Bent valahol Erdélyben csattog a hegyek oldalában a fejsze s rengeteg
szál fenyők szörnyü robajjal ugranak a völgybe a csusztatón. Aki először
látja, azt hinné, óriások verekszenek itt a kövek birodalmában s
fenyővégeket vagdosnak egymás fejéhez, pedig voltaképen csak az oláhok
döngetik az erdőt, hogy uszni küldjék a fákat.
A vizen való járásnak a legelső tudománya ez, amit csak valaha ember
kitalált. A fák a maga mivoltukban usznak a vizen. Az se nem ladik, se
nem csónyak, se nem dereglye, se nem luntra, a hajótól pedig olyan
messze áll, hogy egy napon vele emliteni sem lehet. Csak épen, hogy fa,
mint a többi. Hosszu, nagy gerendák, amikről leszedték az oldalágakat, a
törzsek pedig együvé következtek a vizen és bizonyára ma sem különbek,
mint azon időben voltak, amikor legelsőbb próbálkozott ilyfajta talajon
vizre bocsátkozni az ember. Nem tudni, mikor kezdték meg legelsőbb a
hegyek erdejei, hogy a fátalan lapályokra ily módon ereszkedjenek, de
hihető, hogy utazási módjuk a kezdettől fogva máig sem változott.
Tökéletesen annak mutatja ez ma is magát, mi a régebb időkben lehetett.
Emberek, akik még uszni sem tudnak, rábizzák az életüket, pedig csak
fából készitett szöggel, rossz hevederekkel van együvé tartva az egész.
Lapát az elején, lapát a hátulján, de azon egyetlen fejszén és egyetlen
bicskán kivül, amit az oláh magával visz, egyéb vas nincs se rajta, se
benne. Csak ugy megvan ő maga-magátul. Jár-kél a habokon és bármilyen
egyszerü, soha semmiféle baja nem esik. A gőzösök neki mennek egymásnak
és be is ütik egymás bordáját, a nehéz, buzával terhelt fahajók pedig
zátonyra jutnak vagy a tönkre mennek. Mindezek fölött a maga
lassuságában, de tökéletes biztossággal halad el a hegyi törzsekből
összerakott viziteknyő, amit régenten lápnak hivtak, ma tutajnak
neveznek, ámbátor a szegedi hajós a maga gunyolódó szokása szerint ennek
is megtalálta a külön czimezést. Azt mondja róla: lepény, és ténybeli
dolog, hogy olyan lapos is, mintha egy szép tepsiben egy szép darab
turóslepény heverne. Bár hiszen a turóslepényen nem laknak oláhok (s ugy
lehet, nem is kóstoltak még efajta ételt az istenadták).
Mikor a hegyteteji csusztatón átal leugrálnak a völgybe a fák, azokat
barkácsolni kezdik némely oláhok. Apródonkint össze is rakják a vizen.
Az oláhok mellett ott vannak az anyácskák is és amig azok a tutajt
készitenék, ők seprőt kötöznek az ágakból. A legjobb seprők ezek mind a
közt, amik csak a világon kaphatók. Mert másutt is tudnak ugyan seprőt
kötni, de olyant senki, mint az anyácskák. Ez tartós, maradandó s miután
ezeket is évszázadok óta egyformára kötik egyforma vesszőkből, egyforma
háncscsal az örökké egyforma anyácskák, megvan bennük az az állandóság,
ami az erős régi dolgokban megvolt. Mire az apácskák készen vannak a
tutajjal, anyácskák is mind összekötözték seprővé az arravaló ágat.
Persze a dolognak ezzel nincs vége, mert a tutaj és a seprő ott a
Marosparton, ahol áll, senkinek sem kell. Azt el kell messzire vinni,
mert az uristen igy rendezte be a dolgokat, hogy némi foglalatosságot
adjon a népnek.
Az apácskák ráhányják a seprőt a tutajra. Anyácskák ezt látva, sirnak,
mert im közeleg az indulás. A gyermekek is sirnak a vastagszövetü
ingben. O, o – mondják – o domnye Zeu! Biz ez szomoru sor, akármely
oldalát keressük. Apácskák most ráállnak a vizre s mennek le messze a
csokoládészin folyón az ungurok közé. Az ungurok ugyanis bolond népek,
olyan vidékeket laknak, ahol nem terem a fenyő, s ha apácskák nem
vinnének nekik tutajt le a Maroson, fa hijján házat sem tudnának
épiteni. Jó szerencse, hogy vannak kereskedők, akik levágatják a
hegyekről a fákat s rábizzák az apácskákra, hogy vigyék el azokat az
unguroknak.
Az anyácskák egyre jobban sirnak, a gyerekek, a Dána, az Ilia, a Juonka,
a csöpp Petru szintén pityeregnek. Apácskák most kötik el a parttól a
lápot. Hogy kötelétől szabadult, a viz erőt vesz rajta s lassan utnak
indul. Rudakkal is nyomják befelé. Igy távolodik. Apácskák nem
integethetnek, mert a lapátokkal vannak elfoglalva, ugyanis a viz
közepére, a rendes sodorba kell hozni a tutajt. Ez a hajtásának az
egyetlen tudománya, hanem ezt aztán két kézzel kell gyakorolni. Emiatt
csak igy minden integetés nélkül vannak. Szomoru távozás az ilyen. Az
anyácskák és a gyerekek néznek utánuk, ameddig lehet; a Maros folyása
azonban igen játékos a hegyek közt s apácskák hamar elvesznek a szem
elől. A familiák otthon maradnak és sohasem tudják, hogy az apák
hazaérkeznek-e valaha. A vizet nem lehet kitanulni és idegen földeken
bajos a járás-kelés. Az apácskák pedig, a Petru Mikroan és Juon Drzbaro
huzgálják naphosszat és éjszakákon át a lapátnyelet és Petru Mikroan
néha, mikor már majd elszakad a dereka, átkiált a láp tulsó végébe:
– Hajhaj! Mikor érünk még oda?
– Hajhaj! – felel vissza Juon Drzbaro – mikor érünk még oda?
Mikor olyan utra térnek, hogy egy ember is elég a tutajhoz, akkor a
másik főz. Nagyon egyszerü étellel élnek. Ha elég idejük van a
hámozásra, krumplit főznek, vagy pedig belevetik a parázsba, hogy
megsüljön. Egyébként rendszerint kukoriczalisztet vetnek a bögre aljába,
egy darab hagymát szétnyomnak, azzal elbolonditják s vizet öntenek a
tetejébe. Mire fölforrt a készség, megvan az étel. A tüzet különben
élesztik folyton s nem hagyják elaludni, mert nekik drágább a gyufa,
mint a fa. Mert fa van a tutajon elég, ellenben a gyufáért pénzt kell
adni. A masina és a lumine, a gyufa és a világitás a legdrágább dolgok
közé tartoznak abban az egyszerü életben, amit ez emberek a hegyeik
között élnek, mig a tüzelés jóformán ingyen esik. Otthon a pitvar
földjén van a tüzhely, ahol folyton ég a parázs és még csak tüzelőt sem
kell rárakni. Egyetlen nagy, kidőlt fenyőfa adja ezt, amely keresztbe
fekszik az udvaron és a vége beszolgál a tüzhelybe. Amennyi aztán elég
belőle, ahhoz képest tolják mindig befelé, mert fölöttébb kedvelik az
egyszerü eljárásokat.
A tutaj pedig uszik lassan lefelé a vizen. Ha nagyon sötét éjszaka
támad, ki is kötnek a parton. Ilyenkor a Juon, akinek hegyesebb szeme
van, falu után kutat, hogy abba bemenjen és italt vásároljon. Ezt ugy
szokás csinálni, hogy félüveg spirituszra félüveg kutvizet öntenek. Ha
nagyon finom italt akarnak, akkor még egy krajczár ára czukor is járul
hozzá. Ilyenkor egy kis zsirral gombóczot csinálnak a kukoriczalisztből
és puliszkának főzik. Nagyon okos ennivaló a puliszka, ha jól van
elkászolitva, s ha meg édespálinka is kerül hozzá: kész a boldogság a
tutaj közepén. A boldogság ugyanis ilyen, aki nem keresi, rendszerint az
szokta megtalálni.
Reggel aztán mennek odább. Végtelen lassu utazás ez, két hétbe
belekerül, mig az alföldre érnek. Egyszer aztán a Marostoroknál
belefordulnak a Tiszába. Most már lapátol ám mind a két ember keményen,
mert itt a két viz sodra veszekszik egymással. Egyik az innenső partra,
másik a tulsóra akarja terelni a lápot, azonban Petru és Juon nem
engedik. Nagy munkával jár az ilyesmi, mert forgalmas is a folyó nagyon
és két hid alatt kell elhaladni a láppal. A láp pedig nem ugy van, mint
a hajó, mert ez, ha látja, hogy rossz felé halad, macskát vet és megáll.
De az oláhok, bár szállitják ily módon vagy ötszáz év óta a fát, nem
jutottak eddig arra az ötletre, hogy ők is vethetnének macskát, ha volna
macskájuk. De nem teszik, mert lám, nélküle is megvannak és ami nélkül
valaki meglehet, azt ne keresse.
Igy kötnek ki a vasut hidján tul, ahol ezrével fürdik a Tiszában az
efajta fenyő, amilyent ők is hoztak. A többi munka aztán gyorsan megy.
Jön a kereskedő embere és átveszi a fákat. Meg van valamennyi.
A seprőket is megvenné.
– No hogy adod, Juon? – kérdezi.
– Ju sepri, nágyum ju sepri – mondja Juon. – Tiz dárob van ecs csumó.
Ecs csumó tizem nócz karczár.
– Tizenegyet adok érte – véli a kereskedő. – Kápata?
– Nu kápata – felel Juon.
– Hát ha nu kápata, akkor ott marad a lepényön.
Juan leveszi a sapkát a fejéről.
– Domnu – mondja – ugy segitse engem domne Zeu, hogy nágyum ju sepri.
Végül csomónkint tizennégy krajczárra kiegyez az ungur.
Juon és Petru ennek örülnek és összeszedik czókmókjukat, hogy elhagyják
a tutajt. Viszik a bögrét, a kukoriczalisztet, a burgonyát és a
masinatartót. Mennek az irodába és most pénz kezd hullani a vastag
bőrbe, amit a derekukon viselnek. A kereskedő semmi kifogást nem csinál
és igy hamar megvannak ezzel is. Juon távoztában még elkér az asztalról
egy heverő ujságot. Ő ugyanis katonakorában megtanulta a czigarettázást
és ujságpapirba göngyölni jobb a dohányt, mint a másfajta papirba. A
levélpapir vagy a könyvpapiros erre nem oly alkalmas.
Ezt is megkapván, örömmel távoznak. Hová megy ilyenkor az utas ember? Az
utas ember ilyenkor a Zum Soldaten-ba megy. Ez okos hely, mert amellett,
hogy benne pálinka kapható, az erdélyi Juon ott találkozik a máramarosi
Juonnal és a bihari Juonnal. Azok is igy tutajt eresztve érkeztek ide,
egyik a Tiszán, másik a Kőrösön. Már mire az erdélyiek odaérnek, amazok
javában pálinkáznak. Nocsak sebesen ezeknek is italt. Továbbá ételt,
mert ma nagy nap van. Vastag szalonnát sóskalácscsal, hogy legyen otthon
majd miről beszélni. Az Ilia leány milyen bámulattal fogja majd
hallgatni az idegen dolgot: Kalácsot sóval, istenem, ki hallott enni.
Már pedig ez igy van, – fogja neki büszke mosolylyal mondani az apja, –
ha nekem nem hiszel, kérdezd meg a Petrut, az is evett.
Estig aztán iszogatnak. Akkor uj csoda esik. Bejön ugyanis egy ember egy
bádog kondérral, hogy azt mondja, ki akar enni főtt kolbászt tormával.
Hát hol főzöd a kolbászt, te boldogtalan? – kérdezi Juon. – Semmi közöd
hozzá, frátye, – mondja az ember – csak add ide az öt krajczárt. Ezen
kissé gondolkozik Juon, de utóbb azon véleményre jut, hogy ha ő keresi a
pénzt, abból a maga élvezetére el is költhet valamennyit. Leteszi az öt
pénzt, ami után az ember a bádogjából mindenféle dolgokat szed elő.
Tényleg megfőzi a kolbászt s mire megfőtt, tormát reszel hozzá és
tányéron adja azt Juon elé, beboritva kendővel.
– Au, frátye! – kiált föl Juon csodálkozva.
A többiek is esznek. A bádogos ember alig győzi reszelni a tormát. Erre
megint pálinka következik és most már tökéletesen benne vannak az
uraságban. Megered a beszéd. Egy Juon azt mondja, hogy sehol sem
teremnek olyan szép fenyőfák, mint Máramarosban. No bolond volt, aki
mondta, – véli egy Juon Biharból, – mert Biharban szebb fenyők vannak,
mint bárhol a világon. Ostoba beszéd ez – szól az erdélyi Juon. – Aki
még azt sem tudja, hogy Erdélyben van a legszeb fenyőfa, az ne
beszéljen. Ostoba embereknek semmi helye sincs uri társaságban.
E kijelentés alapján Juonnak a fejéhez vágnak egy pálinkás üveget. Juon
visszavág kettőt. Általános vagdosás támad, kiütik az ablakokat, leverik
a lámpát, megtapossák a bádogos embert, azután egymást, azután a depóst
belevágják a söntésbe, hogy a depós a söntéssel együtt földül.
Végezetül, mint minden dolgok végezete, megjelen néhány markos rendőr,
szétdobálja a verekedő társaságot és elviszi aludni a börtönbe. Másnap a
kapitány előtt vannak. A Petruk és Juonok birságot fizetnek s ami pénzük
megmaradt, azt a depós követeli kártérités gyanánt. Azt meg kell
fizetni, mert jó szerencse, ha le nem záratja őket, amiért megverték. A
három felől való Petruk és Juonok igy tökéletesen vagyontalanul jönnek
el a domnu kapetán elől és szomoruan indulnak a folyó partján haza felé.
Az anyácskák sirnak örömükben, mikor meglátják őket, s két nap mulva,
amikorra ismét készen van egy tutaj, sirnak bánatukban, hogy az apácskák
már ismét mennek. Mert két nap mulva Juonék ujból elindulnak és négy hét
mulva megint gyalog fognak hazaérni.