A töltés aljában még zöldek a füzfák, amik azért vannak ott, hogy árviz
alkalmával a mérges hullámoknak ellentálljanak s védjék igy a nagy
földfalat a rongálástól, mert ott a földfal mögött a róna, a maga
ezernyi életével. Zöldelnek még a becsületes jó füzfák. Derék növény ez;
minden esztendőben lebotolják, csak épen csonka törzse marad, ám ő nem
bánja. Ágaiból a szegénység köti a kosarat, halászlegény a kast s
bárhogy lebotolják is, ujra hajt. Pedig oly durván bánnak vele. Ha más
fának szedik le az ágait, azt mondja róla a szó: lenyirták, leszedték,
levesszőzték, csak a füzfáról mondják: lebotolták. Mintha hozzá nem
volna érdemes baltával, fürészszel nyulni; elég az is, ha valamely nagy
doronggal leverik az ágait. Hü, derék füzfa, ki meg vagy magadtól, bár
senki sem törődik veled, még most is, ködök és hajnali dér idején, zöld
leveleket mutogatsz. Szerényen ott a töltésoldalban. Van gyümölcsfa is,
amely nem ad annyi embernek kenyeret, mint te, elhagyatott. Hát még az
orvosság, ami belőled kikerül: a salicyl! Lásd, ennek a kis unokádnak
mily előkelő neve van. Kell is neki, mert az nagy urak között
forgolódik, azok szoktak rászorulva lenni. Azok meg csak nem ihatnak
füzfalevet. Füzfalé! – mily parasztos! Természetesen egészen más, önként
értetődő, ugy „magától folyik“, hogy egészen más a salicyl.
Azonban ne haragudjatok füzfák a töltésoldalban, mert különb furcsaságok
is megesnek. Savanya Mihály névvel sem lehetne senki követségi atasé
Szent-Péterváron. Hát csak nyugodjunk bele a dologba. Itt a télelő
hidege, az ártér füve már rozsdaveres s a nyáron át kiszáradt
iszaphomokot valami nedvesség köti egymáshoz. Valóságos föld szeretne
lenni, de csak tetejét teszi ilyenné az őszi idő. Most birja, a parti
földön ezen tájban már alig jár valaki. Mindjobban ritkulnak a hajóhuzó
lovak járásukkal. Ami hajófuvar még van, sietve végzik, már félnek a
jégtől és a fagytól, amely utjában megakasztja a hajót. S a hol késő
őszszel befagyott, onnan tavaszig elő nem jöhet. A gőzhajók sem igen
tudják, meddig haladnak még. Csak nap-nap az életük. Mihelyest a jég
megjelen, leóvakodnak a téli kikötőbe.
Ritkul hát már a parti járás. A part vándormadara, a halász is keveset
mutatkozik. Egyfából faragott csónakja csak itt-ott siklik a parti
sekélyben, orrában a bárkával, amibe majd a halat veti – ha fog.
Mélyeket merül a csónak fara alá a széles tiszai evedző, de csak
könnyedén, mintha nem is az hajtaná a ladikot. Ritka halász, aki
egymagában ülve szeretne evezni, talán nincs is közöttük ilyen egy sem.
Ha gondolják, hogy „lösz valami“, megpróbálják a vizet egy tanyavetésre.
De igen meggondolják, hogy hol próbálják, mert a laptárost neki
ereszteni, az öreg keritőhálót kivetni, meg ujból beszedni, nem kis
munka. Mégis hányszor történik, hogy fia-hal sem akad, vagy csak olyan,
hogy boszusan löki megint vissza a vizbe a halász.
– Eredj, akkor gyere elő, ha majd anyányi löszöl.
Mikor az öreghálót erre a munkára ladikba rendre fölszedi, laptárral,
apacscsal, farhámmal készségbe teszi s munkájára indul, az vezeti a vizi
embert is, ami a földmivelőt. Ő dolgát rendben végezi, elveti, mit
elvetni kell; munkáján lesz-e áldás, hoz-e kenyeret, vagy kenyérre
valót, az a föld fölött élő Igaztól függ, hogy feléje nyujtja-e segitő
jobb kezét.
Ha nyujtja: jól van, ha nem nyujtja: zugolódás nélkül haladnak odább,
máshol próbálni a szerencsét. Pedig az öreghálót tanyavetésre kivetni
nehéz, a pirittyhálót még nehezebb, de az ezeken a mostani szük vizeken
nem is igen járja. Kevés olyan hely van, ahol meg lehet állapodni, ahol
valamely tanyafélét is ütnek a parton, – ha mást nem is, némi alacsonyas
sátort ócska ponyvákból.
Inkább a kintvaló, náddal épült rendes halásztanyákat is hagyogatják már
el, aminők a Kistiszák partjain vannak felütve.
Hiába, jön a tél, a vizi ember munkája, bármily foglalatosságban legyen
is az, apránkint befagy.
Mit csinál télen a vizi ember, mikor jég alatt a folyó? A halász, a
hajós, a vizimolnár, a baggeros? Alig egyebet, mint a semmit. Télire
marad mindannyinak egy kis munka, de azt hamarosan elvégezi. Jár, forog
a hajós, a vizimolnár. Most készségében mindent megszemlél s amit tud
rajta, javit. Foldoz, hajót, ladikot, csákját javit s ami szerszám csak
az „első bas“ kamrájába van hányva, mind vizsgálat alá vétetik. Szakadt
köteleket összefonnak, két rossz evezőből csinálnak egyet, amelyik „még
majd elszolgál valameddig“.
A halász vizi munkája télen mindössze az állóbárkákra zsugorodik össze,
ott pedig a „mestör“ végezi a dolgot. Az árul. Más gond ott azután
nincsen, minthogy hol egyik, hol másik partra kell áthuzni a bárkát, a
szerint, hogy hol van több védelem az uszó jég ellen. Ha pedig befagy,
ott marad egy helyben tavaszig. Van azonban más dolog a háznál; a
szerszámjavitás. Annak a halászatnak, amit a nép üz, amely mint az
ősapáktól való foglalkozás maradt rá, ma is alig van olyan eszköze,
amelyet más iparos csinálna, vagy amelyet boltból venne. Kivéve hát a
kukázó macskát, az állóbárka lánczát s a köteleket. S a nádvágót, a régi
ősi nádvágót is czigány kalapálhatta valaha. De minden más, öreghálótól
a legkurtább tapogatóig, szapolytól a kuttyogatóig, minden otthon
készül; van ott mit foldozni, toldani, ami elszakadt, kötözni, vasalni,
ami a fáján meghasad a nyári időn át.
De hát idővel ennek is vége van. S a tél hosszú. A korcsmában sem lehet
egész nap ülni. A viziember a cziterához nyul ilyenkor s azon nótáz,
mert az a mesterség hangszere, kivételesen a vizimolnárságnál a duda. A
cziterájuk is egészen különleges, ép ugy nem hasonlit a steyer
„Zither“-hez, mint a hogy nem a bácskai tamburához, amelynek tök-czitera
a magyar neve. Cziterájuk két „tall“-ra jár, s maguk szokták késziteni a
téli unalomban. Általán a faragás, a bicskával való alkotni akarás
szokása a nép egyetlen más fajtájánál sincsen meg annyira, mint a
vizenjárónál. A földmives is átaluszsza a telet, még sincsen kedve
faragni. Emezek pedig, ha a czitera verésébe beleuntak, különféle
fadarabokat vesznek elő s apró hajókat faragnak belőle. Ladikot,
luntrát, burcsellát, tököshajót, de mindent olyan szépen és rendesen,
mintha valóságos volna. Ami a valóságos hajón szétszedhető, az az ő kis
hajójukon is szétjár. Domentátumos hajójukon lejár a libalábkormány, a
timonrud, a csárda ajtajai nyithatók, csukhatók, nyilnak elől a kettős
basok, lehajlik az őrfa, tekerni lehet a gugorát s fából faragnak rendes
huzógépet a vasmacskához. Nagyon pontos munkáju, szép dolgok ezek.
Készitése ott kezdődhetett, hogy parti korcsmák, amelyekbe vizenjáró
emberek szoktak járni, czégérül alkalmazták az ilyen hajókat. Ott
függött egy az ivó tetején, lánczokra akasztva, lobogó zászlóval, mert a
nemzeti szinü zászlórudat is ráfaragják oda, ahova illik; a domentátum
oldalába, a kormányorrtól jobb kézre, mint illik.
Olykor kerül belőlük eladásra egy-egy, de nem drágán. Volt nekem is egy,
tizennyolcz forintért vettem, ugyanannyiért át is engedtem a kamara
iparmuzeumának, mert oda kellett s épp akkor nem birtak készet találni.
Ugy tudom azonban, hogy a millenniumi kiállitáson egy halászlegénynek
ilyen szépen kifaragott hajóját százötven forintért vették meg.
Lám, ime ezekben az emberekben, anélkül, hogy valaha a Slöjdről
harangozni hallottak volna, bennük van a Slöjd, még pedig nem a maga
fakanál-faragó kurtaságában, hanem mint – ne tessék kinevetni érte –
iparmüvészet. Az iparmüvészetek hivatalos világa danolhat előre-hatra,
amit akar; mikor az egyszerü vizilegény faragása százötven forinton is
elkel egy nagy kiállitáson, az már nem semmi, az már valami. És nem is
nagyon sok utánjárás kellene hozzá, hogy ebből a téli unalomüzőből
jövedelmes tevékenység váljon. Kisebb és nagyobb formákban
levélpapirtartónak, szivarosszekrénynek annyira bizonyosan beválnának,
mint az obligát, mire sem való Alpenhütték, amiket ha jól megfog az
ember, azonnal három darabra válnak. És emez magyar is, szép is, nemzeti
is. Csak éppen fejleszteni és tanitani kellene kissé azokat, akik minden
tanitás nélkül, magamaguktól is idáig vitték.
Mert hej, a tél sovány idő. A tél a mivetlenség és kenyértelenség ideje.
Senki sem tudja jobban ezt, mint a nép. Az ő nyelvében a tél nem a
hideget jelenti, hanem azt az időt, amidőn nem lehet keresni. A
földmivelőmunkás a tavasz leggyönyörübb napjait is télnek nevezi. Azt az
időt, amidőn a tavaszi munka már elmult, a nyári még nem kezdődött meg s
nem lehet keresni.
Biz a tél szigoru. Viziember, halászlegény, hajósember ilyenkor még egy
munkába fogózhat a Tiszán, egy istenkisértő, veszedelmes foglalkozásba,
a lulázásba. Az nem utolsó mesterség. Akkor van rá szükség, ha a zajló
jég a vizen valahol megáll. Leginkább kanyarulatoknál szokta azt tenni,
hol megtorlódik a szotyék, összeáll és gátul van mindennek. Szabad a viz
fölötte is, szabad alatta is, de utban áll a befagyott darab. Rossz az
mindennek és baj mindenfelől. Mert az alsó vége nem fagy a jégnek, a
fölseje pedig egyre nő, ahogy az uszó táblák hozzá csapódnak. Ilyenek
szoktak a beállás okai lenni és kora áradáskor veszedelmül
szolgálhatnak.
Nincs hát ennek más módja, mint elpusztitani onnan a jeget. Utnak
inditani valahogy, ahárhogy. Próbálták robbantásokkal is, de biz az nem
sokat ért. A dynamit szakitott akkora lyukat a jégen, hogy egy jó vastag
csibukszár belefért, de más látszatja nem igen volt. Csak visszatértek
aztán a régi módhoz, kezdtek lulázni.
Mi ez? Nagy keményfa-ladikokba beleül tiz-tiz ember s föleveznek a jég
alsó végéhez. Ott a jégre ugrál mind, csak egy marad a ladikban. A többi
megfogja a ladik szélét s derekaformáig kihuzza a jégre. Akkor
megmarkolják, fölemelik s teljes erővel megint lecsapják, mig csak
alattuk a jég be nem szakadt.
Ilyenkor abban a pillanatban be kell ugrani a csolnakba, már annak, aki
ott nem akar veszni a jég között. És igy folytatják a munkát, amely ha
lassu is, de biztos. Közben játszanak az ezer halállal, mert aki a
leszakadás szempillantásában el nem kapja a csolnak szélét s bele nem
löki magát, az ott veszett.
Uszni pedig nem igen tud egy sem. Suszter is arról nevezetes, hogy
rongyos a czipője, ócska ruhában jár a szabó: hát hogy tudna a vizenjáró
uszni? Biz azt meg nem tanulja, vagy ha igen, akkor is csak a kutyától,
de nem a békától. Ugy kapálódzik a vizben, mint az eb szokott, de az nem
sokat ér, ruhástól, csizmástól annak a tudománya mellett bizony csak
belehal abba a vizbe, amelyből még élt, kenyerét kereste.
És mégis csak ott van a lulázásnál valamennyi s játszik a halállal.
Haj-haj, barátim, a kenyér…
Mikor azután a jeget letörték végkép és szabad a Tisza, csónakját a
vizbe betolja a halász. Pipára gyujt, a keczét kiveti, az evedzőt a
cziklonyba behuzza s állva, egyfelől fogja a kecze kötelit, másfelől az
evező nyelét, lassan ziklant arra lefelé, „viz alá“…