Ugy volt előbb, hogy csak szelet heverni megy ki a partra a hajó, mert
ebben a szélviharban lehetetlen az ereszkedés. A hajó nagy, hát nagy
szelet fog s akárhogy rángatja is a kormányt Bábocskay András, csak nem
ér az semmit. Szük a viz s ha a hajónak neki fekszik a szél, bármint
kerülgeti, csak kifujja a parthoz a viz közepéről, de ez még szerencse,
mert zátonyra is kerülhet. Okos ember ilyenkor nem áll violencziába az
égiekkel, hanem megvárja, mikor szépen partot ér a hajó, ott macskát
ereszt, kiköti elül-hátul s mikor rendben van minden, leül pipázni.
Bábocskay András sem tett egyebet. Egy szál kötéllel kiakasztották a
nagy hombárt a partra, elül pedig a macska tartotta. Jó macska,
négyfogu, nincs olyan fenék, amibe az bele ne kapjon és ha egyszer
fogja, nem ereszti. Ily módon voltak, libegvén a part közelében és semmi
intézést nem tettek egyebet, mert ugy volt, hogy mihelyest eláll a szél,
mennek odább. Ám azonban a szél kitudhatatlan és formájában sohasem egy.
Néha mérges, néha csöndes és egymástól még abban is különbözik, hogy
mely tájról van az érkezése. Mióta szabályozták a Tiszát és a sok
okulárés a maga mércsikélő rudjaival jár-kel a partokon, tökéletesen
elromlott a folyó. Ha felszél jön, azonnal összehuzza a vizet, ha pedig
alszél támad, félóra mulva látható az áradás. Ettől pedig függ a hajó
sorsa meg mindazoké, akik a hajón vannak. Komlósi János első legény föl
is állitott egy kis szélkakasformát, hogy majd az azonnal jelzi neki az
időváltozást, de Bábocskay András minderre nem adott semmit.
– Egy kutya most már – vélte – akármi lösz.
Hogy hátha halat fognak, a piczéket is kivetették, ami állandóságra
mutat. Kiskovácsmihály Mihály evedző legény pedig be akart menni az
hajóházba, mikor rámordul a kormányos:
– Mit akarsz ott?
– Hát majd a brácsát leeresztöm – felelte Kiskovács. – Ugy lehet, rák is
van itten.
– Hát rák löhet itten, mert ép neki való partos a part, az bizonyos, –
vélte válaszadáskép Bábocskay, körültekintve a sivár tájon, amelyen
talán ez az egyetlen hajó az életben, amely kikötött. – De itt jelenleg
a szobába nem mégy be, Kiskovács.
– Nem-é – kérdezte Kiskovácsmihály Mihály.
– Hát jól van – adta föl a szót megint Kiskovács, – pedig olyan rákot
ehetnék volt a nép, hogy csoda.
És szétnézett a viz fölött. Viharos szellő verte a sárga hullámot, ez
meg hordozta tetején azt a piszkos habot, amit áradáskor lök ki magából
a viz.
– Már mindegy – mondta Bábocskay. – A hal se kutya; ha fognak, egyenek
halat. A szobába nem mégy be, mert ha ebbe a szélbe kinyitod az ajtót,
eloltja a szél az olajat a kép alatt. Ezért a brácsát onnan nem löhet
most kihozni.
Kiskovács elment a hajó orrába pipázni a többihez, András pedig ült
tovább a hosszu kerek gerendán, ami oda volt a szoba elé guritva. A szél
egyre erősebben járt a viz fölött, a kikötött kormányrud nyikorgott, a
kis székről pedig leestek a muskátli-cserepek. Azt rakta volna vissza és
szomorkodva nézte, hogy letört egynek az ága.
– Ej – gondolta – ott a tulparton az erdő, azt mért nem döngeted? Nem
birsz vele, ugy-e? Erre fáj a fogad. Talán mert kiviszem az országból?
Bábocskaynak a fia vasutas Belgrádban feleségestül. Annak viszi most a
pár cserepet, hogy mégis itthonvaló virág legyen az ablakukban. Ha annak
a szép zöld levelei között tekínt ki az idegen föld népe közé a fiatal
asszony, az mégis csak egészen más már olyankor. Egy kis madzagot elő is
keres András és kötözné vissza a muskátliágat a szárához, mikor a
partról nagyot kiált valaki hozzá:
– Hej.
A kormányos odanéz. Gyalogos csendőrőrmester áll ott, szuronyos puska a
vállán. Bizonyosan az embereit ellenőrizte s ugy került ide a partra.
Azt kiáltja neki vissza:
– No.
– Micsoda ez itt, hé? – folytatja amaz.
András kötözi a virágot s kiáltja ujból:
– Ez itt hajó, hé.
– Annyit én is látok – szól a csendőr ingerülten.
– Ha látod, mit kérdöd – felelé Bábocskay.
A katonát elfutja a méreg és a magasas partról beugrik a hajóoldalba és
mindenféle fegyverével csörög nagyon, ahogy a tetőhöz ütődik. Azután a
járón halad a kormányos felé azon emberek ügyetlenségével, akik nem
szoktak ilyen vékony uton járni.
– Jó lesz egy kicsit vigyázni – inti gunyosan Bábocskay – ebbül a házból
nagyon hamar ki lehet érni az udvarra.
El is jut hozzá a csendőr és ismét azt kérdezi:
– Hova való hajó ez?
András néz egy darabig, hogy feleljen-e? Aztán azt mondja ülőhelyéből:
– Ez a vizre való.
– Hogy hivják?
– Nem hivják ezt sehogyse, hanem hol a viz viszi, hol a ló huzza. A neve
pedig – mondja, megemelvén a báránybőr sapkát a fején – szent István
királyunk. Aki oltalmaz és megvéd minket.
Amaz nem elégelte be még a kérdést.
– Honnan jön?
Bábocskay a pipaszárával integet a háta mögé.
– A város alul – jelenti ki nyugodtan.
– Ej – kiáltja a csendőr türelmetlenül – hát micsoda város alul? Sok
város van felülről idáig…
– Van ménkü – véli Bábocskay. – Különben Szeged alul gyüvünk. Odavaló ez
a hajó, tudja, arra a vidékre, ahol ha valaki bejön a hajóra, jónapot
szokott mondani.
A csendőrnek semmi módon sincs inyére a beszéd.
– Ne leczkéztessen itt engem – vág vissza nyersen, parancsolólag. –
Feleljen, hogy hova mennek, mit visznek, miért kötöttek itt ki? Ismerem
már az ilyen csempésztempót. Feleljen a kérdéseimre, mert tudni akarom.
András most már tökéletesen összekötözte a muskátlit és eltartván
magától a cserepet, nézi. Kedve telik benne, mert mire leérnek
Belgrádig, bizonyosan megfogja ujból az ág. Lehelyezi a kis székre és
amint guggolásából fölemelkedne, azt kérdezi a csendőrtől:
– Maga?
Előre veti a jobb lábát, hogy a kezével jól beférhessen a nadrágzsebbe.
Ott van ugyanis a masinatartó.
– Micsoda kérdés ez? – pattan föl az őrmester. – Hogy mer maga velem igy
beszélni?
András már előhuzta a masinatartót és a tetejét kinyitván, alkalmas
gyufaszálak után keresgél. (A kisebb fejü gyufa jó időre való, a nagyobb
fejü azonban még szél ellen is fog.) Eközben jólelküleg tekint végig a
jövevényen.
– Hát kicsoda maga? – kérdezi.
– Én? Hát nem látja maga, hogy ki vagyok?
A pipából veri ki a fölösleges hamut Bábocskay most, azután szájba
fogja, félre forditván. Azután ugy mesterkedik, hogy a dohány a szél
daczára tüzet fogjon a gyufától, ami sikerül is. Egypárt szippant, hogy
a tüz jól életre keljen és ezen szipogás közt kurtán felel:
– Nem.
– Hát nem látja, hogy csendőr vagyok?
– Azt látom, hogy csendőrruha van magán – mondja Bábocskay. – De azt
mondják, nem a ruha töszi az embört…
A katona most már egészen mérges a sok évődésre, és leakasztja a
világossárga kurta puskát a válláról, jól marokra fogván.
– Hát, – mondja komolyan, megvetve a lábát – ez teszi-e az embert,
hajós?
Bábocskay Andráson mintha feszülne a kabát és mintha a válla vállasodna.
Egyenesebb is lesz és a nyakát megszegve, fejtől lábig lassu
pillantásokkal nézi végig a csendőrt.
– Hát, hogy az teszi-e, nem tudom – adja most már föl a szót lassu, erős
ropogtatással – hanem azt tudom, hogy akit én itt belevágok a vizbe,
annak aztán elég van téve. Öt emböröm van neköm itten, előkiálthatom
mindjárt. Hát mit lármáz itten? Tudom én, hogy maga kicsoda-micsoda, de
hát én ki fia-csikája vagyok? Hé vagyok magának, én Bábocskay András
első kormányos, adófizető polgár? És István szent királyunk hajójára ugy
köll bejönni, hogy se jónap, se adjon isten? Aztán micsoda jusson? Nem
azért van maga tartva az én adómbul, hogy a becsületös embört
hajkurászsza. Szaladgál itt elég gazember a ráczok közt, azokat
fogdossa. Hé! – mondja végül megbotránkozva András és ugy szoritja bele
a pipát a szárba, hogy makban ketté törik.
– No, nem ugy van a dolog, – felel a csendőr, meglepődve kissé a
beszéden. – Azért bizták én rám ezt a vidéket, hogy vigyázzam. Ha erre
járok, meg kell tudnom, miért kötöttek ki? Sose kötött itt még ki hajó.
– Ha kivert a szél – mondja Bábocskay.
– Aztán itt sok a csempész, közel a másik ország…
– Tudom nagyon jól, mink is Belgrádba mögyünk.
– Látja, mikor kérdeztem, nem mondta el. Nekem pedig tudni kell. A
kötelesség kötelesség.
– Azt neköm ne tanitsa. Voltam én már zajlásban viz közepén a hajóval,
hogy minden emböröm otthagyott, még se möntem le róla.
– Az szép dolog – mondja a csendőr.
– No hát akkor… – válaszol békülékenyen Bábocskay András és vizbe dobja
a pipa cserepeit. – Nem mai gyerök vagyok én.
– Látom.
– No hát. Az én fiam már vasutas odale a Belgrádba.
– Az enyim még iskolába jár.
– Ugyan? – ütődik meg Bábocskay András. – Né, a kölök!
– Az ám – mondja az őrmester – kettő.
– Ne mondja! – füzi a beszédet András. – No látja, mibül lösz a tallas
egér. De aztán tanulnak-e valahogy? Vagy csak igy azokat is katonának
akarja adni?
– De tanulnak azok – mosolyog a katona, amennyire az álladzó szijja
engedi. – Az egyik már a latin iskolát járja.
– Lássa-e – mondja Bábocskay András, vírzsinyia módra kezelvén fogai
közt az üres pipaszárat – abbul ur lesz. Hej, a fej, a fej, csak más az,
aki a fejbül él. Látja, majd a fia előrehalad, maga mög itt
zsandárkodik.
– Hát ugy van…
– Bizon – folytatja elgondolkozva a kormányos. – Én se vagyok ám
különben. A fiunak nyitva a világ, röpülhet, én mög látja, csak itt
vagyok a hajón. Járom a vizet tavasztól télig rajta és soha azt sem
tudom, hol fagyok be vele. Itthon-e vagy Oláhországban?
Hallgatott egy darabig, aztán a vastag fagerendán foglalva helyet,
megkinálta a katonát.
– Üljön hát le egy kicsit.
– De köszönöm – szabódott az, aki eddig bólongatott András beszédéhez. –
Nem azért jöttem én.
– Tudom, tudom – mosolygott András. – De tudja, ha csempészni akarok,
azt ugy is beraktam már a hajó fenekébe otthon. Már gondolom, ahhoz
pedig nem juthatna, mert háromezör métermázsa búza van fölötte.
– Az ugy van – szólt a csendőr s a szoba külső falához támasztva a
fegyvert, leült Bábocskay András mellé a gerendára. – De mégis,
mostanában nagyon hordják a sót kifelé.
– Löhet. De hiszen van már a rácz fináncznak is esze. Tud az ügyelni, ha
akar… Ehen – ütötte föl a fejét, szimatolva Bábocskay. – Érzi a szagát?
– Minek?
– Halat főznek odafönt az orrba a legényök. Ha van érkezése hozzá,
möghivnám, hogy tartson velünk. Hamar mögvan, mert tudja, röttentő
sebösen főz az ilyen éhös nép. Ahányan vannak, mind rakja fával a
bográcsot. Aztán ez a Kiskovács gyerök nagyon jól el tudja kászolitani.
Tudja, ez belehány mindönt egyremásra, hogy káresz kantáresz, ahogy
lösz, ugy lösz, de azért senki olyant az embör elé nem ád, mint ez a
szélfejü kölök… Jó az tudja, nagyon. Melegit az ilyen.
– Már köszönöm nagyon, kormányos ur, – szól a csendőr – de nem lehet.
Időm sincs már, meg aztán a szolgálat, szolgálat.
– Nono. Tudom. Azért nem erőltetöm, csak mondom, ha gondolja – –
A csendőr vállára vette a fegyvert és kezelt Andrással.
– Jó utazást – mondta. – Mikor mennek el innen?
– Már azt épen nem tudom – és körülnézte az égi tájakat András. – Amig a
szél el nem áll, innen nem indulhatok. A hajó nem sinön mögy, mint a
gőzkocsi.
Kivetette a járódeszkát a partra, hogy könnyebben léphessen a katona a
földre.
– Isten áldja mög – kiáltotta még utána, amint szuronyának fényes vége,
kalapjának lengő zöld tollai el nem vesztek a magas part hajlásában. Még
maga is fölment utána tekinteni s ott is marad egyideig, ha vissza nem
kiabálja a széllelbélelt Kiskovácsmihály Mihály.
– András bácsi, hej!
– No, mi köll már megint? – kérdezte Bábocskay.
– Be löhet-e már menni a szobába?
– Nem. Minek?
– Só köll a halba.
Bábocskay visszalépdelt a hajóra s Kiskovácscsal végighaladván a járón,
a nagy gerenda elé értek, amelyen az előbb András ült a csendőrrel.
– Inkább ezt nyitom ki – mondta András – mint a szobaajtót. Emeljük no.
Ketten fogták a gerenda végét és föl birták emelni, ugy, hogy a
kötéloszlopra tehették.
Kiskovács fogta, hogy el ne dőljön, Bábocskay pedig lecsavarta a gerenda
végét, benyult a lyukon és egy marék darabos sót huzott ki belőle.
– Ne – mondta – elég lögyön, mert ami itt bent van, az ki van mérve.
– Hát az agár el ment már? – kérdezte Kiskovács, kalapjába szedvén a
sót.
– El – felelte kurtán Bábocskay András és visszacsukta a gerenda
tetejét. – Sót keresött, de azt mondtam neki, hogy nincsen a hajón…