A mi a kártyajátékot illeti, elég komoly kártyajáték a hühü, ami pedig a
zsöllért illeti, elég szegény ember a tanyai zsöllér. Ő az a valódi
„nincsetlen szögény embör“, aki ugy él a nagy darab földek és mezők
között, hogy jóformán semmi sem az övé. Családos ember a zsöllér,
felesége és gyermekei is vannak lehetősen. Éltetője a napszám, maga is,
az asszony is dologra jár, ha van munka, mig télen át az ember robotot
teljesit a lakásért a gazdájának. A zsöllér ugyanis ingyen lakik
valamely tehetősebb ember tanyáján. A tanyákat nem épitik akkorákra,
hogy azokban külön kiadó lakás is legyen, hanem ez másként van. Ha
valamely kisbirtokról elpusztul a tulajdonos, a földet megveszi egyik
vagy másik gazdaember, aki ott a környéken lakik. Az az öreg tanyáról
intézi az uj földön is a gazdálkozást s az erre épitett tanya igy üresen
marad. De csakhamar jelentkezik bele lakónak a zsöllér, mert ez az
ember, akinek semmi földje és háza nincsen, ott született kint a mezőkön
s ott akar maradni. Jobb sorsa volna, ha a városszélre huzódik, mert ott
többször kap munkát és a napszám is nagyobb, de hát ő ezt nem
szándékolja, hanem odakünn marad az ingyen lakásban.
Ez azonban még sem egészen ingyen, hanem robotjai vannak. Igy a gazda
földjeire felügyelettel tartozik lenni, a tanyát is rendben kell
tartani, azonfölül télen át, mikor napszámba ugy sem járhat, a gazda
hivására köteles megjelenni az öreg tanyában dologra. Tesznek még más
kikötéseket helyenkint. Igy van hely, ha a gazda tanyáján bármi olyan
ünnepség, lakodalom vagy gyászeset történik, hogy sok kocsi fordul meg a
tanyán, a zsöllér köteles átjönni oda és a kocsik között rendet és
tisztaságot tart. Ennek ellenében a gazda a földben való dologhoz
napszámosnak első sorban a zsöllért és a feleségét tartozik fölfogadni
rendes napszámba. A zsöllér tarthat két malaczot is a kis tanya körül a
mezőn, de csak pányván. Továbbá ha télen a gazda az öreg tanyába
feleségestől dologra rendeli, gyermekeit is viszi s amig a dolog tart,
mindnyájukat a gazda tartja élelemmel. Ez a berendezés nem nagy baj.
Télen ugy sem kap napszámos munkát s megy szivesen a szegény zsöllér,
mert arra a napra megtakaritja az eleséget.
Hosszu és unalmas napokból áll ilyentájban odakünn az élet. Csak
téblábolnak az emberek. Némely rész a kemencze körül ül naphosszat. Van,
aki előveszi a fia toktollát és dirib-darab papirosokra, irkák hátuljára
az ablak mellett történeteket szerkeszt és nem riad vissza attól sem,
hogy verset készitsen. Ahol közel a tanya egymáshoz, átjárnak kártyázni
a nagy havakban. Rettentő ócska a kártyájuk, uj talán sohasem volt. Pár
esztendő óta játszanak vele, igy nem csoda, ha a szinek nem valami
tiszták s a makk királyra rá is van irva nagyobb bizonyosság okáért,
hogy az a makk csikó. A király neve fölöttébb kimélendő és nem arra
való, hogy a neve a kártya közt emlegettessék. A kártya-királyok neve
ezért nem is ez, hanem csikó, azon lovak után, amelyeken rajtuk a
kártya-királyok ülnek. Jól meg van kopva a csikó is, meg valamennyi.
Régen volt az, midőn alakjuk a tégla formáját mutatta, a szegleteik az
asztal igénybe vételével alkalmazott keverés közben észrevétlenül
letöredeztek és idővel még kerek lesz minden lapja, mint a pogácsa.
Ezzel játszanak aztán egy furfangos játékot, amelynek különféle nevei
vannak, egy neve a hühü. Alighanem egészen külön tanyai kitalálás az
egész játék. Olyanforma letevős és fölszedős, mint a közismeretü
„bornyu“. Csakhogy amig a bornyuban egy kártyával megy a letevés, a
hühüben egyszerre öttel és ehez képest szélesbedik a játék furfangja.
Ügyes játékosok között sokáig eltart, amig valamelyik győzedelmeskedik s
akkor aztán a nyertes az ur. Ez a mulatság sohasem megy pénzbe, mert ez
csak olyan száraz, viz mellett való foglalatoskodás. Hanem a nyerő azért
tökéletesen urrá vált a vesztes fölött, mert most már ahoz van joga,
hogy parancsokat adjon a vesztesnek. A pénzben játszott kártya után
származó adósságoknak nem erősebbek a törvényei, mint amilyen a hühünek
van a tanyák között. Azt a parancsot követni, amit a nyertes mondott,
kötelesség. Ellenkezni nem lehet. Hire mehetne s mit szólnának hozzá az
emberek?
… Megy át az üzenettel a béresgyerek Fekete Sós Mihály tanyájáról a
zsöllérhez. Nagy havakat lépdel odáig, mert rövid utat választott,
küldetése sürgős lévén. Beköszön Szekeres Pálhoz, ki is ül bent a
szobában és uj nyelet farag az ócska baltának.
– Jó napot adjon Isten!
– Adjon Isten. No, elgyüttél?
– El ám – mondja a gyermek. – Azt üzente a gazda, hogy gyüjjön kend elő.
– Elő? – kérdezi Szekeres Pál. – Tán valami dolog van? Tán disznótorra
készültök?
– Nem a’! – mondja a gyerek megint. – Csak azt mondta, gyüjjön kend elő.
Szekeres ujból fakgatózik:
– Hát mit csinál a gazda?
– Sömmit – felel a fiu. – Ül a szobában a melegön.
– Té mög – neveti Szekeres – künn vagy a jószágnál a hidegön, ugy-e?
– Ugy ám – szól amaz a szürből komolyan. – Künn.
– Jaj, fiam – sóhajt rá a zsöllér – mind igy kezdtük, majd ülsz még te
is a szobába igy, a hogy én e.
Nem sok vigasztalás, a gyerek nem is felel rá, leginkább azért, mert nem
tudja, hogy mit. Fölkészül Szekeres, mi annyiból áll, hogy a
dohányzacskót a zsebbe teszi, mert minden egyéb gunyája rajta van. Amint
a hideg növekszik, ugy szokta egyik mellényét a másik fölé szedni a
szegénység s még asszonykendőt is kötnek fölé, melledző gyanánt. Szól
Szekeres az asszonynak, hogy elmegy, mert hivatja a gazda s avval azután
csakugyan utnak is erednek. Szekeres megy elül, ő vágja a hóban a nyomot
s azokra lépked a gyerek.
– Mi dolog löhet hát a gazdánál? – kérdezi a zsöllér.
– Én nem tudom – mondja a gyerek. – Nem tudok én most sömmi dógot.
Tünődve lépdel Szekeres s hogy az öreg tanyába érnek, benyit a gazdához.
Már csak ugy alázattal, mint zsöllérhez illik.
– Adjon Isten – mondja. – Elgyüttem, de nem tudja mögmondani a gyerök,
hogy mi dolog vóna.
Fekete Sós Mihály szól az asztal mellől, mint gazda:
– Azért hivattalak, hogy gyere kártyázni, mert én már nem tudok mit
csinálni magamba.
A zsöllér is gondol valamit magába, de olyfajta gondolat ez, hogy
elmondani nem lehet. Hát: hogy nini, hát ehun e. Szolgaságának a tudata
a fejébe vágódik; lám, aki gazda, még a maga mulatságára is igy rendeli
ki a zsöllért. Szólni azonban ellene nem lehet, a kártyázás a meleg
szobában mégis csak jobb, mintha szőlővenyigét apróztatna vele a fagyon.
Szekeres az asztalhoz ül és keveri a kártyát, ki is osztja és
megkezdődik a tudósjáték, a hühü. Lassan és meggondolva dolgoznak. Hol
Szekeres vétet föl a gazdával egy-egy csomót, hol megforditva. Komoly
munka ez. A gazda felesége is bejön, de nem nagyon mozog, „hakkal“
(halkkal) van, mert nem kell háborgatni a kártyázók eszét a
számitásokban. Fekete Sós Mihály, ha amazt befonta és Szekeres
szedegetésre kényszerül, nagyot nevet. Ha Szekeres amazt megfogja,
semmit sem szól, nem is illendő zsöllértől az ilyesmi. Az esze azonban
keményen fogja a játékot és csataterve ellen amaz hiába dolgozik. Egyre
szaporodik a kártya Sós kezében, már tartani sem birja valamennyit,
hanem némely részét maga elé teszi. És nem is nevet, ellenben apránkint
elfutja az arczát a mérgelődés piros haragja. Hát töretik, már látja,
hogy töretik. A ménkü ebbe a zsöllérbe, ugyan hogy nem tud – – oh uram
Isten.
Szekeres Pál leteszi a kezéből az utolsó kártyát Fekete Sós Mihály elé
és azt mondja:
– Hühü.
Ránéz a gazda, de nem tehet semmit, miután tökéletesen a sarokba van
állitva. A kártyát leteszi. Szekeres Pál szól:
– Mönnyék kend féllábon a sarokig, mög vissza.
Ez nem kellemes munka, de nem lehet ellenkezni itten. Már a hogy bir,
eltánczol a sarokig Fekete Sós s vissza is jön hasonló módon, közben
majd fölbukik, mert nincsen szokva e fajta mesterséghez.
– No – szól. – Egy mögvan.
Ujból szól Szekeres:
– Mönnyék kend négykézláb az ajtóig.
– Én? – hördül fel Fekete Sós Mihály.
– Kend – mondja szeliden a zsöllér.
Nincs mit tagadni rajta, hogy nyög egyet a gazda, mig négykézlábra bir
állni s még az asszonya is szája elé tartja kötőjét, mikor a haladását
látja az ajtó felé. Biz éppen csakhogy el birt odáig jutni s már
fölállása közben is az ajtó kilincséhez folyamodik. Testében a vér
minduntalan kavarog. Rekedten szól:
– Kettő.
Azt mondja ismét Szekeres Pál:
– Vessék kend három bukfenczöt.
Ugy néz rá Fekete Sós, mintha nem értené.
– Én? – fakad ki haraggal. – Én? Bukfenczöt hányjak? Hát komédiás vagyok
én? Ki meri azt én néköm parancsolni?
És az asztalra üt az öklével, hogy táncznak indul a vizes kancsó.
– Ki az, aki ezt neköm röndöletbe adni meri?
A foltos kabátból felel a kérdésre Szekeres Pál:
– A hühü.
A hühü! A hühü nagy ur. Ez itt már becsület dolga, tisztesség dolga. És
a munkába Fekete Sós Mihály belefog. Megvet egy bukfenczet s azután
térden álltából Szekeres Pálra tekint.
– Egy – szól ez.
Veti a másikat. Verejtékcsöppek vannak már a fején és amint tarkóján
keresztül fordulna, az oldalát az ágy sarkába meg is üti. Tökéletesen
elmérgesedve hirtelen fölugrik és remegő kézzel összekapkodván a
kártyát, a zsöllér elébe vágja az asztalra:
– Nem kártyázok veled többet! Eregy innét haza!
Szekeres Pál zsöllér szótalan alázattal el-kiindul a szobából. Szava
nincsen neki, a dühös gazdával szemközt nem is lehet. Csak mikor a
tanyából kiér, akkor mosolyog. Függő sorsában, igy haladván hazafelé,
mire gondol? Nem tudni. Gondolatait a néma tájnak mondja el és az nem
felel semmit, hideg világjával ez idő tájt oly igen nagyon hallgatag. A
gondolatok bent vannak a koponya mögött; kivülről nézve Szekeres Pál
csak egy rongyos pusztai ember, aki halad az olvadó havon.