negyvenhetedik évforduló-napján London valamennyi harangja üdvözölve
zúgott, hirdetve, hogy III. Györgynek fiu örököse született. A király öt
nap mulva „indittatva érzé magát“, hogy egy nagy pecsétes
nyilt-parancsot bocsásson ki, melyben Ő királyi Felségét, Nagy-Britannia
herczegét Braunschweig-Lüneburg választó-fejedelmévé, Cornwall és
Rothsay herczegévé, Carrick grófjává, Renfrew bárójává, a szigetek
lordjává, Scótia főkormányzójává, Wales herczegévé és Chester grófjává
nevezé ki.
E nagy férfiú születése után boldog-boldogtalan sietett nyakrafőre, hogy
láthassa ezt a lelkem kedves gyermeket, – és Sz. Jakab palotájában,
aranyozott porczellán rácsozat mögött, a három fejedelmi strucz-tollal
ékitett bölcsőben ott volt a királyi gyermek közszemlére kitéve, hogy
gyönyörködtesse a hű alattvalók szemeit. A lábához rakott
hódolatnyilvánitások közt egyik legelső volt, a mint olvasom, „egy
sajátságos indus ij és nyilak, melyeket a herczegnek, atyja new-yorki hű
alattvalói küldtek.“ Örömest is játszott az eféle semmiségekkel, s egy
öreg államférfi, nagy szónok és elméncz – még nagyatyja és szüleatyja
idejéből – nem is fáradt belé, hogy őt efélékkel mulattassa, mert –
szivén feküdvén, hogy hajlott korában is számitson az udvarnál – sokat
játszott a kis herczeggel. Mikor ő felsége utána lőtt játék-ijával:
tette magát, hogy meghalt s leesett, s megint felkelt s megint leesett,
ismét és ismét meghalva – a gyermek roppant gyönyörüségére. Igy
hizelegtek neki már bölcsőjétől kezdve, s mielőtt kis lába még lépni
tudott volna: államférfiak és udvaronczok törték magukat, hogy
megcsókolhassák.
Van egy szép képe ennek a kiralyi kis gyereknek, – a mint piros-pozsgás
kis fejecskéjét anyja ölébe hajtva aluszik; az anyja pedig vissza van
fordulva s egyik ujját ajkán tartja, mintha kérné a körülálló
udvaronczokat, hogy respektálják a baba álmát. Ettől a naptól óta
haláláig – hatvannyolcz esztendő alatt – azt tartom, többször vették le
ő magasságát, mint akárki más teremtett lelket, a ki csak valaha élt és
meghalt, mindenféle egyenruhában és minden lehető udvari öltözetben:
hosszu szőke hajjal, beporozva, czopffal és a nélkül, – minden
elképzelhető kalapban, – dragonyos egyenruhában, windsor-egyenruhában, –
tábornagyi ruhában, – scót szoknyácskában és koczkás nyakbavetőben,
tőrrel és széles késsel (sajátságos egy alak!), – bojtos frakkban,
prémes gallérral, szűk nadrágban és selyem harisnyákban, – mindenféle
szinü parókában: szőkében, barnában, feketében, – és végre hires
koronázási öltönyeiben, melyek képmásába annyira beleszeretett, hogy
Európa minden udvarához s minden angol követséghez küldött egy példányt
belőle s még ezen kivül számtalan klubnak, városháznak és személyes
ismerősének. Emlékszem jól, hogy fiatal koromban nem volt az a vendéglői
ebéblő, hol arczképe ne lett volna meg.
A herczeg gyermekkoráról életrajzi adatokat özönnel beszélnek. Mondják,
hogy bámulatos gyorsasággal tanult meg minden nyelvet, ót ugy mint újat;
hogy gyönyörüen lovagolt, elragadólag énekelt s igen ügyesen játszta a
kis bőgőt. Hogy maga is szép volt, mindenki láthatta, a kinek szeme volt
a látásra. Bátorsága is volt, s egyszer, midőn atyjával
összeszólalkozott, berontott a királyi terembe s felkiáltott: „Éljen
Wilkes, éljen a szabadság!“ Annyi esze volt, hogy valamennyi nevelője
csak volt, mind zavarba hozta, sőt az egyiket – Bruce lordot – ki egy
görög verset nem szépen hangsulyozva idézett: abban a nyomban
kiigazitotta. Bruce lord e megaláztatás után nem maradhatott többé
nevelő, hivataláról lemondott s hogy gyöngéd érzelmét kiengeszteljék,
azonnal kinevezték earlnek! Soha életemben ilyen csodálatos eredetü
előléptetést nem láttam! Bruce lord earllé lett egy vers-mértani botlás
miatt, Nelson pedig báróvá a nilusi győzedelemért!
Nagy összegek kedvelői összeszámitották a milliókat meg milliókat,
melyeknek ez az egyetlen herczeg ragyogó létének folytában nyakára
hágott. 50000, 70000, 100000, 120000 font évi jövedelmén felül: a
parliamentben még három inditványnak lehet nyomára jőni; kifizették
160000 meg 650000 fontnyi adósságait, ezeken kivül pedig még titokzatos
külföldi kölcsönöket vett föl, melyeknek bevételét is zsebrerakta. S
ugyan mit csinált evvel a sok pénzzel? Ugyan mért kellett ezt nekie
megkapnia? Ha egy gyár-város, vagy egy népes vidéki kerület, vagy egy
ötezer főnyi sereg lett volna: akkor sem került volna többe. De ő kopogó
fejére, ki se nem dolgozott, se nem font, se nem küzdött – ugyan hát mit
tehetett egy teremtett lélek, hogy igy beczéztették?
1784-ben huszonegy éves korában Carlton palotát kapta, melyet a nemzet
annyi fényüzéssel szerelt föl, a mennyi csak belefért. A zsebei tömve
voltak aranynyal: ő azt mondta, hogy nem elég; szórta ki az ablakon:
csak a takarók a hátára, a kabátok 10000 fontjába kerültek évenkint. És
a nemzet adott neki még több pénzt, még többet és még is többet, annyit,
hogy azt a számot ki sem lehet mondani. Olyan szép egy herczeg volt,
hogy csupa gyönyörüség volt csak reá nézni is, s mindjárt első világba
léptekor Florizel herczegnek nevezték el. Hogy a föld kerekségén nem
volt több oly szép herczeg: sok férfi, s fájdalom! sok nő is elismerte.
Magam is azt hiszem, hogy nagyon kecsesnek kellett lennie; modorának
bájáról annyi bizonyitékunk van, hogy nagy elegáncziáját és hatalmas
hóditó voltát el kell ismernünk. Ő és a franczia király testvére, Artois
grófja, egy elragadó fiatal herczeg, ki a legpompásabban tánczolt a
kifeszitett kötelen – (egy szegény, öreg, összeesett, számüzött király,
ki György király utódjának vendégszeretetéhez folyamodott, s egy darabig
Stuart Mária palotájában lakott) – ők ketten osztoztak ifjuságukban
Európa első lovagjának czimén. Mi angolok természetesen a mi lovagunknak
adtuk az elsőséget. György haláláig alig is vonta valaki kétségbe ez
elismerés helyes voltát, vagy ha igen: lázadónak, árulónak nevezte
mindenki. Csak a napokban is olvasgatám North Kristóf gyönyörü
„Noctes“-ének új kiadását. A hűséges scót atyafi mind csupa nagy
kezdő-betükkel iszik A KIRÁLY egészségére; azt hinné az ember, hogy ő
volt az első hős, bölcs, államférfi, emberek és királyok példányképe.
Scott Walter volt, kivel a fennebb emlitettem pohár-törési
szerencsétlenség történt. Ő volt a király scót előharczosa, ő toborzotta
fel Scótiát számára, ő hozta divatba a loyalitást s dühösen
szabdalkozott széles kardjával a herczeg ellenei közt. A
braunschweigiaknak olyan védőjük nem volt, mint ez a két Jakab-párti
követ: az öreg Johnson Samu, a lichfieldi kereskedő fia és Scott Walter,
az edinburghi ügyvédé.
Természet és körülmények a mit csak tehettek, mindent megtettek, hogy a
herczeget örvénybe sodorják. Az apa udvarának rémitő unalmassága,
izetlen mulatságai, badar foglalatosságai, megőrjitő taposó malom volta,
az egy huron pendülés kétségbeejtő józansága: egy sokkal kevesbbé
hevesvérü herczegből is élvhajhász fityfirityet csináltak volna. A mint
a herczegek csak egy kicsit birták szárnyukat, azonnal mind kirepültek
az unalom e kastélyából, hol az öreg György király székelt, könyveit
vezette s Händeljén törte fejét, az öreg Sarolta királyné pedig burnótos
szelenczéjét kopogatta himző rámája mellett. A bátor, nyakas fiakból
nagyobb részt komoly férfiak váltak, miután kijárták a bolondját, s
hűséges alattvalói lettek apjoknak és testvéreiknek, s a nép is
szivelhette őket, mert ez nagy készségesen megbocsátja a fiatalkori
kikapiságot, valahol csak bátorságot és jóakaró természetességet lát.
A gyermek a férfi atyja. Herczegünk világba való léptét oly tettel
jelölte meg, mely későbbi életéhez egészen méltó volt. Egy új
czipőcsatot talált fel. Hosszusága egy hüvelyk, szélessége öt hüvelyk
volt. „Majdnem az egész lábfejet elboritotta ugy, hogy mindkét oldalt
érte a földet.“ Nagyszerü találmány! ép oly kecses és hasznos, mint maga
a herczeg, kinek lábán ragyogott. Meg van irva, hogy midőn először
jelent meg udvari bálban: „kabátja halvány vörös selyemből volt, fehér
hajtókára, mellénye fehér selyem, tarkára kihimezve, teleaggatva
franczia csillengekkel. Kalapját két sor aczél gyöngy – számszerént
ötezer – ékitette, szintén aczél gombbal és csattal tüzve fel ujdonat-uj
katonai modorban.“ Oh te Florizel! Vagy talán triviálisak e részletek?
Igen, de: életének fontos eseményei ezek voltak. Életirói azt mondják,
hogy midőn mint walesi herczeg amaz uj nagyszerü palotában kezdé meg
háztartását: sebtiben azon jártatta eszét, hogy majd ő hogy felkarolja
az irodalmat, tudományokat, művészeteket; hogy majd ő milyen irói
társaságokat gyűjt maga köré és mily egyleteket alapit a csillagászat,
földrajz és füvészet emelésére. Csillagászat, földrajz, füvészet? Majd
bizony! Franczia tánczosnők, franczia szakácsok, lovászok, bohóczok,
liferánsok, szabók, ököl-vivók, vivó-mesterek, porczelán-, ékszer- és
csecsebecs-árusok – ezek voltak a neki való pajtások. Eleinte adta, hogy
milyen nagy barátságban él Burke-kal, Pitt-tel, Sheridan-nel. De hát,
ugyan hogy állhatták volna meg a kaczagást ilyen férfiak, egy ilyen
ficzkó, egy ilyen káposzta-lével töltött fej láttára? Fox beszélhetett
vele a koczka-játékról, Sheridan a borról, – de ezeken kivül ugyan mi
érdekelhette volna közösen a szellem ez embereit és Carlton-housei
kikent-fent fiatal gazdájukat? Ez a szélhajtó lett volna olyan
embereknek, mint Burke és Fox, vezetőjük?! Ennek az embernek érhettek
volna valamit nézetei az alkotmányról, az indiai törvényjavaslatról, a
katolikusok egyenjoguságáról – s egyátalán akár miféle kérdésről, mely
fontosabb volt egy mellény-gombnál, vagy egy fogolymadár-mártásnál?! A
herczeg és a whigvezetők közti barátság lehetetlen volt. Képmutatás volt
az egész, ha ezek adták, hogy tekintetbe veszik; s igy ha ő megtörte a
köztük levő üres szerződést: ugyan ki hibáztathatja érette? Természetes
szövetségesei divat-uracsok és tányérnyalók voltak. Egy szakácscsal vagy
egy szabóval tudott beszélni, de a ki egy ilyen tunya, tétlen, közönyös,
bolond, szörnyükép hiú, javithatlan könnyelmü teremtést egy sorba akar
nagy államférfiakkal állitani: már az mégis igen nevetséges dolgot akar.
Eleinte fel akarták használni, s egy darabig ment is, de meg kellett
ismerniök, hogy milyen gyáva, mily végkép szivtelen és alattomos, s
készen lehettek elpártolására. Legbensőbb pajtásai seregét csak is
evőtársak képezék, s ezekkel is hamar jóllakott. Azután ott látjuk
nagyon kevés választott élődi körében, valóságos iskolás gyerekek vagy
testőrök közepett, kiknek élénksége csiklandozta képzelmét a kiélt
kéjencznek. De hát nem mindegy-e, hogy kik voltak barátai? Hisz úgy is
hátat forditott minden barátjának s igy nem is lehettek soha igaz
barátai. Egy trón-örökösnek mindig vannak hizelgői, kalandorok tolongnak
körüle, nagyravágyók mindig felhasználják – de a barátság soh’sem jut
osztály-részébe.
És az asszonyok, azt tartom, azok is csak oly csalfák és önzők egy ily
jellemü ember iránt való magaviseletükben, mint a férfiak. Leporello
szerepét vállaljuk magunkra, e királyi Don Juan hóditásainak hosszú
lisztáját terjesztvén elő s elsoroljuk neveit a választottaknak, kiknek
György herczeg zsebkendőjét rendre-rendre odadobálta? Ugyan mi haszna
beszélnők el, hogyan űzte, fogta, hagyta Perditát, s ki következett
utánna? Ugyan mi haszna tudnók, hogy Fitz-Herbert asszonynyal a római
katolikusok szertartása szerint meg is esküdött, hogy házassági
szerződésüket látták is Londonban, hogy esküvői tanuik nevei
ismeretesek? A bűn e neme, melyre im’ rátérünk, nem tud semmi újat, az
erkölcsök semmi új oldalát feltüntetni. Kicsapongó, szivtelen, hűtelen,
gyáva kéjenczek, mióta csak a világ áll, mindig voltak. Ennek az egynek
már több kisértetet kellett kiállnia, mint a legnagyobb résznek – s
legalább ennyit hadd emlitettünk legyen meg mentségére.
Elég nyomoruság volt boldogtalan fejének, a mi folyton mindinkább is
csalogatta az ördög utján tovább, hogy a mellett, hogy szeretetreméltó
volt – úgy, hogy a nőket megigézte – s a mellett, hogy trón-örökös volt
– úgy, hogy az egész világ hizelgett neki: még szép hangja is volt, a mi
toronyirányt a bor mellé vitte, s igy valamennyi kedves ördög csak van,
mindnyája hizelgett ennek a szerencsétlen Florizelnek: a szenvedélyek, a
semmit-tevés, a hiuság, a részegség, mindnyájazajosan pengetvén
czimbalmát hivókául.
Turbékoló érzelgős dalait legelőször Kew-palota falai alatt hallhatjuk,
a Themse holdsütte partjain, mig lord Leporello ő nagy méltósága őrt
áll, nehogy valaki megzavarja a hangicsálást.
Az ebéd és vacsora utáni dalolás az napság átalánosan divatozott.
Másként nem képzelhetjük az akkori Angliát, mint hogy az egész mind
csupa – részint mocskos, részint ártatlan – dalokat zengedez, minek
órjási mérvü szeszes ital fogyasztás volt következése.
„A vidor múzsa lakomát soha el nem kerül,
Csapong, nyilall kehely fölött, mint fecske tó körül“,
zengé Morris egyik finom anakreoni dalában, melyre a herczeg sokszor
fújta karban a visz-sort:
„S igy méltán mondom, azt hiszem, igyál és tölts megint!“
Hanem a herczeg e derék, jó torku pajtása is nem sokára „méltán“
felejtette a töltögetést és üritgetést, mert csakhamar belátta
életmódjának káros voltát, lemondott dalról és kupáról s nagy
visszavonultságban, isteni félelemmel szivében, halt meg. A mi azt
illeti, a herczeg konyhája, tagadhatlan, vonzó egy konyha volt. Az
elménczek el is látogattak hozzá s minden tőlük telhetőt megtettek
mulattatására. Bámulatos: hogy felvillanyozódik a szellem, hogy
csillognak az élczek, hogy megzamatosodik a bor, ha egy nagy férfiu ül
az asztal-főn. Scott, a hűséges lovag, a király igaz alattvalója,
korának legkitünőbb elbeszélője: kiapadhatlan bőkezüséggel árasztotta
szét régi világi ismereteinek, szivjóságának és humorának kincshalmazát.
Grattan csodálatos ékesszólásával, képzeletével és érzelmével adózott.
Moore Tamás is leszállt közibök egy darab időre, s legválasztékosabb kis
szerelmi dalait csicseregte el, de csakhamar méltatlankodó csiripolással
röppent tova s megtámadta a herczeget csőrével, körmével. Bizony nem
csoda, hogy ilyen társaságban soká tartott az ülés s a pinczemester bele
is fáradt a dugók kihuzgálásába. Ne feledjük el, mi volt akkor a szokás
és hogy Pitt Vilmos, miután otthon megivott egy üveg bort, elment az
alsó-házba s onnan Dundas-szel Bellamy-ékhez s még egynehány kiüritésnél
derekasan megtette a magáét.
Az ember herczegünk életéről végig lapozza egyik kötetet a másik után, s
kap úgy egy fél tuczat törzs-históriát – bizony aligha sokkal többet – a
melyik egyikben úgy meg van, mint a másikban. A herczeg jámbor volt,
közönyös volt, kéjencz volt, s a szive sem volt rosz. Az egyik história
– valamennyi közt bizonyára a legdicséretesebb reá nézve – az, hogy
uralkodói helyettes korában nagy igyekezettel kivánta megtudni mind azt,
a mit csak a halálra itélt foglyok mellett fel lehetett hozni, s nagyon
a szivén feküdt, hogy – ha csak lehet – megkegyelmezzenek nekiek.
Cselédeihez nagyon jó volt. Mindenik életrajzában ott van Málinak, a
szolgálónak, históriája; a herczeg tudniillik valami nevetséges
ujitásokat akart háztartásában tenni, s midőn e miatt a régi
személyzetet elbocsátotta, az épen székeket porozó Máli keserves
zokogásba tört ki, mivel olyan gazdától kell megválnia, kinek mindig
volt egy jó szava minden cselédjéhez. Egy másik történet a herczeg egyik
lovászáról szól, kit rajta kaptak, hogy rozsot és zabot sikkasztott el s
e miatt a fő-lovászmester elbocsátotta szolgálatából; a herczeg neszét
vette a Jancsi esetének, szivére beszélt nagyon szeliden, nagylelküleg
visszafogadta s megigértette vele, hogy soh’sem lop többet – s Jancsi
meg is tartotta szavát. Meg más kedvencz története az életrajz-iróknak,
hogy a herczeg fiatal korában egy katona-tiszt elszegényedett
családjáról hallott; azonnal kölcsön vett hat vagy nyolczszáz fontot,
hosszu szőke haját besimította kalapja alá, s igy ismerhetlenné téve
magát, elvitte a pénzt az éhező családnak. A haldokló Sheridannek is
küldött pénzt, s bizonyosan többször is küldött volna, ha a halál el nem
metszte volna földi utját e nagy szellemnek. Ezeken kivül még egy csomó
kedves, barátságos, kegyelmes beszélgetését jegyezték fel, melyeket a
vele érintkező egyénekhez intézett. Hanem aztán túlfelől husz barátját
hagyta cserbe. Egy nap bizalmas, barátságos volt irányukban, más nap
elment mellettök s meg sem ismerte őket. Használta, kedvelte, talán a
maga módja szerint szerette is őket – s aztán ismét megvált tőlök.
Hétfőn ölelte, csókolta szegény Perditát, kedden találkozott vele s rá
sem nézett; szerdán a lehető legjobban volt a szerencsétlen
Brummell-lel, csütörtökön elfeledte; sőt még meg is csalta egy
burnót-szelenczéig, melylyel adós volt a szegény uracsnak; azután
évekkel látta megint: elrongyosodva, elnyomorodva, mikor a tönkre ment
divatfi ismét egy burnót-szelenczét küldött neki, tele
kedvencz-burnótjával, csekély jeléül a megemlékezésnek és hódolatnak, –
és a király elfogadta a burnótot, avval előrendelte lovait, elvágtatott
s régi pajtására, kegyenczére, vetélytársára, ellenségére, legyőzőjére
még csak ügyet sem méltóztatott vetni. Wraxall is jegyzett néhány
pletykát fel róla. Midőn a gyönyörü szép, nemesszivü Devonshire
herczegnő meghalt – az a kedves hölgy, kit egykor legdrágább
herczegnőjének szokott nevezni, s azt mondta, hogy imádja, a mint hogy
egész Anglia imádta – igy szólt: „no akkor Anglia legműveltebb nőjét
veszitők el.“ „Anglia legjobb szivét veszitők el!“ mondá a nemes Fox
Károly. – Egy más alkalommal, midőn három nemes ember kapott
térdszalagrendet, Wraxall igy ir: „Egy magas állásu személy azt jegyezte
meg, hogy soha még nem volt három ember, ki ily jellemző modorban
fogadta volna el a rendjelt. A herczeg közönyösen, hidegen, faragatlan
módon járult a felség elé, mint egy paraszt; B. lord hizelegve
mosolyogva közeledett, mint egy udvaroncz; C. lord fesztelenül, komoly
nyugodtsággal lépett föl, mint egy lovag!“ Ezek azok a históriák,
melyeket a herczegről, a királyról össze lehet gyűjteni: barátság egy
szolgálóhoz, nagylelküség egy lovász iránt, birálat egy meghajlásra.
Hiában! jobb históriák nincsenek róla – a mi van, az mind közönséges,
triviális, épen őt jellemzik.
A birodalmak és óriások nagy tusája foly. A bátrak minden nap csatákat
nyernek, vesztenek. Elrongyollott, füstös zászlókat, szétzúzott sasokat
facsarnak ki a hősi ellen kezéből és az ő lábaihoz rakják, – és ő ott ül
trónusán és mosolyog s a vitézség diját nyújtja a diadalmasnak. Ő! –
Elliston, a szinész, a „Koronázás“ czimü darabban, melyben ő vitte a
főszerepet, igazi királynak szokta magát képzelni, könyükre fakadt s
áldást zokogott a népre. Elhiszem, IV. Györgygyel is igy volt, s ő is
annyit hallott már háborukról, annyi embert ütött lovaggá, oly roppant
mennyiségü tábornagyi egyenruhát, háromszögü kalapot, kakas-tollat,
bibort és paszományt viselt, hogy a végén maga is elhitte, hogy volt ő
már egynéhány ütközetben s hogy a német légio rémitő rohamát Waterloonál
Brock tábornok név alatt ő vezette.
Még csak harmincz éve hogy meghalt, s már kérdezgetik: hogyan türhette
el e nagy társadalom? Vajjon mi most eltürnők? Mily hallgatag forradalom
folyt le a jelen évszáz-negyedben! Hogy elszakitott bennünket a régi
időktől és szokásoktól! Hogy megváltoztatta magokat az embereket! Látok
most is közöttünk öreg urakat: műveltek, szolidok, hajuk tisztes ősz,
unokáikat beczéztetik, – és rájok nézek, és elbámulok, hogy milyenek
lehettek egykor! Az az ur, a régi nagy iskolából, midőn a tizedik
huszár-ezredben szolgált, s a herczegnél ebédelt: úgy leitta magát
minden este, hogy az asztal alá került. Egyik éjjel úgy, mint a másikon,
ott ült a koczka mellett, Brookesnál vagy Raggettéknél. Ha játéktól vagy
bortól fölhevülve egy kemény szót szólt szomszédjához: más nap reggel
menthetlenül kiálltak egymásnak, s azon voltak, hogy egyik a másikat
lelője. Ez az ur kivitte barátját, Richmondot, a „fekete ökölharczost“,
Moulseybe, tartotta kabátját, orditozott, káromkodott és ujjongott
örömében, mig a „fekete“ a hollandus Samu zsidót elegyebugyálta. Ennek
az úrnak az is gyönyörüségre szolgált, hogy maga is levesse kabátját és
jól elnyújtson egy fuvarost, egy utczai verekedésnél. Ez az úr sokszor
hált a pricscsen. Ez az ur, ki a hölgyek elfogadó termében a
legfinomabb, a legudvariasabb, a legméltóságosabb, ha ma köztünk ugy
beszélne, a mint férfiak közt szokott fiatal korában: olyan káromkodást
vinne végbe, hogy a hajunk szála is felállna belé. Nem régiben egy
nagyon öreg német urral beszéltem, ki ez évszáz kezdetén seregünkben
szolgált. Azóta jószágán lakott, csak néha napján találkozva egy-egy
angollal, de nyelvünket – már tudniillik az ötven év előtti angol
nyelvet – tökéletesen birta. Mikor ez a magas műveltségü öreg ur
beszélni kezdett velem angolul, minden második szava káromkodás volt, –
a mint szokta volt (Flandriában ugy káromkodtak, mint a záporeső!) York
herczeggel, Valenciennes előtt, vagy Carlton-houseban, a kupa vagy a
kártya mellett. Olvassátok csak Byron leveleit. A fiatal ember annyira
hozzászokott a káromkodáshoz, hogy még barátságos leveleit is ezekkel
fűszerezi, s ugy szólván postán káromkodik. El kell csak olvasni, hogy
mit ir a cambridgei ifjuság életmódjáról, a kicsapongó professorokról,
kik közül egyiknek „ugy ömlött a görög a szájából, mint egy részeg
helotának,“ és kihágásai még az ifjakéit is fölülmúlták. El kell csak
olvasni, hogy mit ir Matthew a gyerekes urfi háztartásáról Newsteadben,
– a körben járó kaponya-kehelyről, a jelmez-intézet barát-csuháiról,
melyekben hajnalig szoktak a fiatal tivornyázók ülni, oda illő dalok
mellett hajtogatván a bort. „Két vagy három órakor jövünk reggelizni“,
irja Matthews. „A mulatni vágyók számára vannak víkeztyűk és vítőrök is,
vagy czelet lövünk pisztolylyal a csarnokban, vagy a farkast hergeljük.“
Pompás egy élet, mondhatom! A nemes fiatal házigazda maga is ir ezekről
a dolgokról barátjának, Jackson János ökölharczos úrnak – Londonban.
A herczeg egész kora a szokásokról és mulatságokról mind ilyen
csodálatos históriákat beszél. Wraxallnál olvashatni, hogy maga a
miniszter-elnök, Pitt Vilmos is, kitől ugy félt mindenki, szintén élte
világát, nem kisebb jelentésü férfiakkal, mint Thurlow lord, a
főkorlátnok, és Dundas, a tengerészi kincstárnok. Wraxall beszéli, hogy
e három államférfiu Addiscombeból, ebédről visszajöttében nyitva lelt
egy vámsorompót s átvágtatott rajta vám nélkül. A vámszedő azt hivén,
hogy utonállók: golyót küldött utánok, de biz a nem találta. Itt van a
tengerészeti kincstárnok, a főkorlátnok ő méltósága és a
miniszter-elnök, mindhárma kétségbevonhatlanul csinyen érve. Elden
jóformán akkori Emlékirataiból megláthatod, hogy a törvénybiró csak ugy
szerette a bort, mint a képviselő. Scott János már nem, ez már mindig jó
gyerek volt – s habár szerette is a port-bort, mégis sokkal jobb
szerette dolgát, kötelességét, illetékeit.
Ez az Eldon egy szép históriát beszél el amaz időből. Valami Fawcett
nevü ügyvéd ugyanis mindig nagy ebédet szokott adni a törvényszéknek,
midőn az északi megyék törvénykezési körjárata helységéig eljutott.
„Egyszer“ – beszéli Eldon lord – „hallom, hogy Lee igy szól: „Fawcett
borát nem hagyhatom itt. Azt tartom, Davenport maga ebéd után azonnal
haza mehetne, s átnézhetné a pör-iratokat a reggel tárgyalandó ügyre
nézve.“
„Nem én“, szólt Davenport. „Egy pár pór-irat végett hagyjam itt ebédemet
s boromat?! Szó sincs róla, szó sincs róla Lee; de már azt nem teszem!“
„Hát akkor mit csináljunk?“ viszonzá Lee. „Ki van itt még?“
Davenport: „Hát itt van Scott öcsém.“
Lee. „Akkor hát neki kell mennie. Scott ur, önnek azonnal haza kell
mennie, tanulmányozza ez ügyet, mielőtt még este az előleges
tanácskozást megtartanók.“