Már az egész héten látszott valami kedvetlenedés a töltésen a nép közt,
mert ez néha ugy van, hogy bal lábbal kelnek az emberek és ilyenkor
mindenbe fönnakadnak. Alig találkozik egy is, aki ne morogna. Olykor, ha
ássa lent a gödörben a földet, megáll munkaközben és maga elé tekint,
azután nekivetve a mellét a talicska-hámnak, daczos némasággal halad föl
a meredek járón, ami a magas töltésre vezet. A munka, amit végez, a
legnehezebbek közül való és aki nem benne nőtt fel, nem birja csinálni.
Ha belekezd is, kidől, vagy félmunkát sem végez. A kubikos tudja ezt és
a tudás önérzetet ad neki, amit emel az is, hogy többet keres, mint más
napszámos. Bár ez okból ismét több pálinkával él, mint a többi. Mondják,
hogy ez a munkához szükséges, máskép nem birná ki. Kis korsóban tartják
a pálinkát lent a kubikgödörben, hogy hüvösön maradjon. A korsóba
szalmaszál van ütve s azon keresztül szopogatják; vagy kiki a magáét,
vagy pedig közös a korsó. Akármilyen sürün jár is rá, nem ittasodik el
tőle, mert, mint mondják: „kidógozza a pálinka erejit.“ Munkája akkor
kezdődik hajnalban, mikor már látni lehet a járót, amin föltolja a
talicskát és este akkor végzi, mikor már a járót látni nem lehet.
Munkája olyan, hogy a hust, amit télen át magára szedett, egy hónap
alatt ledolgozza, szikárok és soványok valamennyien, csak a lábuk szárán
állanak hatalmas csomóban az izmok.
Mert télen nem dolgozik, akkor inkább czuczilista. Csak mulatságból és
nem elvből, mert hisz ő maga is arisztokrata a többi „kétkézi munkás“
között. A munkás szintén rangokba van oszolva. A zsákoló tétlen áll
télen, mikor befagy a folyó és nem járnak a hajók s ha megszorul is, más
munkát nem vállal; tavaszszal sem megy fölásni valamely kert földjét. Ő
zsákoló, azt csinálja, ha van munka; ha nincs: nincs, akkor várni kell,
mig lesz. Hasonlókép van a kubikos. Hogy mit hord a talicskán, azt is
keresi ugyan, de nem föltétlenül, ellenben talicska nélkül nem megy
semerre. A munka csak abból állhat, hogy talicskán valamit valamerre el
kell tolni. Vagy föl, vagy le. Földet föl a magas töltésre, vagy nehéz
követ a megapadt nyári vizen alacsonyan álló hajóba. Várat épit-e,
vasutat vagy vizi töltést, neki mindegy. Utóbb már a kazlakat is
kubikolja a pusztahelyeken. A csalamádétakarmányt ujmódisan sok helyen
már nem ássák földi verembe, hanem fönt rakják kazalba és ezután
beteritik földdel, hogy abban érjen.
Mint lehetne a kazal tetejére földet hordani, ha kubikos nem volna? A
béresféle ilyesmihez nem ért. Jön a kubikosnép, a gödörgazda föltekinti
a kazlat, számitgat, hümmög, valamely összegért fölvállalja s
nekiállnak. Járót támasztanak a kazal oldalához s azon a deszkán, amely
oly meredek, hogy más ember rajta egymagában nem tudna fölmenni, a
kubikos föltolja a talicskát. Estére kelve kész a munka, a gödörgazda
átveszi és szétosztja az árát; minden emberre esett akkora napszám, hogy
sok diplomás ur vállalná jószivvel fizetésnek. A talicskába berakják a
czókmókot, a bőrzsákot, korsót, gyékényt, subát, az oldalba kerül az
ásó, a szélre a bogrács s haladnak odább a kubikosok egymás után, mint a
libák, más munkát keresni. Szikár és alacsony emberek, rövid pipákkal,
bocskorban, tótnak is nézheti őket, ki akarja, bár alighanem belehalna a
tót, ha egy napra versenyt próbálna velük. Haladnak sebesen, mert soha
lassan nem járnak a talicskával; ugy tetszik, mintha a talicska huzná
őket, pedig ők tolják.
Nem beszédesek, hallgatagok; ha nem haragszanak, munkában kiállják szó
nélkül. Levelet sem irnak haza, csak utalványon küldik az asszonynak a
pénzt, ugyis ez a legjobb üzenetvivő. Sokáig oda vannak, hónapokon át,
olykor tavasztól őszig. A lakás a gyékényponyva, a butorzat a suba, az
élelem szalonna és kenyér; ha meleg ételre vágynak, a közös bográcsban
főz a bokor tarhonyás hust szolgafán. Bokrok szerint oszolnak meg, mint
a halászok, minden bokor főnöke a gödörgazda, aki munkát vállal és
számol.
Ez a nép hát már az egész héten kedvetlennek mutatkozott. Már a mult hét
végén, szombaton, valami összezördülésük volt a számolásnál. A mérnök
nem ugy számolta ki a gödröket, ahogy ők jónak tartották volna. Kevesebb
föld esett ki a számitása végén és azt mondta némelyik gödörben, hogy
csalnak, mert nevelve vannak a bubák. A buba kerek, toronyforma
földoszlop a gödör közepén, amit a gödör ásásakor egy helyben hagynak s
annak a magasságából számitják ki munka végeztével a kihordott földet
kubik szerint.
A mérnök a maga módja szerint számol, a kubikosok gödörgazdája pedig
csak ásónyéllel, de azért, ha a gödör hamisság nélkül való, leginkább
össze szokott vágni a két számadás.
A kubikos azonban ért ahhoz, hogy mint kell nevelni a bubát. A kis
fatornyot éjjel finoman elmetszik a közepén s egy-egy arasznyi földet
épitvén hozzá, a tetejét ismét ráteszik. Azon ott zöldel az a fü, amely
akkor is rajta élt, mikor még mező volt a gödör helyén s annak ott is
kell lenni, mert az a bizonyság arról, hogy nem történt csalás a
bubával. Ezért ugy a közepibe épitik bele a földet olyan ügyességgel,
hogy aki nem járatos benne, soha észre nem veszi, hogy a buba nevelve
van. Igy furfangoskodnak is ott, ahol lehet, mert ez szokás. Mikor a
csángókat haza hozták Moldvából, kubikosmunkát adtak nekik, hogy
keresetük legyen. Ahhoz tanitó kellett, adtak is melléjük öreg
kubikosokat, akik legelső sorban arra tanitották meg az atyafiakat, hogy
mint kell nevelni a bubát és csak azután fogtak a mesterség egyéb
tudományához. – Nem valami jeles dolog, de nekük is van furfangban
részük, mikor becsapódnak. Elviszik messze vidékre, munkahely gyanánt jó
földet igérnek, ahhoz képest alkudnak s amint oda ér, látja, hogy be van
csapva. Vagy agyagos a föld, vagy kavicsos, de hát hiába, most már hogy
jőjjön onnan a messziből vissza? Nem lehet. Csak vágja hát ásójával a
földet és szótalan munkájában az esze azon jár, hogy ennek az ásónak az
élét más helyre is bele tudná vágni.
Ilyenkor lassu mozgások támadnak köztük és összesugnak a gödörgazdák.
Munkájuk, mely ugy folyik, mintha gép végezné, lassubb. Az arczok
elkomorodnak és más munkásokkal, kik nem kebelbeliek, hamar összekapnak
az emberek. A nehéz hangulatot észre lehet venni. Mint ezuttal is, mikor
nem oda messze vannak Galicziában, Romániában vagy Boszniában, ahova
vasuti töltést épiteni viszik őket, hanem itthon, magyar földön épitik a
gátat a viz ellen. Azok a magas, széles töltések, amik a Tisza partján
végig huzódnak, mind az ő munkájuk végtől végig.
Mint nagy lomha kigyók fekszenek esztendőkön át a parton anélkül, hogy
valami hasznukat lehetne látni. Oldalaikra oda rakva a sok karó, a
rőzse, a szalma, hombárokban áll a tömérdek zsák és semmi látszatja
nincsen annak, hogy ezek valamire kellenének. A viz messze van a
töltések lábától tul a füzeseken, mélyen alant az árkában, hogy a fák
közül még a gőzhajó kéménye is csak alig látszik ki, ha arra megy. Igy
áll esztendőkön át az elhagyatott várfal. Párját, a tulsó oldalról
valót, nem is látni, szürkeségbe vesző füzfák takarják. Nagy néha egy
kocsi vagy nehéz ökrös szekér megy a tulsó oldalon s ugy látszik, mintha
a fák hegyein mozogna. Körül, a messzeségben tornyok látszanak, a sik,
lapos táblán meg gőzmalmok kéményei füstölnek igen távol. Közelebb óriás
vetések, néhány ér a zsilipekkel, itt-ott egy nádas, megmaradva a régi
világból. Ami élő mozgás látszik, csak abban van, ott szárcsák, kacsák
és vizibuvár vöcskök laknak.
Mignem aztán egyszer játékos kedve támad a viznek és nagy sokaságban
kezdenek uszni lefelé hallgatag tömegei. Honnan jön az a sok? Ha eddig
volt, hol rejtőzött esztendőkön át? A viz a kérdésekre nem felel, csak
elhagyja medrét és bemegy a fűzfák alá lakni. Azután a töltés lábához ér
s rajta emelkedik. Most már nem csendes, inkább beszédes: zúg a fák
koronái között. És oly gyorsan folyik, hogy nagyon, de azért a lefolyt
helyébe ujból jön másik és szőke szine olykor haragos barna. A föld fölé
épitett csatorna ilyenkor a két töltés köze s lent a mélyben virágzó
föld, a tanyák s oda messze falvak és városok… Az a kérdés, hogy van
megcsinálva a töltés. Ha rosszul, akkor kitörik az oldala és hamarosan
temető lesz minden. Városokban, falvakban peregni kezdenek a dobok,
közerők haladnak kifelé és kocsikon viszik sebesen a kubikos népet.
Gyors és nehéz munka áll be a töltésen. Karóznak, magasitanak,
erősitenek. Két-három sor karót meghág a viz, elviszi a rőzsét és mossa
a töltést; akkor ujból jön a negyedik sor karó. Egy hét előtt innen a
töltésről még nagyon szép akáczerdőt láthattál, amint enyhe szinével
kivált a haragos-zöld vetések közül. Most ha keresed, nem látod, a helye
üresen és kopáran áll: az erdőt elvitték karónak s talán azt sem
kérdezték, hogy kié.
Nincs ur. Senki sem ur, csak a kubikos meg a mérnök. Van ott katonaság
is, amely távol falvakból és a tanyák közül odahajtotta a munkaerőt, de
az csak mellékes munkára való. A kubikos rangban előlép, a kétkézi
munkásból kiválik a mesterember. Már nemcsak az izmai erejénél fogva
több, mint a más, hanem az értelemnél fogva is. Ő látja meg legelsőbb a
szivárgást vagy ama veszedelmességet, mikor a nagy lomha töltés arra
készül, hogy néhány ölnyire elcsuszszon a helyéről. Nem ismeri az
éjjelt, nem a nappalt, sárban és esőben áll, áztatja az átcsapó hullám s
munkaközben szárad meg rajta a ruha. Nem birná azt meg más, csak ő, aki
tavasztól őszig szabad ég alatt táboroz. Mérges daczczal feszül neki a
dolognak; ha kérdik, csak morog s ugy áll fogai között a kurta pipa,
mintha a világot akarná fenyegetni vele; egyik szerszámot csak azért
teszi le, hogy fölkapja a másikat. Pedig hát mit neki ez az egész tájék
s mit neki az a nép, amely már elfáradva, kétségbeesett közönynyel áll?
A morgás végighalad a töltésen. A mérnökök sejtik, hogy valami készül,
de még nem tudják: mi. Egy gödörgazda azt kiáltja a töltés tetejéről:
– Huja!
A bokorba tartozó emberek megállnak. Aki tolta épp fölfelé a járón a
talicskát, annak a közepén ott hagyja. Az ásókat belevágja a földbe. És
sorban, mint valamely elrontott sortüz ropogása, hallatszanak a kemény,
rekedt szavak:
– Huja!
– Huja!
A munka zaja után ijesztő nyugalom áll be. A tengernyire nőtt folyó,
amelynek nem látni a tulsó oldalát, kavarog, szálfákat vagdos a
töltéshez és átdobálja rajta a hullámait a kitépett karókkal együtt. Már
nagyon mérges. Csupa sár az egész töltés, mert hisz a háta mögül is a
szivárgó vizből hordták már a földet a tetejére. A végig sáros, csatakos
alakból, aki elősiet, aligha nézné ki valaki az urat, mert itt nem érnek
rá ruhát váltani.
– Mi az, emberek, mi az? – kiáltja messziről. – Mi van itten?
Nem felel a kérdésre senki, csak egy gödörgazda mutat gunyosan a sárga
tengerre és azt mondja:
– Viz.
Hát az van csakugyan, sok. A tulsó partnak nyoma se látszik, az ártér
fái mind eltüntek, a nagy folyózuhatagon itt-ott uszik egy házfedél,
valamely parti csőszházból, amit elsodort. A végig nedves töltésen
olykép veri át a szél a hullámot, hogy messziről fehér, röpködő
vitorláknak látszanak. És ugy látszik (tévedés-e, nem-e?) hogy ez a
hosszu sárhegy inogna. Ahol a szél nagyon nekifekszik a viznek és a
parthoz nyomja, ott mintha tágulna a töltés. Mozog, mint a
gyékényponyva, ha a szél veri.
– Hát mi bajuk van, hogy nem dolgoznak? – kérdezi a mérnök. – Hiszen ugy
elszakad a töltés!
– El – hagyja rá egykedvüen a kubikosfőnök.
A többiek hallgatnak. A gödörgazda folytatja:
– Ha a viz mög nem száll, elszakad bizonyosan. Hiába itt már a munka,
hiszen sárra sarat hányunk. Az ásó nyomán fölfakad mán a viz. Nézze csak
uram itt-e, ahun most állunk, még ma mögszakad a töltés. Lent a patkája
már három hejjön el van repedve.
– Hát meg kell fogni – kiáltja a mérnök. – Dologra, mindenki oda! Van
zsák, karó elég! Csak sebesen no, emberek!
– Csak lassan, – mondja a gödörgazda. – Dógozunk uram, amig csak át nem
szakad a töltés. Ott löszünk rajta, pedig ha nem száll mög a viz az
éjjel, valahun átszakad. Hisz ugy mozog már, mint mikor a kigyó csuszik.
– Hát mi a kivánságuk?
– Nem ögyéb, mint hogy most mán hitelbe nem dógozunk. Nézze csak az ur –
magyarázza az ember és odasereglenek a többiek – én abba vagyok
beleállapodva a czimborákkal, hogy szombatig mán nem löszünk itten.
Addig nem várhatunk a pézzel, mert ha elszakad a tőtés, mindönki
szétszalad amerre lát, oztán sönki se fizet ki bennünket.
– Dehogy nem – szól a mérnök.
– Nono – felel nyugodtan az ember – mink mán jártunk ugy. Hát most azt
akarjuk, hogy ami kubik eddig vót a hétön, fizesse ki mingyár. Ezöntul
mög nincsen kubik, hanem napszámba mén a munka fejenkint.
Keserüen felel a mérnök a bocskoros embernek:
– Persze, aki meg van szorulva, azzal könnyü igy beszélni.
Kissé zavarodottan védekezik a gödörgazda:
– Szögényök vagyunk… Aztán máskor is jártunk mán ugy…
Halad a töltésen errefelé egy másik sáros urforma alak, egy katonatiszt.
A kirendelt fegyveres erő parancsnoka, aki most vizitálja az őrseit.
Nagy, hatalmas, nyers őszinteségü ember, ha akrobatának menne, bizonyára
jobban élne, mint hogy most itt a töltésen csatangol a havi nyolczvan
forintokért és három hete nem látott borbélyt. Maga iránt semmi
elővigyázattal nincs, még őrt sem járat a háta mögött s ha a karóhordó
szekér elakad, odamegy segiteni, hogy kirántsa a sárból. Megszerette már
mind az itt dolgozó ember, hozzá a szörnyű erejével, hatalmas hangjával
is imponál.
– Hát itt mi van? – kérdezi, ahogy odaér.
Mondani kezdené a gödrösgazda, de a mérnök a szavába vág és elmondja a
bajt.
– Ebben igazuk van – véli a főhadnagy. – Hát nem birsz most pénzt adni
nekik?
– Nem.
– Nincsen? – kérdezi ez leverten.
– Dehogy nincsen – mondja mérgesen a mérnök – van itt tizezer forint, de
mindet ezresben küldték ide az okosak. Hát hol váltsam én most föl
itten?
– Hát a többi szakaszon?
– Nem tudom. Ha van apróbb pénzük, ugy sem adják ide, mert nekik is
kell.
A bocskoros, sáros alakok egyre hangosabban beszélnek, hogy mi lesz?
Lesz vagy nem lesz? A gödörgazda rögtön hátrafordul és csöndet int, de
már az ő szava nem sokat ér.
– Adj ide egy ezrest – mondja a katona. – Más itt nem segit.
– Hát a katonaság? – kérdezi a mérnök.
– Az én tizenöt emberem két mérföldnyire van egymástól. A kényszer
különben sem használ, több kárt tehet a kubikos, mint hasznot, ha akar.
S az ezrest lobogtatva a kezében, odalép a tiszt az ásós, csákányos
kubikosok közé.
– Nem lehet fizetni, emberek – mondja. – Nincs aprópénz. Hanem pénz van,
itt is az ezresbankó, de van még több is. Mindenki láthatja, hogy itt
nincs trafikos bolt, ahol váltanának.
– No, az nincs, – szólnak a tömegből.
– Hát itt a pénzük nálam, a mérnök ur ideadta nekem. Akármi lesz a
töltéssel, a pénzüket nálam mindig megtalálják. Megbiznak-e bennem hát,
mi?
– Honné! Mög hát! – hallatszik mindenfelől, csak a gödörgazda szól:
– Hanem…
– No?
– Ha elszakad a tőtés, ami hummink itt vesz, mögfizetik-e?
A főhadnagy rámutat a pénzre:
– Az is itt van benne.
– Hát akkor gyerünk – int az embereknek a gödörgazda és mennek a
bocskorosok mind vissza az elhagyott munkához. Kopog a nehéz furkó a
karókon, nyikorog az ázott talicska és ásós emberek keresik a töltés
háta mögött, hogy hol lehetne még egy kis száraz földet találni. Mérik a
vizet szinte perczenkint, hogy megszáll-e, de nem száll. Nem az az idő
ez, mikor a viz egyszerre apadni kezdjen csak ugy magamagától, hanem
apadna, ha a tulsó parton szakadna le a töltés. De ott bizonyosan
különben áll, mint itt; itt pedig már olyan, mintha gyerekkéz épitette
volna játékból. Néz végig kanyargó vonalán fölfelé a gödörgazda, mint
aki biztos benne, hogy ami késik, nem mulik.
– Ahun a! – mondja.
Jól föntesen, a kis nyárfaerdőn tul ketté vált a töltés és valami nagy
darab sárgaság omlik be a zöld mezőre. Az a viz és a hirtelen beálló
csöndben hallatszik a harsogása, amint tépi és szakgatja a partot. Hát
most már csakugyan huja mindennek, már nincs többé veszedelem, mert már
megvan a baj, amin senkisem segithet többé semmiféle hatalommal. Csak
majd hátul, messze bent a vidéken, ahol egy kicsit magasodni kezd a táj,
csinálhat nyulgátat a nép, ha ért hozzá. A kubikos társaság sietve szedi
össze a czókmókját s mindent a talicskába rakván, megindulnak a
töltésen, hogy valahol róla letérjenek. Sürgős dolog ez, mert ha előttük
is elszakad a töltés, fogva maradnak. Lent a mezőkön kocsik vágtatnak a
mérnökökkel, lovas zsandárok nagyon sebesen mennek a falvak felé s
egyfelől már hallatszik is, hogy verik félre a harangot. A főhadnagy hol
siet, hol szalad, a töltésen szedegetve össze a legényeit. Elhagyja a
kubikosokat, mert nehéz a sárban a talicska; de az elhagyás azért nem
baj, mert a pénzzel azért majd megtalálják, ha máshol nem: otthon.
– Hát megjövendölte kend! – szól a gödörgazdának, amint mellette elmegy.