Szokása a kocsinak, hogy ha megöregszik, megnehezedik. Munkás és
szorgalmas ember korára azért nehezedik el, mert gyöngül, ellenben a
kocsi azért, mert erősödik. Mert szolgálatának ideje alatt hol itt kell
rá egy pánt, hol amott, mig utoljára kétannyi vas van rajta, mint fiatal
korában volt. Hiába tesznek ide-oda egy uj fát, hiába kenegetik: a halál
ellen nincs orvosság, a délczeg kocsi elvénhedett, nehéz már és azt a
lovak igen megérzik.
– Az ilyen öreg kocsi olyan, hogy üresen is nehezebb, mint az uj kocsi
tehörrel – vélte Sós Mihály, szemlélvén a maga alkalmatosságát.
Biz ez régi kocsi. Mikor ezen uj korában menyasszonyt vittek, annak van
tizenöt… különben hogy is csak… megálljunk… no, van olyan tizenhét
esztendeje. Sok minden történt ezzel a kocsival. Egyszer a bika is
fölforditotta a benne ülőkkel egyetemben, bár a kocsinak akkor semmi
baja sem esett, mindössze Kis Horváth Ferencznek a torkába szaladt a
pipaszár (nem is pipált sohasem többet az életben).
Hogy a kocsi elnehezül, az különféle módon megismerkszik. Arról is, hogy
mikor huzgálja az ember az udvaron ide vagy oda befogás végett vagy
pedig az ágas alá tolja, hogy meg ne ázzon, egyre jobban két kézzel kell
a rudját fogni, mig valaha félkézzel taszithatta a gyerek is. Továbbá
szokása a rossz lónak, hogy mikor a kocsi előtt áll s terhet raknak a
kocsira, visszanéz, hogy ugyan sokat raknak-e rá… Ez a rossz ló szokása.
De mikor már a jó ló is igy tesz, bizonyosan ott a kocsi elnehezülésében
a hiba, mivel máskép tagadni nem lehet, hogy Sós Mihálynak ne volnának
jó lovai. Különösen a Káposzta, amelyről az egész környéken tudva van,
hogy ugy megy, miként az eleven szarvas.
Ez baj. Igaz ugyan, hogy az öreg kocsi még majd elszolgál egy és más
dolgokra, mert amugy a kocsi erős, a lőcsöknek semmi hibájuk, a
tészlivasak is egész rendben vannak és a saroglya fogai közül minden
második vasból való, tehát birhatós. De azért mégis csak kell egy másik
kocsit venni, mert hosszabb járásra emez már nem alkalmatos. Nehéz pedig
az ilyennek az árát előszedni a mai világban, mikor ugy fogy a pénz,
hogy akár örökké a zsebben tartsa az ember a kezét. Igaza volt az öreg
Szélpál Antalnak, mikor azt mondta:
– Az Istentül kérni, a parasztnak adni köll… – értvén alatta, hogy az
uristentől mindenki csak kér, de a parasztnak mindig csak azt mondják:
adjál, adjál, adjál. Hát hiszen ad, nono, e felől semmi kétség, de ez a
nagy folytonosság még lakodalomból is sok volna. Továbbá ha nincsen
miből.
De mindegy. Be kell nyulni a láda legfenekére, vagy pedig ama titkos
rejtekekre, mint ágydeszka közé, mestergerenda fölé, ahol pusztai
házakban némely megtakaritott bankók tanyáznak. Szomoruság az ilyeneket
elővenni, szomoruság…
Azonban más mód nincsen. Egy vasárnapi hajnalon történik ez a dolog,
mikor vásár van. Mihály utra készül.
– No, kocsi – mondja neki – most gyüssz utoljára ilyen utra.
A kocsi nem szól semmit. Mihály befog, a tarisznyát felrakja s kihajt a
tanyából. Utközben még két jó szomszédot (koma mind a kettő) fölvesz a
kocsira. Azután meg sem áll a vásárig. Már a lóvásárig. Tovább nem megy,
mert nem kell. A dolog ugy áll, hogy mind az az ember, akinek ipara van,
a belső vásárban árul, mert annak az a rendje. Hanem kocsit a lóvásárban
árulnak, azon oknál fogva, hogy a megvett árut legyen mindjárt mivel
hazahuzatni.
Mihály távolosabban attól a helytől, ahol sorjában vannak az uj kocsik,
megáll. A komák derülten néznek körül. (Sok bognármunkát hoztak elő, van
miben válogatni.) A kocsi különféle. Mert van igás, van könnyü, van
süketkocsi, van lantkocsi, meg miegymás.
No, néznek egyet, mert igen formás. Akáczfából van, a küllője mind
nagyon szép, vékony.
A koma, bizonyos Márki Péter, azt mondja:
– A vasalása virágra van verve.
– Az ám – feleli Illés János – czifrálkodnak a bognárok is.
Néznek másikat, harmadikat is. Ez itt nem olyan veszedelmes, mint más
alkunál, mert az áruló bognár nem tartózkodik a közelükben. Amoda
messzebb alkudik a nyolczadik kocsinál. Nem lát az ide, dehogy lát.
Mihályék tehát végigdeputálnak vagy öt kocsit, de mégis csak
visszamennek az elsőhöz tanulmányozás czéljából. A kereket meg kell
rázni, sőt forgatni is érdemes, mert az agynak a tengelyhez való
viszonya igy tapasztalható ki legjobban.
– Fogja kend mög.
Illés János hátulról a kocsit megfogja s fölemeli. Márki Péter hajtja a
hátulsó kereket. Sós Mihály nézi.
– No no! – mondja idő multán s int, hogy a forgatást abban lehet hagyni.
Egészen rendes forgása van neki. Igy most már az első kerekek
következnek.
– Hohó, megálljunk! – szól Márki.
Ugy tetszik ugyanis, mintha a csáskeréknek némi rázódása volna. Az
ilyesmi gyanus jel, arra látszik mutatni, mintha régi volna a kerékagy;
kopott benne a végiglyuk s csak ujra van az faragva s azért látszik
ujnak. De Márki kénytelen belátni hamarosan, hogy tévedés van a
dologban.
A rudhoz érvén, a bizottság megállapitja, hogy a rud nem repedt, a végén
pedig egészen rendes a nyaklószög. A fürhécz is rendes, a kisafák pedig
egészen szép hajlásura vannak faragva, bár a kisafakarikák ma már nem
ugy szolgálnak a tarsolyhoz, mint ezeknek előtte.
– Mindönt divatosabbra csinálnak mán – véli Sós s hozzáteszi: – De nem
baj az.
– Az nem – mondja Márki. – Ez még jobban fog, mint amaz. Mer mégis csak
ezön a kis vason mén az egész kocsi.
Azt mondja Illés:
– Mén, ha huzzák…
Ami a vasalást illetné, az az egész kocsin rendes. De mert a
bognármester éppen most ér hozzájuk, némi kifogást találnak. Hogy a
lőcsöknek a vállába nem jól vannak a gúzsok belerakva. Rángatni is
kezdik azonnal a kocsit hárman háromfelé, hogy a különféle vasak erős
zörgése szavuknak igazat adjon.
– No ugy-e? – kiált diadalmasan Márki a bognárhoz. – Ugy-e mondom?
Azt mondja a bognár:
– Hát hiszen nem betyárnak készült ez, hogy zörgése se lögyön.
Azt mondja Sós:
– De tulon tul zörög. Tudja, mint mikor a komédiások ötetik az
oroszlánt, aztán lánczokat huzgálnak a vasrudon, hogy nagyobb lögyön a
lárma.
A bognár ránt egyet a vállán.
– Válaszszanak emezökbül – mondja s tovább vezeti a társaságot. – Ezök
jobbak.
Sósék savanyuan követik a bognárt, mert hiszen hogy volnának azok
jobbak, mikor éppen csak emez az egyetlen az igazi jó.
– Ezök egy kicsit drágábbak ugyan – teszi hozzá a bognár. – Ezöknek az
ára hetven forint.
– Mind a háromé? – kérdezi Illés ártatlanul.
– Nem a. Darabszám. De ha drágálják, ott van amaz, az olcsóbb. Az
hatvanöt forint.
Sósék magukban nevetnek, amugy nem szólnak semmit. (Miféle mestember
löhet, hogy a tulajdon portékáját sem ismeri?) Lassan visszamennek hát
ama kárhoztatott lőcsvasalásuhoz és nem is sok idő telik bele,
egyezkednek. A bognárral nem igen lehet alkudni, mert a kocsi nem kér
ételt: ha nem kel el, hazaviszi. Sós mégis kérleli:
– Nézze hát, ez a böcsületös jó embör van itt a lovaival, hát tudja,
amiért még hazahuzatja a kocsit, csak köll neki is valami fizetés.
– Ügön – mondja rá Márki komolyan.
Hát hatvanhárom forintban azután ki is egyeznek. Sós fizet. Azután az uj
kocsit a régi után kötik s haladnak lassan hazafelé. Mikor kissé odább
vannak, nevetnek csak össze, hogy becsapták a bognárt. Akkor nevet
egymagában a bognár is, hogy csekély furfanggal állitotta a három
magyart a falnak, különben mind a kilencz kocsit végig deputálták volna…
Sósék lassan léptetnek, mert nem egy kocsi a kettő. Dél van, mire a
tanyába bezörögnek. Kiszalad az asszony az apróságokkal, nézni az uj
kocsit. Nagy öröm ez. A gyerekek azonnal rámásznak, egy rögtön le is
puffan róla a saroglyalánczon keresztül, de hát azért jó a homok, hogy
párna gyanánt szolgál ilyenkor.
Sós pedig a kamrából hosszunyaku üvegben piros bort hoz elő. Nyujtja
Márkinak, Márki felköszönti:
– A kocsi szakagygyon, gazdája maragygyon…