A födél nélkül élő gulya neve némely helyen rideg marha. Régi szó ez s
bizonyosan onnan keletkezett, hogy az efajta marha minden szeretetet és
kényelmetességet nélkülözvén, rideg életet él. Más részen megint
gulyának mondják, ismét más részen pedig csordának. Bár ez utóbbi szó
tisztán csak azon állatok gyülekezetére illik, melyek reggel elmennek
hazulról s estére kelve ismét hazatérnek. Ily különféle nevek vannak.
Mifelénk pedig ugy neveződik, hogy: barom. Általános vélemény pedig,
hogy a tehén egymagában is barom. Itt azonban nem. Itt a tehén
egymagában tehén s csak akkor lesz barom, ha legalább ötszáz van belőle
együtt. Nem tudni, melyik elnevezés az igazabb. Kereskedni az ilyennel
azonban fölösleges, miután ha hetvenhét könyvet irkálna is erről össze
valaki, a kereseti pusztán ama bizonyos Rózsa András és Rózsa Istvánok
azután is csak ugy mondanák a gulyának, hogy barom. Véleményük szerint
ez a név illeti s az ő véleményükre nyomdafestékkel hatni nem lehet. Más
volna, ha harmincz vagy negyven darab fát küldenének nekik különféle
rovásokkal, amit ahoz értő emberek vágtak. Azokból némely dolgokat ki
tudnának olvasni. Hogy ime, ezen három vékony a három jegenyés Vizhányó
Pált jelenti, eme kövér kerekség pedig Sebők Jánost, a pókhasut. Ama
igen nagy hosszuság a hat apró vonással bizonyára Nyárfás Imrét, akiről
különben is tudatik, hogy hat tehene van idekint a baromnál.
Szárnyék manapság már imitt-amott van. Ide is, amoda is fákat ültettek
az észszel élő emberek s e fákból idő multán erdők keletkeztek. Ez most
már a szárnyék helyett van s valamelyik oldala mindig megvédi esőtől,
széltől vagy a nap melegétől az állatot. Csak a gulyások cserénye marad
meg, azt látni itt is, ott is a puszta közepén. Akkora kis darab
kerités-sövényből, mint egy szoba. Abban lakik a cserényes, aki nappal
főz a többire, éjjel pedig kerüli a gulyát, amely lefeküdt a karó körül.
A gulya ugyanis olyan társaság, hogy nappal elpihen a pusztában itt is,
ott is, de éjjelre megszokott helyet keres. Hogy ezt megtalálja, egy
hosszu akáczot kivágnak, ágait lebotolják s a csupasz magas karót ássák
valahol a puszta közepén a földbe. Azt aztán a gulya elismeri, hogy az
az ő háza, födele s nagy nyugalommal telepszik köréje este.
Gulya sok van a nagy darab földön, néha tiz is, mert nyolczszáznál több
darabot nem igen tesznek egybe. Az már olyan nagy sereg, hogy három
ember nem birja rendben tartani, bármennyire érti is a dolgát. Mert
rendszerint hárman vannak egy csapatnál: két ember meg egy gyerek.
Tavasztól őszig csak ugy kint vannak az ég alatt, mint az állataik,
krumpli-paprikást szoktak enni, továbbá tarhonyát, zsiros kását, arra
nagyokat isznak a csordakutból s mód felett egészségesek. Szeretik az
aludt tejet is és a tarhót, amiben van részük elég, mert szerződés
szerint az a tej az övék, amit a tehenekből kifejnek. Ily módon nem is
rossz mesterség az, mert hasznuk van a tejből is, amit az asszonyaik
elhordanak és turót, vajat, sajtot csinálnak belőle. A várostól is
kapnak fizetést, valamint minden gazdától minden darab állat után az
őrizésért egy-egy forintot. Ezzel szemben azonban megvan a vagyoni
felelősség, hogy akármi történjen tavasztól őszig, bármiféle gyanus
ember kódorogjon a határban: nem vesz el a jószágból egy czitek sem. Ez
oknál fogva meg nehéz mesterség a gulyásság s csak olyan ember üzheti,
aki tökéletesen kiérti magát a világi állapotokban.
*
A nagy pusztán, ahol a gulyák laknak, vasárnap némi embermozgás látszik.
Máskor csend van arra s nagy néha halad Szabadka felé egy-egy kocsi vagy
pedig gyalogosok haladnak s megkérdik, merre van a Pálinkás-erdő, ahol a
fa tetejében a Mária látszik. A gulyások ezeket utba igazitják s azután
csendes megint minden. Vasárnap már más. Többen jönnek ilyenkor a gulyák
felé, kocsin vagy gyalogszerrel. Mind olyan ember, aki azért jön, hogy
föltekintse a marháját. Hogy nőtt-e a tavasz óta? Gyarapodott-e? A fü
térdig ér csaknem, abban az emberek kéjelegve járnak.
– Ilyen teritött asztalnál csak gyarapodhatik – mondják s keresni kezdik
a Bimbót a nagy tömeg állat között.
Mi is ilyen irányban értünk ki, hogy megnézzük a Tündér üszőt, amely a
tavaszszal került ide. Előbb a Vincze János gulyájában volt s az
tartozott érte felelettel, de a kapás tudni vélte, hogy ezuttal a két
Rózsáknál van. Hogy Vinczénél igen fölszaporodott a jószág s átadott
belőle emezeknek. Ő tudja, neki megüzenték.
– Kicsoda?
– Nem is vélök már rá – felelte az öreg – de valaki mondta a multkor.
Ez a „multkor“ az augusztus közepi bucsut jelenti, amidőn a vén ember is
elment a csárdába s két álló napig felejtgette, hogy öregszik. Ennyi idő
alatt kétségkivül lehet néhány üzenetet váltani s igy most már egyenest
arrafelé hajtottunk, amerre felé sejteni lehetett, hogy ott őrzik a két
Rózsák a gulyát a pusztában. A buczkák közt nemsokára elő is tünt a nagy
zöld tábla, végig rajta a sok állat. Mind fejetlen. A fejük lent volt a
nagy füben. A gulya-szélben van már egy-két kocsi, odahajtunk. Nemsokára
látszik, hogy jön egy magas ősz ember a térdig érő harmatos füben, huzva
maga után a hosszu botot.
A kapás csöndesen mondja:
– A Rózsa Sándor öcscse.
Széles kalap van a fején, haja rövidre nyirt, szakálla ősz, bár még
látszik, hogy veres volt azelőtt. Bocskorban van, nem a füzős tótban,
hanem a magyar csuszá-ban, amely csatra jár. Meztelen, izmos lábszárai
barnavörösek, a pihéket, amik rajta nőttek, lenfehérre szivta a nap. Ha
valamely festő meg tudná ezt a szinkeveréket festeni, bizonyosan
kidobnák a képét a mütárlatból.
A gulyás nyujtja a kezét és üdvözli az embereket e szóval:
– Tartson mög az Isten mindnyájunkat.
– Mindnyájunkat… mindnyájunkat…
– Mind magunkat, mind nyájunkat…
– Hát talán hogy a jószágot tekintik föl maguk is?
– Az ám, majd azt néznénk. Ha itt van, ebben a gulyában.
– Hát – mondja elütőleg – én majd téritöm a marhát, de gyün a gyerök
mingyárt.
El is siet a semjék felé, hogy tereljen.
– Tán nincs itthon a számadó? – kérdezi a kapás a többitől.
– Oda van a szabadkai földön – mondják.
– Ez csak éppen testvérje a számadónak – int Muladi kocsis az eltávozott
után – amaz az igazi, aki Szabadkát járja.
– Akkor hogy találjuk mög az üszőt?
– Majd mögmondja a gyerök.
Jött is már a gyerek, akinek a fejében van az inventárium. Egy
alacsonyra maradt fiu, karikás ostor a nyakában, a kezében nagy bot,
háromszor olyan hosszu, mint ő maga. Vékony gyürücze-szárban egy
makrapipa, azt a fogai között tartja, mikor köszönt.
– No – mondja aztán – talán maguk is a marhájukat keresnék?
– Az ám – szól a kapás – azt. Van itt egy üsző a baromban, azt akarnánk
mögnézni.
– Hát – felelt igen komolyan a kis ember – azt löhet… löhet. Majd
mögkeressük. Mert van itt sok. Miféle névön van itt az a maguké?
– Kis Pál névön.
A bojtár lenézett a földre s a füszálak töveit durkálta a botvéggel.
– Hm – mondta egyszer s csóválta a fejét. Azután ismét gondolkozott. A
pipát kivette a szájából.
– Üsző? – kérdezte.
– Üsző.
– No – szólt fontosan – itt aligha van. Ötszázhuszonhét darab van itt a
kezem alatt. Nem mondom: van közte négy, akinek a gazdáját nem tudom.
Abbul egy ló, kettő öreg tehén, egy van üsző. Ha ez lösz az, akkor
mögvan, ha az se az, akkor itt nincsen ebben a gulyában.
– Hát – mondta a kapás – itt köll annak lönni.
A bojtár előre halad.
– Nono – felelt. – Majd mögkeressük.
Mentünk utána. Egy bikát, amely gyanusan nézte ténfergésünket, jól
oldalba ütött a nagy bottal. Az idomtalan nagy állat, amelynek a husából
vagy tizenöt ekkora gyerek kitelt volna, félre fordult, de ismét csak
levágta a fejét, ami nem kedvező körülmény. A hosszu bot most nagyot
sivitott a gyerek kezében s hirtelen a homlokához repült. Ezen a bika
elszégyenült, a gyerek felvette a botot s ment előre szótalan.
– De bolond bikátok van, hé – szólt neki Muladi, ahogy a csatakos füben
haladtunk.
– Ez még csak istenös – mondta rá a bojtár. – Van rátartósabb is.
Egy csomó barom közt megállt s egy kajla üszőre mutatott.
– Ez-e az? – kérdezte.
A kapás nézni kezdte az üszőt. Ő sem látta a tavasz óta, hát nem
ismerhet rá azonnal. Nézte jobbról, nézte balról.
– Ilyenfajta barnás-szürke volt az is, de még sem ez az. Más annak a
füle állása… Nem ez az, nem ez az no.
– Hát pedig – állapitotta meg a bojtár – itt az egészben nincs más üsző,
akinek a gazdáját én ne tudnám.
Egész határozottsággal mondta ezt s azonnal más munkába kezdett. Jött
ugyanis utánunk három surbankó legény, akik szintén vele akartak
beszélni. Kötelet hoztak és ostort, ami nyilvánvaló jele, hogy haza
akarják hajtani a marhájukat.
– Adjon isten jó napot – köszöntötték.
– Adjon isten – felelte pipázva.
– Hát löhet-e? – kérdezték a legények.
– Löhet – válaszolt, kissé kérkedve állásával, amit a barom körül
elfoglal. – Nem nehéz mestörség… Tán haza hajtod?
– Az ám.
– Kiféléjét?
– Sebők Fekete Antalét.
– Azt – mondta nyugodtan. – Annak kettő van itt kint, a tavaszi kajla
tehén mög egy üsző.
– Az, az – mondták örömmel a legények s a bojtár csöndesen felelt:
– Tudom én az ilyesmit. Majd mingyárt kikeressük.
Készülne is hozzá, de az öreg kapás, aki a saját szemének sem igen hisz,
tovább kutakodott s most a tereléshez álló gulya elejéről kiált vissza:
– Itt az üsző.
Mire odaértünk, már körül is nézte.
– Tündér – szólt neki örömmel. – Tündér…
Az üsző rábámult.
– Mögüsmert, mögüsmert – ismétli vigan a kapás. – De möghiztál! Enyje,
de szép vagy! Ha a Pirók látna! (A Pirók ugyanis az anyja neki.)
– No hogy – vélte Muladi. – Ojan kil –, nyócz – nyóczvanöt forintot
bizonyosan ma mögadnak érte. De valójában az-e?
– Nézze kend a billogját. Kend ismer irást.
Nézi Muladi, azonban tehénszőrön nehéz az irást megismerni az olyannak,
aki régen tanulta. Együttesen állapitjuk meg, hogy csakugyan rajta a
billog.
– No, most gyere bojtár – örvend a kapás. – Mondtam én, hogy itt lösz az
elejibe, mert mindig olyan elüljáró marha volt ez a Tündér.
Jön is a bojtár, de már messziről kiált, ahogy az üszőre néz.
– Jaj – magyarázza – nem jól mondták maguk a nevet, azért nem tudtam én.
Nem Kis Pál ennek a gazdája, hanem Kis Palcsi.
Hát különben mindegy. Az üszőt megtaláltuk, az a fődolog. Meg is
deputáltuk és meg is dicsérték. Többen csodájára jöttek arrajárók, hogy
jaj de szép.
– Hát hiszen, hát hiszen… – szólt kedvtelve a kapás s végigtekintett
némely hitvány tehenen, melyek a közelben legelésztek – aki bornyut én
kötök el az anyjátul…
Haladtunk visszafelé, miután elkezeltünk az öreg Rózsától. Muladi neki
eresztette a gyepes siknak a lovakat s tömni kezdte a pipáját. Közben a
Sándorról beszélt.
– Lám – szólt hátrafordulva az ülésben – micsoda élet az? Másoknak
vagyont szörzött, maga tömlöczben halt.
– Hát az ugy van – állitotta a kapás.
Muladi azt mondta:
– Sok urat begombolhatott volna maga mellé a Sándor, ha akarta volna.
– Hát az ugy van – állitotta a kapás.
A pipa szárával kissé oldalt mutatott s csöndesen szólt:
– Szép tanya ez a nyárfás nagyon.
Muladi nem szólt semmit, a kapás nem szólt semmit, én se szóltam semmit.