cumberlandi birót, egy northumberlandit s magam sem tudom még hány
embert. Jó későn aztán Lee Jakab is eljött, de olyan részegen, mint a
föld.“
„Ma este nem tanácskozhatom, – le kell feküdnöm“ – dadogá s avval odább
állott.
Ekkor jött Davenport Tamás uram s hangosan kiáltá:
„Wordsworth ur – (azt tartom Wordsworth-ot mondott; annyit tudok, valami
Cumberlandi név volt,) ma este nem tarthatunk tanácskozást; ’sz
láthatja, milyen részeg Scott ur; ma lehetetlen tanácskoznunk.“
„Szegény fejem! kinek ebédem is nagyon vékonyka volt s minden borom
odaveszett: én voltam olyan részeg, hogy nem lehetett tanácskoznom! No
de a pörünket el is vesztők s az oka mindennek a Fawcett ügyvéd ebédje
volt. Kértünk aztán uj tárgyalást s a biróság dicséretére legyen mondva:
Lee Jakab és Davenport Tamás uraimék meg is fizették az első tárgyalás
minden költségeit. Tudtomra ez volt az egyetlen ilyen eset, hanem biz ők
még is megtették. Mondom uj tárgyalást kértünk, (ugy tetszik, az alatt a
szin alatt, hogy a tanács nem volt egészen eszén) – s meg is nyertük.
Midőn, azután való esztendőben, rá került a sor, az elnök felállt s igy
szólott:
„Uraim! ebédelt-e tegnap valamelyik önök közül Fawcett ügyvédnél? mert
ha igen: ez ügyet elhalasztom a jövő évre!“
„Orjási kaczaj tört ki. Hanem ezuttal a mienk volt a győzelem.“
Egy más alkalommal, Lancasterben, midőn az északi megyékbe a szegény
Boswell volt törvénykezési körütra kiküldve: „ott leltük őkemét – mondja
Scott ur – a kövezeten, részegen. Vacsoránál gyüjtöttünk egy aranyat az
ő, s egy felet a segédje számára“ – (a törvénykezési gyülekezet
bizonyosan népes volt és Scott urnak nem sokjába került e tréfa) – „s
midőn másnap reggel felébredt: elküldtünk neki egy pör-iratot azon
utasitással, hogy hivatkozzék, a mint mi nevezők – a quare adhaesit
pavimento?[19] aktára. A jegyzetek sem hiányoztak, bölcsen arra számitva
mind, hogy elhitessék vele: mily nagy tanulmány szükséges arra, hogy a
pör tárgyalását vezető elnököt meggyőzze a hivatkozás helybenhagyásának
mulhatatlansága felől.“ Boswell az egész város minden ügyvédjétől
összeszedte a könyveket, melyekből remélte, hogy kitehet magáért – de
mind hasztalan. Hanem azért mégis inditványozta az akta kiadását és
segitett magán, a hogy lehetett, a levélben levő jegyzeteket mindenképen
fölhasználván. A biró majdnem kővé meredt, a hallgatóság elképpedt. A
biró végre igy szólt:
„Soha hirét sem hallottam ennek az aktának – ugyan mi lehet a mi
adhaeret pavimento? Talán tud valaki a jelenlevő törvénytudó urak közül
fölvilágositást adni e tárgyban?“
A törvénytudók kaczagtak. Végre az egyik felszólalt:
„Elnök ur, Mr. Boswell mult éjjel adhaesit pavimento. Jó darab ideig meg
sem tudtuk mozditani. A végén hazavittük, lefektettük s bizonyosan
magáról és a kövezetről álmodott.“
A hamis öreg urat az ilyen tréfák vidítják föl. Midőn Lincoln püspököt
eltették a Sz. Pál esperességből, beszéli, hogy tanácsot kért egy tudós
barátjától, névszerint Hay Vilmostól, hogyan költöztethetne el egynehány
üveg kitünő finomságu klaret-bort, melyet ott nem hagyna sokért.
„Bocsánat, méltóságos püspök ur – viszonzá Hay – hány üveggel lehet
abból a borból?“
A püspök mondá, hogy hat tuczattal.
„Ha csak annyi – mondá Hay – csak hatszor kell hogy ebédre hivjon
méltóságod, s a mennyi csak van, mind elszállitom magam.“
Abban az időben még voltak óriások, de ez a bor-tréfa nem oly borzasztó,
mint volt az, melyet tiz évvel később a franczia forradalom hevében, egy
Thelwall nevü szónok mondott egy kancsó habzó sörre. Ez lefujta a sör
habját, s szólt: „igy szeretnék elbánni minden királylyal.“
Immár magosabb személyekhez értünk, kiknek tetteit megtaláljuk
följegyezve a félénk kis Burney kisasszony Naplójának pironkodó lapjain,
hol egy kék vérü herczeg van lerajzolva igazán királyi állapotban. Ugy
látszik, hogy a fiatal herczeg hangos volta, csete-patéja, darabossága,
recsegő csizmái és pattogó esküdözései egészen elrémitették a windsori
gyönge idegzetü háztartást és megreszkettettek minden theás-csészét a
tálczán. Egy névnap-esti bálon, midőn egyik szeretetreméltó kedves
herczegasszonyt épen először vezették be a nagy világba: ugy volt
elrendezve, hogy testvére, Vilmos Henrik herczeg tánczolja vele az első
menuetet, s ez el is jött látogatóba ebédkor.
„Ebédnél Schwellenberg asszony ült az asztal-főn, gyönyörüen öltözködve;
Goldsworthy kisasszony, Stanforth asszony, Du Luc és Stanhope urak is
ott ebédeltek s mi még gyümölcsöt evénk, midőn Clarence herczeg
belépett.
Épen akkor kelt volt fel a királyi asztaltól s csak arra várt, hogy
fogata előállhasson, s haza mehessen és öltözködhessék a bálra. Hogy az
olvasó helyes fogalmat nyerhessen magának ő királyi felsége beszédének
erőteljességéről: kénytelen vagyok legyőzni bizonyos erős szavak leirása
vagy is inkább sejtetése ellen felkelő ellenszenvemet, s azon
vakmerőségre vállalkozom, hogy egy királyi tengerészt a maga
leplezetlenségében mutassak be.
„Beléptekor természetesen mindnyájan felálltunk, a két ur széke mögé
állt, a cselédek pedig kimentek a szobából. De megint leültetett
mindnyájunkat, visszahivta a legényeket, hogy bort hordozzanak. –
Rendkivül magas kedve volt, s a világgal, ugy látszott, nagyon meg volt
elégedve. Oda ült az asztal-főre, Schwellenberg asszony mellé, s arcza
ragyogott a szépségtől, vigságtól, hamisságtól s az okosság mellett a
nedélyességtől.
„Ma volt először, hogy a királylyal születése napján együtt ebédeltem
St. Jamesben. Ugyan ittak-e mindnyájan ő felsége egészségére?“
„Nem, királyi felség; de királyi felséged megtétethetné velünk“,
viszonzá Schwellenberg asszony.
„De, ter–, meg is tétetem! Hé, te, (az inashoz), ad’sza sámpányit! még
egyszer iszom a királyért, s ha mindjárt bele is halok. Biz’ úgy! már
meglehetősen megtettem a magamét s meg a király is, mondhatom! Azt
tartom, még soha ennyire nem gondoskodtak a királyra; jó kedvet
csináltunk neki, mondhatom! Megtettünk mindent, hogy kibirja a nagy
munkát, mely előtte áll s én magam is többet tettem volna, ha nem lett
volna ez a bál és Mari; megigértem, hogy tánczolok Marival; józanon kell
maradnom Mari végett.“
A fáradhatlan kis Burney kisasszony egy tuczat lapon végig folytatja a
királyi felség társalgásának följegyzését, s „Evelina“ okos kis
szerzőjéhez nem méltatlan humorral rajzolja a fiatal tengerész-herczeg
felhevült állapotának folytonos fokozását; elbeszéli, hogyan ivott a
herczeg mindig több, több sámpányit; hogyan hallgattatta el
Schwellenberg asszony ellenvetéseit, megcsókolván az öreg hölgyet s azt
mondván, hogy fogja be „pityóka vermét“ s hogyan nem maradt „józanon
Mari végett“. Marinak erre az estére más tánczost kelle keresnie, mert a
királyi Vilmos Henrik a lábán sem tudott megállani.
Akarjátok látni egy más királyi herczeg mulatságainak képét is? Ott van
York herczeg, a chlumi köd tábornoka[20], a sereg szeretett
főparancsnoka, a testvér, kivel IV. György sok éjet tivornyázott át, s
ki addig élte vigasságos világát, mig ki nem ütötte a halál poczakos
teste alól lábait.
Pückler Muskau, a német herczeg „Leveleiben“ lerajzolt egy dáridót ő
királyi felségével, ki a maga virágjában olyan hatalmas egy ivó volt,
hogy „ebéd után hat üveg klaret alig okozott csak valamennyire is
észrevehető változást rajta.“
„Emlékszem, – mondja Pückler – hogy egy este, igaz: éjfélt már
meghaladta volt, bevitte vendégeit (ott volt az osztrák követ, gróf
Meervelt, gróf Beroldingen, s magam is) szép fegyvertárába.
Megpróbáltuk, hogyan tudnánk megsuhogatni egy pár török szablyát, hanem
a markunk egyikünknek sem igen tudott már szoritni; e közben úgy esett,
hogy a herczeg és Meervelt valami egyenes indus kardokkal megkarczolták
egymást, úgy hogy vér is folyt. Erre Meervelt azt akarta megnézni, hogy
vajon vág-e olyan jól ez a kard, mint egy damaskusi, s ketté akarta
szelni az egyik viaszgyertyát az asztalon. A kisérlet oly roszul sült
el, hogy mind a két gyertya, gyertyatartóstól, mindenestől, földre
hullott és kialudt. A mig mi a sötétben tapogatózunk s keressük az
ajtót: a herczeg hadsegédje nagy rémülettel kiált fel: „Istenemre
herczeg! jól emlékszem hogy a kard meg van mérgezve!“
„Lehet képzelni, mily kellemes érzelmek lepték meg a sebesülteket e
felkiáltásra! A későbbi vizsgálatnál szerencsére kisült, hogy klaret és
nem méreg volt az ezredes felkiáltásának okozója.“
És már most van még egy ilyen bakhanália-féle történetem, melyben
Clarence és York és az állam legelső személye, a nagy
uralkodó-helyettes, mind szerepet visznek. A lakoma a brightoni kerti
lakban folyt le, s nekem egy olyan ember beszélte el, ki maga is jelen
volt az egész jelenetnél. Gilray torzképein és Fox vig pajtásai közt
szerepel egy előkelő nemes, Norfolk herczeg, a maga idejében köznéven
Norfolk lovász, hires asztal melletti hős-tetteiről. A királylyal nem
élt jó egyetértésben, mint a többi Whig-párti sem, de mégis olyan
kibékülés forma történt közöttük, s mivel Norfolk már öreg ember volt: a
herczeg meghivta, hogy vacsoráljon és háljon a kerti lakban; az öreg
herczeg át is jött Arundel kastélyából hires almás-szürke fogatán,
melyre még most is emlékeznek Sussexben.
A walesi herczeg bámulatos elmés tervet főzött ki fejedelmi
testvéreivel, hogy az öreg embert leitassák. Minden vendégnek ki volt
adva, hogy koczintson az öreg herczeggel, – a mi különben oly
felszólitás volt, melyet az öreg ivó nem szokott visszautasitani. Nem
sok idő kellett azonban, hogy észre vegye az összeesküvést ellene; de
azért csak üritette egyik poharat a másik után s nem egy vitézt ivott az
asztal alá. „Európa első nemes lovagja“ végre inditványozá, hogy igyák a
szilvoriumot vizes-poharakból. Az egyik királyi testvér egy nagy
pohárral töltött az öreg herczegnek. Ez fölállt és kiitta egy hajtásra,
s szólott: „No már most hol a kocsim, hadd megyek haza!“ A herczeg
emlékeztette korábbi igéretére, hogy azon fedél alatt fog hálni, mely
alatt annyi vendégszeretettel látták el. Nem – mondá – elég volt már
neki az ilyen vendégszeretetből; cselt vetettek ellene, s azonnal el
akarja hagyni e helyet, hogy többet soha még a küszöbét se lépje át.
Nem volt mit tenni, szólitották a kocsit s elő is állott, de ez beletelt
egy fél órába s ez alatt a szilvoriumnak volt ideje, hogy megmutassa
igen erős voltát az öreg embernek; a gazda nemes vágya betelt, s a
herczeg szürke agg feje elkábulva hanyatlott az asztalra. De azért,
midőn kocsiját jelentették, a mennyire birta, felétántorgott,
belebotorkázott s mondta a kocsisnak, hogy vigye Arundelbe. De a helyett
fél óráig kerülgették vele a kerti lak gyep-terét – s a szegény öreg
ember azt hitte, hogy haza felé halad. Mikor más nap reggel fölébredt: a
herczeg brightoni ocsmány házában lelte magát. Most is megnézheted azt
az ágy-helyet hat pennyért: zene is van ott minden nap; néha még
erőmüvészek és csodagyógyszerek árusai bérlik ki a lovardát, ott
végezvén mutatványaikat és szemfény-vesztéseiket. A fák még ott állnak,
s a kavicsos útak is ott nyúlnak el, melyek alatt s melyeken a szegény
öreg bűnöst kereken hordozták. Mintha látnám a királyi herczegeket,
nekipirult arczczal, a mint a csarnok oszlopainak dülöngve nézik az öreg
Norfolk vereségét, hanem azt nem tudom elképzelni, hogyan hihattak nemes
lovagnak embert még azután is, hogy e vereséget előidézé?
A „vidor Múzsa“ az ivástól most a játékhoz fordul, miben a mi herczegünk
szintén nem maradt hátra fiatal korában. Derék egy galamb volt minden
játékosnak, kik abból éltek, hogy őt kopasztották. Azt tartották, hogy
Egalité Orleans nem egyszer fűzte be. Egy nemes lord, nevezzük Steyne
marquisnak, azt mondják, hogy orjási összegekig fejte meg. Mindennapos
volt a klubokban, hol a játék – az időtt – átalános volt, s mivel
tudták, hogy becsületbeli adósságait szenteknek tartotta: mig ő ottbenn
játszott, odakünn zsidók állongáltak, hogy utalványait megvegyék. A
lófuttatásoknál ép oly szerencsétlen volt, mint a mily nemtelenül
viselte magát – néha, isten neki, elhiszem, hogy ő is, lovásza is,
Escape – a lova – is, mind ártatlanok voltak az egész dologban, mely
akkora botrányt okozott.
Arthur, Almack, Bootle és White klubjai voltak azok a nóbel helyek, hova
az előkelő fiatal emberek jártak. Játék folyt mindenikben, s megbukott
nemesek s tönkrejutott szenátorok kopasztották a vigyázatlanokat. Selwyn
„Levelei“ megmondják, hogy Carlisle, Devonshire, Coventry, Queensberry,
mind kiállták a próbát. Fox Károlyt, egy szenvedélyes kártyást, még jó
későn is kijátszták s vesztett két millió forintott. Gibbon beszéli,
hogy egy ülőhelyében huszonkét óráig játszott, s óránként 5000 forintot
veszitett[21]. Ez a javithatlan játékos azt mondja, hogy a világ
legnagyobb gyönyöre – a nyerésen kivül – a vesztés. Mennyi órát, mennyi
éjet, mennyi egészséget fecsérelt el az ördög könyve mellett! Azt is
hozzá akartam tenni: mennyi lelki nyugalmat – de vesztéseit nagyon
filozofus módon hordozá. Midőn egyszer az egész éjen át dühösen játszott
s – egyen kivül – a világ legnagyobb gyönyörét élvezé: ott lelték a
diványon, nagy nyugalommal olvasgatva Virgil egyik ecclogá-ját.
A játék azután is soká tartotta még magát, miután a vad herczeg és Fox
már rég felhagytak a koczka-pohárral. A divat-uracsok folytatták. Byron,
Brummell – hány nevezetes embert emlithetnék, kik annak lettek
nyomorultjai! 1837-ben azonban egy hirhedett bűnvádi kereset folyt, mely
jóformán véget vetett a játéknak Angliában. Egy birodalmi peert csaláson
kaptak a whistben s többször vették észre, hogy végrehajtja azt a
fogást, mit ugy hivnak, hogy sauter la coupe. Klub-pajtásai látták, hogy
csal, de azért játsztak vele tovább. Egy balek is rajta kapta a hamis
játékon s megkérdezte egy tapasztalt kozáktól, hogy mit csináljon? „Hogy
mit csinálj?“ kérdé az ebül szerző Mammon, „add vissza a kölcsönt,
bolond“. Minden lehetőt megtettek, hogy megmentsék. Irtak neki névtelen
leveleket s figyelmeztették; de ő csak csalt tovább s végre le kelle
rántani álarczát! Az napságtól fogva aztán, hogy ő lordsága gyalázata
napfényre került: a játék-asztal elveszté minden varázsát. Mocskos
zsidók és iparlovagok csúszkálnak még a lófuttatásokon és korcsmákban s
elszéditenek még egyszer másszor egy-egy együgyü birkát a vasuti
kocsikban, zsiros kártyákkal – de maga a játék immár trónjáról
letaszitott istenség, imádói tönkre jutottak, oltárai porba omoltak.
Igy érte meg bukását egy más hires angol intézmény is: a gyürü, – az
angol ökölharcz nemes szokása, mely ifjuságomban még majdnem virágjában
volt.
A herczeg ifju korában nagy pártfogója volt e nemzeti mulatságnak, épen
mint nagy nagybátja, Cumberland Culloden, ő előtte. – Midőn azonban
egyszer Brightonben végig nézett egy ily viadalt, melyben a küzdők
egyike nyakát szegte: évdijt rendelt a küzdő özvegyének, s felfogadta,
hogy soha többé ilyen viadalnál meg nem jelenik. „Hanem azért“, olvasom
a nemes irályu Egan Piercenél, (olyan szerencsés vagyok s nekem is meg
van az ökölharczról irott kisebb műve) „férfias és sajátlagos angol
vonásnak tartotta ezt, melynek nem szabad kipusztittatnia. Ő felsége
hálószobájában mindig ott függött egy kép, a kitünőbb küzdőket tüntetve
föl a ví-téren, hogy emlékeztesse korábbi hajlamára s a való bátorság
támogatására; és ha királylyá léte után figyelemre méltó kérdés fordult
elő: kivánságára jelentést olvastak fel neki felőle. Ez már aztán
egyszer gyönyörü egy képét adja az enyhülést kereső királynak:
kényelmesen beburkolózva királyi slafrokjába, méltóságán alólinak
tartván, hogy maga olvasson, berendeli a miniszter-elnököt, hogy olvassa
föl jelentését a viadalról: hogyan üti ki Cribb a Molyneux szemét, vagy
hogyan töpöri le Randall Jakab a másikat.
A miben már az én herczegem csakugyan kitünt: a hajtás volt. Egyszer
négy s fél óra alatt hajtott el Brightonből Carlton-houseba – ötvenhat
(angol) mértföldet. Az akkori fiatalok mind nagy kedvelői voltak e
mulatságnak. De a gyors hajtás divata elhagyá Angliát s azt tartom,
átiramlott Amerikába. Hová tűntek ifjuságunk mulatságai? Most hallani
sem lehet kártyázásról, haneha obskurus zsebmetszők között, – sem
ökölharczról, haneha a legsöpredékebb söpredék között. Egyetlen
négyfogatu robogott még London parkjaiban végig a tavaly, de e
kocsikázónak is nem soká el kell tűnnie. Már a tavaly is jó öreg volt;
az 1825-ki divat szerint öltözködött. Nem sok idő kell, hogy Styx
partjaira kocsikázzék, hol már várakozik rá a hidas, hogy átszállitsa a
már előrement lakmározók közé, kik még György királylyal vívtak,
kártyáztak, ittak, kocsikáztak.
A braunschweigi ág bátorsága, hogy a család minden tagja részese volt,
hogy Györgynél sem hiányzott, – ezek azok a pontok, melyekben minden
angol iró egyhangulag megegyezik: és mégis, én be nem tudom látni,
hogyan lehetett volna e szép tulajdon IV. Györgyben is meg? Teljes
világi életében pihés dunnákba pólálgatva, tunyán, lomhán, folyton iva,
éve: egészen más volt neveltetése, mint a milyenben edzett öreg ősei
felnövének. Eldődei megismerkedtek nélkülözéssel, háboruval; bátran
szeme közé néztek a halálnak s neki vágtatva rásütötték pisztolyaikat.
Atyja legyőzte a fényüzést és erőt vett a tunyaságon. Ő ellenben az az
ember volt, ki soha kísértetnek még ellent nem állott; kinek soha olyan
vágya nem kelt, melyet ne táplált és ki ne elégitett volna, – s ha volt
benne valami kis erély: azt is szakácsok, szabók, borbélyok, kárpitosok
és tánczosnők közt forgácsolta el. Micsoda izmok ne petyhüdtek volna meg
ilyen élet mellett – ilyen élet, mely soha tettre nem hevült – mely mind
csak Capua volt ütközet nélkül, és czini-czini, és virág, és lakoma, és
hizelgés, meg bolondság!
Midőn III. György a katolikus kérdés meg az indiai törvény-javaslat
miatt sarokba szorult: kinyilatkoztatta, hogy inkább visszamegy
Hannoverába, mintsem hogy akármelyikben is egy hajszálnyit is engedjen –
és megtartotta volna szavát. De mielőtt visszalépett volna: el volt
határozva, hogy megküzd minisztereivel és a parliamenttel – s meg is
küzdött, s meg is győzte őket. És eljött az idő, mikor IV. György is
sarokba szorult a katolikus követelések miatt; az előrelátó Peel e
párthoz csapott át, a mogorva öreg Wellington is odahajlott – s Peel
„Emlékiratai“-ban elbeszéli, hogyan tartotta magát a király. Eleinte nem
engedett; Peel és Wellington benyujtották lemondásukat, s kegyelmes urok
el is fogadta. Sőt abban a kegyben részesité e két nemest – mondja Peel
– hogy kijöttükkor mindkettőt megcsókolta. (Képzeld az öreg vasgyúró
Arthur mérges tekintetét meg sas-orrát, midőn a fejedelem megcsókolja!)
De mikor eltávoztak: a király utánok küldött, megadta magát s levelet
irt nekik, melyben megkérte, hogy tartsák meg hivatalukat, s megengedte,
hogy csináljanak a mit tetszik. Azután Eldonnel volt ő felségének hosszu
beszélgetése, melyet Eldon egész terjedelmében közöl „Emlékirataiban“.
Mondott egy csomó hazugságot az uj katolikus áttértekkel való
társalgásáról, egészen tévutra vezette az agg volt korlátnokot; sirt,
óbégatott, nyakába borult s őt is megcsókolta. Tudjuk, Eldon
köny-csatornái is nagyon könnyen megeredtek. Vajon e két forrás egymásba
szakadt-e? Igazán nem tudok kevésbbé férfias, tehetetlenebb, szánalomra
méltóbb magaviseletet képzelni. S ez lenne a hitnek őre! Ez a vezér egy
nagy nemzet válsága közt! Ez a Györgyök bátorságának örököse!?
Hallgatóim közül kétségen kivül sokan elutaztak már abba a szép régi
városba, Braunschweigba, ama derék, eszélyes, mivelt lovag, Malmesbury
gróf kiséretében s Karolina herczegasszonyt elhozták epedő férjének, a
walesi herczegnek. Az öreg Sarolta királyné nagyobbik fiát egyik
unoka-hugával szerette volna összeházasitni, a hires Strelitzi Luizával,
a későbbi porosz királynéval, ki a mult évszázban a szépség és
szerencsétlenség szomoru magaslatán Mária Antóniával áll egy sorban. De
III. Györgynek is volt egy unokahuga Braunschweigban s ez gazdagabb
herczeg-asszony volt mint a strelitzi ő magassága – száz szónak is egy a
vége: Karolina herczeg-asszonyt választották az angol trón örökösének
hitestársul. Követjük Malmesbury grófot, ki őt felkeresi; minket is
bemutatnak felséges atyjának és királyi anyjának; szemtanui vagyunk az
agg udvar estéinek és tánczvigalmainak; bemutatnak magának a szép szőke
haju, kék szemü és ingerlő vállú herczeg-asszonynak is, ez eleven,
fürge, életvidor herczegnőnek, ki udvarias angol mentorának tanácsát
nagyon kegyesen és barátságosan fogadja. Ha kedvünk tartja, még
öltözésénél is jelen lehetünk, melyre nézve az angol udvaroncz kéri –
tudja ő miért! – hogy kiváló figyelmet forditson. Milyen csodálatos egy
udvar! Milyen különös, sajátságos szokások és erkölcsök szöknek itt
szemünkbe! A predikátor, az erkölcstanitó szemével nézzük-e azokat és
vészt kiabáljunk a leplezetlen bűnök, az önzés, a romlottság miatt, –
vagy pedig csak ugy nézzük, mint szoktuk a báb-szinház báb-királyát és
báb-nejét s báb-udvaronczait, kiknek összeütögeti vaskos fejüket, kiket
jól elpáhol báb-királyi botjával, kiket börtönbe küld, báb-poroszlói
kiséretében, mig ő maga leül báb-puddingja mellé? Komoly, szomoru, a
legsajátságosabb téma akár erkölcsi, akár politikai elmélkedés alapjául;
szörnyüséges, torz, nevetséges bámulatos kicsinykedéseivel,
illemkedéseivel, szertartásaival, festett szégyenpirjával; komoly, mint
egy prédikáczió és képtelenség, tulzás, mint a Paprika Jancsi
báb-játéka!
Malmesbury elbeszéli a herczegnek, Karolina herczeg-asszony atyjának
életét, kinek, épen mint harczias fiának, a francziák ellen kelle
elesnie. Bemutat udvaronczainak, kedveseinek; nejének – III. György
nővérének, ennek a mérges, vén herczegnőnek, ki félre vonta az angol
követet s régi ocsmány történeteket beszélt el neki, régi ocsmány
elköltözött népekről és időkről; ki később, midőn unoka-öcscse trónra
lépett, Angliába jött, s itt egy kopottas, régi, füstös, elhagyott és
izléstelen, de némi tekintetben mégis királyilag bútorzott házban
lakott. És elvezet bennünket a herczeghez, hogy annak rendi szerint
megkérjük tőle lánya kezét, s meghalljuk a braunschweigi ágyuk dörgését,
tiszteletet és búcsut mormogva, a mint ő királyi felsége a walesi
herczegné tél idején viz-utra kél, – és átkelünk az osnabrücki
herczeg-primás – a mi korai időnk Yorki herczegének – területén, – és
félre térünk, hogy kikerüljük a franczia forradalmiakat, kiknek rongyos
seregeik elözönlik Hollandiát és Németországot és vigan tiporják
szilakra a régi világot, a „ça ira“ dallama hanginál; aztán hajóra
lépünk Stadenél s partra szállunk Greenwichnél, hol a herczeg-asszony
hölgyei és a herczeg hölgyei várakoznak, ő királyi felsége elfogadására.
S mi következik most! Londonba érve, kiváncsian siet a vőlegény, hogy
elfogadja menyasszonyát. „Midőn az első bemutatás volt“, beszéli
Malmesbury, „a herczeg-asszony – a mint illik – le akart térdelni. De a
herczeg barátságosan felemelte, megölelte, s hozzám fordulva szólt:
„Harris, roszul érzem magam; kérem, adjon egy pohár szilvoriumot.“
„Én pedig feleltem: Felség, nem jobb lenne egy pohár viz?
Erre türelmét veszitve, káromkodva mondá: „Nem – megyek a királynéhoz!“