü, fésüforma gereblyével a
székifü virágát tépdesik róla ugyanők, mert azt megveszik a patikában.
Persze, hogy igy még a patikusok is beleártják magukat a dologba, a
bürgének minél kevesebb ennivalója marad és soványak is. Bőrük oly módon
lötyög rajtuk, mint mikor kis ember valamely magas férfi ruhájába
öltözik. Az árva pusztaságra jó messzünnen két oldalról falusi tornyok
tekintenek; ha a szél jó, harangjaik szava még el is szolgál idáig.
Harmadik oldalról, de azért ez is igen messze van, látszik a lapos táj
szélén a városból is valami, tornyok és gyárkémények, elmosódva a
szürkeségben. A gyárkémények nagyon messze ellátszanak, négy-öt órai
távolságban még akkor is látszanak, mikor nem látszanak. A föld
peremének az alján hosszu, vékony füstoszlopok emelkednek fölfelé, mig
el nem vesznek: azok mutatják, hogy ott a város. Azt is lehet tudni,
mikor jár rossz idő a város fölött; akkor nem nyulik a füst föl olyan
magasra. Errefelé ez a drót nélküli táviratozás. De ez nem mondja el
senkinek, hogy Mihály itt fekszik a nedves, esőáztatta sziken és nincsen
benne élet. A többi juhászgazda meg bojtár, aki e téres tágasságon
legeltet, Mihály sorsát éppen nem veszi észre, mert igy esős időben ők
is csak ép ugy fekszenek a földön, belebujva a szürbe, amelyből csak a
csizma látszik ki, meg némi darab a bőralju rézpitykés nadrágból. A
birka is összebuvik ilyenkor apró csoportokba, mert nincs mit legelni,
miután az eső beleverte a kevés gyér füvet a fölázott székföldbe és
szódát enni a bürge nem hajlandó.
Fekszik Mihály mozdulatlan. Jó hosszu ember volt ő, mig élt, bár most is
az, sőt elnyulásában látszik csak meg a maga valósága. Helye körül föl
van turva a föld, látszik, hogy tülekedtek előbb, mielőtt a halála
történt. Nekifeszültek a földnek a csizmasarkok és nagy hasitásokat
vágtak rajta, mint patkójával télen szokta jégen tenni a gyerek. A
tusában Mihály hanyatlott el s bár nincsen, mint a nóta mondja, rézfokos
az fejében, páros kés az mejjében, hanem azért Mihály tökéletesen meg
van halva.
Csönd ül a vidéken, szitál hidegen az őszi eső. Tompán szól néha a
vaskolomp a vezérürü nyakán, amint fejét fölemeli és azt mondja:
– Bé.
Mindig ezt szokta mondani.
*
Vannak véletlen szerencsék és ezt is annak lehet mondani, hogy ép arra
halad a lovas pusztázók őrjárata. Gunnyasztanak a hosszu kibontott
köpönyegben a lovon a legények: aludni való idő az ilyen, mint ahogy
ezek a juhászok is mind „humnak“ a szür alatt. De lám, Vitéz Mihályon
nincs szür. Arra forditják hát a lovak fejét s odaérve látják, hogy
nincsen már benne élő. A nyeregből leugranak és nézik. Azután távolabb
eső juhászoknak kiabálnak:
– Haó! Héj!
Hasmánt fektéből némelyik felüti a fejét s ha közelében van a pulikutya,
azt azonnal oldalba is üti, hogy miért nem szól, ha idegen ember jár a
tájon. Azután odahaladnak a kardos emberekhez, csuszkálva kicsit, mert
akármilyen magas sarka van a juhászcsizmának, mégis csuszik a sziken,
mert esős időben olyan szappanforma ez a föld. Arrafelé haladtukban
tünődve nézik, hogy miért fekszik még mindig Vitéz Kiss Mihály a földön:
talán bizony agyonütötték? Odaérve látják, hogy: nini, csakugyan. A
kampós botok alsó vége komoly némasággal szuródik a földbe. Azt kérdezi
egyik pusztázó zsinóros legény:
– Ki járt erre az éjjel?
Mondják, hogy senki, mert szólt volna a puli.
– Hát tegnap este? – adják föl tovább a szót.
A juhászok összenéznek. A széles nagy kalapok alatt, a fürtösre hagyott
hajak között az agyak gondolkoznak. Hogy hogy is… hogy is csak? Hogy
tegnap… Várjunk csak, emberek. Mi volt tegnap? Persze, itt kint
elmosódnak a napok, csak tavaszt számol a juhász meg őszt s e kettő
közébe eső időt csak ugy tartja számon, hogy azalatt vetett ágyon nem
hál. Hát a tegnap; persze, persze, mi is volt csak tegnap?
– Vásár volt az uj faluba – tudatja egy juhász.
Az uj falu nem uj falu, de mert mégis ujabb a keletkezése, mint a
többié, ugy hivják, hogy uj falu. Ha háromszáz esztendős lesz, akkor is
csak ugy hivják majd. Ami pedig azon szót illetné, hogy ezen uj faluban
vásár volt, az ismét ugy értelmezendő, hogy a vásár okánál fogva tegnap
este sokan haladtak át a pusztaságon. Talán négyen… vagy öten is.
Kedvetlenül rázza a vállán az ázott köpönyeget az öregebb pusztázó
legény, már hogy ez a Gallyas Miklós. Ha abrakot hozott volna a lónak,
mindjárt más volna a dolog, de mikor nem hozott abrakot. És ime, mégis
neki kell ereszkedni, mert itten tett történt.
– Hát, – mondja Gallyas Miklós, de többet nem mond, csak kapaszkodik föl
a lóra.
Egy bojtár, olyan egészen sihederforma még, azt kérdezi a többi
komolyaktól, kik a testet körülállták:
– Én szólhatok-é?
A fürtös fejek és a nagy kalapok integetnek, hogy hát igen. Különben
igen erős juhszag van, mit a sok juhász okoz. Szaguk olyan, mint az
áposodott juhturóé s a ló nem igen állja. (Hiába, ez velejár a
sajtkészitéssel.) Mondja a bojtár:
– Két kocsi czigány is mönt erre. Ehun a nyomuk, ép ide vág.
Gallyas Miklós öreg pusztázó legény nézi a nyomot, amit a kocsikerekek
vágtak. Mert rendes ember sem kopott küllőt, sem kopott tengelyt nem
tart a kocsijában; az a hátulsó kerék, amely nem halad az első után,
hanem külön nyomot vág, leginkább czigányé szokott lenni.
– Amugy pedig – folytatja a siheder – nem messze voltam én innen a
bürgékkel, mert az én gazdám is még most is bent részögösködik az uj
faluba. Mikor azok a kocsik föltünedöztek, még Mihály bácsi fütyült,
mert hallottam. Azt fütyülte, hogy – – – majd mingyár mögmondom én: azt
fütyülte: Ojan kényös mindön ága, nem állja az madár lába.
Egy férfi juhász, előre hajolva a leszurt bot fölött, hogy szinte majd a
testre esik, szól:
– Hát azt pedig nem fütyülte.
A siheder a szóra restelkedve mentegetődzik:
– Ugy vélöm, mintha azt fütyülte vóna.
– Hát pedig nem azt fütyülte – felel mérgesen amaz. – Mert tudom nagyon
jól. Mert én is hallottam. Mert azt fütyülte: Házunk előtt elhaladó
barna legénnek Subáját éppen csakhogy lengeti a szél…
Ugy lehet, hogy még egy halál esne a juhászok között a fejlődő vita
nyomán (megél a birka, ha kiütik is közüle az embert), azonban az öreg
Gallyas leinti a mérgesen társalkodókat, parancsot adván a nyeregből:
– A testöt röttön bevigyétök a városba a kórházba a konczházba a
doktorokhon. Az asszonyát tudatni köll, mönnyön be ü is, odabennt majd
irnak az esetrül krotopollumot. Münk mög majd mögyünk az embör után.
A juhászok lassan fognak a munkához, mert szét kell a dolgot osztani. A
siheder küldetik Török-Kara Pál tanyájára, mert az esik ide legközelebb,
hogy fogjon be és jőjjön, majd testet visz be a városba. A többi
elszéled vissza a bürgékhez, egy ott marad, kampós botjával őrt állván a
halott fölött, kire olykor elgondolkozva, szomoruan tekint. Gallyas
pedig a társával elhalad. Utjuk nem nehéz, csak a kocsinyomokat követik,
amelyek mind eltitkolhatatlan módon mutatkoznak, ameddig csak a szikes
pusztaság tart. Ép körülbelül itatásnyi ut, mire a homokra érnek, hol is
már nyomot találni nem lehet, mert a homok nem nyommutató, azt a kerék
ahogy szétválasztotta, a kerék továbbforgása után ismét csak egymásba
folyik. Fáradságos az ilyesmi, nem kedveli azt sem ember, sem ló, az eső
pedig egyre erősebb. Utszéli napraforgók olajmagvas nagy virágai annyit
szivnak be belőle, hogy nem birja a szár a terhet és sorra kidőlnek,
szeliden a homokra hajolván. Nem dől azonban ki Gallyas. Jó ló van
alatta, mert nem lehet mondani, hogy rossz ló volna, miután eddig még
csak szoritani sem kellett. A társa pedig, bizonyos Kútásó Illés,
szintén egészen jó fából faragott legény, az ötös huszároknál volt
szakaszvezető, amig le nem degradálták és szintén tud ahhoz, hogy a ló
nem olyan állat, mint az ökör, hanem a lóban akarat van, amit helyes
bánásmóddal irányozni tud az, aki ért hozzá. Bár itt a homokban csak
verni kezdi a hab az állatot s meglassubbodnak tökéletesen.
– No – véli Miklós – majd mingyárt.
„Mingyárt“ jön egy másik puszta, csak épp a lakottabb vidéken kell
átsurranni, mi másfél óra alatt megtörténik. Ez már jobb hely, mert itt
buja a fü és nem süpped meg a lóláb. Amugy a táj lakatlan, itt-ott való
semjékek vizi madarain fölül semmi egyéb nem látszik eleven. De mégis.
Némi feketeségek mutatkoznak az ég alján. Apró pontok, amik lassan
mozognak előre.
– Ahán! – mondja Miklós.
Most egyenest arra mennek a tág téren, amerre ama sátorosczigány kocsik
mozognak.
– Ludasiak, mondom, hogy ludasiak – szól társához Miklós, mert tudni
kell, hogy Ludas határában rosszhirü czigányság szokott lakozni.
Sebesebben is megy a két pusztázó, mint eddig, egyre jobban közelbe érik
a kocsikat. Már oly közel érnek, hogy látszik is Vitéz Kis Mihály
szamara, amint oda van kötve a saroglyához. Koczognak. A nagy vastag
kard hol a sarkantyu szárnyán, hol a kengyelvason cseng, hol a ló
oldalához ütődik, rázódván a testhez csatolt szijakon. Ám, mielőtt
egészen odaérnének, a kocsin járó sátorok egyikéből fény villan elő,
utána dörrenés és a vágott ólom csunya sivitása hallatszik a két városi
katona feje körül. Azután a második kocsiból, továbbá a harmadik
kocsiból, végül a negyedik kocsiból durran a fegyver és száll a golyó,
jobb helyet nem találván, a pusztázók között az avarba. Lehajol Gallyas
Miklós oldalt, az egyik csizmájából kiakasztja az egészen sarkig vett
kengyelt, mely után leszáll a nyeregből és fegyverét csatolván, viszont
golyót küld. Illés nemkülönben. Válaszul hat puska ropog és sietnek,
mentül sebesebben sietnek a czigánykocsik.
Lova kantárszárát karra vetve, kezében az ócska mordálylyal, tétlenül és
tehetetlenül áll a puszta közepén Öreg Gallyas Miklós, szemben a
tulnyomó erővel. Ránt egyet a fegyver závárán, hogy kiessen belőle a
kilőtt rézportok és kedvetlenül, keserüen mondja:
– Hej, a kutya teremtésit ennek a világnak.
Illés pusztázó legény, a lóról, ahol van, szótalan fejbólintással
mutatja, hogy szintén igy vélekedik. Visszaforditják a lovakat, mennek
csöndes elgondolkozásban hazafelé; im, Vitéz Kis Mihály esete
boszulatlan maradt.
A Badár ló szügyéről nagy darab tajtékok esnek a földi mezőre.