Tél van, de elveszett teljesen a jég és megy lefelé a vizen a hajó. Ez
egy olyan régi fajta eszköz, amilyent ma már nem csinálnak, nem széles,
de hosszu. Olyan nagyobbra nőtt csónak, mely gyékénysátorral van boritva
s a gyékény alatt bátran elfér tizenöt-husz ember. Ül mindenki azon,
amin lehet. Kivül pedig áll a kormányos és széles rudlapátjával igazitja
a menést. Elől azonban hosszu rud van. Ez arra használatos, hogy mikor
jön a hajó fölfelé, erre van vetve a kötél, amelynél fogva a partról
huzzák.
Mert ez voltaképen kereskedelmi bárka, mely hetenkint többször megteszi
a maga vizi utját a falu meg a város között. Jó messze van lent a falu s
mikor a hajó elindul, kötélen jön föl. Benne csak a kormányos áll, vagy
elvétve olyan utas, aki nem birja a gyalogolást. A többi nép, aki a
hajón utazik, kint van a parton és huzza fölfelé. Lassu munka és sok
bajjal jár, de lám, megy mégis, ugy lehet, évszázadok óta. Különben nem
tudni, mióta, de bizonyos, hogy ezt a hajót nem a mostani király alatt
csinálták.
A város alá érve, a hajó kiköt a parton s megy mindenki a dolga után. Ki
a piaczra, ki a boltba, ki a katonafiát keresni. Igy van a hajó vagy
délig vizszélben egyformán s mindössze az a változás rajta, hogy a
bordái fokozatosan sülyednek a vizbe. Mert dől a sok mindenféle portéka
a város falai közül a partra, ahogy azt már megrendelték. Sörös hordók,
zsákok, csizmák, fertályöl fa, petroleum, továbbá egy nagy nyaláb
papiros a könyvesboltból a tanitó urnak, különféle csomagok, ásó,
ültetni való facsemete (itt az ideje épen), meg egyéb mindenek. Csak az
a csodálni való, hogy hol fér el a sok holmi a hajóban. Azonban erről ne
kereskedjen senki, miután ez a Szélpál Mihály dolga, aki kormányos és
igazgatója ezen vidéki utaknak. Ő intézi itt el valamennyi dolgot, a
főbenjárótól kezdve egészen az aprólékosig. Számon veszi, ami hozatott.
Ami rendben van, azt elrakja a maga helyére.
Apránkint pedig gyülnek az utasok is. A kofák, akik ludat hoztak be és
malaczot visznek ki. Özvegy Halál Ferenczné is, aki semmit sem visz,
mert azért jött be, hogy misét hallgasson a belső templomban az uráért.
Igy tovább, tovább: emberek, asszonyok, lányok (ez utóbbiaknak az ördög
sem tudná kitalálni, hogy mi dolguk lehet vajjon itt bent). Természetes,
hogy végül, legutoljára a Kata érkezik, a formás menyecske, pedig
mindössze csak azért utazott ennyire, hogy egy pár papucsot vegyen
magának. Illeg is már benne és a papucsok piros sarkai kaczkiásan
kopognak a partra tett deszkán, amint Kata a hajóba lépked.
Szélpál szól is pár szót Katának, hogy ugyan hol maradt annyi ideig,
amire aztán a papucsos menyecskének hirtelen megered a nyelve és szapora
beszédbe kezd. Egy darabig hallgatja is Szélpál, hogy mi mindent mond a
piacz drágaságairól és a szömtelen városi urakról, akik miatt már
papucsot sem lehet próbálni.
– Hogy hogy nem sül ki a szömük? – mondja egy asszony.
– Jaj, Mari néni, nem olyanok ezök – panaszolja Kata és még beszélne
tovább, de a kormányos nagyot kiált:
– No!
Ezzel aztán eleresztik a partról a kötelet, berántják a deszkát és
csáklyára kap a férfinép, hogy vizsodrába tolják a hajót. Ez olyan
munka, hogy ilyenkor csönd legyen és semmiféle asszonybeszéd ne zavarja
a dolgozó emberek tetteit. A nagy, lapos hajónak még csak macskája
sincsen s ha a kormányra nem vigyáz az ember, könnyen baj eshet. A viz
kitudhatatlan, mert nem lehet megállni rajta, amikor tetszik. A csáklyák
vékony nyele meghajlik, a legények rádőlve nyomják el a parttól a hajót.
A kormányos a vállát veti a rudnak, két ember pedig hosszu, kétkézi
evezőkre kap a hajó orrában. Igy lassan, lomhán kifordul a viz közepére.
Még töreti egy kicsit a ruddal a vállát, mely után midőn egészen
vizfolyvás irányában feküdne a bárka, megáll munkájában és a többinek is
ugyanezt rendeli, mondván:
– Huja!
Leteszik a csáklyát, abban hagyják az evezést. Megy már a hajó lefelé és
nincsen semmi gondja, mert ez időtájban a gőzösök sem szaladgálnak, mind
a viz az övé egész a faluig. Szeliden usznak el a város alatt. A házak a
parton ködbe vesznek, amin tompán zúg át a toronyórák ütése.
– Mögéhöztem – mondja Szélpál és átadván Tóth Savanya Énoknak a lapátot,
belép maga is most a gyékénysátor alá. A többiek már eszegetnek, özvegy
Halál Ferenczné kivételével, aki fehér kendőjét egy sörös hordóra
teritvén, azon helyet foglalt és igen csöndben van. Csak az ajkai
motyogásából látszik, hogy folytatja az imádkozást, amit a templomban
elhagyott. Egy más asszony (nem tudni még a nevét, mert uraság cselédje
volt eddig s nem rég költözött a faluba) apró oláh almákat hámoz és
eszi, a héjját a köténye zsebébe rakja el. Kell az, mert a kályhára téve
igen jó szagot terjeszt az almahaj. A Kata menyecske, a rossz csont, egy
halom hasábfára ült, csak épen hogy szemben legyen egy fiatal
legénynyel, aki zavartan pödri ütköző bajuszát, mert Kata a lábait
egymásra tette s igen formás bokákat mutat az uj papucsban. Két ember
leghátul ócska kártyával máriásozik.
– Kendnél van a makk csikó? – mondja az egyik.
Amaz egyenkint végig tekinti az öt kártyáját és rázza a fejét.
– Nincs. Miért?
– Mert akkor eldobnám a makk fölsőt.
– Sose dobja kend! Majd möggyün a párja.
Aminthogy meg is jött a huzásnál a makk király. A csikó meg a felső
huszat számit ebben a furfangos játékban. A szomszéd zsákból ki is vesz
két krumplit a szerencsés ember és leteszi maga mellé. Miután minden
krumpli tizet jelent, két krumpli huszat. Igy egyszerűsödnek a
számadások.
Szélpál a tarisznyát keresi elő. Abban barna kenyér van, továbbá
oldalas. Egy bádogban só és paprika összekeverve. A zsebből bicskát vesz
ki és szel a kenyérből, oly módon tartván azt, hogy ami morzsája van, a
tarisznyába hulljon. Szük világ van ám most és takarékosnak kell lenni.
Abból még kenyeres-gombóczot csinál a gyerekeknek az asszony.
Igy vannak csendben, mindenik a maga ebédjével. A komoly Szélpál hamar
végez az étellel és a sátorból szótalan nyujtja ki a korsót Tóth
Savanyának, hogy meritse meg. (Mert a hajóban mindig a saját italán
utazik az ember.)
Miután ivott, még egy kis falatot vág a kenyérből. Azután visszarak a
tarisznyába mindent, a sósbádogot is becsukja, a bicskát pedig a
mellényzsebébe teszi. Halálné bevégezte az imádságot és mert eszébe jut,
hogy otthon elfelejtett olajat tölteni a Mária-kép mécsébe, fölsóhajt:
– Jaj de soká löszünk otthon…
– Nono – biztatja Szélpál. – Oszlik már a köd egy kicsit arra fölfelé.
Nyilvánvaló, hogy a köd, amely a töltések között a viz tetején legel,
nem magától oszlik, hanem a szél fujja. Nem is telik bele sok idő,
utólérte a hajót a felszél és belátogat a sátor alá.
– Hát ne kártyázzatok már – mondja a kormányos – hanem huzzátok föl a
gyékényt.
A máriásos emberek leteszik az ördög zsiros bibliáját és kimennek az
orrba. Széles, vastagra fonott gyékény hever a vitorlarud alján, azt
kell felhuzni. Nem nagy munka, hamar meg van és amint az alsó végeit
lekötnék az oldalokhoz, egyszerre belekap a szél, megduzzasztja és viszi
sebesen a hajót. Egyik ember odakint félhangon nótába kezd:
Fujja a szél, fujja,
Fujdogálja, lengeti,
Mire neveli föl
Jó anya az gyermekit.
Régi bús, szomoru nóta ez. Bent csönd van a sátor alatt, mindenek
elhallgattak. Mikor a nóta mondaná tovább: „Arra neveli föl jó anya a
gyermekit, Alig husz esztendős…“ egyszerre azt mondja Szélpál komoran:
– Hát látta-e valaki odabent a Vér Teczát?
A szóra Kata elpirul előbb, aztán elsápad. A többiek egy ideig nem
felelnek, aztán rázza mind a fejét.
– Nem, nem én, szögényt – mondja egy asszony, aki végig tekint Katán és
odább huzódik.
– Én sem láttam – felel a legény.
– Pedig – folytatja a kormányos – nagyon a lelkömre kötötte az apja. Mán
kár, hogy magam nem kerestem.
Elhallgat mindenki. Kata behuzta a lábait a szoknya alá, özvegy Halál
Ferenczné a sörös hordóról ugy tekint rá, mintha valamely ördög volna.
– Bár hiszen – szól ujból csak a kormányos – gondolom, hiába keresné már
azt akárki az ártatlant. Azt sirta ma hajnalban neköm az öreg Vér
András, hogy két hete veszött el a háztul.
– Az – felel Halálné. – Két hete, hogy visszaküldte a vőlegény a
jegykendőt. Elcsábitották rossz asszonyszemélyök.
Ismét Katára tekint mindenki. Elveszett a czifra szépsége a
menyecskének, az aranypillés papucsot sem mutatja már és föl nem emelné
a szemeit egy világért. Néma váddal szegeződnek feléje a tekintetek.
Nincs, a ki szóljon vagy beszéljen, csak a kormányrud nyikorog kint, a
hajó alját verdesi a viz és csapkodja a szél elől a gyékényvitorlát.
– Vér Andráséknál pedig ez volt az egyetlen – véli egy utas asszony.
Keserü gúnynyal szól bele Szélpál Mihály:
– Evvel együtt volt neki egy.
Minél több ilyen odavetés történik, annál vádolóbbak és sulyosabbak a
tekintetek a nagy némaságban. Kata homlokát kiveri a veriték. Egyszerre
ijedt kiáltás hallatszik a vitorla mellől.
– Jézus!
– És Mihály arkangyal – kiált vissza a kormányos és az alacsony sátoron
át az orrba ugrik. – Mi az, te?
– Láttam – mondja a hajóslegény. – Fölmerült… ott.
– Micsoda?
– Vér Tecza… Fölmerült a feje. Függő volt a füliben.
– János, ne üzz tréfát – mondja sötéten Szélpál. – Már hogy láthattad
volna?
De amaz erősködik.
– Ugy éltessön az isten engöm! Láttam, de alig hogy fölgyütt, lemerült.
Igy itt oldalt…
Most elkapja Szélpál karját s a vizre mutat, kiáltva:
– A!
Valóban. Lassan fölmerül a sárga hullámokból egy fej, de ismét eltünik.
Hanem ezen idő alatt mindenki ráismert, a sátorbeliek is, akik
kitódultak, Kata maradván bent egyedül. Bármily kevés ideig mutatkozott
is, látni lehetett Vér Tecza halovány arczát és barna haját, amit
szőkére festett az iszap.
Hárman is kapnak egyszerre a csáklyák után és a vasvégü kampókat messze
a vizbe leszurják. Keresik és kutatják. Ám a viz átláthatatlan és a
halottait nem engedi. Nincs no, nincs. Elment a fenekére lakni, halak
társaságába. Azért az emberek csak nyulkálnak a vizbe lefelé. Az
asszonyok borzadva huzódnak vissza a szélből a sátor alá és eláll a
szavuk.
Idő multán mondja egy:
– Ilyen borzasztóságot. Jaj szögény Tecza neköd mán a Tisza fenekén. Oh,
mily bünös lelkek vannak a világon! Te csaltad el, Kata, a vőlegényit,
te –
Nem mondhatja tovább, mert özvegy Halál Ferenczné, ki elővette olvasóját
és kezeire is akasztotta, csendet int. Keresztet vetnek. Kata
mozdulatlan. A többi imádkozik és midőn ez befejezést nyerne, Halálné a
temetés énekeibe kezd: Letettem testemnek romlandó sátorát, Honnét
formáltattam, Ölelem föld porát, Lakom sötét boltját S immár istenemet,
Kegyes teremtőmet Áldom örömmel…
Szélpál Mihály a ladikkal végig ment már a hajó mindkét oldalán és
csáklyáját vetette a halott után. Mikor az egészet megkerülve ujból
föllép a hátsó végén, az arcza vérpiros és szájszélei mozognak.
– Forditsd balra azt a vitorlát! – szól át a sátor fölött rekedten az
elsőkhöz.
Azzal elkapja Tóth Savanya Énok kezéből a kormányrudat és neki vetve
erős vállát, olyant csavar rajta, hogy egyszerre rézsut áll a vizben a
hajó.
– Mit akar kend? – mormogja Énok.
– Eredj dalladzani! Huzzátok rá!
A nagy evezők czuppognak a vizben. A hajó kifordul a part sárgás agyagja
felé. Gyorsan megy, Mihály rángatja a rudat, mignem a hajó orra a part
sekélyes fövényét éri. Megrázkódik rajta minden.
Mihály bemegy a sátorba és vállon fogja Katát az erős barna kezével.
– Kata – szól tompán.
A menyecske felsziszszen.
– Jaj.
– Ne jajgass. Eredj ki innen.
– Mihály bátyám…
– Bátyád a kutya – dörög Szélpál Mihály. – Mégy vagy kidoblak.
Azzal megrázza a vállát. A menyecske széttekint és mindenütt vádoló
szemeket lát maga körül. Özvegy Halálné morzsolja az olvasót és
bólintgat a fejével, hogy jól van, jól van, nagyon jól van. Szótalan áll
fel és megy kifelé. Szélpál Mihály kiséri. Néhány lépés a hajóorrtól a
part, azon apró hullámokat ver a viz.
– Hát igy menjek ki? – suttogja szégyenülten. – Legalább a járódeszkát…
– Ej ha – pattan föl Mihály. – Ne féltsd a czifra papucsodat. Ha amazt
olyan mélyre kergetted, a te lábod is láthat egy kis vizet.
De Énok mégis kiveti neki a deszkát és azon kilép. Senki nem szól utána
semmit. A ködülte sáros agyagparton megragad az uj papucs és piros sarka
a földbe süpped, amikor megy.
– Nono! – mondja elégülten Szélpál Mihály. – Nyomd el! Forditsd ez a
gyékényt, mönjön az a dalladzó.
Lassan kifordul a parttól megint a hajó és Mihály a rud mellett hamar
beleviszi a sodorba. A szél ujból belekap teljesen a vitorlába és
mennek. Szélpál Mihály olykor szomoruan tekint szét és hátra is néz az
apró sárga hullámokra, hogy mutatnak-e valamit. Azonban nem, semmit sem
mutatnak. Csak épen játszanak s néha valamely hal a tetejére veti magát.
A hajó halad. Messze a partszél ködös jegenyéi alatt látni a Kata piros
szoknyáját, amint a szederbozótok közül elővillan. Belül a sátorban
hosszan elnyujtott, vékony asszonyhangok mondják özvegy Halál Ferenczné
után: Támaszd fel örömre testemnek morzsáit, Add meg egek fényét…
A szél a hangokat szétviszi Vér Tecza nagy sirja fölött.