Ha valakinek a kocsija rozoga, ócska és nem lehet bizni hozzá, ujat
vásárolni leginkább vagy Kistelekre vagy Dorosmára megy. Ennek a két
helynek igen nagy hire van kocsik tekintetében, ugy mondatik, hogy
olyant máshol csinálni nem birnak. A kocsi könnyü, a buczkás homokban is
könnyen szalad vele a ló és azért a nagy teher alatt sem roppan össze,
bár minden darabja vékony, finom és ügyes. Járása szebb és kényesebb,
mint a hintóé s a kovácsmunka valami tökéletes rajta. Ilyen legendák
szállonganak e kocsikról messze vidékeken s mig egy helyen Kistelek, más
helyen Dorosma részesül előnyben és azt már senkisem tudná megmondani,
hogy miért éppen csak e két helyen tudják ilyen alkalmatosra késziteni a
kocsikat. De a hir megvan (jó vásárhoz mi kell egyéb?) s ennek
tanuságakép a két falu oly sok bognárt és kovácsot nevel, hogy szinte
hihetetlen. Dorosmán például, a ma született csecsemőt is beleszámitva,
minden háromszáz lélekre esik egy kovácsmühely. Negyvenkettő van belőlük
és örökké lobog a mühelyekben a láng, csattog a pöröly és hajtják
hozzájuk a kerékgyártók a sok kereket, hogy huzzák rá a ráfot.
De mert minden dolognak van rossz oldala is, el kell mondani, hogy már
idestova mégis több a mester, mint amennyi kocsi kell. A mesterek mindig
szaporodnak, mert az inasok fölszabadulnak, legények lesznek, azután
megházasodnak, hogy a maguk kezére dolgozhassanak s igy folyton-folyvást
csak szaporodnak a mesterek. Valamelyiknek aztán el kell maradnia
közöttük, mint elmaradt szegény Borus Ferencz, nem azért, mintha
munkájában bárki bármi kivetni valót talált volna, hanem betegsége
folytán. Valami hütésféléi voltak, azoktól nem járhatott a vásárokra
sem, munkát se vállalhatott s apránkint teljes elhagyatottságba jutott.
Már valóságos szerencsének lehetett nevezni azt, amit pár év előtt még
istenverés gyanánt panaszoltak ő meg felesége: hogy nincsenek gyerekeik,
mert bizony a maguk eltartásához is alig volt tehetségük. Pedig ami a
mesterséget illeti, a munkáját a vállalt dolognak senki jobban meg nem
adta, mint ép Borus Ferencz, már amikor birta. De nem mindig birta, mert
kinozta a száraz betegség, mely hol köhögéssel jár, hol hidegleléssel,
más alkalommal pedig belső forróságok sütik az embert…
Szomoru sors nagyon ez. Mert im, hiába van még meg Borus Ferencznek
minden szerszámja a bognárkodáshoz: a gyönyörü szép hasitó szekerczék, a
finom vésők, az esztergapad, midőn mind dologtalanul áll a helyén és a
mühelyben, amely egyuttal a lakóhely is, ül Ferencz meg a felesége,
gondolván teljes rettegéssel a télre, amely közeledik. Miből fognak
kitelelni? Hogyan? Csak legalább néha egy törött kereket hoznának,
amelybe küllőt kellene faragni; de azt sem hoznak. Továbbá azelőtt az
uraság gyerekeinek a korcsolyájához kellett fatalpat csinálni a kopott
helyett, de ma már ezek is egészen vasból vannak. Hiába farag
kuglibabákat is, azok sem kellenek, az emberek a régi játékokról mind
áttértek már a kártyára, nincs, bármint keressük: nincsen munka és
közeledik a tél és mi lesz akkor a beteg Borus Ferenczczel és a
feleségével. Az asszony vigasztalja:
– Isten majd megsegit. Ki benne bizik, nem csalatkozik.
Az ember fölsóhajt. Ha most nincsen munka, télen át még ugy sem lesz,
mert a parasztember kocsijával a bognárhoz megy ugyan, de a szánkóját
már maga csinálja. Szánkó, szánkó… A farkas is a kert alatt jár, midőn
emlegetik s itt ép hogy e bus gondolat a szánkóról Borus Ferencz agyába
ötlött, a rozoga üveges mühelyajtó előtt megjelenik egy ur, megnyomja a
kilincset és a szobába lép.
Az uraság ez. Értik-e, az uraság, ki im, Borus Ferencz ócska mühelyében
megjelent. Ez szinte hihetetlen s a bognár olykép van, hogy csakugyan
nem is akarja hinni. Mit kereshetne itt ez az ur, ki királyokkal és
vérbeli herczegekkel szokott parolázni. Kinek vannak olyan ruhái, hogy
csupa arany és gyémánt. Mi, mi lehet? A bognár megzavarodik, nem ugy
azonban az asszony, aki elkapja az ur kezét s meg is csókolja,
illedelemmel mondván:
– Kezit csókolom.
– Jó napot, Borus – mondja az ur (né, még a nevét is tudja). – Hát hogy
áll a munka?
– Jaj, kérem szépen – szól az asszony a Ferencz helyett – sehogy sem,
mert nincsen.
– Annál jobb – mondja derülten az ur (pedig jobb a gutát). – Akkor hát
ráér, Borus?
– Rá én… – motyogta zavartan Borus, valóban nem tudván, hogy ugyan mit
akarhat az uraság.
– Akkor hát csinál nekem egy kocsit. Az, tudja, egészen olyan legyen,
mint a rendes magyaros kocsi, hanem annak minden darabja remekbe legyen
faragva. A fürhécz, a kisafák, a küllőagy, a lőcsfej, az mind olyan
faragott dolog legyen, amilyen még nem volt.
Borus Ferencz látta is már képzeletében ezt a gyönyörü szép faragott
kocsit s mert látta, hogy milyen lesz, buzgóan felelte:
– Olyan több nem is lesz e világon.
– Az árra pedig nem egyezkedek – mondta az ur. Amilyen árunak tartja,
fizetem, csakhogy minél nagyobb kedvvel csinálja. Költségre kell-e?
Borus köhögött s az asszony szólt:
– Hát tetszik tudni, csókolom kezit…
Adott az ur költséget is, három darab tizes bankót. Egészen gyüretlen
volt mind a három. Ezzel elment, de még kezelt is Borussal, továbbá az
asszonynyal, ki oly gyorsan kapta az ur kezét az arczához, hogy bizony
jól bele is ütötte az orrát. Most az asszony nézett zavartan utána, hogy
ugyan ezért nem haragszik-e, mig a beteg Borus szó nélkül fordulván a
szögletbe, szép gyertyánfarudat vitt a padhoz és azonnal késziteni kezdé
a küllőket. De milyen küllőket! Aki életében már százezer küllőt – nem
százezret, hanem két millió küllőt látott, az nem látott még ilyeneket,
miknek sima oldalán liliomvirágok szeliden kusznak, a küllőagy pedig
finom cserepet példázott, mintha ebből jönnének elő a liliomok.
Ment a dolog buzgón s Borus Ferencz bár folyton köhécselt, de nap-nap
után jobban bontakozott ki a különféle fákból a kocsi. Már hire is ment,
mert ha egy-egy kereket vasalás végett átguritott a kovácshoz az
asszony, nem győztek rajta eléggé csodálkozni az ottlevők. Oly büszkén
guritotta az asszony a kereket, mintha ő faragta volna minden darabját
és ahol sár volt, a hátára emelte. Hát a lőcsfejek, amelyek mindegyike
kényes kétesztendős csikókat ábrázolt, de olyképen, hogy aki faragni igy
tud, talán vétkezik is, hogy tudományát lelketlen állatok testének
formálásába önti. Mit szóljunk a kisafákról, melyek emberi marok
alakjára voltak szerkesztve, mintha a hámot, amit majd rávetnek, e kezek
tartanák erősen. Borus köhögött és faragott s bár orvosságot is kellett
hozatnia és különböző tea-füvekből főzött neki italt az asszony, csak
köhögött és csak faragott.
A negyedik héten átüzent az uraság, hogy mikor lesz kész a kocsi.
Borusék visszaüzenték, hogy a jövő héten alighanem készen lesz és hogy
majd ők akkor hiradással lesznek. A bognár egyre lázasabban dolgozott,
este még le se akart idején feküdni.
– Ne siess, ne siess – aggódott mellette az asszony és kendőt kötött az
ura mellénye alá, mint a ráczoknál divatos, csakhogy a ráczok akkor
kötik föl a kendőt, amikor még nem kapták meg a szárazbetegséget.
De nem hallgatott a szóra Ferencz, mert annak mindig szerszám volt a
kezében. A hátulsó saroglya fái valami különösen szépen görbültek az ő
kezében, a hattyu meg a gém-madár nyakán látni csak ilyen nemes
vonalakat. A kovács, aki átjött, hogy a vasakat, ahova kell, föltegye,
bámulva állt meg a kocsi előtt s szinte félve nyult hozzá, hogy kormos
markával hátha elkeveri. Szótalan büszkeséggel nézte ezt az egyre
vékonyodó Borus Ferencz és dagadó büszkeséggel az asszony. Haj, jó
barátim, a gondoknak vége. Nem félhet már többé a Borus-mühely, hogy
munka nélkül marad, mert aki ember ezt a kocsit meglátja, máshova munkát
bizonyosan nem visz, csak épen ide, ehhez a hires mesterhez.
Valóban az ötödik hét közepére el is készült. Tökéletes volt az, de
Borus még mindig késsel, vésővel, kétkézvonóval járt körülötte, hogy
simitson itt is, amott is. Csütörtök estére aztán meg volt minden.
Másnap péntek volt, hát nem akarták ezen a napon tudatni az urasággal,
hanem azt szombatra tervezték. Ekkor az idő is szebb, mert a nap
rendszerint kisüt, mivel a pénteki szomoruságok után szüz Mária a
könyektől nedves kendőjét szombaton száritgatja. Csakugyan, nem lehet
tagadni, nagyon szép nap volt ez a szombati, midőn ünneplő ruhájába
öltözött az asszony és elment az urasághoz tudatni, hogy kész a kocsi.
Tulajdon magával az urasággal beszélt.
– Aztán szép-e? – kérdezte az ur.
– Nem mondok én semmit sem, kezit csókolom, hanem csak tessék megnézni.
Mert olyan kocsi több nincsen a világon.
– No, annak örülök – adta rá a jó ur a szót. – Délfelé el is megyek.
Jött büszkén visszafelé az asszony s amerre ment, a faluban mindenki
tudta, hogy Borus Ferenczné most ment jelenteni a kocsit az uraságnál.
Vajjon milyen lovakat fogat bele s melyik kocsissal hajtatja: a magyar
parádéssal-e, vagy a frakkos némettel. (– Bolond beszéd – vélte Vizhányó
Kisistván Péter – a királynak adja ajándékba ujesztendőre.) Igy halad az
asszony az utczákon át, a bognárok irigykedve tekintenek utána, mig a
kovácsmühelyekben megszünnek az üllőt verni a pörölylyel és az ajtóba
állnak a mesterek, hogy elhaladtában az asszonyt köszöntsék, már azon
czélból, hogy hátha nekik is jut a hires Borus-mühelyből valami vasalni
való munka. Diadalut volt ez, amit az asszony végigtett a falun s
valóban teljes örömmel nyitja be otthon az ajtót.
– Mindjárt jön az uraság és tiszteltet…
Szavaira azonban senkisem felel. Borus Ferencz halva fekszik a hires
kocsiban az alcserényen.