Jó ideig kis viz volt a folyóban s most, hogy valamennyire mégis
megdagadt, azonnal kezdődik a hajók járása-kelése. Sietni kell ilyenkor,
mert a viz csalfa nagyon s im, ha pár araszszal alább száll, minden élet
megakad rajta. Itt volna hát ez a hajó is, amit fel kellene huzatni
valamelyik uradalmi part alá, hogy ott majd buzával rakodna. Erre már
régen vár mindenki; az is, aki rakodná a buzát, a hajósgazda is, aki
szállitaná, a hajóslegények is, akik a hajón lennének, a zsákolók is,
akik a buzát hordanák, az öreg zsidó ágens is, akinek egész élete a
parti mázsánál telik el, továbbá Stévóék is, a ráczok, akik nélkül
semmit sem ér az egész dolog. Ők majd oly hatalmasak, mint a viz.
Stévóék az első hirre, hogy mehet már nemsokára a folyón rendesen a
hajó, odahagyták a kis szerb falukat és itt pipáznak pár napja a parton.
Várják a jó szerencsét, mig lovaik, a sok sovány macskaló a tulsó
oldalon keresgél némi harapnivaló zsombékos füvet a fövenyben. Ezek
nélkül nem indulhat hajó fölfelé, mert az már ugy van berendezve, hogy a
magyar hajókat szerb emberek lovai huzzák a nagy alattságnál fogva.
Nagyon egyszerü ez és értik az ilyesmit Stévóék. Ha azt kiáltják nekik:
Hó! akkor megállnak, ha pedig Haót! szól a kormányos, akkor megindulnak.
Ez tisztán az ő mesterségük, meg a lovaiké, amelynél rosszabb
foglalkozás nincs is a világon. Azért szokás mondani a rendkivül
nehézsorsu emberre: olyan az élete, mint a hajóhuzó lóé.
Stévóék hát állnak a parton és örömmel szemlélik, hogy jön már a
hajósgazda feléjük. Jön is és előadja a dolgát. Stévó hallgatja az
egészet, a fejében mindent összeszámol és azt mondja:
– Negyvenkét forint.
A gazda erre szónélkül sarkon fordul és elmegy. Stévó pedig ujból neki
fordul a partkorlátnak és pipál. Egymással beszélni kezdenek, azaz
kázsélnak, mert szerbül megy a beszéd, mivelhogy abból nem ért más meg
semmit. Nem igen szokás szerbül tudni, legföljebb némely vasárus vagy
szövetet áruló boltos tart olyan legényt, aki rácz menyecskékkel el
tudjon kacsalódni, ha hussütésre való serpenyőt vagy pedig tarka
selyemkendőt vásárolnak (már csak inkább kendőt, mint serpenyőt).
Másként nem szokás ezt a nyelvet ismerni, pedig csak egy fertályóra
járásra laknak a tulsó parton a ráczok. Stévóék hát kázsélnak és igen
erősködnek, hogy nem engednek a negyvenkét forintból semmit, ami a
gazdára nézve igen szomoru világot jelentene.
De azért jó, ha van gőzhajó-társaság és a gőzhajós-társaságnak egy
kormányosa meg épen a parton, az aranykoronás sapkával a fején. A gazda
ahhoz csatlakozik és beszélget vele. Mindenféle közönséges dolgokról
beszélnek, talán épen arról, hogy hol kellene összeólmoztatni a
kormányos pipáját, amely épen eltörött a héten, de Stévóék mindezt nem
hallják, ők csak látják a beszélgetést és most már meg vannak ijedve
nagyon. Hát gőzössel akarja bizonyosan huzatni a hajóját a gazda. Nézd
el, nézd, hát akkor ők miből élnek? A lovacskák a tulsó parton mit
fognak huzni? És miből telik kenyér a csíkos tarisznyákba és miből vesz
a májkó otthon magának tarka selyemkendőt? Nagy ijedelem ez és Stévóék
most már annyira kázsélnak, hogy alighanem maguk sem értik egymást. Idő
multán ujból elhalad előttük a gazda és odavetőleg mondja:
– Hát huszonnyolczat adok, Stévó.
– No – kap a szón Stévó – harmincz lögyön az, gazda, aztán éjjel is
mögyünk, ahogy a lovak csak birják…
Stévó nyujtja a kezét, a gazda belecsap. Az alku meg van kötve és
Stévóék most már sokkal vidámabban tekintgetnek át a tulsó part felé,
ahol a száraz, sárgára aszott zsombékok között a harapni való füvet
tapossák a lovak.
*
Hej, de másformán volt ez régente. A gazdák nem alkudoztak, Stévóék nem
ácsorogtak a parton s a hajók nem hevertek hónapszámra dologtalanul. Még
csak ugy tizenöt év előtt is mint nyüzsgött a folyó. Bőgőshajó,
buzáshajó, dereglye, luntra egymással keveredett, horvát hajó, szerviány
hajó jött s jöttek a sekélyes vizen a könnyüjárásu marosi burcsellák.
Már alighanem csak egy van ezekből, mely hetivásárokra szokott jönni s
egy nap alatt ér ide Makó alól. Rá is van festve a falára a neve: Futár.
Biz az nem futár pedig, mert lassan jár, de nem is szerették a nagy
sietséget a régi időben az emberek. Lomhán csináltak mindent, de mindig
csináltak valamit. Ma minden sebesen megy, egy hétre való dolgot
elvégeznek negyvennyolcz óra alatt s a többi napra aztán semmi sem
marad. Ahogy a vasut megette a szekeres fuvart, a gőzös eszi apránkint a
kishajóst. Pedig micsoda forgalmakat csináltak ezek. Aki igy látja a
vizen feküdni ezeket a nagy, lusta hajótesteket, amiket lovakkal
vonszoltatnak előre-hátra, el sem hinné, hogy még csak nem is oly nagyon
régen Fiuméval állottak összeköttetésben. A szegedi nagy sóház nemcsak
az egész Alföldre adta a sót, de még Horvátországra is. Kocsin pedig
csak olyan városok jöttek érte, amelynek vize nem volt. A többinek hajón
vitték a kősót s igy jártak el a szegedi hajók Horvátországba. Onnan
pedig hozták az olyan árut, amit idegen világokból szállitottak tengeri
gályák a fiumei partra. Fölmentek a horvát vizeken ameddig csak
lehetett, ami nem is különös, mert egy méteres vizben már igen vigan jár
a hajó. Azért ilyen szélesek és idomtalanok. Azt lehetne gondolni, hogy
ostobaságból van ez igy, pedig dehogy: észből, hogy széles teste ne
sokat merüljön a teherrel. Igy járt aztán mindenfelé; vitte a kősót,
hozta a czitromot, kávét és a spanyolnádat, mely utóbbiból igen sokat
fogyasztottak még akkoriban az iskolák és a kocsisok. Gyerekkoromban nem
is volt valamirevaló kocsis, akinek nem fiumei volt az ostornyele.
– Biz ugy – mondta egy öreg hajós a minap – odáig jártunk, hogy a
tengörrel keresködtünk. Münk fölmöntünk a Dráván, ameddig csak löhetött,
a horvátok mög odahozták kocsin a portékát a tengörpartrul. Valami hirös
jó utjuk volt azoknak akkor, ugy hivták, hogy kalorina.
A Karolina-ut az, amely Porto-Rénél éri a tengert. Ma is meg van, de már
a tiszai hajóknak nincs abból semmi hasznuk. Már a Drávára szegedi hajó
nagy ritkán megy, esetleg néhány kisebb luntra, amely a zátonyokon
kavicscsal rakodik. Nincs mit vinni, de nincs is mit hozni. Mindent
vasut hoz már, a kalorinán legföljebb csak marhákat hajtanak egyik
faluból a másikba. Urrá lett a vasbika, ez a furcsa állat, amely szenet
eszik s vizet iszik rá. Ezzel mérkőzni lehetetlen, mert sebes marha,
olcsó marha. Ami hozni való van, mind ő hozza és kis pénzen hozza és kis
pénzen viszi. Azelőtt akár pénzegységnek lehetett volna itt venni a
narancsot, olyan bizonyos volt, hogy egy narancs egy hatos. Az almát meg
árulták három hatosért egy vékával, de ugy se igen vették.
Ma meg aki észszel élő ember, termett almából nem is hagy télire
(legfölebb karácsonyfáravalót a gyerekeknek). Mert az almát megveszik
öt-hat krajczárért darabonkint, a narancs darabja pedig téli időben is
négy krajczár. A vasbika ilyen, szinte alig hihető felfordulásokat
csinált, mert sokkal jobb lába van neki, mint a Stévó lovainak…
… Ugyan azért van most is vizihajózás, de nem az, ami a régi. A kishajós
mestersége tünőben van és haldoklik, bár néhol élesztgetik, de már nem
bir a nagyhajóssal. Ámbátor ha birna is, a dolog vége mégis csak az,
hogy idő multán a nagy csuka megeszi a kis csukát.
*
Van ugyis vontatás közben, hogy Stévó lovainak akarva, nem akarva,
pihenésük akad. Nincs például a parton olyan hely, ahol huzhatnának.
Például a part mocsaras, vagy agyagos, vagy meredek. Máshol ismét
szirtes. Más esetben van néhol olyan ereje a viznek, hogy az árral semmi
módon sem birnak. Ismét más eset, hogy oly messze van a part attól a
mély viztől, ahol a hajót a kormányos eresztheti, hogy a távolságot nem
futja a vontató kötél. Ilyen különféle helyzetek vannak az ilyen
kinlódásokban. Ez nem kellemes és haragszanak a hajóslegények, mert most
nehéz munka kezdődik.
Szükséges ilyenkor, hogy a csolnakba ugráljanak az emberek. A csolnakkal
aztán elő kell menni a hajó orrához. Onnan a nagy lánczos vasmacskát a
csolnakba eresztik, amely nehéz súlyától csaknem felbillen. Ezután pedig
két kézre fogja ám minden ember az evezőt és bármennyire fáradt is,
itten engedni nem szabad és megállni sem szabad a vasmacskával. Csak azt
vinni előre, jó előre, ameddig a kötél engedi. Akkor neki áll mind és
kilökik a ladikból. Lezuhan a vizbe a macska, az emberek pedig mennek
vissza a hajóra a kötéllel, hogy megkezdjék a gugorázást.
Minden hajó orrában, mindjárt a bőgő mögött áll egy deréknyi vastag,
derékig érő oszlop, látszólag csak azért, hogy legyen mibe belebotlani.
Ez a gugora. A fejin egy rud jár keresztül. Hogy a macskától hozott
kötél végét rákötötték a gugorára, keresztüldugják rajta a rudat és
mindenki belekapaszkodik. Hajtják. Lassan, csikorogva forog a gugora s
amint tekerődzik rá a kötél, halad előre a hajó. A viz ellen való
tehervontatásnak régi furfangos szerszámja ez, még a lassan járj, tovább
érsz világból. Magamagát hajtja igy föl a hajó egész odáig, ahol a
macska el van vetve. De itt megint nincsen pihenés. Megint ladikba kell
ugrani, hogy hasonló módon, miként az előbb, vigyék előre a másik
vasmacskát. El is viszik, levetik és visszahozván a kötelét, most az
kerül a gugorára.
Most más munka jön. Az első macska kötelét a macskahuzó gépre vetik,
hogy felvonják a viz fenekéről a nehéz vasat, amely két körmével erősen
belekapaszkodott. Ezért is macska a neve. Mikor macskát kerget a gyerek
és a macska fára szalad, de a gyerek eléri és le akarja venni onnan, a
macska oly erősen fogja a fát, hogy csak ugy lehet levenni onnan, ha
körme alatt a faháncs kiszakad. A vasmacska is ily erővel kapaszkodik a
vizfenékbe és fölhuzásához nagy erő kivántatik, mert épen nem enged; van
eset rá, hogy egyik ága beletörik a földbe s ott marad a fenéken.
Hajtják emberek a vasgép forgatóját, de nagyon nehezen megy és lassan,
ami megismerszik az ütközővas csattogásáról. Meg is állnak pihenni.
Szélpál Mihály belefáradva a nagy munkába, köhögni kezd.
– Beteg kend? – mondja neki Várakozó János.
– Már miért? – kérdezi Szélpál.
– Hát, hogy köhög kend.
– Köhög, köhög – ismétli Szélpál. – Eleven ember szokott köhögni, nem a
holt.
Ez igaz. Ennélfogva ujból hajtják most a vasat, a macska a kötéllel már
egészen a hajó orra alá került, no most mindjárt emelődik a nyelénél
fogva. Egyszerre sebesen csattog az ütköző vas, kijött a földből a
macska. A hajót egyszerre megkapja a viz sodra és viszi lefelé. De
tartja az első macskára vetett kötelet a gugora – Jézus és Mihály
arkangyal! benne feledték a gugorában a rudat.
– Bukj le! – kiáltja a kormányos, bizonyos Báró István nevezetü, de
hiába. Nem bukott le Szélpál, mert épen köhögött. Ahogy megakadt az első
macska kötelén a hajó, hirtelen csikorogva fordult a suly alatt egyet a
gugora és nyakszirten csapta Szélpált a rud olykép, hogy a bakhoz esett,
onnan lefordult és hogy az igazat megvalljuk, többé most már csakugyan
nem köhögött.
Még csak egymásra tekinteni sem érnek rá az emberek, mert el kell kapni
a gugora rudját s csak mikor ezt megakasztották, fordulhatnak a testhez.
Kivülről nincs semmi baja, csak a nyaka van eltörve; már Szélpál fölfelé
ezentul nem hajózik sohasem. Csak lefelé még egyszer, utoljára most,
hogy ladikba teszik s a hallgatag vizen viszi egy hajóslegény hazafelé.
A többi nézi, mig el nem tünnek a kanyarodónál a füzesek alatt, azután
ujból a gugorához fognak, sóhajtván mindenik. Egy mázsával könnyebb a
hajó (mert nyomott annyit a nagy csontjaival Szélpál) és mégis nehezebb.
Persze, hiányzik Szélpál két erős karja a hajón. Hát még otthon, a kis
családnál?
A viz nekifeküdt a hajónak, az emberek a gugorarudhoz nyulnak és hajtják
a gugorát szótlan. A messzi partról Stévó bebámul, kiabál is valamit, de
szavát érteni nem lehet. Pedig egyre jelez:
– Haó! héj!…
Egy idő mulva azt mondja a kormányos:
– Ugyan, hogy nem gyógyul be a szája.