uralkodás nagy eseményeit, ama nagy államférfiakat és szónokokat, kik
azokat dicsőiték, – eszem ágában sincs, hogy egy rövid óra könnyü
fecsegésinek tárgyává tegyem. Mi csak térjünk vissza alantabb járó
tárgyunkhoz, az udvari pletykákhoz. Amoda át ül a mi kis királynénk egy
csomó termetes fiu és szép lány közepett, kikkel az ő hű Györgyét
megajándékozá. E lányok története – a mint a kis Burney kisasszony
lerajzolta őket – valami kedves. Mindnyája csinos volt – a kisasszony
szépeknek mondja; mindnyája nagyon barátságos, szeretetteljes, nőies és
igazán kegyes volt mindenkihez, valaki csak – ur avagy szegény –
szolgálatot tett nekik. Mindeniknek meg volt egyben-másban a maga
ügyessége; az egyik rajzolt, a másik zongorázott, mindenik szörnyü
szorgalommal dolgozott, s egész szoba-bútorzatokat készitettek – ezek a
csinos kis mosolygó Penelopék – munkás kis tűikkel. Ha a nyolczvan év
előtti társadalmat akarjuk magunknak lefesteni: képzelnünk kell százezer
csoport nőt, nagy magas fejkötőkben, jól befűzött derekakkal,
terjedelmes szoknyákban, nekifeküdve a varrásnak, mig egyik a sok közül,
vagy tán egy kitüntetett, hosszú czopfos lovag regényt olvas fel a
többinek. Vess például egy pillantást amaz olneyi falusi lakba, s nézd
meg Unwin asszonyt, vagy lady Hesketht, e magas miveltségü hölgyeket, e
jámbor istenfélő nőket és Cowper Vilmost, a finom elménczet, e reszkető
pietistát, e túlmivelt lovagot, a mint épen „Jonathan Wild“-et olvassa a
hölgyeknek! Mily változás szokásainkban, múlatságainkban azóta!
György király háztartása az angol háztartások példányképe volt. Pontos
volt; jótékony volt; szánakozó volt; egyszerü volt, kimért volt – hanem
aztán oly egyhangu és unalmas is kellett hogy legyen, hogy a hátam
borsodzik belé, ha csak rá is gondolok. Nem csuda aztán, hogy a
herczegek, mihelyt csak tehették, szabadulni igyekeztek ez unalmas házi
erények öléből. Kiszabott órája volt a felkelésnek, kocsizásnak,
ebédnek. Holnap épen úgy ment, mint tegnap. Minden este ugyanazon
perczben csókolta meg a király lánya piros arczát, a herczegnő anyja
kezét s Thielke asszony ugyanazon perczben hozta a király hálósapkáját.
Mindig ugyanazon órában költötték el vékony ebédjöket s fecsegtek a thea
mellett a lovászmesterek és szolgálattevő komornák. A király mindig
ugyanazon órában játszta trik-trakját vagy hallgatta hangversenyét, mig
a lovászmesterek majd halálra ásitozták magokat az előszobában, – vagy a
király családjával sétált a windsori kert oldalasán, kézenfogva vezetvén
kedvenczét, a kis Amelie herczegasszonyt, és a jóságos nép körültolongta
őket, – és az etoni tanulók átdugták piros-pozsgás pofájokat a nagyok
hóna alatt, – és a hangverseny végeztével a király soha sem mulasztotta
el, hogy levegye orjási háromszögü kalapját, köszöntvén zenekarát s
mondván: „Köszönöm, urak!“
Nyugodalmasabb háztartást, minden költőiség nélkül szűkölködőbb életet
képzelni sem lehet, mint ez a kewi vagy windsori. Esett vagy nap sütött:
a király órákig elkocsikázott minden nap; betolta piros képét a körülbe
fekvő kunyhók ajtaján s mutogatta nagy lapátos kalapját és
windsor-egyenruháját gazdaembereknek, kanász-gyerekeknek, almagombóczot
készitő vén asszonyoknak, egy szóval, minden rendü és rangu embereknek,
urnak és szegénynek, számnélküli adomákra nyújtván alkalmat. Hanem ezek
az adomák nem igen emelik a király méltóságát. Mikor Harun Al-Rasid
álruhában meglátogatja egyik alattvalóját, ez biztos lehet felőle, hogy
fordul számára valami a kalifa bőkezüségéből. Az öreg György azonban nem
igen tanusitott valami királyi adakozó szellemet. Nagy néha ejtett
egy-egy aranyat, de bizony néha kaparászott zsebében s hát – nem volt
nála pénz. Egyik-másik embertől száz dolgot is kérdett, hogy hányból áll
családja, hogy milyen a zabja meg babja, hogy mennyi haszonbért fizet? –
s avval tovább lovagolt. Egyetlen egyszer Alfréd királyt adta, s egy
kunyhóban kellemes meglepetést okozott[16]. Midőn a vén asszony
hazament, az asztalon egy papirban pénzt talált s kivül ez volt ráirva a
királyi rajzónnal: „Öt arany egy szamárra.“ Nem volt valami nagy
bőkezüség, de mégis szivesség volt, méltó Györgyhöz, a falusi gazdához.
Egyszer a király és királyné együtt sétáltokban egy kis fiuval
találkoztak – mindig nagyon szerették a gyerekeket ezek a jó lelkek – s
meglapogatták a kis szőke fejecskét. „Ki fiacskája vagy te?“ kérdé a
windsor-egyenruha. „Atyám a király kenyerét eszi“, felelt a gyermek.
„Akkor hát térdelj le“, mondá a király, „s csókold meg a királyné
kezét.“ De a király kenyerét evő kis hajtása nem akart. „Nem“, mondá,
„nem térdelek le, mert ha letérdelek: elpiszkolom új nadrágomat.“ A
takarékos király szerette volna megölelni s abban a nyomban lovaggá
ütni. György bámulói könyveket irnak tele ilyen történetekkel. Egy
reggel, mikor még senki sem kelt föl, a király Gloucesterben sétált,
Málit, a szolgálót, ki épen a küszöböt súrolta, félretolta, felment a
lépcsőn s felkeltette javában hortyogó lovászmestereit s avval lesétált
a hidhoz, hova ezalatt tiz-tizenkét ficzkó gyülekezett. „Mit, hát ez már
az új gloucesteri hid?“ kérdé kegyes uralkodónk; azok pedig feleltek:
„igen felség.“ „No hát akkor, fiaim, kiáltsunk egy éljent!“ S miután e
szellemi elégtételt megszerezte volna nekik: hazament és reggelizett.
Atyáink nagy gyönyörüséggel olvasák ez egyszerü históriákat, jóizüen
kaczagva e vékonyka viczczeken, szeretve ez öreg embert, ki minden
kunyhóba beüté orrát, ki csak közönséges pecsenyével és zöldséggel élt,
ki minden ti franczia csecsebecséiteket lenézte, ki testestől lelkestől
igaz angol ember volt. Talán láttátok hires képét Gilraytől (abban a
régi parókában, csunya, vacskos, vén windsor-egyenruhájában) Brobdingnay
királyaként, a mint egy kis Gullivert vizsgálgat, egyik kezében e kis
törpét, másikban pedig egy szinházi látcsövet tartván, melylyel azt
nézegeti. Atyáink ugyanis szerették Györgyöt úgy tüntetni föl, mint a
nagy királyok előképét – a kis Gulliver pedig a nagy Napoleon volt.
Akkor büszkék voltunk előitéleteinkre; nagyzottunk és dicsekedtünk
képtelen henczegéssel; ellenségeinkkel szemben a kicsinylés meg gúny
rémitő igazságtalanságával léptünk föl, harczoltunk ellene minden lehető
fegyverrel: nemessel és nemtelennel egyaránt. Nem volt az a hazugság,
melyet el ne hittünk volna, sem oly bűnvád, melyben dühös előitéletünk
kétkedett volna. Egy időben azon jártattam eszemet, hogy összegyűjtsem
azokat a hazugságokat, melyeket a háboru alatt a francziák rólunk irtak,
mi pedig róluk. A népszerü hazudozásnak sajátságos emlék-oszlopa lett
volna az!
Ő felségeik nagyon leereszkedő potentátok valának s az udvari krónikás
alig győzi feljegyezni a sok látogatást, melyekkel alattvalóikat,
előkélőt és szegényt, megtisztelének; hogy kiknél ebédeltek, hogy ki
nagy falusi lakában háltak meg, hogy ki szegényebb házikójában ittak
theát s ettek vajaskenyeret nagy kegyességgel. Sok előkelő rémitő
összegekig költekezett, hogy uralkodóját megvendégelje. A király és
királyné pedig különös kegyének jeléül a nemesek gyerekeit néha
keresztviz alá tartotta. Látom, hogy 1786-ban Salisbury asszony,
1802-ben pedig Chesterfield asszony részesült e nagy kitüntetésben. Az
„Udvari hirek“ rovata elbeszéli, hogy fogadta ő ladysége a felségeket
diszágyában, „mely fehér atlaszszal bevonva, csipkék árjában uszott; a
himzett paplan, szintén fehér atlaszból, aranynyal szegélyezve, az ágy
pedig piros atlaszba bevonva, fehérrel bélelve díszelgett.“ A gyermeket
előbb a dajka adta át Bath marquisenak, a főápolónőnek; ekkor a marquise
a királynénak kézbesitette a babát; ekkor a királynő tovább adta a kis
ártatlant a norwichi püspöknek, a szolgáló lelkésznek. Mikor aztán a
szertartásnak vége volt, a gróf féltérdre ereszkedve átnyújtott ő
felségének, a királynénak, egy csésze húslevet, egy nagy arany tálczán,
mely ismét piros bársony párnán nyugodott. Hogy aztán a király-imádás e
megható térdhajtó szertartásainál szerencsétlenségek is fordultak elő,
természetes. Melcombe lord, – köznéven Dodington Bubb – igen kövér,
poczakos ember volt, s egykor igen pompás udvari díszöltözetben le
kellett térdelnie – beszéli Cumberland – de oly kövér, oly
becsatolt-gombolt volt, hogy nem birt megint fölkelni. – „Térdre, uram,
térdre!“ kiáltá az udvarmester ő lordsága egy polgármesternek, kinek
szónoklatot kelle felolvasnia, de felállva kezdé meg szónoklatát.
„Térdre, uram, térdre!“ kiáltozá ő lordsága kétségbeesett rémülettel.
„Nem lehet!“ mondá a polgármester, hátraszólva, „nem látja, hogy az
egyik lábom fából van?“
Burney pompás „naplójában és levelezésében“ tövéről-hegyéről le van irva
a jó öreg György király s a jó öreg Károlina királyné házi köre és
udvari élete. A király mindennap hatkor kelt föl s nyolczig a maga kedve
után járt. Hogy hálószobájában szőnyeg legyen, azt tartá, elpuhitja az
embert. Kevéssel nyolcz előtt aztán a királyné s a királyi család mindig
készen várt reá s ekkor a kastélybeli királyi kápolnába mentek
mindnyájan. A folyosókon tűz nem volt, s a kápolnát is nagyon
takarékosan világitották ki. A herczeg-asszonyok, nevelőnők és
lovászmesterek morgolódtak és – meghűtötték magukat. Lett legyen azonban
hideg vagy meleg: nekik mindig meg kellett jelenniök s lett légyen eső
vagy száraz, setét avagy világos: a vaskos öreg György mindig megállta
helyét s rámondta a káplán szavára az Amen-t.
A királyné is minden oldalról jellemezve van Burneynél. Igen értelmes,
erkölcsös egy asszony volt; nagyon büszke delhölgy az államügyekben, de
annál egyszerübb a közönséges életben; azokhoz az időkhöz mérve sokat
olvasott s a könyvek megitélésében igen éleselmü; kurtán szóló, de nem
igaztalan, átalában nem barátságtalan alattvalóihoz, de meggyőzhetlen az
illem felőli nézeteiben, s szörnyü boszús, ha a szolgálatában álló
népség beteg talált lenni. Burney kisasszonynak nagyon koldus fizetést
adott s szegény fejét majd hogy halálra nem kínozta. De azért erősen meg
volt a felől győződve, hogy Burney kisasszonyt a legnagyobb kegyben
részesiti, holott pedig szabadságától, a világtól, a mulatságtól fosztá
meg s majd holtra kényszergette az únalommal, e rémitő udvarhoz
lánczolván. Hanem a királynénak nem volt rémitő ez udvar. Ha ő lett
volna itt a cseléd az urnő helyett: bizalma soh’ sem tört volna meg,
soha egy gombostűnek sem vétette volna el hogy hol a helye s egy perczig
sem feledkezett volna meg kötelességéről. Ő maga nem volt gyönge s igy
nem is tudott azoknak soha megbocsátani, kik azok voltak. Életében az
irigység sem találhatott volna makulát s a szegény bűnösöket oly
szivéből gyűlölte, mint az erényeseket nagyon sokszor. Borzasztó
megpróbáltatásokon és öntapasztalatokon kellett átmennie, nem csak
gyermekei részéről, hanem férje részéről is, ama végteleneknek tetsző
napokban, melyekről már senki sem tudhat semmit; ama napokban, midőn a
király még nem volt egészen őrült, miről soha sem nyugvó nyelve
őrültséget, dühöt és üldözést dadogott: neki pedig mosolyognia,
tisztelettel hallgatnia kellett e kiállhatatlan kínok közepett. A
királyné minden kötelességét állhatatosan betöltötte s megvárta, hogy
más is betöltse az övéit épen úgy. Egy állam-keresztelés alkalmával a
gyermeket tartó hölgy elfáradt, elhalványodott s a walesi herczegné
kérte, hogy hadd ülhessen le szegény. „Csak hadd álljon!“ mondá a
királyné, lefricskázva a burnótot ruhája újjáról. Ő állva maradt volna,
a milyen állhatatos volt és hogyha addig kellett volna is azt a gyereket
tartania, mig a szakála megnőtt volna. – „Immár hetven esztendős
vagyok“, mondá a királyné egy hordszékét megállitó tömeg garabonczásnak,
„ötven évig voltam Anglia királynéja s még senki illetlenül nem bánt
velem.“ Szegény rettenthetlen, szigoru, ki nem békülő királyné! Nem
csodálom, hogy fiai megugrottak tőle.
A Györgyöt és nejét körülvevő nagy család minden tagja közt, ugy hiszem,
a legcsinosabb az atya beczéje, Amelie herczegasszony. Szépsége,
szeretetreméltosága, kora halála s a rendkivüli szenvedélyes gyöngédség,
melylyel atyja szereté: megnyerik számára az ember szivét. A királyét is
ő nyeré meg minden gyermeke közül leginkább, mig fiai közt York
herczeget szerette legjobban. Burney egy nagyon szomoru történetet
beszél a weymouthi szegény öreg emberről és hogy mily erősen óhajtá,
hogy kedvencz fia nála legyen. A király háza nem volt elég nagy, hogy a
herczeget is befogadhassa s ezért a király épen a magáé mellett roppant
költséggel épittetett számára egy hordozható házat, csak hogy az ő
kedves Friczikéje közelében lehessen. Mig a fiu ott ült: nem is
eresztette el karját, mással nem is ereszkedett szóba s az előtt sem
beszélt – jó darab ideig – másról. De az oly igen régen várt herczeg
egyetlen éjjel maradt ott. Más nap már dolga volt Londonban, a mint
mondá. Az öreg király udvarának unalmassága kétségbe ejté Yorkot s III.
György többi vaskos fiát is. Különben a mi azt nézi, ezek is
kétségbeejték a lovászmestereket és udvarhölgyeket s hangos beszédeikkel
és darabos modorukkal elrémitették ez illemteljes kis házi kört. Azt meg
kell adni, hogy valami nagy boldogságára nem igen voltak a királynak
ezek az ő fiai.
Hanem a szép kis Amelie, az már kedvencze volt s ez a kis lány, a mint
fecsegve és mosolyogva pihen az öreg atya ölelő karjai közt: igazán
kedves csak rágondolni is. Burney könyvében egy családi kép van
lerajzolva, melyet nagyon kőszivü embernek kell lennie, a ki ne
szeressen. A királyi család egyik délutáni sétáját irta le Windsorban.
„Igazán kedves egy séta volt ez“, irja Burney kisasszony. „A kis
herczegasszony – csak most töltötte be a három esztendőt – piros alju
musszlin szoknyácskában, arczácskájához simuló fejkötőben, fehér
keztyüvel és legyezővel, egyedül ment elől; arcza ragyogott a boldogság
miatt, hogy ily fényben jelenhetett meg, s tovahaladtában
ide-odaforgott, hogy mindenkit láthasson, mert minden sétáló a fal mellé
állott, hogy a királyi családnak – mihelyt odaér – helyet adhasson.
Utána a király és királyné következtek, magok is egész boldogan a kis
becze boldogságán. A walesi herczegné Waldegrave Erzsébet asszonyra
támaszkodva, Auguszta herczegasszony Ancaster herczegnő karján és
Erzsébet herczegasszony Bertir Sarolta asszonytól vezetve következtek
aztán sorban.“ „Itt a hivatal a rang előtt járja“, jegyzi meg Burney
asszony, hogy megmagyarázza a megfoghatlant, hogy t. i. Waldegrave
asszony, egy komorna, egy herczegasszony előtt hogy mehetett! „Bude
tábornok, Montague herczeg és Price őrnagy, mint lovászmester, képezék a
menet utócsapatját.“ Mintha látná az ember! A zenekar régi dallamait
fújja; a nap fényesen ragyog e boldog, loyalis környezet fölött,
megvilágitván az agg várfokokat, a terebélyes szilfákat, a rózsapiros
tájat és csillogó zöld pázsitot. A királyi zászló meglobog ott túl a
nagy tornyon, mig a vén György tovahalad, nyomában családja, előtte a
gyönyörü gyermek, ki ártatlan mosolyával édesgeti a bámuló sokaságot.
„A király Delany asszony láttára azonnal megállt, hogy beszélgessen
vele. A királyné, a kis herczegasszony és a többiek is természetesen,
mind megálltak. Jó darab ideig társalogtak az áldott öreg asszonynyal,
miközben a király egyszer vagy kétszer hozzám is szólott. Tekintetem
találkozott a királynééval, s mintha egy kis meglepetést olvastam volna
ki szeméből, épen nem boszankodást azonban, hogy én is részt veszek a
társalgásban. A kis herczegasszony mindjárt Delany asszonyhoz szaladt,
mert igen szereti s úgy bánik vele, mint egy kis angyal. Azután meg a
kiváncsiság és megemlékezés tekintetével Delany asszony mögé került,
hogy engem is láthasson. „Félek“, mondám susogva, lehajolva hozzá,
„királyi felséged nem is emlékszik már reám“. Felelete egy angyali
mosoly volt s avval hozzám hajlott, összeszedvén ajkait, hogy
megcsókoljon.“
A herczegasszony maga is próbált verseket irni, s a neki tulajdonitott
panaszos sorok közt van egynehány csinos, melyek sokkal meginditóbbak,
mint sok jobb költemény.
„Valék gondatlan, fiatal,
Járta mosoly, táncz, tréfa, dal,
Intett az életteljnek kedve.
Bánat, gond, kín lőn elfeledve,
S hivém az élv e szép óráiban:
Csak érettem van minden a mi van!
„De jött a próba ideje:
Testem gyötré láz hidege;
A kedv, a vigság eltünének,
Nem kelle már se táncz, sem ének,
S milyen szomorú volna – gondolám –
Ha értem lenne, a mi van csupán!“
És e szegény ártatlan teremtés idehagyott mindent, a mi van – de a bánat
terhe alatt leroskadt király már azelőtt olyan állapotban volt, hogy a
körülte levő hivatalnokok kényszeritve voltak, hogy felügyelőket
rendeljenek mellé s 1810 novemberétől kezdve III. György immár nem volt
többé király. Ország, világ tudja betegségének történetét s az egész
történet sem képes szomorúbb alakot fölmutatni, mint ezét a szeme és
esze világától megfosztott öreg emberét, ki nagy palotája termeit
összebarangolja, képzelt parliamentekhez szónokol, álmodott seregek
felett szemlét tart és kisérteties kihallgatásokat osztogat. Láttam ez
időben levett arczképét; ott függ lányának, a hessen-homburgi
őrgrófnénak egyik termében – windsori könyvek és bútorok s száz meg száz
édes emlék közepett, a herczegasszony angol hazájából. A szegény agg
király biborban van levéve, hófehér szakálla mellére omlik, melyen hires
rendének csillaga még most is ott ragyog, hiában! Szegény, nem csak vak
volt, végre egészen meg is süketült. Minden fényt, minden értelmet, az
emberi szó minden hangját, az isten földjének minden gyönyörét: mind,
mind elveszité! Néha volt még egy-egy világos pillanatja. A királyné
egyszer ilyenkor akarta látni s bement hozzá: ott ült a zongora előtt,
dicséneket zengve s maga kisérve magát. Midőn a dalt elvégezé: letérdelt
és fönhangon könyörgött a királynéért, aztán egész családjáért, a
nemzetért s végre önmagáért, hogy legyen hozzá kegyelmes az isten, s
fordítsa el róla lesujtó nyomorát és ha nem: hogy adja neki a türelemnek
lelkét, hogy tovább is hordozhassa. Ekkor könyűkbe tört ki és elméje
megint elborult.
Micsoda papnak kell e históriából erkölcsi tanulságot huzni? micsoda
szavakkal lehet elbeszélni, mint épen a legegyszerübbekkel? Rémitőbb,
hogysem könyűket fakaszthatna! Ily nyomor gondolata az alázat poráig ver
le az emberek és királyok királya előtt, a császárságok és köztársaságok
legfelsőbb uralkodója előtt, élet és halál, szerencse és győzelem
kifürkészhetlen osztója előtt! „Oh testvérek“, szólék azokhoz, kik
először hallának engem Amerikában, „oh testvérek! kik egyazon édes
anyanyelvet beszélitek – oh bajtársak! kik immár nem vagytok ellenségek,
nyujtsuk egymásnak megilletődve jobbjainkat e királyi hulla fölött,
hüvelybe téve a kardot! Mélyen alant fekszik ő, ki előtt egykor a
legbüszkébbek térdre borultak, s ki mélyebbre volt lesujtva, mint a
legszegényebb. Meghalt ő, kiért milliók hiába könyörögtek. Trónusától
letaszítva, kiméletlen kezektől ide-oda hányatva; gyermekeivel örökös
harczban; agg korának vigaszától időtlen megrabolva – ott csüng a mi
Learünk kiszenvedt lánya megdermedt ajkain és fölkiállt: „Cordelia,
Cordelia várj egy keveset!“
„Ne gyötörd lelkét. Hagyd, menjen. Nem barátja
Ki e konok világnak kinpadán
Tovább is nyújtóztatja.“[17]
Szt! némuljatok el harcz és visszavonás ez ünnepélyes sir fölött!
Harsonák! gyász-indulót harsogtassatok! és te, setét függöny, omolj alá
e látványosság büszkesége, kínja, iszonyu tragédiája fölé!
IV. NEGYEDIK GYÖRGY.
Twiss mulatságos „Eldon életé“-ben olvassuk, hogyan jutott York herczeg
halálakor az öreg korlátnok az elköltözött királyfi egy hajfürtjének
birtokába, – és hogy oly lelkiismeretes volt a reliquia ugyanazonságának
(autenticitasának) kérdésében, hogy neje, Eldon Böske, saját szobájába
hivatta a „Hamlet“ fodrászbolt segédjét, hogy a fürtöt külön tincsekre
oszsza, melyeket aztán az Eldon család minden tagja viselt. – Azt is
tudjuk jól, hogy midőn IV. György Edinburghba ment: egy nála érőt erőbb
férfi szállt a királyi hajó fedélzetére, hogy a királyt Scotia részéről
üdvözölje és hogy e férfi fölkapva egy poharat, melyből ő felsége ivott,
felfogadta, hogy szent ereklyéül őrzi meg örökre családja számára; evvel
aztán zsebre dugta a nagybecsü poharat – haza érve pedig ráült s
szerencsésen összetörte. Feltéve, hogy a derék megye-biró zsákmánya most
is épen ott állna Abbotsfordon: ugyan nem olyan szánakozásforma
mosolylyal tekintenénk-e rá? Feltéve, hogy a jó protestáns herczeg egy
amolyan hajtincse lenne eladó Christie-éknél: quot libras e duce summo
invenies? ugyan hány fontot kapnál a felséges herczeg után? – Madame
Tussand[18] megszerezte György király koronázási öltönyeit – ugyan van-e
most csak egy teremtett lélek is, a ki megcsókolná azoknak a lomoknak
szegélyét? A király már harmincz éve aluszik – ugyan nem bámul-e
közületek egyik másik, a ki emlékszik rá, hogy egykor hódolva, bámulva
éljenzétek?!
Eleinte ugy tetszett, hogy nem sok bajomba fog kerülni arczképét
lerajzolnom. Ott van kabátja, rendcsillaga, parókája és alóla kivigyorgó
ábrázatja. Itt mindjárt ez asztal mellett le tudnám egy palatáblára egy
kőplajbásszal ugy rajzolni, hogy akárki ráismerhetne. És mégis, miután
az ember köteteket végig olvasott róla, miután végig kisérte régi
folyó-iratokban és lapokban, miután itt egy bálban, ott egy nagy ebéden,
amott a lóversenyen s igy tovább látta volna: az ember csak azon veszi
észre magát, hogy nem kapott semmit, épen semmit, csak egy kabátot, egy
parókát és egy alóla kivigyorgó ábrázatot, semmit, csak nagy festett
képet. Atyja, nagyatyja: férfiak valának. Mindenki tudja, milyenek
voltak, mire valának képesek az adott viszonyok közt; hogyha kellett,
úgy harczoltak, úgy kiállták a sarat, a mint jó katonákhoz illett.
Voltak barátjaik, kiket – a maguk módja szerint – szerettek; voltak
ellenségeik, kiket szivökből gyűlöltek; és hogy megvoltak mindeniknek
szenvedélyeik, tetteik, meg egyéniségük. A György után következő
tengerész-király férfi volt; York herczeg férfi volt, vaskos, termetes,
lármás, élénk, káromkodó, vitéz. De ez a György, ugyan mi volt ez? Végig
tekintem egész életét s egyebet sem látok, mint hajlongást, vigyorgást.
Azt is megpróbálom s részekre szedem, s egyéb sem marad a kezemben, mint
selyem harisnyák, katona-folt, füző-váll, egy bojtos prémes kabát, egy
érdem-csillag és kék rend-szalag, egy csodamód illatszeres zsebkendő,
Trufitt egyik legszebb gesztenye-barna, olajtól gőzölgő parókája, egy
sor ál-fog és egy rémitő nagy fekete nyakkendő, alsó mellények, még több
alsó mellény és aztán – egyéb semmi. Nincs az a gondolat, melyet valaha
tisztán kifejezett volna. Adtak ki iratokat az ő nevében – de azokat más
irta neki – küldtek magány-leveleket, de azokat is más irta helyette. Ő
odairta a lap aljára nagy kövér betükkel: „György P“-(rinceps) vagy
„György R“-(ex), s abban a szép hitben volt, hogy az egész levelet ő
irta. Egy könyvárus-segéd, egy szegény iró, egy szóval egy ember
elvégezte e munkát, kijavitotta a helyesirási hibákat, kisimitgatta a
hányt-vetett mondatokat és megtámogatta innen is túl is a tántorgó
irka-firkát. Kellett volna rajta valami egyéninek lenni: a
tánczmesteren, a kit utánzott – nem, a kit fölülmúlt – a fodrászon, a ki
fölfodoritotta haját, a szabón, ki ruháit varta: volt is, – de Györgyön
a föld hátán semmi valódit sem tud az ember felfedezni. A külső fele – a
felől már bizonyos vagyok – csupa töltelék és szabó-munka; talán van
valami belül? de ugyan mi? Jelleméig sehogy sem képes az ember
elhatolni, annyi már kétségtelen. Hát ugyan a jövő embereinek nem lesz
semmi jobb dolguk, mint hogy ezt a régi királyi múmiát kibongyolgassák
és magyarázgassák? Megvallom: volt idő, midőn azt hivém, hogy derék egy
hajtás lesz üzőbe vennem, nyakon csipnem, leteritnem. De most már igazán
röstelem, hogy felüljek, jó kutyákat uszitsak rá, szabad térre kapjak s
aztán ezt a szerencsétlen vadat vegyem üzőbe!