s ilyen menyasszonytól? Nincs szándokomban, hogy végig hurczoljam önöket
e botrány-történeten, vagy hogy elkisérjem a szegény herczeg-asszonyt
minden kanyargásain; báljain és tánczain, jeruzsálemi és nápolyi útjain,
bolondságain, lakomáin és – könyein. A mint ügyét a történetben olvasom:
én „ártatlan“-ra szavazok. Nem mondom, hogy részrehajlatlan itélet lenne
ez – de ha történetét olvassa az ember: elszorúl szive e jólelkü, nemes,
sokat kinzott teremtés iránti részvéttől. Ha igaztalanság történt: azt
terheli az, ki gyalázatosan ellökte magától e szerencsétlen asszonyt.
Bolondságai daczára szerette, pártját fogta, sajnálta őt Anglia nagy,
helyesen érző népe. „Áldja meg az isten! visszatéritjük mi férjét“ –
mondá egyszer egy kézműves; maga a herczeg-asszony beszélte el, sűrűn
pezsgő könyek között, Bury Sarolta asszonynak. De biz’ ők nem tudták
visszahozni a férjét, mert nem tudták megtisztitni önző szivét. S vajon
a herczeg-asszonyé volt az egyetlen, melyet ő megtört? Önzésbe merülve,
hűséges ragaszkodásra és férfias kitartó szeretetre képtelen – immár
felülkerekedett az önvádon, immár hozzászokott a hitlenséghez!
Malmesbury elbeszéli a házasság kezdetének történetét: hogyan
botorkázott a herczeg a kápolnába esküvőre; hogyan csuklott, mig
kidadogta a hűség-eskü szavait – tudjuk, hogyan tartotta meg! – hogyan
üldözte a szegény asszonyt, kivel megesküdött; hova juttatta őt; milyen
sebeket ütött szivén; milyen gonoszsággal nyomorgatta; hogyan bánt
lányával s milyen volt egész élete. Ő az első lovag egész Európában! Nem
lehet maróbb gúny az akkori büszke angol társadalomra, mint hogy ezt a
Györgyöt bámulta.
De nem – istennek legyen hála, különb emberekről is beszélhetünk, s mig
szemeink utálattal fordulnak el a büszkeség, hiuság, tehetetlenség e
szörny-képétől: láthatnak ez Angliában, melyről az utolsó György azt
állitotta, hogy uralkodik fölötte, olyanokat is, kik valóban megérdemlik
a nemes nevezetet – olyanokat, kiknek már nevük hallatára fennen dobog
szivünk, s kiknek emlékét még akkor is szeretettel őrizzük, midőn ezért
a királyi báb-jankóét már rég a feledékenység pókhálói boritják. Veszem
a magam-fajtákat, az irodalmi férfiakat. Veszem Scott Waltert, a király
hivét, kardját és paizsát, ki úgy küzdött érette, mint küzd az a vitéz
fel-földi – saját elbeszélésében – gyáva vezére oldala mellett. Mily
derék férfiu! Milyen hűséges lélek, mily áldozatkész a jótételben, mily
szeretetreméltó ennek a derék Walternek egész élete! Vagy veszek egy más
irodalmi férfiut, kinek életét még jobban bámulom, – azt a talpig egész
embert, ki ötven nemes munka-éven át végzé kötelességét, ki egy nap úgy,
mint más nap gyűjté a tudományt, ki egy napról másra szegényes
jutalomért dolgozott, szűkös jövedelméből sok jótettre juttatott,
hűséges kitartással állott meg választott hivatása mellett, és sem a
nép-tetszés, sem a fejedelmi kegy el nem tántoríthaták ösvényéről; –
értem Southey Robertet. Régi politikai látkörének határait nem is csak
egy mértföldre hagytuk immár hátunk mögött, tiltakozunk dogmatismusa
ellen, sőt már kezdjük ezt is, politikáját is elfeledni: de remélem,
életét nem feledjük el soha, mivel egyszerüsége, erőteljessége,
becsületessége, szeretete magasztossá teszik azt. Az Idő és Thalaba
küzdelmében, azt tartom, az első – mely pedig mindent megsemmisit –
szenvedte a vereséget. Kehama átka nagyon kevés olvasót rémit el ma már,
de Southey magány-levelei egész halom elbeszélő költeménynyel érnek föl
és fönmaradnak bizonnyal mindaddig miköztünk, mig nemes szivek lesznek,
melyek a jósággal és tisztasággal, a szeretettel és egyenességgel
rokonszenveznek. „Ha érzelmeid találnak az enyémekkel,“ – irja nejének –
„nélküled el nem megyek Liszbonába, vagy itthon maradok s el nem válok
tőled. Mert noha nem vagyok boldogtalan tőled távol, de boldog sem
nélküled. Te éretted csak úgy, mint magamért s a kis Edithért bele nem
egyezem a válásba; a köztem és közte való szeretetnek egy évi növekedése
– ha isten életének kedvez – már magában is sokkal dicsőbb s
eredményeiben sokkal becsesebb, hogy sem a magam vagy magad csekély
kellemetlensége kedveért lemondjunk róla… De lesz még elég időnk, hogy
erről nyugodtan beszéljünk – csak, kedves, kedves Edith, nem szabad
elválnunk!
És ez egy szegény iró-féle ember volt. „Európa első emberé“-nek is volt
felesége, gyermeke. Szerette-e vajon őket igy? Hű volt-e hozzájok?
Feláldozta-e érettök nyúgalmát, avagy a vallás és becsület szentelt
példáit megadta-e nekiek? A nagy angol pazarlót az ég nem részelteté
ilyen áldásban. Peel inditványozá, hogy emeljék Southeyt báróságra s a
király bele is egyezett. De a költő nemesen visszautasitá a felajánlott
kitüntetést, igy szólván:
„Van 200 font évdíjam, melyet régi barátomnak, Wynn C-nek közbenjárására
nyerék s ezen kivül itt van a koszorus-költőség. Ez utóbbi jövedelmével,
a mennyire kifutja, azonnal 3000 fontig biztositottam életemet, mely
összeg egy további biztositással az egyedüli, a mivel családomról
gondoskodhatom. Egyebet mindent szorgalmam után kell magamnak
megszereznem. Életem fentartásáért irva: életem fentartása az egyetlen,
mit igy szerezheték; mert – valami magosabb is lebegvén szemeim előtt,
és épen ezért sohasem vadászván a nép kegyét, sem csak a puszta
haszonért nem irván – lehetetlen volt, hogy valamit félre is tegyek. A
tavaly történt életemben először, hogy már az év kezdetén meg volt, mire
folyamában szükségem volt. E körülmények meggyőzhetik önt, mily hozzám
nem illő és eszélytelen lenne, ha el akarnám fogadni e kitüntetést,
melyet ön rám nézve oly megtisztelő módon eszközölt ki számomra.“
Mily nemes e szegénység, urának gazdagságával hasonlitva össze! Ellenei
már avval is gúnyolódtak, hogy évdijt fogadott el – de gondoljuk meg ez
állam-segélyezett érdemét és szerénységét, – és azét a közpénzek másik
telhetetlen gödényeét, ki 100000 fontot kapott évenként s azon felül még
650000 fontot kivánt a parliamenttől!
Collingwood Cuthbert volt amaz idők egy másik hű lovagja – és azt
hiszem: mióta becsületes embereket teremtett az ég, ennél különb egy sem
volt. Nem mondom, hogy ne lehetne olvasni fényesebb tettek
véghezvivőiről, – de ugyan hol olvasunk a kötelesség nemesebb,
feláldozóbb, szebb életéről, szelidebb, hivebb szivről, mint az övé? Azt
tartom, hogy a siker ragyogásánál és a szellem csillogásánál száz és
ismét százszorta magasabban áll Collingwood szelidfényü dicsőségének
magasztos tisztasága. Hősiessége minden brit szivet föllángit, ha
rágondolunk. Szeretete, jósága, kegyessége boldogitó érzelmek húrjait
rezditik meg keblünkben. Ha az ember olvas róla és nagy bajtársáról,
midőn ama győzelmekbe indulának, melyekkel neveik halhatatlan
összeköttetésben állanak: hogy felpezsdül a régi jó angol vér és a régi
jó angol érzelem, melyet szeretnék keresztyén becsületnek nevezni! Mily
igaz emberek valának és mily nagy volt a sziv, mely keblükben dobogott!
„Mi, kedves Coll-am“, irja Nelson Collingwoodnak, „nem táplálhatunk
kicsinyes féltékenykedést egymás iránt; mi csak egy nagy dolgot
tarthatunk szemünk előtt: hogy találkozzunk az ellenséggel s dicsőséges
békét vívjunk ki hazánk számára.“ Trafalgarnél, midőn a „Royal
Sovereign“ egyedül nyomult az ellen egyesült hajó-raja közébe, lord
Nelson igy szólt Blackwood kapitányhoz: „Nézze csak, hogyan viszi
Collingwood, ez a derék gyerek, hajóját a tűzbe! Hogy irigylem sorsát!“
És Collingwood nemes kebelét is a hősi nagylelküségnek csak az a
szivverése és ösztöne dobogtatá. Midőn a támadást inditá, igy kiáltott
föl: „Mit nem adna Nelson, ha itt lehetne!“
A junius elsei ütközet után igy ir:
„Néhány napig csak kanyarogtunk, mint a nyomot-vesztett, ki azt keresi,
mit nem bir megtalálni: egész a kis Sárika születése napjáig, midőn
nyolcz és kilencz óra közt, a szél fuvása felölről fölfedeztük a
huszonöt sorhajóból álló franczia flottát. Utána iramodtunk s mintegy öt
(angol) mértföldnyire közelitettük meg. Az éj őrködéssel és a más napra
való készülődéssel telt el – és az én Sárikámhoz nem egy áldást röpiték
gondolatban, ha tán többször meg nem áldhatám. Virradatkor aztán
közeledtünk az ellenséghez, csatasorba álltunk, katonáink sorakoztak s
nyolcz óra lehetett, midőn a tengernagy jelt adott, hogy minden hajó
támadja meg ellenesét és szoritsa sarokba. Akkor aztán neki! minden
vitorlával s oly rohammal, hogy a leghidegebb szivnek is föl kelle
hevülnie s a legrettenthetlenebb ellennek is meg kelle rettennie. A
reánk eső hajó a harmadik volt a franczia tengernagy-hajótól, ugy, hogy
a miénknek az ő, meg a két szomszédja tüzét kelle kiállnia, s ki is
álltuk egész sortüzüket kétszer vagy háromszor, mielőtt csak egy
ágyunkat is elsütöttük volna. Ekkor már közel járhatott tiz órához.
Értésére adtam a tengernagynak, hogy nejeink ép ez idő tájt mennek
templomba, de hogy azt hiszem: azok a hangok, melyeket mi a francziák
füleibe akarunk csenditeni, túlhangoznák a templom-harangokéit.“
Ki nem lehet mondani, mily véghetlen jól esik az ember szivének, midőn
egy ilyen hős ez egyszerü szavait olvassa. Itt van bátorság és győzelem
– de a szeretet még ezeknél is nagyobb, magasztosabb. Itt van egy
keresztyén harczos, ki a csata előtti éjet őrködéssel és a más napra
való készülődéssel tölti, miközben drága otthonára gondol és
áldás-gondolatokat röpit tova kis Sárikájának, „ha tán többször meg nem
áldhatná“. Ki ne mondana Ament imájára? E rettenthetlen szerető sziv
imája bizony áldást hozott hazájára!
Szóltunk egy derék katonáról s egy derék irórúl, mint a közelmult
korszak angol lovagjának példányairól, – ne szólanánk tehát egy
harmadikról is, kinek sziv-emelő történetét – meg vagyok győződve –
idősebb hallgatóim közül sokan olvasák és édesen emlékeznek rá: ne
szólanánk egy derék egyházi férfiuról is, megemlékezvén Heber
Reginaldról, az angol férfiak egyik legjelesbikéről? A kedves költő, a
kitüntető előnyöknek, szép tulajdonoknak: születésnek, elmeélnek,
hirnévnek, jellem-nagyságnak, jólétnek boldog birtokosa – ez
szülötte-földének, Hoderelnek, szeretett lelki-pásztora, ki „jó tanácsot
adott hiveinek szorongattatásikban, segedelmet bajaikban, vigaszt
megpróbáltatásaikban – gyakran saját életének veszélyeztetésével
térdelvén betegágyaik mellett, biztatva, bátoritva, hol szükségét látta;
békéltetve a háborúskodókat, bőkezüen segitve a szükölködőket.“
Midőn az indiai püspökséggel megkinálták: először visszautasitá; de
később megfontolván (s ügyét oda terjesztvén fel, hol az ily kegyes
emberek kételyeiket elő szokták adni): vissza vette tagadó válaszát s
felkészült küldetésére és szeretett gyülekezete elhagyására. „Édes
gyermekeim, szeressétek egymást s bocsássatok meg egymásnak“ – ezek
voltak a végső szent szavak, melyeket siró nyájához intézett. És avval
elvált tőlök, talán azt is tudva, hogy soha többé nem látja őket. Épen
mint az előbb emlitett derekaknál: nála is szeretet és kötelesség volt
az élet czélja. Boldog ő és boldogok azok, kik oly dicsőségesen maradtak
hivei e kettőnek!
Nejéhez e kedves sorokat irja útjáról:
Ha itt lehetnél én szerelmem,
S a kicsinyek is énvelem:
Mily édes-nyugodtan haladna
Hajónk a zajgó tengeren.
Szivem úgy vágyik teutánad,
Midőn tikkadt lélekzetem
Enyhűletét, a regg szelében,
Keresi a fedélzeten.
S szivem úgy vágyik teutánad,
A pusztákat ha járdalom,
S még inkább kunyhóm mécse mellett,
Még inkább, én jó angyalom!
A lassan mászó nap unalmát
Elűzni könyvemet veszem:
De, hogy figyeljen, hogy biztasson,
Ah nincs egy ajk, se’ fül, se’ szem!
De ha az esti s hajnal-csillag
Az Ur előtt térdelve lát:
Érzem, hogy – bár oly távol estél –
Mond’sz értem te is egy imát…
Előre hát! bizton előre!
Bár merre visz el ösvenyem:
Hindosztán égő puszta sikján
Vagy sziklás, zord Almor-hegyen.
Vagy Delhi fényes kapujánál,
S vad Malwah-n át, előre csak!
Mert ah az üdv, ott nyugat földén
Édes reménynyel hivogat.
Mondják, Bombay, sok tornyod fénylik,
S alattad tenger vize zúg:
De boldogabb két sziv még nem volt,
Mint, ha mi ott találkozunk!
Mintha csak Collingwood és Sárika, Southey és Edith lennének. Szeretete
élete egyik részét teszi. S mi is lenne az élet e nélkül? Szeretet
nélkül nem tudok embert képzelni!
Mily meginditó Heber egyik megjegyzése „Utazás Indiákon“ czimü könyvében
– midőn kérdezte egyik városban a bennszülötteket, hogy az indiai
kormányzók közül melyiket szereti inkább a nép, s úgy találta, hogy bár
Wellesley lordot és Hastings Warrent becsülik, mint a két legnagyobb
férfiat, ki a világ e részét valaha kormányozta, – de a nép mégis
nagyobb szeretettel emlékezik Cleaveland birórúl, ki 1784-ben
huszonkilencz éves korában halt meg. A nép szobrot emelt sirján s
vallásos ünneppel üli meg emlékét. A szelid Heber emlékét is ily szives
szeretettel őrzi meg hazája.
Cleaveland hát 1784-ben halt meg s a pogányok szeretetteljes
emlékezetben tartják hát még most is? Ej, hiszen az 1784-ik év nevezetes
a mi barátunk, „Európa első lovagjának“ életében is. Hisz ez esztendőben
töltötte be huszonegyedik évét s ekkor adott Carlton-house megnyitására
egy nagy tánczvigalmat a nemességnek s az uraknak, s elhiszem akkor volt
rajta az a halvány piros kabát, melyet fönebb iránk le. Kiváncsi voltam,
hogy valami részletest olvassak e bálról, s felkutattam a régi lapokat,
ha valamit kaphatnék bennök. A mulatság február 10-én volt. Az „Európai
gyüjtemények“ 1784-diki márcziusi füzetében mindjárt rátaláltam.
„Miután Carlton-house átalakitása bevégzett tény: közöljük olvasóinkkal
az államtermek leirását, úgy a mint azok e hó 10-én láthatók valának,
midőn Ő királyi Felsége nagyszerü bált adott a legfőbb és közép
nemességnek… Az elfogadó-terem mindjárt beléptünkkor a nagyság és
ragyogás kifejezhetlen eszméjével tölti el beblünket.
„A trón-szék tisztára meg van aranyozva s bibor-piros damaszttal
bevonva; a szék-lábak minden sarkát oroszlány-fej ékiti, az erő és
hatalom jelképzésére, a lábakra magukra pedig kigyók tekerőznek, a
bölcseség jelölésére. A trónnal szemben Minerva siska áll, az ablakok
fölött pedig a dicsőséget nagyszerü dicsfénytől körülvett Szent György
fejezi ki.
„A tulajdonképi remek-mű azonban maga a terem, mely minden ékitményében
nagy találékonyságot árul el. Czitrom-sárga kamuka atlaszszal van
kárpitozva. A függönyök, kerevetek, és székek ugyan oly szövetből
készültek. A terem fel-lapját jelképes festmények ékitik: a Grácziák, a
Múzsák, Jupiter, Merkur, Apollo, Páris, – s két bágyadt aranyozásu
csilár függ le róla. Valójában lehetetlen, hogy az ember szavakkal
megfelelőleg méltányolni tudja ez ékitményeknek akár rendkivüli tökélyü
kivitelét, akár bámulatos tervezetét. Mind ez ékitmények egy-egy
pálma-fát ábrázolnak, melyek mindenikéből öt-öt ág nyúlik ki, gyertyák
számára, a fa törzseit pedig egy-egy mezei nimfa szép alakja ékiti fel
virág-füzérekkel. A terem közepén szintén egy nagy karos gyertya-tartó
áll. Hogy e nagyszerü termet dans son plus beau jour láthassa az ember:
a kandalló fölötti tükörben kell megnézni. A termek hosszu sora, a
diszteremtől egész a tánczteremig, ha az ajtók nyitva vannak, a
legnagyobbszerü látmányt nyújtja, mit csak valaha emberi szem látott.“
A „Gentleman’s Magazin“ ugyan az évi s havi (1784. márczius) számában
egy más ünnepély van leirva, hol megint egy más, angol származásu nagy
ur játszta a főszerepet. Az idézett lap mondja:
„A főkormányzó ő kegyelmessége a parancs értelmében, nyilvános
kihallgattatásra bocsáttatott a congressus elébe; miután helyet foglalt
volna, egy kis szünet mulva tudatta vele az elnök, hogy az
összegyülekezett Egyesült Államok készek jelentés-tétele kihallgatására,
– mire föállott s igy szólott:
„Elnök ur! miután azon nagy események, melyektől visszalépésem függött,
végre bekövetkeztek: im’ megjelenek a congressus előtt, hogy ismét
kezeibe tegyem le ama hivatalt, melyet rám bizott, s megkérjem, hogy
mentsen fel engem ez úttal hazám szolgálatától.
„Függetlenségünk és hatalmi állásunk elismertetése által boldogitva:
lelépek a polczról, melyre csak remegve léptem; de a remegést csakhamar
legyőzte ügyünk igazságába vetett bizodalmam, a felsőbb hatalomnak a
nemzet által való támogattatása és az ég kegyelme. És most bezárom
hivataloskodó életemet: drága hazánk érdekeit a mindenható isten
pártfogásába és előljáróit az Ő szent kegyelmébe ajánlva. Bevégezvén a
rám kiszabott munkát: én visszalépek a cselekvés nagy szinpadáról, s
szeretetteljes búcsut mondván e fényes testületnek, melynek parancsait
oly hoszas ideig hajtám végre, im’ leteszem hivatalomat és visszalépek a
nyilvános élet teréről.“
Az elnök erre igy felelt:
„Uram! miután ön a szabadságnak az Uj Világban fölemelt zászlaját
megvédelmezé, miután ön az elnyomóknak és az elnyomottaknak egyaránt
üdvös tanitást nyújtott: polgártársainak áldásától kisérve lép vissza,
de erényeinek dicsősége azért nem végződik katonai parancsnokságával,
hanem élni fog az a késő utókor emlékezetében is!“
És vajon, melyik volt a ragyogóbb látvány: György herczeg londoni
ház-szentelőünnepélye, avagy Washington lelépése? Melyik az utókor
bámulatára méltó nemes jellem: az a csipkékkel és paszománynyal
teleaggatott léhűtő tánczmester, vagy pedig az a hős, ki a mocsoktalan
becsület, szeplőtelen tisztaság, törhetlen bátorság és kivivott diadal
dicső élete után kardját hüvelyébe bocsátja? Melyik a kettő közűl az
igaz ember? S vajon egyátalán nem az-e az igaz ember, ki dicső czél felé
tör, egész élte folytán tiszta marad, becsületét szeplőtelen megőrzi,
polgártársai becsülését és családja szeretetét élvezi, szerencséjét
alázatossággal, szerencsétlenségét bátor kitartással hordozza s jó és
balsorsában egyként az igazság részén áll? Mutassátok meg nekem azt a
boldog embert, kinek életében meg vannak ezek a vonások: s őt becsüljük,
mint igaz embert, akármiféle rangu legyen is, – mutassatok egy herczeget
a ki ilyen: s az aztán biztos lehet szeretetünk, hűségünk felől.
Britannia szive még most is szeretettől dobog III. György iránt, – nem,
hogy bölcs és igazságos volt, hanem mivel élete tiszta, szándoka
becsületes volt, hanem mivel az istent legjobb belátása szerint imádta.
S azt tartom, királyi botjának örökösnőjében[22] bölcsebb uralkodást s
ép oly tiszteletreméltó, tiszta életet ismerünk el, – és meg vagyok
győződve: erkölcseinek jövendő festője szives készséggel fogja becsülni
e tiszta életet s elismeréssel fogja emliteni e mocsoktalan erényt.
VÉGE.
Lábjegyzetek.
[Footnote 1: A katholikusok. Ford.]
[Footnote 2: Ezt 1860 körül mondotta Thackeray. Ford.]
[Footnote 3: Igazán: argumentum ad hominem. Ford.]
[Footnote 4: Ma egy félreeső, csöndes tér, akkor az előkelő világ
középpontja. Ford.]
[Footnote 5: Bullok = bika. Ford.]
[Footnote 6: „Udvari mulattató“, vagy „A tökéletes kártyás.“ Ford.]
[Footnote 7: Temple = az ügyvédek negyede Londonban; „Temple-Beau“ = e
városrészi divatlap. Ford.]
[Footnote 8: Az eredetiben quadrille-t; nálunk a „papucs“ ilyen
ujj-kopogatós, a vesztes fejére fejkötőt tétető kártyajáték. Ford.]
[Footnote 9: Albert herczeg, Viktoria királynő férje. Ford.]
[Footnote 10: A nagy menet alkalmával, – vagy is: püspök lett. Ford.]
[Footnote 11: Egyesitett szolgálat gyüldéje. Ford.]
[Footnote 12: Most a klubok utczája. Ford.]
[Footnote 13: Lord John Russel. Ford.]
[Footnote 14: Az angol épen úgy ejti ki a csizmát (= boot, olvasd bút)
mint Bute nevét. Ford.]
[Footnote 15: Szépirodalmi folyóirat. Ford.]
[Footnote 16: Szórul szóra: „and turned a piece of meat with a string“ =
egy darab hust akasztott. Ford.]
[Footnote 17: Lear király: 5-ik felv. utolsó jelenet. Vörösmarty
forditása szerint. Ford.]
[Footnote 18: Madame Tussand viasz-alakjai közt Londonban meglátod a
világ minden hires zsiványának, emberének, királyának élethű mását.
Ford.]
[Footnote 19: Azaz: miért ragadt a kövezethez? Ford.]
[Footnote 20: Blundering general = hibákat ejtő tábornok. Ford.]
[Footnote 21: Mintha csak az orvosságos üvegen olvasná az ember:
óránként ötezer evő-kanállal!]
[Footnote 22: Viktoria királynő.]
Nyomatott Bécsben, Holzhausen Adolfnál.