melyre főuraink léphetének. Az egyházi, a törvénykezési, az orvoslati, a
müvészeti, a kereskedelmi foglalkozás méltóságukon alul állott. A
középosztály az, melytől Anglia megújhodását várhatjuk; a mivelt,
cselekvő emberektől, kik távol állanak North lord megvesztegetéseitől a
senátusban; a becsületes papi rendtől, kiket még nem aljasitott az
előléptetési vágy élődiekké; az iparosoktól, kik férfiui jólétre küzdik
föl magukat; a festészektől, kik szeliden nemes hivatásukat követik; a
tudomány férfiaitól csöndes kamráikban – ezek azok, kiket mi szeretünk,
s kikről oly örömest olvasunk a mult évszáz hagyományaiban. S mily
kicsinyeknek tűnnek föl mellettök amaz úgynevezett nagyok, az élvezetek
emberei! mily hitvány semmitmondók a III. György udvarának pletykáiról
irott könyvek a jó öreg Johnson beszélgetésinek feljegyzéseivel szemben!
mi a windsori legnagyobbszerü diszlakoma egy estéhez képest a klubban,
hol a szerény kupák körül Percy és Langton, Goldsmith és a szegény
Boswell üldögélnek? Én kijelentem, hogy – hitem szerint – ama kor annyi
meg annyi mivelt embere közt Reynolds Jozsué volt a legműveltebb férfi.
És pedig ama régi kor barátságos, tiszteletreméltó alakjai nem csak jók,
hanem bölcsek és elmések is valának. Kedélyeiket nem vesztegették meg
kicsapongások, nem puhitotta meg fényüzés. Eligazitották derék napi
munkájukat; kipihenték magukat és mulatoztak ártatlanul; ünnepi
egybegyülekezéseiket ártatlan elménczséggel és gondolataik őszinte
kicserélésével fűszerezték; nem szégyenlősködtek (prude) – de senki sem
is szégyelhette meg magát, ha beszélgetésöket meghallgatá: egyszóval
vidorak voltak, de a határon soha túl nem léptek. Oh bizony! magam is
sokért nem adnám, ha vagy egy este én is ott lehettem volna a „Török
fő“-nél, habár rosz hirek érkeztek volna a gyarmatokból s Dr. Johnson
szidta volna is a „rebelliseket“; én istenem! ha én is ott ülhettem
volna vele és Goldsmith-szel; ha én is hallhattam volna Burkeot, a világ
legjobb elbeszélőjét, – kivált, hogyha Garrick meg valami szinházi
történetecskét rántott volna elé! Olyan jól esik, mondom olyan jól esik
e társaságra gondolnom és nem csak hogy mily kedvesek, mily bölcsek,
hanem hogy milyen jók is voltak. Azt hiszem, épen egy ilyen klubi este
után hazatértében történt Burke Edmunddal, hogy – mig szive tele volt
szeretettel, nemes lelke nagy gondolatokkal, mert elhihetitek: ezek soha
sem hagyták őt el! – egy szegény éji kóbor nő megszólitotta, ő pedig a
legjóságosabb szavakat intézte hozzá; megindúlt e Magdolna könyűin,
melyeket bizonyára jóságos szavai szöktettek a fiatal lány szemeibe, s
elvitte magával, egy fedél alá nejével és gyermekeivel, s el sem
bocsátotta addig, mig oda nem vitte, hogy a megtért a becsület és munka
útjára lépjen.
Oh ti finom lovagok! ti Marchek és Selwynek és Chesterfieldek, mily
törpék vagytok ti e nagyok mellé állitva! A jámbor Carlisle egész áldott
nap kártyázik s este addig tánczol, mig „alig birja magát az ágyig
czipelni“ s nagy vigan hasonlitja össze saját jobb voltát a Selwyn
Györgyével, ki „három pint sörrel a bendőjében, éjfélkor egy shillingért
három mértföldre viteti magát haza hordszékében két szegény ördöggel.“
Emlékeztek még arra a versre – arra a szép versre – melyet Johnson
szegény barátjának, Levettnek, halálára irt?
„Kit annyi terhes év kipróbált:
Levett is, im’, a sirba roskadt,
A munkás, hű, kinek sem ártó,
S barátja minden elhagyottnak.
„Ismerte őt a rozzant kunyhó,
Mentő segélye soh’ se késett:
Hol a halált kiáltozza már
Kín-jajja a kétségb’esésnek.
„Ha hivták: nem szólt „majd meglátjuk –“
Ha adtak: vette, nem latolva;
Nemes vágya minden nap bételt:
Hogy minden nap legyen sok dolga.
„Erénye kis körét betölté,
Nem szünetelt, bármennyit izzadt, –
Bizony, elmondhatá az Isten:
„Szolgám, ezután sokra bizlak!“
Nos már, kinek a neve fénylik ma jobban: a Queensberryé, a dúzgazdag
herczegé, vagy Selwyné, az elménczé, vagy pedig a Levetté, a szegény
orvosé??
Én azt tartom, hogy Johnson, (és vajon Roswell Jakabnak, ki őt számunkra
föntartotta, ne nézhetnők el egy pár hibáját?) azt tartom, hogy Johnson
fő-előharczosa a mult évszázban a brit államnak és egyháznak, sokkal
inkább, mint egész padok tele püspökökkel, – sokkal inkább, mint a
Pittek, Northok, sőt maga a nagy Burke is. Johnsonnak minden szavára
hallgat a nemzet, az ő roppant tekintélye vezette azt vissza a hűségre
és vitte oda, hogy elpiruljon hitetlensége miatt. Hogyha III. György
beszélt vele, s a nép meghallotta, hogy a nagy iró jól vélekedik az
uralkodó felől: egész öltők sorakoztak megint a király körül. Johnsont
úgy tisztelték, mint valami orákulumot – és az orákulum a király és
egyház mellett emelt szót. S mily igazi ember volt ez az öreg ember!
Vidoran vett részt minden tisztességes vigasságban, ő, ki dühös
ellensége volt minden bűnnek, de gyöngéd ellenfele minden bűnösnek.
„Nos, fiúk, mulatni akartok?“ kiált föl, midőn Beauclere Tofeus ráront s
éjféli álmából veri föl; „én is veletek tartok!“ és fölkél, belebujik
kopottas házi gunyájába s a Covent Gardent végig kutyagolja a fiatal
ficzkókkal. Eljárt rendesen Garrick szinházába s szabadjegye volt a
szinfalak mögé. „Valamennyi szinésznő ismert – mondja – s a szinpadra
mentükben meghajtották magukat előttem.“ Ah mily szép kép lehetne ebből
– ah mily szép kép ez képzeletemben: az ifjúság – bolondság, a vidorság
képe, mely fölött a bölcseség kegyes, tiszta szemei gyöngéden őrködnek.
Harmadik György és neje egy nagyon igénytelen, de elegáns házban laktak,
azon a helyen, hol most az unokájok sirját jelelő ocsmány szobor áll. A
király anyja Carlton-Houset lakta, mely az akkori képek szerint
tökéletes paradicsom volt: a legszebb kert, kiczifrázott pázsit, zöld
lombcsarnokok és kilátás klasszikus szobrokra. Az úrnő aztán mindezt
nagyon bámulta, e bámulásban segitvén neki Bute, a finom klasszikus
izlésü lord, s ő felsége hol társalgott, hol theázott a kedves
leveles-szinekben e mivelt nemessel. Buteot úgy gyűlölte mindenki, a
mint bizony nagyon keveset az egész angol históriában. Ő volt
czéltáblája az egész világ koholásinak, Wilke ördögi hunczutságainak,
Churchill maró gúnyjának, a népsöpredék riongásának, a mint száz meg
száz örömtűznél pörkölt csizmát[14], ő lordsága jelvényét; gyűlölte a
nép azért, mivel kegyencz volt s hozzá még scót is, „Mortimer“,
„Lothario“ s mit tudom én, miféle neveket adogatván neki, egyszersmind
királyi pártfogónőjét is a világ minden bűnével vádolván – ezt a komoly,
sovány, félénk, vén asszonyt, a ki pedig – mondhatom – egy cseppel sem
volt roszabb, mint szomszédai. Chatham azonban tudta jól a módját,
hogyan kell fullánkos nyelvével folyton ébren tartania ellene az
általános előitéletet. A felső-házban nem kimélte nyilait „azon titkos
befolyás ellen, mely még a trónnál is hatalmasabb, mely minden
adminisztrácziót kijátszott és lehetetlenné tett.“ A legdühösebb
gúnyiratok viszhangozák e vészkiáltozást. „Be kell vádolni a király
anyját!“ ez volt – Walpole szerint – az udvartáji házak minden
szegletére fölirva. És ugyan bizony mit csinált? S hát mit csinált
Frigyes, a walesi herczeg, György apja, hogy II. György úgy utálta s
III. György soha a nevét sem ejtette ki száján? Soh’se szedjünk köveket,
hogy ez elfeledett sirra dobáljuk, hanem nyugodjunk meg akkor készült
epitáfiumában:
„Friczi fekszik e kő alatt,
A ki élt, de most már halott;
Ha az apja s nem ő lenne:
Inkább megnyugodnám benne;
Ha pedig a testvér-bátyja:
A még jobb lenn’, isten látja!
S ha a húga: isten ucscse,
Nem siratnók meg még úgy se’;
Vagy ha tán az egész fajta:
Egész nép örülne rajta;
De mert csak Fricz van itt alatt,
A ki élt, de most már halott:
Nincs mit szólni, legyünk halak.“
A nyolcz gyermekes özvegynek volt annyi esze, hogy kibékült a
királylyal, sőt még bizalmát és rokonszenvét is meg tudta az öreg
embernek nyerni. A ravasz, szigorú, uralomra vágyó, szűkkeblü asszony
úgy nevelte gyermekeit, a mint tudta, s az idősebbet mindig csak úgy
emlegette, mint a feje lágyára esett jó fiút; kurtán fogta, utána hordta
a zsendelyt, – egyátalán csudálatos balitéletei és babonái voltak.
A fiu nagybátyja, a katonás Cumberland, egyszer játékból a gyerekre
fogta kivont kardját, de a fiu visszariadt s olyan lett, mint a halál. A
herczeg, nemes haragjában igy kiáltott fel: „Mit mindent kellett, hogy
neki rólam beszéljenek!“
És e fiu, III. György, örökölte anyja bigottságát és gyűlölködését saját
fajának bátor kitartásával együtt – csakhogy ő abban igaz hitü volt, a
miben atyái u. n. felvilágosodottak, és szerető, hű támasza az
egyháznak, melynek czimzetes védnöke volt. Mint minden szűkfejü ember: ő
is teljes életében gyanakodott mindenkire, a ki csak nagyobb volt nála.
Foxot nem szerette; Reynoldst nem szerette; Nelsont, Chathamt, Burkeot
nem szerette; ellene szegült minden újitásnak, gyanakodott minden
újitóra. Szerette a középszerüt: West Benjámin volt kedvencz festésze,
Beattie kedvencz költője. Későbbi éveiben sokszor és őszintén
panaszkodott, hogy nevelését elhanyagolták. Bizony az esze sem volt
valami nagy, de még nevelői sem valami nagy jóakaratuak. Az igaz, hogy a
világ legjobb nevelői sem igen hihető, hogy nagyra növelték volna azt a
kicsi eszet, de azért finomabbá tehették volna izlését s szivét
fogékonyabbá a nemes eszmékre.
Hanem azért – úgy a hogy – ő is tudott bámulatra hevülni. Alig van
kétség felőle, hogy a fiatal mecklenburg-strelitzi Sarolta herczegnő egy
levele (tele a háboru borzalmairól és a béke áldásairól közszájan forgó,
elcsépelt üres frázisokkal) úgy meghatotta a fiatal uralkodó szivét,
hogy ő bizony megkinálta az ifju herczegasszonyt egy üléssel trónusán.
Fiatalkori szerelmeskedéseinek történetéről hallgatok; nem emlitem
Lightfoot Jankát, a kokett nőt, kivel – a mint mondják – meg is esküdött
(noha nem tudom: ki látta valaha azt az anyakönyvi kivonatot?); sem a
kedves, holló-fürtü Lennox Sárikát, kinek szépségéről Walpole
elragadtatva emlékszik; ez a kis ravasz rendesen ott leskődött a fiatal
herczegre s tette magát, hogy szénát gyűjt szeme láttára, a
holland-housei réten. Az úrfi sohajtozott és epekedett utána, aztán meg
– elfeledte. Maig is ott függ Holland-houseban e szép lány képe,
Reynoldsnak igazi remeke, mely méltó lenne Titian ecsetéhez; úgy van
levéve, a mint a kastély ablakán, unokatestvére: a fiatal bogárszemü Fox
Károly után kitekint, kezén madarat tartva. A királyi madár tova szállt
a szép Sárikától, – s még hozzá: a vetélytársnőnek mecklenburgi kis
vetélytársnője esküvőjén, mint nyüszölánynak kelle szerepelnie! Hanem
azért nem halt bele, s még ebben a mi időnkben is élt s csöndes vén dáma
és nagy hősünknek: Napiernak anyja lett belőle.
Azt mondják, hogy a kis herczegasszony, ki a háború borzalmairól azt a
szép levelet irta – biz’ a szép is volt, még csak egy disznó sem volt
benne s dicséretet is érdemelne érte, épen mint a régi ABC történetének
hősnője – egyszer a strelitzi parkban egy csomó fiatal barátnőjével
játszott és a kis dámák – hogy, hogy nem – a házasságról beszélgettek.
„Ugyan, ki is venne el egy ilyen szegény kis herczegasszonyt, mint én,
szegény fejem?“ mondá Sarolta barátnőjének, Bülow Idának; abban a
pillanatban szólalt meg a posta-síp és Ida fölkiáltott: „Herczegnő! itt
van a vőlegény!“ S a biz’ a, a mint mondta, épen úgy lett. A
posta-legény leveleket hozott Anglia ifju királyától, ki igy szólt:
„Herczegnőm! mivel oly szép levelet irtál, hogy becsületére válik
eszednek és szivednek: jer és légy királynője Nagy-Britanniának,
Francziaországnak és Irlandnak, és hiv nője legalázatosabb szolgádnak,
Györgynek.“ A herczegasszony nagyot ugrott örömében, felszaladt, s
bepakolta valamennyi kis böröndjét; azonnal megindult királysága felé
egy szép vadászhajón; a födélzeten egy szép zongora, melyen mulathatta
magát; körülte szép hajó-raj, fölczifrázva, föllobogózva és a derék
Auerbach asszony ódát is irt köszöntésére, melynek forditását maig
olvashatni a „Gentleman’s Magazin“-ban[15]:
„Ékes hajója tengeren
Szegi a hullám-útat,
Melyet a Nymphák hódoló
Két hosszú rendje mútat.
„Cretába midőn Jupiter
Vitte volt Európát:
Nagyobb imádat soha nőt,
Tudom, ott sem karolt át!“
Találkoztak, megesküdtek s éveken keresztül olyan boldogúl, olyan
egyszerűen éltek, a mint csak házasok valaha. Azt beszélik, hogy a
király egy kicsit meghökkent, midőn meglátta igénytelen kis
menyasszonyát, – hanem akár igaz ez, akár nem, mindig igaz, hű férje
volt, mint ez is igaz, hű neje.
Mulatságaik egyszerüek voltak, a lehető legszelidebbek a világon:
szerény társas-tánczmulatságok, tiz-tizenkét párral az egész, melyeken a
király kiállt, s három teljes órát tánczolt egy folytában, egy nótára,
becsülettel. E gyönyörűséges testgyakorlat után aztán lefeküdtek – üres
hassal (az udvari népek morgolódtak is eleget e vacsorátlanság miatt!) –
s más nap reggel korán keltek, este pedig – elhiszem – megint
tánczoltak, vagy pedig a királyné hárfázott, – Haydn mondá, hogy nagyon
szépen tudott, – avagy a király olvasott föl neki egy czikket a
„Spectator“-ból, vagy lehet Ogden prédikácziói közül egyet. Oh Arkádia!
milyen élet lehetett az! Azelőtt vasárnap elfogadási nap szokott lenni
az udvarnál, de az ifju király ezt a szokást is megszüntette, a mint
hogy megszüntette amaz istentelen kártyázásokat is, melyeket emliténk.
Nem mintha ellensége lett volna György az ártatlan mulatságoknak, vagy
legalább, a melyeket ő ártatlanoknak tartott, – nem biz’ a; pártfogolta
ő a müvészeteket – a maga módja szerint; barátságos és kegyes volt
kitűntetett müvészei iránt s becsülte hivatásukat. Egyszer az is eszébe
jutott, hogy az irodalom és tudomány jelesei számára Minerva-rendet
alapítson; az új rend lovagjai mindjárt a Bath-rend lovagjai után
következtek volna és szalma-szín szalagot s tizenhat-hegyü csillagot
viseltek volna. Hanem a tudós urak közt olyan veszekedés támadt, midőn a
rendbe fölveendő egyének kérdése került szóba, hogy az egész tervvel
fölhagyott és Minerva meg csillaga soha sem szállt le közénk.
Azt sem akarta megengedni, hogy Szent Pál templomát kifessék, mert
pápistásnak tartotta, – mig ma a lehető legesetlenebb pogány-szobrok
ékitik ez épületet. Az még szerencse, hogy legalább a festményektől
megkimélték templomunkat, mert a festő és rajzmüvészet a mult évszáz
végén szomoru egy tökéletlen fokon állott s szemeinknek bizony sokkal
nyugodalmasabb, hogy – mikor a papról elfordítjuk – fehérre meszelt
falakon pihentessük meg, mint Opie szurok szinü vásznain, vagy Fuscli
piszkos-sárga szörnyetegein.
És mégis van egy nap az esztendőben, egy nap, midőn az öreg György is
szerette teljes szivével e templom fölkeresését, a melyen, azt hiszem,
Szent Pál egyháza nyujtja a világ legnagyobbszerü látványát: akkor,
midőn az ötezer árva gyermek, a rózsa-piros arczu, édes, csengő hangú
ötezer gyermek zengi benne a himnust, hogy az ember szive megreszket a
boldogságtól, hálától! Száz meg száz nagy dolgot láttam már
világ-életemben; láttam koronázást, párisi díszünnepélyeket,
kristály-palota megnyitást, pápai kápolnákat, hosszú reverendás
kárdinálisokból álló proczessiókat és pohos diskantok rikácsoló karait –
de higyjétek el, nincs az egész keresztyénségben olyan látvány, mint az
árva gyermekek napja. Non Angli, sed Angeli! Mikor az ember meglátja az
ártatlanság e gyönyörü csoportját, mikor meghallja az első hangok
zendülését: bizony, mintha kérubok dallanának!
Az egyházi zenének mindig nagy barátja volt a király, s e részen nem
csak jó kritikus, hanem maga is igen jártas müvész volt. Sok minden
vidor és megindító történetkét lehet arról hallani, hogy viselte magát
az ő kedvéért rendezett hangversenyeken. Mikor már szeme is, lelke is
elvesztette látását: egyszer ő választotta meg a vallásos hangversenyre
a darabokat, s a választott zene és szöveg, mindkettő „Samson
Agonistes“-ből volt, tele vonatkozásokkal vakságára, rabságára és
szerencsétlenségére. Midőn a királyi kápolnában a kar énekelt:
hangjegytekercsével verte az ütemet; ha az előtte ülő apród fészkelődött
vagy nem figyelt: a tekercs hamar lecsapott a fiatal barázda-billegető
hajporos fejére. A szinházat is szerette mindenek felett. Utána aztán a
püspökök és papok is csak eljárogattak, mert nem tarták szégyennek, hogy
megjelenjenek ott, hol ez a jó ember is megjelent. Mondják, hogy
Shakespeareből s egyátalán a tragédiákból nem sokat csinált, hanem a
bohózatokat, a ballettet: azt már szerette. Különösen mikor a bohócz
répát vagy egy szál kolbászt nyelt el: olyan oldal-szakadtából
hahotázott, hogy a mellette ülő szeretetreméltó kis herczegasszony a
fülébe szokta sugni: „Kegyelmes uram! térjen magához!“ De ő csak tovább
röhögött és pedig a lehető legközönségesebb bohózatokon is, mindaddig,
mig csak egy szikra volt még szegénynek az eszéből.
A király fiatalkori egyszerü életében sok van, a mi engem rendkivül
megindít. Valamig csak anyja élt – tizenkét egész esztendeig azután,
hogy hárfa-játszó kis feleségét elvette – mindig csak nagy, esetlen,
félénk kamasz volt, szigoru anyja tutorsága alatt. Eszes, unalomvágyó,
kegyetlen egy asszony kellett hogy ez legyen. Háztáját pusztán, a
világtól elzárva tartotta, gyanakodva mindenkire, a ki csak gyermekeihez
közeledett. Midőn egyszer a fiatal Gloucester herczeg zárkozott és
szomoru volt, durván kérdezte tőle, hogy mi az oka hallgatagságának?
„Gondolkodom“, felelt a szegény gyermek. „Gondolkodol, fiu! de hát
miről?“ „Arról gondolkodom, hogy ha valaha fiam lesz, én nem teszem oly
boldogtalanná, mint anyám engem.“ A többi fiu mind vad volt, Györgyöt
kivéve. György és Sarolta minden este kötelességöknek tartották, hogy a
király anyjánál Carlton-houseban tisztelegjenek. A vén asszonynak
torok-baja volt, abban is halt meg, de azért egész végeig bekocsizta az
utczákat, hogy lássák, hogy még él. Halála előtt való este még beszélt
ez a nyakas asszony, szokása szerint fiával és menyével, avval lefeküdt
s reggel halva lelték ágyában. „György! légy igazi király!“ e szavakat
harsogta mindig fia füleibe, – és egy király törte magát, hogy
igénytelen, kimért, lágyszivü, bigot ember váljék belőle.
Megtette a mit tehetett, dolgozott, mint isten tudnia adta; a mi erényt
ismert: igyekezett is hogy gyakorolja; minden tudományt, a minek csak
ura tudott lenni: törekedett is, hogy megszerezze. Igy például teljes
életében térképet rajzolt és nagy gonddal s igyekezettel tanulmányozta a
földrajzot. Tudta egész nemességének minden családi körülményeit és
összeköttetéseit – s igy szép kis történetekről lehetett tudomása. Tudta
könyv nélkül az egész hadjegyzéket; a hajtókákat, a gombok számát
pontosan, minden peczket, paszománt, minden háromszögü kalap szabását,
czopfot és kamáslit, a mi csak sergében előfordult. Ismerte az egyetemek
személyzetét, tudta, hogy melyik doktor ur hajlik az unitária vallás
felé s melyik az egyház igazi hive. Tudta saját és nagyapja udvarának
illem-paragrafusait, pontról pontra; kis ujjában volt, hogy kell fogadni
a minisztereket, hogy az állam-titkárokat, hogy a követeket, hogy a
kérelmezőket, az előszobában levő legalázatosabb apródot s a
legközönségesebb lovász-inast vagy kuktát, – s egy hajszálnyit sem
vétett soha. A királyi hivatásnak ezt a részét meg tudta tanulni, s meg
is tanulta; de ha arra az oldalára gondolunk, mely majdnem isteni, s egy
halandó ember által kell betöltetnie, – egy halandó által, ki a
gondolatok ellenőrzési jogát követeli magának, ki a vallásnak akar
irányt adni, ki millió magához hasonlótól kivánja a feltétlen
engedelmességet, ki ha sértve érzi magát, vagy veszekedni van kedve:
háboruba viszi őket s megparancsolja nekiek: „ily módon kereskedjetek;
igy gondolkozzatok; ezek a szomszédok legyenek szövetségeseitek, a
kiket, ha kell, segíttek, – ezek pedig ellenségeitek, kiket, ha
parancsolom, agyonüttök; ilyen módon imádjátok az istent!“ – ha, mondom,
hivatásának erre az oldalára gondolunk, lehet-e csodálkoznunk, hogy egy
ilyen ember, mint György, vállalván magára e hivatalt: bűnhödés,
megaláztatás szállt nemzet és uralkodó fejére egyaránt?!
És mégis van bátorságában valami nagyszerü. Ama küzdelem, melyet a
király főuraival folytatott, még történetirójára vár, ki majd helyesebb,
igazabb itélettel beszéli el György uralkodását, mint azok a hójagfejü
farkcsóválók, kik közvetlen utána irtak. Ő volt az, ki – hátát a nép
fedezvén – Amerikával a harczot folytatá; ő volt az – a néppel
egyetértve – ki a római katolikusok igazát megtagadta – ő volt, ki e két
kérdésben leverte a patricziusokat. Megvesztegetett, fenyegetett, ha
kellett: tettette magát; alattomos kitartást, boszuálló
elhatározottságot tanusitott, olyat, hogy a ki jellemét ismeri: bámulnia
kell. Bátorságát soha sem lehetett legyőzni. Northot lába alá töpörte,
meghajtotta az ifjabb Pitt merev nyakát, – megtörhetlen jellemét még
betegsége sem tudta legyőzni. Mihelyt tudalma visszatért, folytatta
terve kivitelét, melyet csak akkor hagyott félbe, ha okossága elhagyta;
mihelyt kezei kiszabadultak a kényszer-ingből, fölvették a tollat és
dolgoztak tovább a terven, mely lelke elborultának perczeig
foglalkodtatá.
Azt tartom, hogy a világ zsarnokainak kilencz tizedrésze erősen meg volt
győződve, hogy nekik van igazuk. E kényelmes előfelvétből kiindulva az
algiri dey egy szép reggel húsz embert nyakaztatott le; Pater Dominico
egy sereg zsidót perzseltetett meg a legkatolikusabb király jelenlétében
és a salamankai és toledói érsekek Amen-t mondtak rá. Protestánsokat
sütöttek meg, Smithfielden jezsuitákat agyaltak és négyeltek fel,
Salemben boszorkákat égettek meg, s mind ezt tisztességes emberek tevék,
azon szent hitben, hogy a mit tettek, a legigazabb joggal tették. És
épen igy az amerikaiak is megengedhetik az öreg Györgynek, noha gyűlölte
őket, s ők meggyőzték őt, hogy megvoltak neki a tisztességes okai, a
miért el akarta őket nyomni. Lord North életrajzi vázlataihoz lord
Broughamtól a király sajátkezü jegyzeteiből egy függeléket toldott,
melyek sajátságos pillantásokat hagynak ő felsége nézeteibe vetnünk. „A
jelen kor“, jegyzi meg a király, „szükségképivé teszi mind azok
összeműködését, kik elejét akarják venni a fejetlenségnek. Nincs más
vágyam, csak hogy boldognak lássam országomat, s épen azért mindazokat,
kik nincsenek szivből az én pártomon, rosz alattvalóknak s nem kevésbbé
rosz embereknek kell tartanom.“ Ilyen formán következtet ő. „Én csak jót
akarok, s igy a ki nincs velem egy véleményen: áruló és gazember.“ Ne
feledjük, hogy hivatását isteni küldetésnek tartotta; ne feledjük, hogy
felfogása ép oly lusta volt, mint neveltetése tökéletlen; hogy az ég
egyazon végzetes akarata tett koronát fejére, mely őt családja iránt
gyöngéddé, életében tisztává, bátorrá és becsületessé, s mely őt
szűkkeblüvé, makacscsá tette, s mely gyakran megfosztá eszétől. Népének
atyja volt, s lázongó gyermekeit ostorral kelle engedelmességre
kényszeritnie. Ő véde volt a protestáns vallásnak, s akaratos fejét
előbb százszor a tőkére tette volna, mintsem hogy csak egy nyomnyi
részük lett volna a katolikusoknak Anglia kormányzásában. S nem
hinnétek, hogy elegen vannak a tisztességes bigotok minden országban,
kik az állambölcseség ily nemében tökéletesen egyetértenek a királylyal?
A felől semmi kétség, hogy az amerikai háboru népszerü volt Angliában.
Ama feliratra, mely a gyarmatokkal szemben erőhatalmat kiván
alkalmaztatni, 1775-ben igy álltak a szavazatok: az alsó-házban 304
mellette, 105 ellene; a felső-házban 101 mellette, 29 ellene szavazott.
Népszerü? – épen ily népszerü volt Francziaországban a nantesi ediktum
visszavétele, népszerü a Bertalan-éji vérfürdő és kiválóképen népszerü
Spanyolországban az inkviziczió.