Kijött a kis házból Török a levéllel és odaadta azt Kanizsay Ferencznek.
– Ezt – mondta – mihelyest falut érsz, föladd.
Kanizsay Ferencz ránézett Török Mihályra.
– Hát kend – kérdezte – Mihály bátyám? kend nem gyün?
A kormányos, aki a sarogján fölment a domentátumra, szótalan, onnan
aztán kérdést adott föl Ferencznek:
– Én? – szólt rekedten. – Én? Innen?
Roppant megint a hajó dereka, mert valami nagy darab jég furakodott alá.
Kanizsay sietve kapott a kötélhez, ment a többi után. Török lenézett a
jeges vizre, ki a parti ködbe s magára maradván a félredült hombárral,
önmagának tette fel a kérdést:
– Én? Innen?
*
Akárki akármit beszél, vannak csodák. Bizonyára ugy történhetett, hogy
az égbeli Szent Mihály nem hagyta itt a fából való Szent Mihályt,
daczára, hogy a Mária-kép mécseséből kidőlt az olaj, mikor félrebillent
a hajó. Még azon az éjszakán jött a hajónak neki egy iszonyatos tábla
jég, azon nyilvánvaló szándékkal, hogy tökéletesen fölbillenti. De
Mihály arkangyal óvta a hajót, mert nem boritotta föl a tábla, hanem
csak meglökte olyformán, hogy leszaladt a porondról. Mihály aludt már
egy subán a csárdában, mikor ez történt, de azonnal észhez kapott,
fölugrott, kiszaladt és látta, hogy a Szent Mihály a ködben lassan az
orrával ismét délnek fordul.
– Dicsőség, dicsőség! – mondta, azaz, hogy gondolta inkább, mert nem
volt kinek mondani szavat a kietlenségben s a kormányhoz állván,
megtömte azonnal a pipáját. Azontul aztán haladt, egymaga ur a vizeken
az elevenre vált hajóban. S történt, hogy haza is ért, mert az idő
megenyhült s a jég ugy elveszett a vizről észrevétlen, mint az apró
kácsák tollából a sárga szin. Titeltől fölfelé megint csak vasbika
huzta, fölérvén, kikötött Mihály, orral a viz ellen, mint szokás. Amint
eközben foglalatoskodna és rendelkeznék, utközben fölkapott értetlen
legényeivel, azt kérdi tőle a partról a sógora, Baráczius Illés
(kormányos az Isten velünk, ki ellenünkön):
– No, möggyütt kend?
– Mög.
– Soká oda volt kend.
– Az ám – mondja a hős – sok volt a népekben az ijedtség…