Mostanában nem rossz idők járnak igy a halászokra, mert arányosan
pusztul le a Tisza vizéről a jég és leginkább csak a Maros felől uszó
szotyék az, ami a ladikján háborgatja a vizenjáró embert. Bár, ki okos,
az uszó jég ellen mindig ki tud térni. Pár evezőcsapással több vagy
kevesebb, nem számit a pénzkereső életben. A széles tiszai evező,
amiknek a levélformáit még a Volga vidékéről hozták a halászó régi
magyarok, vidáman merül a vizbe, bekerül egészen a csónak feneke alá és
ha erős két kar tartja, olykép fordul utasitása nyomán a ladik, hogy
minden uszó jegeket elkerül. Persze ehhez is tudomány kivántatik. A
teória két sorban elmondja a vizenjárás titkát: amerre irányitod a
kormány evező tollát, arra felé fordul orrával az edény. Csakhogy hát
persze ez sem ugy van mindig és egészen más az, aki morotván jár vizi
edénynyel, mint aki folyón áll a vizi tömegek esésének ellent. Valami
jó, rendes halász által karszügyön fogatni nem alkalmas mulatság ám;
bárki mit beszél. Jó nagy izmok vannak a karjaikban, olyanok, hogy azok
már igazán be illenének hajókötélnek. Persze, a minkfajta ember csak az
innenső oldalról, a kővel kirakott partról, – mit a magyar nyelv
fokozottabb tiszteletére rakpartnak neveztek el – csak innen nézi, hogy
a tulsó part csekély vizén miként vonja a fenékhálót a halász. Már biz
innét, az innenső partról a mesterség folytatása végett mind
eltakarodtak. Álló bárkáik ugyan itten vannak legjavarészben, de az már
a mesterség üzleti részéhez tartozik, itten csak árulják, amit más
részen fognak. Mert bármint keressük a dolgot, szép ez a köves part, már
csak igy fölülről nézve, de abban hal nem lakik, helyét nem szereti. Más
vidékről ideérkezett hajós, mig hajója dángubál, maga meguntában a kőfal
mellett is megpróbálja kivetegetni a pöndölhálót, de bizony abba hal nem
igen szokott akadozni, mert a hal másfelé tartózkodik. A halász ezen a
részen nem is keresi, tanyavetéseik mindig csak a tulsó oldalon
történnek s az innenső partról bámulva nézi munkájukat a dologhoz nem
értő, hogy mi lehet az a sok apró fakarika a vizen s mi lehet annak a
kötélnek a végén, amit oly nehezen huz az egész bokor népe. Ha keczével
dolgozik a ladikban egyenkint, vagy ha alkonyat felé a csendes vizen
kutytyogat, akkor sem kerül erre az oldalra, csak amarra tart, a lapos
ártér felé, ahol még csönd van, sekély viz és porond.
Azonban azért nem lehet mondani, hogy az állóbárkáknak valami rossz
módja volna ideát a kőpart mellett. A közönség még a régi, haldus
világból hozzászokott a halételhez, a szájában maradt az ize és még
egészen közrendü polgárcsaládoknál is hagyomány, hogy minden héten
legalább egyszer hal vétessék, leginkább pénteken, de módosabb helyen
hetenkint kétszer vesznek halat, szerdán és pénteken. „Egy vétel hal“
már magában véve háromszorra való halételt jelent, egy része délre jut
paprikásnak főzve, más részét vacsorára sütik meg, mig a paprikásból
maradt törek és halcsörmelék másnap délben kerül az asztalra kocsonya
gyanánt. A régi világban pedig napi eledel volt, mert könnyen jutottak
hozzá. Pár század előttről mondja a fenmaradt irás, hogy nem tudtak
lóitató vödröt ugy megmeriteni a Tiszából, hogy abban a viz között hal
ne találkozott volna. No, a régi riportereknek alighanem szintén volt
egy kis lelkük arra, hogy itt-ott megszaladjon a toll a kezükben. De
azért az igazságtól csak nem jár messze az a mondás, mert még az adók
bizonyos részét is halban fizette a város. Régen volt, de azért a távol
tanyákon, homokokon a pusztalakó, aki messzi a Tiszától él s a rétek,
haljárta semlyékek elmulván, halhoz már sehogysem jut, mégis csak eszik
„halat“. Miként? A krumpli-paprikást meg tudja főzni ugy, hogy annak
tökéletesen halpaprikás ize van. De azt csakugyan ugy meg tudja főzni,
hogy bárki megeszi halpaprikás gyanánt. S nehogy valakinek eszébe jusson
az én tollamat is megszalajtással vádolni, mindjárt meg is nevezek egy
ilyen, krumpliból halat főző embert Dékány István személyében, aki a
szatymazi kapitányságon öreggazda a szatymazi Zsótér Dezső tanyáján.
Hogy hol tanulta ezt a titkot Dékány Pista? Bizonyosan az apjától, mert
ő maga sohasem volt vizenjáró vagy vizről élő. Az apja meg éppen az én
apámnál volt öreggazda, a Pista is a mi tanyánkon született, az a hely
pedig följebb van a pusztában és még messzebb a Tiszától, Csöngöle
alatt.
De ugy lehet, valaha régen azokra a tájakra is kijárt a viz és ment vele
az ívó hal és odaszolgáltatta magát, növendék fiait étel gyanánt a
pusztafiaknak. Viz, föld, levegő mind abban törekedett még akkor, hogy
kéretlenül adja az élelmet. Nem kell messze mennünk; még az én
gyerekkoromban itt a város alatt tele volt a Tisza rákkal, mig ma
aranyért sem találni benne ezen a tájon. De gondolom, más tájon sem,
mert tudom, hogy aki rákot ehetnék, Vasmegyéből hozat magának egy
kosárral. Itt a nagy árviz óta kiveszett valamennyi. Mig annak előtte
annyi volt, hogy aki egy kis rákcsipéstől nem féltette az ujjait, puszta
kézzel foghatta. A gyerek végig hasalt a tutajok szélső gerendáin,
fölgyürte a karján az inget s a vizben a gerendák alá tapogatózott a
kezével. Ott mindig talált rákot, előhuzta, játszott vele egy darabig,
aztán megint a vizbe dobta, mert ugyszólván alig volt értéke.
A régi szegedi vár omladékos, mohos falai beszolgáltak a Tisza vizébe és
csak nagy nyári apadások alkalmával látszott meg igazán, hogy mennyire
bent vannak ezek a romok a mederben. Alighanem azok a nagy omladékok
voltak az egész nagy rákcsalád lakásai és nagyon tele lehetett velük a
parti fenék, mert szokott gyermekmulatságaink közé tartozott, hogy
játékból halásztuk. Nyári vakáczión át lehetőleg reggeltől estig a
vizben laktunk, de reggel csak kilencz órakor nyilt meg a gyermeknépség
számára a fürdőház, addig az asszonyok lubiczkoltak. De azért nyolcz
órakor ott voltunk már a fürdőház hidján és folyt a rákászás. Hazulról
hozta az ember hozzá a brácsát. (Ez volt a fogóeszköz. Otthon az udvar
valamelyik sarkában, az egymásra hányt ócskavas között talált az „ember“
valamely kisebb hordóabroncsot, azt a czukorsüvegről maradt madzaggal
hálóra befonta és három tartózsineget kötött rá olykép, mint az a
sárkánynál szokás. Ez is elmulik már, mert nagyon sok a telefondrót.) A
brácsa hálója közepére nagy parti szitakötőt kötött azután az „ember“
vagy dongólegyet, vagy döglött durbincsot, amely száz számra hevert
azidőben a parton, vagy békát; de ez utóbbi nem volt akkor olyan sürün,
mint most. Tavaszi időben mostanában oly sok a kőparton a béka, hogy
alig lehet tőlük menni. S mind halad a viztől fölfelé, a
pénzügyigazgatósági palota felé. Mi az ördögöt akarnak ezek a komoly
pénzügyi igazgatósággal?
Az ám. A brácsa aztán a madzagon leereszkedett a fürdőházi hidról s nem
telt bele sok idő, már ujból föl lehetett huzni. Volt rajta rák, olykor
sok. Voltak köztük terhes nagy állatok, olyan szinüek, mint a kék agyag;
ezeket az óriásokat akkor vasrák néven tisztelték. Ma pedig sehogy sem
tisztelik, mert nincsen belőlük az egész vizen végtől-végig egy szikra
sem. Mondják ugyan, hogy föl Szolnok felé még sok a rák s találtatódna
az alsó részen is, azonban ezek mind csak olyan „messziről gyütt“
beszédek.
Még egy más ilyen kiveszett állat is van. Van, de csak igy az
emlékezetben, mert amugy csak volt, legalább ezen a tájon csak volt.
Valami kagylós állat volt az, kagylója száz számra hevert a parton,
akadtak köztük tenyérnyi nagyságuak s békateknőnek neveztettek. Az azon
időbeli gyerek, mikor elérte azt a diákkort, amikor mindenki szeret
festegetni, nem vásárolta dolgához azokat a kis porczellán tányérokat,
mik most használatban vannak. Kiment a vizpartra, kagylókat szedett
össze és abban keverte aztán a festéket. Még a könyves boltokban is
árulták az olcsó gyerekfestékek mellé. Ma meg nyoma sincsen, én legalább
gyerekkorom óta nem láttam.
Igy elmulnak némely dolgok, hogy ujjak keletkezzenek helyükbe s
némelyikről igazán csak akkor lehet észrevenni, hogy volt, mikor már
nincs.
Járva egy koros emberrel a partot, utközben két karót találunk. A két
karón egy madzag, azon szárad néhány kettéhasitott hal, a belső részével
kifelé.
– Nézd öcsém – mutat rá – mi maradt meg a zsidó-utczából. Csak ez a két
karó, meg ez az egyszál madzag.
Valaha a „zsidó-utcza“ nagy területen feküdt; azt a madzagból és karóból
csinált keritést nevezték igy, amelyen a hasitott hal száradt. Ennek
sincs valami tulságos nagy ideje, még belül van az emberöltőn,
mikor az ipam apja a száritott hallal nagy üzleteket folytatott.
Hasitó tanyái voltak különfelé, a holt Tiszákban, a kis Tiszákban, a
Ferencz-csatornánál is és küldözgette szerteszéjjel a déli részekbe a
bálokba kötött száritott halat. Egy bálban volt huszonöt font, szépen
rendbe rakva, minden hal a fejével kifelé, négy oldalon átkötve
gyékénykötéssel.
Kedves eledele volt az oláh köznépnek és a horvátok is nagyon szerették.
Ha az oláhnak pár napi dolga akadt valahol fönt a hegyeiben, az erdőben,
néhány száritott keszeget vetett a tarisznyába s azon, meg a
malájkenyéren gond nélkül el volt pár napig. Kétféle módon csinálták, ha
füstölték, akkor szárazon ették, továbbá meleg étel gyanánt. Csináltak
belőle savanyu ételt, meg paszurral is, mint ahogy most a babba szokás
főzni a disznóaprólékot és szalonnabőrt. Abálták is; a forró vizben a
száradt hal felső része lehámlott, nem is kellett tisztogatni. Ennek az
ételnek „sóshal“ volt a neve, de a magyar igy sem igen ette, legföllebb
ha vasrostélyban néha parázson sütöttek belőle egy-egy darabot.
Ellenben, különösen a bőjtök idején, igen kapós volt a más népeknél és
szállitották nekik Aradra, Temesvárra, de még el egészen Zágrábba is. E
helyen a száritott halnak rendes vásárja volt és jól is keltek a bálok,
csak azok rendjén nem volt szabad téveszteni a küldés alkalmával. Mert
hiába küldött volna valaki Aradra potykát, Temesvárra keszeget, az ugy
sem kelt volna el. Mivel az aradi oláhság csak a keszeget kereste, a
temesvári piaczon csak a potyka kelt el, a legmesszebb eső gyomrokba a
csuka és a süllő jutott, ezeknek Zágráb volt a piaczuk.
Ugy olvasom, másutt, a felső Dunán, még ma is állna ez a halhasitás, még
meg volna helylyel-közzel a zsidó-utcza a valódi formájában is és hogy a
folyó partján van a halhasitó tanya. Lehet, arrafelé más világ van, de
itt az Alföldön a folyóvizeknek nem volt közük a száritott halhoz. A
folyóban fogott halnak, a nagy fogyasztás folytán, mindig akadt elevenen
is gazdája, ezt nem kellett ketté hasogatni és száritgatni a napon. Itt
a zsidó-utcza madzagaira csak a tavihal és a kiöntések halai kerültek.
Azok, amelyeknek tószaga vagy sárszaga volt s amiket a pompás tiszai
halban duskálkodható szegedi magyar a bográcsába semmi árért nem vetett
volna. (De beveti ma, mert a palicsi hináros tavat is ide halászszák.)
A száritott hal elmulása is – már csak ugy mondom, ahogy hallottam – ez
okon következik be. Mert elmultak a régi nagy vizjárások, mikor a Tisza
áradt, vize négy-öt mértföldre ellegelt és hónapokon át kint állt. E
vizek aljában voltak a hasitó-tanyák. Annak a táján elkeritették a vizet
s üzni kezdték azután a kerités felé a halat. Ott tömegesen megszorult,
a potyka hányta-vetette magát ki a viz fölé, mi okból ladikok voltak
állitva a kerités mellé, hogy vetődésében mindjárt azokba esett. Ezek
kerültek azután hasogatásra, de a Szintiszából valók sohasem. És ez a
munka nem is állott máskor, csak éppen aratás után való időben, amikor a
bő halhoz akadt ember is bőven.
Elmult. Mi maradt meg belőle? Az emlékezet. Továbbá az öregek szájában
még benne van most is az ize. Mert igaz ugyan, hogy a hasitott halat nem
ette a magyar, de szopta a magyar halászgyerek. A száraz csuka szironyát
kitépdesték a bálokból és mulatság gyanánt szopták. Nagyon jó sós izü
volt, mind kiette a szájuk szélét…