– Nem először látok én ilyent, uram.
A viz elég gyorsan terül, látszik a csillogása a fiatal vetés közt, amit
most már hiába vetettek. Persze, ilyenkor nem tudni még, hogy meddig jut
el, mert ha egyszer a mély helyeket megtöltötte, azután lassan halad.
Mint mondani szokás: legel, mert éppen olyan a haladása, mint a legelő
állaté. Hanem ahol ér van vagy árok, azon nagyon messze elszalad
hirtelen, hogy aztán a végén kiöntsön.
A gödörgazda megáll és azt mondja a társaknak:
– Majd ebbe a faluba mönnyünk le.
Bólintanak rá, hogy jól van és libasorban a talicskák ujból megindulnak.
Amint a töltésen lekanyarodnak, látják, hogy az árkok vize sárga, a falu
laposabb oldalán mozog már a nép, a kétségbeesés erejével rakva a gátat.
A toronyban kongatnak. A talicskaszij melledzőjének erősebben feszül
neki a gödörgazda.
– Ügyeközzünk embörök, ügyeközzünk.
Oda igyekeznek a tetthelyre. Hát ott csakugyan baj van, mert ha azt a
kis darabot gáttal el nem keritik, a falu közepéig beszalad a viz és itt
szélrül a templomot mindjárt elviszi. Hányják a földet, ahogy lehet,
szakajtóval és istállós talicskával dolgoznak. Ott van már a főhadnagy
is a legényekkel. A legények a háztetőkön vannak, dobálják és hordják
lefelé a nádat, a főhadnagy egy-egy rántással egész keritésdarabokat
tépdel ki és veti a gát elébe palánknak. De csak erősebb a viz, mert a
nyomás egyre nagyobb s a laza kis földgát a közepén enged. A támadt
nyiláson szökve fut át az ár és sikoltoz az asszonynép és szomoru
némasággal áll a férfi. Két hatalmas karjával magához ránt két katonát a
főhadnagy és a nyilásba ugrik velük. A kubikos-csapat odaért és nagyot
ordit a gödörgazda:
– Embörök!
Egyszerre lefordul a talicskáról a suba, a gyékény és a vizelfogás
paraszti tudósai vetik hirtelen latba karjaik erejét. Gyékényt boritanak
előbb a derékig vizben állók elé, más felekezet a földet teremti oda
nagy gyorsasággal, a harmadik csapat a templomkeritésről kapja le a
rácsos kaput és gyékénynyel boritva letámasztván, mögéje földdel
dolgozik.
– No! – mondja a gödörgazda büszkén, mikor kész a tudomány és betömték a
szakadást.
Segitenek még, ahol jónak mutatkozik, azután azt mondja a gödörgazda a
főhadnagynak:
– Uram, elázott-e a pénzünk?
– Nem ázott az – felel a tiszt – csak derékig ért a viz.
– Akkor fizessön ki, uram, aztán hagy mönnyünk. Nincs mán itt nekük mit
keresni.
A bocskorosok is körülállják, hogy de bizony csak jó lesz most már, ha
pénzüket kiadják.
– Jól van – mondja amaz és megindul azon vizesen – talán csak tud itt
valaki váltani, gyerünk a községházához. Hanem én azt sem tudom, mi
fizetés jár maguknak.
– Majd tudom én – felel a gödörgazda. – A kubikot most mán ugy se löhet
számitani, hát napszám jár. Három egész nap napszám: hétfő, kedd,
szerda, mög mára röggel kilencz óráig egy fertáj napszám. Fejenkint ez
esik.
– És az a munka, amit itt csináltak?
A gödörgazda nemet int.
– Az nem számos – mondja. – Nem uraknak történt.
A bocskorosok bólintanak rá, hogy ez valóban ugy van.