A kormányos nem valami jó kedvvel indult ennek az utnak, mert ugy vélte,
hogy igen hideg már az idő és nemsokára ereszkedni kezdenek lefelé a
marosi jegek. Ezek rendszerint az első hiradók a folyó alvásáról.
Legelsőbb jönnek le a Marosból és a Tiszában usznak lassan. Utánuk már a
fagyok következnek, a jég egyre sürübb, valahol aztán megakad, valamely
kanyarulatnál vagy hidak között. De fölülről egyre csak több jön, odaér
a társaihoz, összefagy velük és apránkint ily módon beáll a viz. A halak
alatta maradnak s igen nagyon futkároznak, hogy hol találhatnának a
jégen egy kis ablakot, amely friss levegőt adna. A hajók pedig, amelyek
ilyenkor utban vannak, befagynak a jég közé és még jó szerencse, ha a
zajlásban parthoz tudnak állni.
Ettől félt leginkább Török Mihály uram, a kormányos, mikor fölküldték a
nagy hajóval Vácz alá, hogy ott kővel rakodjon s azután térjen vissza.
Mert az ország e tekintetben nem jól van berendezve. Arra fölfelé kevés
a buza, sok a kő, erre lefelé buza csak van, van rozs is, de mit ér, ha
kő nincsen. Ennélfogva azt hozatni kell és nagy hajók járnak érte föl a
Dunába és mire leérnek vele, oly drága, hogy voltaképen olcsóbb lenne
turóslepénynyel rakni ki az utczákat. És jó őszi idő volt már, mikor a
nagy hajóval megindult a kövekért Török Mihály s mondta is, hogy ha
ebből a dologból baj nem lesz, hát az megint Isten különös kegyelme a
Szent Mihály iránt. De azért csak utra kelt legénységével egyetemben. A
maga emberségéből lement Titelig. Ott vasbikát fogtak a hajó elé, amely
fölhuzta egészen a kőbányákhoz, hol aztán azonnal rakodni kezdték a
hajót.
Lassu munka az ilyesmi, mert a kő nagyon nehéz és Török Mihály látván az
időnek egyre hidegebbre való fordulását, igen aggodalmasan pipázott. Ám
kell, hogy mindennek vége szakadjon egy időben s a kővel is megtelt
végtére a hajó.
– Holnap indulhatunk, Mihály bátyám – mondta az első legény, bizonyos
Kanizsay Ferencz, másnéven Rámás Ferencz, mert mindig rámás csizmákat
viselt.
– Indulni indulhatunk – felelte Török Mihály – azonban, hogy haza
érünk-e valamikor, azt én most áperte mögmondani nem birom.
Ugyanis kezdtek már jönni a jegek. Előbb csak a vágbeliek, az aprók,
utóbb széles nagy darabok, amik a Csallóköz pihent ágaiban teremnek meg
vastagra. Biz ugy, hogy keresztet is vetettek valamennyien magukra,
amidőn elkötötték a hajót a parttól s a Szent Mihály belehaladva a Duna
közepére, ott orrával lassan délnek fordult. Nem valami pihenős
ereszkedés volt ez, Török uram folyton a domentátumon állott, a
kormányruddal a kezében, a legények pedig csáklyázták a jeget, ami a
hajó oldalát verte. Ezzel is gyorsabban haladtak, bár Kiskovács Mihály
legény egyszer akkorát taszitott a jégen, hogy maga is ráesett a
hajóból.
– Nézd a bolondot – mondta Török s kötelet hajitott le Kiskovácsnak,
amin visszamászott. – Nemhiába, hogy valóságos fia a mostani mostoha
apjának, de tökéletlen is volt világéletében.
Mások megszólása, apjának anyjának gyanuval való terhelése nem szép
dolog pedig sohasem és különösen nem ajánlatos annak, aki hajóval jég
között vizen járván, sorsát nem maga intézi. Mint a példa mutatja. Ezen
egész napon meg volt lefelé való mentében a hajó, de estére kelvén, baj
történt. Megtörtént Török Mihály urammal is, amit eddig nem tapasztalt,
hogy tönkre vitte a hajót. Hogy esett, mint esett, ki tudná megmondani.
Ismerte pedig a Duna fenekét is, akár a tenyerét, mivel vagy negyven éve
jár-kel már a medrek fölött. Azonban egyszer esik az meg, ami még eddig
nem volt s ez valóság, hogy a nehéz hajó rászaladt a porondra s a dereka
akkorát nyögött, hogy mindenek megrendültek. És e nagy ijedtségben,
mikor a nyelvüket elfeledték használni az emberek, a hajó lassan forogni
kezdett s alig telt bele vagy három minutum, a Szent Mihály már megint
orrával állott fölfelé. Ilyen hatalmai vannak a vizeknek.
És így szemközt állván a jégáradatnak az öreg fahajó, megkezdte a maga
szomoru haldoklását. Jöttek a csodálatos nagy táblajegek és vágták az
oldalát. A fekete festéket hamar leszedték róla és ki merné igy
látatlanban hinni, emberek, hogy kővel terhelt ekkora hajót féloldalra
fordit valamely jégdarab, ha jól az oromzat alá tud furakodni. Pedig
bárki bármit beszéljen, ugy van ez, Kanizsay Ferencz eléggé pötyke
legény a rámás csizmában, de ezuttal reszketett és ugyan sürün hányta
magára a keresztet. Ellenben Török Mihály szomoruan pipált és egyre csak
azt mondta:
– Varnyut főztem az egész éjszaka álmomba, tudtam, hogy ilyesmi
történik.
És hordatta a deszkákat, letépette a fedélzetről mind, amit csak
lehetett s leakasztotta kötélen a hajó oldalára. De mit ért mindez?
Semmit, valóságosan semmit. Jött ám a jég kegyetlen és beszédes volt,
ugy harsogott, mintha az itélet napján czitoráznának az angyalok. A
budai telepről segitségre jöttek vasbikák, hogy majd elhuzzák a
tötthelyről a Szent Mihályt, de szégyenszemre vonultak vissza, mert
behorpadt az oldaluk. Vágta a jég, vágta, egyre vágta, alig volt már fa
a hajó orrán, ugy leszedte és dőlt, egyre jobban dőlt a hajó. Török
Mihály kivette a szájából a pipát és azt mondta a legénységbeli népnek:
– Ugy nézöm, belefordulunk…
Azt mondta erre Kalapis János legény:
– Biz én nem fordulok, mert nem vagyok bolond. Itt hagyom a hajót, aztán
forduljon amerre tetszik.
Török idegenül nézett rá.
– A hajót? – kérdezte. – A hajót hagyod itt?
– A hajót hát. Hát mi a ménküt? – szavalt tovább keményen Kalapis (mert
az efajta veszedelmek tökéletesen elrontják a fegyelmet). Csak nem
fagyok a jég közé a Szent Mihály kedviért?
Azt lehetett volna hinni, hogy Török Mihály e szavakra elharapja a
pipacsutorát, de nem harapta el (mivelhogy csak az az egy volt neki).
Inkább ehelyett csak azt mondta:
– Hát ugyan hogy möntök ki a partra?
Ez bizony kérdés. Akármelyik pontját nézték is a viznek, jó távolosan
feküdt. Ebben az istenitéletben tökéletes bolond, aki csolnakra száll,
mert ugy bekapja a jég, mint a harcsa az apró keszeget. Bár hiszen rég
elcsapta a csolnakot a hajó faráról a zajlás. Hanem itt arról van szó,
hogy ki kell dobni a körtét a partra. A parton ugyanis voltak emberek,
mert az ilyen szerencsétlenség nem hagyja soha megindulás nélkül a parti
embert. Most nincs más mód, mint a körtét kell kihajitani vékony
zsinegen s ezen által majd kihuzzák a vastag kötelet. Azon aztán aki
végig kapaszkodik, bizonyosan kiér. Ebben a körtében bizakodtak most a
legények és azt mondta Kisfurus Gergely (a hires verekedő):
– Majd kihajitom én!
Más azonban a körte télen és más nyáron. A körte voltaképen ugyanaz a
fakoloncz minden időben, de nem egyfajta a zsineg, ami utána huzódik.
Téli időben megfagy s nehezen halad az eldobott körte nyomában. Igy járt
Gergely is, mert dobta ugyan a körtét, de hiába dobta. Felére se
közelitette a partot a kölöncz, hanem lebukott a jegek közé.
Szégyenszemre kellett azt kihuzgálni.
– Majd én – próbálta a Kiskovács Mihály. – Jaj, de hiszen minek is
próbálja az ilyesmit a tökéletlen ember. Teljes hiábavalóság az. Most
már Kanizsay Ferencz fogta fel a körtét és próbavetést téve előbb, nagy
suhogtatással eresztette ki a kezéből.
Odakint a parton várták az emberek, nyujtották is utána mindkét kezüket,
hanem hiába nyujtották. Nem ért ki. A hajósok a hajócsárda előtt állván,
összenéztek. Török a félrebillent hombár tetején állott és pipázott.
(Azon emberek közül való ő, akik meghalnak azonnal, mihelyest nem jól
esik a dohány.) Végig méltatta tekintetével az embereket s ugylehet,
szive valamely rejtekében föloldódzott a jóindulat.
– Hát – igy adta föl a szót – hát csakugyan itt hagyjátok a hajót?
Kanizsay Ferencz nem szólt erre semmit, csak ahogy ült a gugoraoszlopon,
azt rugdalta a csizmája sarkával. Kiskovács Mihály sem szólt, ellenben
Kalapis mentegetőzve rántotta fel a vállait.
– Otthunra vagyok tartozandó az életömmel – mormogta – neveletlen kis
árváim…
Jakab Pál, aki olyan inasforma volt a hajón, elfakadt sirva. Én uram és
én teremtőm, miért ne fakadna sirva az ilyesmin a gyermek?
– Adjátok hát ide azt a körtét – mondta Török – és levetette magáról a
felsőkabátot, le az alsót. Felgyürte a karján az inget az öreges ember
és meglóbálta a körtét. De megint abban hagyta. Egy darab fát letett
támasztéknak az első lábához. Annak jól neki lehetett feszülni. Most
karikában kezdett suhogni a körte, szinte sivitott utána a fagyos
zsineg, azután kivágta hosszan, egyenest és minden morajló jegek fölött
átrepülve, kiesett a partra, koppant is a fagyon.
– No – mondta az ember – aki akar, az möhet.
A parti népek elkapták azonnal és vonták át a zsinegen az alattságot.
Kikötötték czövekhez és most már valóban mehetett, aki akart. Olyan
sürün járt a jég, hogy lépni lehetett rajta, ha pedig megbillent
valamely tábla, haladt az ember a kötélen a karjaival. Mert nemcsak a
lábakkal lehet előre jutni. Elsőbb a Kiskovács Mihály indult utnak s
hogy szerencsével járt, Kalapis próbálkozott. Harmadiknak Jakab Pált
eresztették, neki azonban jó erős madzaggal a derekát körülkötötte Török
Mihály, hogy azon esetben, ha jég és kötél is elhagyná, segedelem nélkül
ne maradjon. Utolsónak pedig az első legény, ama bizonyos nevezetü
Kanizsay Ferencz maradt.
– Te még ne mönj – szólt neki Török – mert majd levelet viszöl a partra,
hogy postára add.
Meg is irta a hajócsárdában fehér papiron az ő betüivel. Ismeretes betük
ezek nagyon, mert Török Mihály nem szereti a czifraságot s ez okból a gö
betünek rendszerint elfelejt farkat csinálni. Igy irta, amint itt van;
ha valaki kételkednék benne, tanu vagyok rá, mert láttam (legföljebb a
névben lehet különbség):
„Tisztölt gazda uram!
Gyüvetben a porondot értük és az jég oldalba kapott és borzasztó
hasigatja a deszkákat a hajórul. Már itt járt a Sirály és az Vin
Gőzösök, hogy kivontassanak, de ük se tehettek semmit a jégségben.
Vasbádogokat hagytak itt, hogy az jég ne szakgassa annyira a Szent
Mihályt, de hiába, mert az jég mindent elsodor. Ugy nézze a sorsot,
gazda ur, hogy alighanem utoljára látta a Szent Mihált. Engöm is. A
levelet viszi a partra Kanizsaji Ferentz.
Török Mihál.