Az átokházi kapitányság egészen odalent van Szabadka alatt, de azért
Vadlövő István mégis csak bejött a vásárba. Semmi venni valója nem volt
épenséggel, mert Vadlövő világéletében barkácsoló ember lévén, nem ad
pénzt kaszanyélért, hanem maga faragja. Ilyen furfangokkal gyarapszik
aztán a vagyon, mert akárki akármit beszél, csak ugy érdemes a pénzt
megkeresni, ha nem költi el mindjárt másra az ember. Azonban amit czifra
kaszanyélre sajnál, még sem sajnálja sem magától, sem a családjától.
– Most vásár van bent – mondta otthon – ilyenkor sok mindönféle
mutogatások vannak, azokon az embör eleszmélködik. Továbbat az a
gyerököknek is gyönyörüség. Hagy tapasztaljanak.
Ebben igazat adnak neki az otthonvalók, mert az átokházi pusztán néhány
kutágason kivül alig lehet egyebet látni. Igy aztán el is határoztatik a
menés. Már szombaton este nem lehet birni a tanyában a Viktor lánynyal
és az Énok gyerekkel. A városba mennek holnap, a városba. Oda még a
tanitó ur is csak egy hónapban egyszer megy.
– De talán még akkor se mönne – véli Vadlövő – ha nem kéne szögénynek
ojan nagyon a fizetség.
Az asszony is tesz-vesz, vasalja a városba való szoknyát és sokáig
tépelődik azon, hogy az uj ruhát adja-e az Énokra. Már a városban igazán
az uj ruhát kellene ráadni, mert az ilyesmi ünnepélyes alkalom, más
oldaláról tekintve azonban a dolgot, kocsin rettentő kopik a ruha. A
gyerek apja dönt a kérdésben. István azon véleményben van, hogy nem
lehet most itt Énoknak a kedvét szegni. Ha már kedvtöltésre van a nap
szánva, ne essen a gyereknek az zokon, hogy hát ő mostan itten nem uj
ruhában jár-kel. A ruha ugyan kopik kissé, de hát majd egészen tiszta
száraz szalmát tesznek a kocsiderékba. Azon majd ugy elhevernek a
gyerekek a városig, hogy az csupa gyönyörüség.
Vasárnap virradóra ugyan korán kelnek. A fiastyuk még fönn van az égen,
mikor Vadlövő már tökéletesen elkészült s mert az asszonynak az
öltöztetéssel van dolga, ezuttal a reggeli gondját magára veszi. Pár
apró szilánk lángjánál szalonnát süt, hogy éppen ha már ilyen korán
kelnek utra, egyenek valami meleg ételt az aprók. Gyors falatozás megy
most, mert messze a város. Azután befog az apja. A tanyában ott marad a
béres, annak kiadják egész napra az élelmét. Vadlövő pedig a
kocsiderékba helyezi a gyerekeket, az asszonynyal együtt ketten előre
ülnek a subára. Gyü no, isten nevében – szól a lovakhoz s vidáman
koczognak ki az eperfás udvarból. Szalad, szalad a kocsi, időközben
megvirrad s feljön a nap. Énoknak eszébe jut, hogy ma nem imádkozott s
most a kocsiderékban mondani kezdi a maga pár soros tudományát. István
hallgatja, elmosolyodik s figyelmeztetőleg oldalba üti könyökével az
asszonyt. Azután a gyeplőszáron kiveri a pipát s ujra tömi.
– No még ez a pipa, gyerökök – mondja – aztán ott löszünk a tötthejön.
Nemsokára kezdődnek a csodák. Nagy gyárak kéményei következnek. Továbbá
vasbikák huznak vaskocsikat a töltéseken. Egy háznál meg kell állni s
kardos ember közeleg a kocsihoz.
– No – szólal meg haragosan Vadlövő – ezt a két gyerököt csak nem akarja
mögvámolni? Nem eladók ezök.
– Más nincs a kocsin? – kérdezi a vámos.
– Hát a magunk étele, kulacska, kinyér, szalonna, sült hus füstölt
oldalasbul, mög egy kevés kalács a gyerököknek.
Voltaképen ezt el se kellett volna mondani, de Vadlövő ezzel boszantani
akarja a vámost. Hagy lássa, hogy ha szögényök vagyunk is, de jól élünk.
Igy aztán mennek befelé. Találnak hamar istállót és korcsmaudvart, ahol
megálljanak. (A lóvásár is áll most s a legtöbb kocsi odakint van, amely
bejött.) A lovakat bekötik, a subákat valamely becsületes ember
gondjaira bizzák, a tarisznyát és kulacsot ellenben viszik magukkal.
Énok buzgón söpörgeti magáról a szalmát.
– Édös apám – mondja – vösz-e kend neköm olyan lapdát, amelyik fölmén a
levegőbe?
– Jaj, cselédöm – feleli az anyja – drága az nagyon.
– Aztán – toldja Vadlövő – ha egyször elszalajtod, soha többet utól nem
éröd.
Ezen Énok egy kissé elszomorkodik.
– Majd vöszünk mást, no – biztatja az apja. – Van itt mindön, még
tengöri herkentyü is.
Négyesben lassan járni kezdik az utczákat. Vadlövő néha egy-egy
ismerőssel találkozik. Legelsőbb a csőszszel a Matók-hegyből, aki ott a
szőlőt szokta őrizni. Uj csizmában van már a csősz, azt most vette
bizonyosan s föl is huzta azonnal, kevélykedők szokása szerint. A
kezében meg hosszu uj bot gyertyánfából, nagyon szép gombbal a felső
végén.
– No ez a bot hosszu egy kicsit – szól neki Vadlövő. – Mért nem
rövidebbet vöttél?
– Hát hosszunak hosszu egy kicsit – feleli a csősz – hanem hiszen le
löhet ebbül vágni.
– Fölülről – veti oda István.
– Fölülről? Mér fölülről?
– Hát hiszen fölülről hosszu – évődik tovább a gazda a csőszszel. Azután
kezel vele és megint csak mennek odább. Végig nézik a belső vásárt, a
tálasokét is. Azután a sajtpiaczra mennek. Ott nagy juhsajtok vannak egy
rakáson s István az árak után érdeklődik. Némely turót meg is kóstol s a
fölvett darab felét az asszonynak nyujtván, kérdő tekintetet vet rá.
– Jobb a mienk odaki – szól az asszony.
– Nono – adja rá a helybenhagyó véleményt István.
A maguk dolgát ezzel körülbelül el is végezték. Most már semmi más tenni
való nincs, mint haladni ki a komédiáspiaczra, mert az lesz a
gyönyörüség. A komédiáspiacz nagy téren van és a sok mindenféle sátor
körül tömérdek ember tolong. Ott nóta szól, minden sátornál más, verik a
csengetyüt, a nagy dobot, a rézüstöt, kiabálnak a sátorok előtt a
komédiások családjai és instálják befelé az embereket. Van olyan fölös
számmal, aki hajt a szóra.
– No Viktor – mondja Vadlövő a lányának – ilyen muzsikára tudnál-e
tánczolni?
Viktor féligmeddig-formán nemsokára az eladók sorába lép s vannak már
sejtései. El is pirul és zavarodását azzal rejtőzteti, hogy Énokra szól,
akit kézen fogva vezet a sokaságban.
– Ugyan ne maradozz el mindig…
De bizony Énok hajlandó az elmaradozásra, mert egészen a különféle
mutogatások irányába értek már és sok a megcsodálni való. Ott van
legelsőbb az óriási hölgy Sziléziábul. Egy sátorban van az és kivül ki
van festve egészen a maga valóságában. Nagy az nagyon. A derekára kék
ruha van festve, a szoknyája vörös, de a lába szára ebből térden fölülig
kimaradt.
– De szömtelen – mondja az asszony, amire Vadlövő fölrántja az egyik
vállát:
– Hát ha ez a kinyérkeresete…
A ponyva előtt pedig áll egy ember és nádpálczával mutogat. Azután egy
nagy darab réztányért ütöget a bottal. Mikor a figyelem egészen
odafordul, szóba kezd:
– Itt láthatom az óriás hölgy Sziléziábul. Van fölülről lefelé az a
szász nedvenhét czentiméter, alulról fölfelé az a szász hetvenkilencz
czentiméter. Ed sumába a három méter és husz czentiméter megy a magasság
és elsüt ed ádjut a kebelin! Üt krajczerért mindenki megláthatom. El ne
mulaszom senkisem asz olkalom. Ha én nem mondok igaszt, üthet engem
mindenki pofon…
Vadlövő igen jót mosolyog ezen beszéden s utolsó szavára ráfelel:
– Üssön a ménkü.
Azt mondja a kiváncsi Énok:
– Aztán, apám, igazán óriás?
– Ugyan mán, te… – feddi az apja azon czélból, nehogy valamiként a
bemenésre kösse magát a fiu – hiszen ha a volna, ebből az alacsony
sátorból kilátszana a feje.
Ebbe Énok belenyugszik. Még egy darabig ugyan huzatja magát,
vissza-visszatekintve, de csakhamar megbékül, mert egy igen hosszu sátor
következik. Ez a történelmi kiállitás, amint a kiirás mutatja. Végig van
az oldala aggatva kivül képekkel. Ott van a Serajevo ostroma és ez
valósággal éppen ilyen lehetett, mert a czukfürer Gera Pétert meg is
lehet ismerni rajta. Azután ott van a Salamon király itélete, ahogy
vágatná kétfelé a kisdedet. Tul rajta meg van rajzolva a zöldre festett
halfarku kisasszony. Bent elevenen is látható, ahogy a Vörös-tengerből
kifogták. A középső följárónál pedig egy nagyhaju asszony ül és szedi a
pénzt. Fölötte kosarak üveggyöngyből. Az ura meg piros mellényben van és
árvalányhajas kalapban, sarkantyus csizmában, lobogós inggel. Tánczol és
közben fokossal mutatja az üvegkosarakat.
– Mindenki kapsz ed nyereméntárd.
Vadlövőék most ezeket nézik azon nyugalommal, amely mindezen furfangokat
figyelemre méltatja ugyan, de megveti.
– Lessük: ki mit nyer – véli István.
Szórványosan jönnek kifelé a czédulákkal és a nagyhaju asszony
osztogatja kifelé a nyereménytárgyakat. Egy legény valami rossz garasos
szivarszivó szopókát kap, amit mérgesen visszadob. Ez a nézőkben kaczajt
támaszt. Azután jön egy urféle, aki már több szerencsével járt.
Gyerekórát kap lánczostul s nem tudja, mit csináljon vele. Énok szemei
mondhatlan vágygyal tapadnak az urfélére, amint lépked a följárón
lefelé. Hihetőleg tiszta szinaranyból van ez az óra…
– Hogy hivnak, kis öcsém? – kiált rá az urféle.
Énok megzavarodik, de aztán eszébe jutnak a tanitó ur tanitásai és
bátran felel:
– Engöm hivnak Vadlövő Énoknak.
– No hát akkor neked adom ezt az órát.
A kezébe is nyomja azonnal. Ilyen érzésekről, amik most Énokban
támadnak, csak az tud számot adni, aki valaha már főnyereményt csinált.
Köszönni is elfelejti, csak nézi s fölkiált:
– Édös anyám, nézze már kend is…
Az urféle elveszett a tömegben s mert hogy a szerencsés Énok körül most
nagy csoportosulás támad, ismét csak odább haladnak. No ez nem valami
hires. Odabent egy ember birkózik egy medvével. De bemenni és megnézni,
bárha csak két krajczár az ára, nem érdemes. Ugyis ki van az oldalára a
dolog festve egészen ugy, ahogy történik. Hanem ezentul aztán következik
a hajóhinta. Ezen már sokkal többet lehet szemlélni. Nézik sokáig. Énok
bámulatát megosztja a hinta és az óra között. A hintát elnézné reggelig
is, egyben azonban már szeretne otthon lenni, hogy a pusztai gyerekeknek
megmutassa az órát.
– De hogy van az, édös apám, hogy nem jár ez az óra? – kérdezi
megütődve.
– Hát hiszen majd jár, csak várd ki az idejit – vigasztalja az apja. –
Te se tudtál járni kicsi korodba.
Most a tulsó oldalon, ahol szintén végig van sátorral a piacz,
rettenetes lárma támad. Ott van a világ legelső állatsereglete, amely
most jött a franczia országból és utban van az angol ország felé.
Kezdődik az etetés s ezen nagy dolgot méltó lármával hirdetik. Bent
valami nagy lánczokat huzgálnak és valaki bőg. Ez igy együttesen képezi
az oroszlánok orditását a sivatagokon. A sátor ponyvája föllebben és két
kopott tevét kihoznak. Három ember, továbbá a hirneves oroszlánszeliditő
hölgy áll az emelvényen s hogy a tökéletes lármában, ami itt dul, a
szavakból valamit mégis érteni lehessen, hosszu bádogcsőveken keresztül
kiabálnak. Kihoznak egy csenevész krokodilust is, amely a tudósok
állitása szerint Hamburgban hetven éves. Vadlövőék ezt a sátort nézik
egy darabig, különösen a tevét.
– De csuf apád löhetött – mondja neki István.
A család lassan-lassan abbahagyja az érdeklődést. Volna ott még tömérdek
nézni való, de a fülük már megunta azt a rettentő zsibongást, a lábuk
kiállt a nagy tolongásban, a szemük betelt a látnivalókkal. Jó
szerencse, hogy a szomszéd toronyban üti az óra a tizenkettőt s nyomban
utána ünnepi méltósággal szólni kezdenek a népekhez a harangok.
E pillanatban az egész sereg kalap és sapka megmozdul s a pusztai
emberek fejei mind, mind födetlenül maradnak. A harang megmozgatja azon
emberek szivét, akik ritkán hallják s bensőjükbe szállván
gondolataikkal, nyilvánvalóan fordulnak el e vásári hiábavalóságoktól.
Hasonlókép Vadlövőék.
– Gyerünk – mondja István és szavának senki sem mond ellent.
– Gyerünk ám – mondja a felesége, Kiskabók Apolló – mert mán a gyerökök
is nagyon éhösek löhetnek.
Viktor azt mondja:
– A szömivel nem lakik jól az embör.
Igy aztán most már visszatérnek a kocsira. A korcsma udvarán az a másik
kocsiról való derék, becsületes jó ember (neve nem tudatik) csakugyan
megőrizte a subákat, sőt vetett a lovak elébe is. Tisztesség okából
Vadlövő kitekeri a kulacs nyakát s kinálja a jó embert borral.
– Köszönöm szives jóságát, de nem fogadhatom – szabódik amaz kenetes
hangon.
– A bort? – kérdi csodálattal Vadlövő.
– Igen, a bort. Hitvallásom tiltja – mondja megint az ujhitü.
– Hát akkor isten fizesse mög a szivességit – szól Vadlövő és kezet
szorit az emberrel.
– Ő már mög is fizette azt neköm.
Fölülnek a kocsiba ebéd irányában. Már akármennyire degez a tarisznya,
meglappad, mire a végét érik. Közben a kulacscsal is társalkodik István
s nyujtja a többinek.
– Mán csak csunya állat az a teve – mondja egyszer.
– Vagyis a sivatag hajója – teszi hozzá a tudós Énok.
Ebéd végével befog Vadlövő s miután lefizette az egy hatos helypénzt,
utra kelnek. A Sárga és a Badár vigan koczognak, mert a lóban megvan az
a szokás, amit sok ember nélkülöz, hogy szeret hazajárni nagyon. Énok,
aki a kulacs rejtélyeit nem ismeri, többet kortyantott, mint kellett
volna s hamar elalszik a kocsiderék szalmáján. Viktor betakarta a
subával s előkotorászván az alvó zsebéből az órát, nézegeti. Csudálatos
az, hogy ha a gombját forgatják, forog a mutatója.
Haladnak. Egyszer azt mondja Kiskabók Apolló:
– Látja kend, most a képünket le löhetött volna vötetni.
– Lenek le – mondja gondolkozás után válaszadáskép István – de minek?
Ugyan hová tötted volna?
– Hova? – kérdezi az asszony. – A tiszta szobába. A Kossuth Lajos mög a
Ferencz Jóska közt éppen elfértünk volna a falon.
Vadlövő nevet.
– No ezt mögént eltaláltad, – szól. – Éppen mink vagyunk azok közé
valók.
Apollónia kissé ingerülten vág vissza:
– Nem tudom, mért ne? Kata ángyóék is éppen ugy ott vannak. Ha nekik
futja, nekünk mért ne futná?
Vadlövő István egy darabig hallgat, mint ahogy ez már hiábavaló
asszonybeszédek után meggondolt férfiaknál szokás. Szólitja a Badárt s
azután, hogy válaszadásra mégis méltassa a feleségét, komolyan szól:
– Futja-e, nem futja-e, nem tudom. Hanem példaadásként Kata ángyójékat
ne hozd elő, lelköm. Más nép az ám, nem a fajta, amilyen mink vagyunk.
Nem tudom, tudnának-e Kata ángyójék egész napon át egy hatosbul
elmulatozni a családjaikkal együtt…
Az asszony, belegyőződvén az igazságba, nem szól semmit. A kocsi békén
gördül a mezők füvei fölött az átokházi puszta felé.