sem elmeéle, semmi sem volt; ki rosz példaadásával egy nagy társaságot
tett még roszabbá; ki ifjuságában, férfikorában, vénségében egyaránt
közönséges, minden emelkedettség nélküli, az érzékiségbe merült volt – s
ime, előáll Portens uram – később lord Portens püspök ő méltósága – s
azt mondja, hogy a föld nem volt elég jó, hogy őt birhassa és hogy csak
az ég igazi hazája! Derék! éljen Portens uram! És ez a pap, ki második
György emlékére e könyeket sirta: harmadik György palástja szegélyét
vitte[10]. Azt már aztán nem tudom, hogy vajon a nép bámulja-e még
költészetét vagy prédikáczióit?
III. HARMADIK GYÖRGY.
Hatvan esztendőn kell, megannyi percz alatt végig tekintenünk. Ha csak a
játszószemélyek névsorát akarnók végig olvasni, kik e hosszú időszak
alatt szerepeltek: az is betöltené kiszabott időnket, s mind csupa
teksztusunk lenne, prédikáczió nélkül. E hatvan percz alatt Angliának át
kell élnie az amerikai gyarmatok fellázadását; alá kell vetnie magát a
megaláztatásnak és elszakadásnak; meg kell reszketnie a franczia
forradalom tűzhányása alatt; meg kell birkóznia, életéért kell küzdenie
Napoleonnal, orjási ellenségével, – és ki kell magát fújnia, magát újra
összeszednie e rémületes harcz után. A régi társaságnak udvari
ragyogványival el kell tűnnie; az államférfiak egész öltőinek kell
támadniok és enyészniök. Pittnek követnie kell Chathamet a sirba; Rodney
és Wolfe emlékének Nelson és Wellington diadalmának kell helyet
engednie; a régi költőknek, kik köztünk és Anna királynő ideje közt az
összekötő kapcsok, sirjaikba kell szállniok; Johnsonnak meg kell halnia,
Scottnak és Byronnak támadniok; Garricknak el kell ragadnia a világot
elvakitó szinészi szellemével s Keannak a szinpadra ugrania, hogy az
elámult szinházat birodalmába vegye. A gőzerőt föl kell fedezni,
királyoknak kell lenyakaztatniok, számüzetniök, letétetniök,
visszahelyeztetniök. Napoleonnak csak egy episodi személynek kell lennie
s III. Györgynek végig élnie ez annyiféle változatot; kisérnie népét az
eszmék, az igazgatási formák, a társadalom mind e forradalmai közben;
ide át kell élnie a régi világból a mienkbe.
Midőn először pillantám meg Angliát: az ifju Charlotte herczegnőt, az
ország reményét, gyászolá. Gyermekkoromban jöttem Indiákról, s hajónk
hazaútjában egy szigetnél kötött ki, hol fekete szolgám sziklák és
dombok közt egy hosszú uton vezetett végig, mignem egy kerthez értünk,
hol egy sétáló férfit láttunk. „Ez ő“, mondá feketém, „ez Buonoparte!
Minden nap megeszik három juhot és valamennyi kis gyereket, a kire csak
kezét ráteheti!“ Ezen a szegény kalkuttai rabszolgán kivül még elég
ember volt a brit birodalomban, kik csak ugy remegtek e korz
emberevőtől.
Emlékszem jól, ugyanezen gyerek vezetővel tekintettem végig Carlton
House oszlopsorain s néztem meg a nagy uralkodó-helyettes lakhelyét.
Mintha most is látnám a testőröket, a mint a kapu előtt fel s le
sétálva, őrzik a helyet. A helyet? Micsoda helyet? Abból a palotából
nincs meg ma több, mint a Nabukodonozor palotájából. Ma már az egész
csak egy név. Hol vannak az őrök, kik tisztelegni szoktak, midőn a
királyi kocsik ki- és befordultak? A kocsik és a bennök ülő királyok
elrobogtak Plutó birodalmába; a hosszú testőrök elmasiroztak az örök
setétbe és dobjaik viszhangja immár Hádesben pörög. A hol egykor a
palota állt: ott most száz meg száz kis gyerkőcz tipeg St. James-park
lépcsőin le s fel. Egy egész sereg öreg ur iszsza most theáját az
Athaeneum-klubban s csak annyi hamvas fejü harczos képezi a szemben levő
United Service-Klub[11] őrségét. Most Pall-Mall[12] London nagy
társadalmi börzéje, az ujdonságok, politika, pletykaságok, vak hirek
piacza, hogy úgy mondjam, az angol forum, hol az ember megbeszéli a
legújabb krimi táviratot, Derby lord tegnapi beszédét, János gróf[13]
legközelebbi hadmozdulatát. És, most és akkor, egy némely régésznek, kik
jobb szeretnek a multra mint a jelenre gondolni, emlékeztető is a régi
időkre, a régi emberekre, mert Pall-Mall a mi Palmiránk. Nézzétek csak!
itt e nyomban kaszabolta le Königsmarck bandája Tizezeres Tamást. Ama
nagy vörös házban lakott Gainsborough és Culloden Cumberland, III.
György nagybátyja. Amoda át van Marlborough Sára palotája, s most is
épen olyan, mint mikor az a vas orrú bába benne lakott. A 25-ik szám
alatt Scott Walter szokott lakni; a mostani 79-ik számu házban, mely ma
az evangeliomot idegen földön terjesztő társaság székhelye, Gwynn
Eleonora kisasszony, a szinésznő ütötte volt föl sátrát. Hányszor hozták
elő ott túl ama kapuív alól Károlina királynő hordszékét! A Györgyök
korának minden embere járt-kelt ez utczán; látta ez utcza Walpole
kocsiját és Chatham hordszékét, – és Foxat, Gibbont, Sheridant,
Brookesék klubjába mentökben; és a méltóságos Pittet karonfogva
Dundas-szel; és Hangert és Sheridan Tamást, kitántorogva Ragyették
vendéglőjéből; Byront, besántikálni Wattierékhez; és Swiftet, a mint a
Bury-utczán kifordult; és Addison uramat, meg Steele Rikit, hihetőleg
mindkettőt egy kicsit bekapva; és a walesi herczeget és York herczeget,
végig csörömpölve az utczán; és Johnsont, a mint utcza-hosszant
számlálgatta a lámpás-fákat, miután már eltántorgott Dodsley ablaka
alatt; és Walpole Harryt kocsijához czibikelve, kezében valami
csecse-becsével, a mit épen most vett a Kristóf boltjából; és Selwyn
Györgyöt, a mint betémfereg Whiteékhez.
A Selwyn Györgyhöz irt s közrebocsátott levelekben egész csomó
közleményt birunk, melyek világért sem oly ragyogók és elmések, mint
Walpoleéi, sem oly marók és keserüek, mint Herveyéi, de csak oly
érdekesek s ama kort sokkal jobban jellemzik, mivel együttesen sok kéz
művei. Az ember; mintha több hangot hallana, melyek természetesebbek,
mint Horace urfiskodó selypegése és Sporus roszakaratu suttogásai. Ha az
ember a Selwyn-féle leveleket olvassa, – ha az ember Reinolds pompás
képeit, ama nagyszerü idők és kéjelgő emberek hű másait látja: mintha a
meghalt mult hangjait hallaná: a hahotát és a kart; a habzó kehely
mellett mondott felköszöntéseket; a lóversenyi vagy kártya-asztali
örömrivalgást; a kaczagó finom delhölgyek előtt szabadon kimondott vidor
tréfaszót. Mily finomak voltak e delhölgyek, kik oly vastag tréfákat
hallgattak meg és adtak tovább, s mily nagyok ama lovagok!
Én azt hiszem, hogy a mult ama sajátságos terménye, a finom lovag,
folytonosan enyészik a föld szinéről, s épen úgy apadóban van, mint a
hód vagy vörös indus. Finom lovagjaink immár nem lehetnek, mivel immár
nem lehet az a társaságunk, melyben ők éltek. A nép már nem akar
engedelmeskedni, az élődiek immár nem oly kúszók mint hajdan; a
gyermekek nem esnek térdre szülőik áldását kérve; a káplánok nem mondják
el az asztali áldást, hogy felkeljenek még a pudding előtt; a cselédek
nem mondják minden pillanatban „méltóságod“, „kegyelmességed“; a
mesteremberek nem állnak meg kalapjokkal kezökben, midőn az urak
elhaladnak; az irók nem állongálnak órák hosszant a lovagok előszobáiban
farkcsóváló ajánlásokkal, várva érettök ő lordsága öt aranyát. Akkor, a
mikor még voltak finom lovagok: Pitt titkár ur altitkárai nem
merészkedtek előtte leülni – mig Pitt uram maga részéről podagrás
térdeire borult II. György előtt; s mikor III. György Chatham lordnak
pár barátságos szót szólt: ő kegyelmessége a tiszteletteljes öröm és
hála könyűibe tört ki – oly imádatos volt az uralkodó fogalma s oly nagy
a rangok különbsége. Képzeljük el csak, ha Russel lord, vagy Palmerston
lord térdre borulnának, mig a királyné egy sürgönyt olvas, vagy siróba
erednének, mivel Albert herczeg udvariasan szól hozzájok!
A patricziusok III. György trónraléptekor még szerencséjök tetőpontján
álltak. A társadalom elismerte fölényüket, s ezt ők is egész
nyugodtsággal magától értető dolognak tekintették. Nem csak czimeket és
vagyont és széket örököltek a peerek házában, hanem az alsó-házban is.
Egy csomó kormányhivatal volt, s nem csak ezeket, hanem valóságos ötezer
forintos bankókat is minden pirulás nélkül fogadtak el a ház tagjai
megvesztegetési díjul. Fox húsz éves korában jutott a parlamentbe, Pitt
is csak akkor érte volt el teljeskoruságát s atyja sem sokkal lehetett
idősebb. Az volt a patricziusok aranykora. Erősen hibáztatni sem lehet
őket, hogy elfogadták, élvezték s fenékig ürítették a politika díját, a
társadalmi élet örömeit.
Ama Selwyn-féle levelekben egy egész sereg amolyan, magát leélt, finom
lovaggal ismerkedünk meg s a legfeszültebb figyelemmel vizsgálhatjuk
amaz osztály életét, melynek – az én véleményem szerint – csak felületén
siklottak tova az akkori regény-irók. Smolletnek, sőt még Fieldingnek is
a lord, lord volt: egy méltóságteljes lény, térdén kék szalag, széke
hátán korona, mellén megszámlálhatlan mennyiségü kereszt, ki előtt a
közönséges ember meg kellett hogy hajtsa magát. Richardson, a fennebb
emlitett kettőnél alantabb születésü, elismerte, hogy a főuri
szokásokkal ismeretlen s megkérte Donnellan asszonyt, egy nagy világban
forgott delhölgyet, hogy nézze át művének, Gramdison Károly életrajzának
egy kötetét, s jelölje ki a hibákat, melyeket benne talán e részen
fölfedez. Donnellan asszony fedezett is aztán fel annyi hibát, hogy
Richardson szint váltott; könyvét becsapta és sokkal üdvösségesebbnek
tartotta, hogy tűzbe dobja. Selwyn e levelezésében már ott vonulnak el
előttünk III. György uralkodásának kezdetéről ama finom világ fiai és
lányai, valóságos eredetiben. Elkisérhetjük őket az „új klubba“,
Almackékhoz; bejárhatjuk velök egész Európát; hozzájok csatlakozhatunk
nem csak a nyilvános helyeken, hanem falusi lakjaikban, magány
társaságaikban is. Seregesleg jelennek meg e levelekben; van itt
elméncz, van itt tékozló; egy része javithatlan, más része bűnbánó, de
megint csak elbukó; van itt szép nő, élődi, alázatos káplán,
tányérnyaló, van itt minden. Azokkal a gyönyörű teremtésekkel, kikbe –
Reynolds képein – beleszeretünk, a mint édes-lágy arczukkal és kecses
mosolyaikkal a vászonról ránk tekintenek, – azokkal a finom lovagokkal,
kik oly kegyesek voltak s igazgattak bennünket, kik
választó-kerületeiket csak úgy örökölték, kik kényelmeskedve
bocsátkoztak szabadalmazott képviselői székökbe, kik oly finomul
csúsztatták széles máncsetlijök alá lord North megvesztegető összegeit:
ezekkel a finom szépekkel százanként ösmerkedünk meg, halljuk
fecsegéseiket és hahotáikat, olvassuk szerelmeik történeteit,
czivódásaikat, cselszövényeiket, adósságaikat, párbajaikat, házassági
válásaikat. Csak elég soká kell e levélgyüjteményt olvasnunk: és mintha
elevenen állanának előttünk ezek mindnyájan. Ott lehetünk Hamilton
herczeg esküvőjén, s megláthatjuk, hogy teszi kezét menyasszonya
függöny-karikás kezébe; vethetünk egy pillantást a menyasszony szegény
nővérének halálos ágyára; meghallgathatjuk, hogy káromkodik Fox a kártya
mellett, vagy hogy kiáltja ki March a lóversenyi távolságokat
Newmarketon; elképzelhetjük, hogy tipeg tova Burgoyne a Szent
Jakab-utczából az amerikaiak legyőzésére, leveretése után pedig hogy
sompolyog vissza szégyenkezve klubjába; megnézhetjük, hogy öltözik föl a
fiatal király a nagy elfogadásra, tizezer különböző kérdést tevén az
urak felől; láthatjuk a felsőbb köröket, meg az alsóbbakat, az operai
tolongást, mikor Violetta vagy Zamperini énekel; a bohóczokat meg finom
delhölgyeket seregesleg, a mint hordszékeikben álarczos bálba vagy
Kornelia asszonyhoz sietnek; a Drurylane-szinház körül a néptömeget,
mely a tisztelendő Hackmann által épen most leölt Ray kisasszony holt
testét bámulja, – vagy pedig bepillanthatunk a Newgatebe, hol a szegény
Rice uram, a bankóhamisitó, alig győzi várni itéletét és vacsoráját. „Ne
sokat bajlódj tyúkja mellé a mártással“, mondja egyik börtönőr a
másiknak, „hiszen tudod, hogy holnap ugy is felakasztják.“ „Igen de“ –
feleli a másik börtönőr – „a káplán vele vacsorál, ez pedig borzasztó
lármás ficzkó mindig, ha nincs elég olvasztott vaj a sülthöz.“
Fordul elő ezekben a Selwyn-levelekben egy élődi káplán, valami Dr.
Warner, olyan egy jellem, a minél különbet sem Tacitus, sem Johnson
Béni, sem Hogart nem rajzolt soha. Levélről levélre új meg új vonásokat
szolgáltat ez a tiszteletes úr saját arczképéhez, s ily módon olyan
mását adja magának, mely most, midőn az eredeti immár elköltözött,
sajátságos egy látvány. Mocskos gyönyöreit és bakugrásait, melyekben
leledzett: immár eljátszotta; azok a kifestett pofák, melyekre sovár
tekintettel kacsintott: immár férgek eledelei, puszta csontvázak; azok a
finom lovagok, kiknek czipőcsatjait nyalta: immár koporsóikban
fekszenek. Arról is gondoskodott ez a tiszteletes férfiu, hogy
elbeszélje nekünk, hogy ő a világért sem hisz vallásában, noha – hála
legyen az égnek – midőn kenyértörésre kerül a dolog: nem olyan nagy
gazember. Eligazitja Selwyn uram bizományait, mindenféle bizományait, és
– a mint mondja – büszke reá, hogy ő lehet e lovag liferánsa. Tiszteleg
Queensberry herczegnél, az öreg Queensberrynél, s a főur és a
tiszteletes ur gyönyörű historiácskákat beszélnek el egymásnak. Haza
megyen „egy keresztelési kemény napi munka után“, a mint nevezi, s
mielőtt leülne whistező- és fogoly-madárral terhelt vacsoráló-asztala
mellé: előbb levelet ir pártfogójának. Kéjelegve gondol a bélpecsenyére,
egy üveg burgundira – egy szóval: az egész ember egy élvhajhász,
zabolátlan élődi, – kitörő hahoták közt és jólszámitó izléssel, bolondos
arczrángatással nyalja ura czipőit s a fénymáz épen ugy szája izére van,
mint a legfinomabb máslás az öreg Queensberry pinczéjéből. Rabelais és
Horatius szennyes kisújjának körmében van; kimondhatlanúl közönséges
ember, csoda-mód víg; szolgálatkész és jámbor – titokban, lágyszivü
gazficzkó, s nem fulánkos tányérnyaló. Jesse azt mondja, hogy ő
tiszteletessége, Long Acrei kápolnájában „tetszetős, férfias, meg
ékes-szóló előadása által nagy népszerűséget szerzett magának.“
Járványos volt-e a hitetlenség, a levegőben volt-e a romlottság? Ott
volt a fiatal király, élete a legpéldásabb, kegyessége kétségbevonhatlan
– és körülötte oly megvesztegetett udvar és társadalom, a milyet csak ez
az ország valaha látott! IV. György rosz erkölcsei III. György
fiatalságában termék meg gyümölcseiket, – hitem szerint ép úgy, mint
hogy e derék férfi példájának ismerete, mérséklete, frugális
egyszerűsége és istenfélő élete véghetlen sokat tett arra, hogy az
ország erkölcsei megjavuljanak s az egész nemzet megtisztuljon.
Selwyn levelezői közt Warner tiszteletes uram után a legérdekesebb
Carlisle gróf, ama szeretetreméltó nemesnek, Irland jelenlegi
alkirályának, nagyatyja. A nagyatya is ir alkirály volt, miután előbb a
királyi háztartás kincstárnoka lett volna, s ő volt az is, ki 1778-ban
legtöbbet értekezett, egyezkedett, alkudozott azon módok felett, hogyan
lehetne megszüntetni azon meghasonlást, mely ő felségének észak-amerikai
telepeit, gyarmatait, birtokait pártokra szakitá? Ő lordságának ez ügyre
vonatkozó kibocsátványait most is megolvashatod a „New-Yorki hivatalos
lap“-ban. Azután meg visszatért Angliába, miután a gyarmatokat csakugyan
nem tudta lecsöndesiteni. Hogy, hogy nem, a „New-Yorki hivatalos lap“
csakhamar azután meg is szünt.
Ez az okos, derék, jószivü, finom miveltségü Carlisle lord egyike volt
amaz előkelő angol lovagoknak, kiket majdnem egészen tönkre juttatott az
akkori felsőbb körök rémitő kicsapongásokkal és kéjelgésekkel teljes
élete. Borzasztó ama kor rakonczátlansága! Elharapózott ez a béke után
egész Európában; ott tánczolt, ott fogadott, ott játszott az minden
udvarban. Megtette mély bókjait Versaillesban, ott futtatta lovait a
sablonsi gyepen, Párishoz közel, hol az anglo-maniát teremté; elhozott
egy nagy csomó festményt és szobrot Rómából és Florenczből; tönkre tette
magát, e festmények és szobrok számára nagyszerü csarnokokat és
palotákat épitvén; összeszedte Európa minden dalszinházaiból az
énekesnőket és tánczosnőket, kikre a lord uramék ezereiket fecsérelték,
mig becsületes nőiket és becsületes gyermekeiket otthon hagyták, hogy
epekedjenek, a kastély meg a park üres, puszta fényessége közepett. Az
akkori előkelő londoni társaságon kivül volt ott még egy második, el nem
ismert világ is, mely kicsapongásiban határt nem ismert, mely az élvek
hajhászásában tombolt tova: tánczolt, játszott, ivott, dalolt. Az igazi,
elismert társasággal találkozott a nyilvános helyeken – Ranelaghben,
Vauxhallban, a redutokban, melyekről régi regény-iróink annyit tudnak
beszélni – s a divat valódi vezéreit fényüzésben, ragyogásban,
szépségben túlszárnyalá. Igy például, midőn a hires Gunning kisasszony,
mint Coventry asszony Párisba ment, remélve, hogy szépségét csak oly
tetszéssel fogadják, mint őt is, nővérét is egész Angliában: úgy esett,
hogy őt bizony megszalasztotta egy angol delhölgy, kit a párisiak még
elragadóbbnak tartottak. Mert hát egy bizonyos Pitt asszony a
szembenlevő páholyt vette ki a grófnééval, s annyival szebb volt ő
nagyságánál, hogy a földszint fölkiáltott: emez az igazi angol angyal, –
mire Coventry asszony mérgében abban a nyomban elhagyta Párist. A
szegény lélek ezután kevéssel meg is halt szárazbetegségben, mit
különben, a mint mondták, még siettetett a sok fehér meg piros festék, a
mivel szerencsétlen bájait toldozgatni szokta. (Mert – közbe legyen
mondva – az akkori előkelő nőnemü Európát, a valóhoz hűen, csak fehér
meg piros szinre festve képzelhetjük.) Az idvezült két lányt hagyott
hátra, kiket Selwyn György nagyon szeretett (a kis gyerekeknek
egyátalában erősen nagy barátja volt); ez a két kis leány eredeti
nagyzással van e levelekben leirva, a mint kis gyerek-szobájukban ülnek
s a szenvedélyes kis Fanni hölgy, ha nem kap jó kártyákat, az egész
játékot Mari hölgy szeme közé vágja; aztán meg összesugnak s
elhatározzák, hogyan fogadják majd mostoha anyjukat, kit atyjuk
bizonyosan nem sokára a házhoz hoz. Hanem aztán nagyon jól megfértek
mostoha anyjukkal, a ki maga is nagyon jó volt hozzájok; és aztán
felnőttek, és aztán férjhez mentek, és aztán szerencsésen el is váltak
mindketten – ezek a szegény kis teremtések! Szegény kifestett anya,
szegény társadalom, mely gyönyöreiben, szerelmeiben, vigalmaiban egyként
visszataszitó!
A mi pedig az amerikai biztos ő nagyságát illeti, róla bátran
beszélhetünk, mert – noha ménkő gyönge egy biztos volt a maga idejében;
noha jól leapasztotta vagyonát; noha egy ülőhelyében 100000 forintját
játszta el – „ötször annyit“, mondá ez a szerencsétlen ur, „mint azelőtt
valaha“; noha megesküdött, hogy soha többé kártyához nem nyúl, s mégis
csodálatos módon megint leült s még többet vesztett: mégis, mondom,
megbánta botlásait, kijózanult, s vált belőle egy tiszteletreméltó peer,
derék vidéki nemes, visszatért derék nejéhez és derék gyermekeihez,
kiket szivének jobb részéből mindig szeretett.
Huszonegy esztendős volt, midőn megházasodott. Ott találta magát egy
kicsapongó társaság közepett, s nagy vagyon birtokában, kényszeritve
volt, hogy fényt űzzön, kötelezve, hogy nagy ur s nagy semmittevő
legyen: a sok kisértetnek nem tudott ellentállani s meg is fizetett érte
a férfiui önvád keserü vezeklésével; egy részével bölcsen szembe nézett
– s a végén: legyőzte mindnyáját nemesen. A hű nőt s jó gyermekeit soha
el nem feledte – és ez mentette meg. „Igen örülök, hogy el nem jött ön
hozzám aznap reggel, midőn Londont elhagyám“, irja Selwynnek, amerikai
utjára hajóra szálltában; „csak annyit mondhatok: a válás e pillanatáig
soha sem tudtam, mi a bánat.“ Ott már nincs elválás, a hol ők most
vannak! A hiv nő s a gyöngéd, nagylelkü férfiu nemes nemzettséget
hagytak magok után: egy fiut, nevének és czimeinek örökösét, kit
mindenki szeret, a ki csak ismeri e nagylelkü, finom miveltségü, szelid,
barátságos, tiszta jellemü férfiut, – és oly lányokat, kik magas polczon
állanak, nagy neveket ékitenek, kik közül szépségéről is hires egy rész,
de mindnyája az arról, hogy életük szeplőtelen s igazi, kegyes női
erényekben gazdagok.
Egy másik levelezője Selwynnek gróf March, a későbbi Queensberry
herczeg, kinek élete egész a jelen századba nyúlik át, s kiről el lehet
mondani, hogy sem gróf sem herczeg, sem fiatal sem vén korában nem vált
a világ semmiféle társaságának nagy becsületére. Borzasztó az, a mit
erről a vén Queensberryről olvas az ember Selwynnél, Wraxalnél s az
akkori feljegyzésekben végig kisérheti őt az emberi természet
vizsgálója, a mint iszik, kártyázik s élete végeig cselszövősködik – s
megláthatja, hogy ez a ránczos, elnyomorékodott, fognélküli vén Don Juan
épen olyan istentelenül, megátalkodottan halt meg, mint a milyen
ifjuságának és szenvedélyének leghevesebb idejében volt. A Piccadilly
úton még ma is áll egy ház, melynek egyik jól ismert ablakánál szokott
az öreg Queensberry élte legvégeig üldögélni, naphosszant szemüvegezvén
az ott elhaladó nőket.
Sok derék tulajdonságának kellett ennek az aluszékony, tunya Selwyn
Györgynek lennie, s ezeket természetesen most javára kell neki
beszámitanunk.
„Az ön barátsága“, irja neki Carlisle, „annyira elüt minden egyébtől, a
mit csak e világi életben láttam, avagy tapasztaltam, hogy ha jóságának
példátlan próbáit elgondolom, álomnak tetszik az egész.“ „Legrégibb
ismerősömet s barátomat: Selwyn Györgyöt vesztettem el“, irja Walpole
Berry kisasszonynak, „igazán szerettem őt nem csak kifogyhatlan jó
humorjáért, hanem ezer más jó tulajdonságiért is.“ Én a magam részemről
örülök, hogy a tyuk és kalács, meg a sör e nagy tisztelőjének ezer jó
tulajdonsága lehetett, hogy barátságos, nagylelkü, szeretetteljes,
megbizható tudott lenni. „Hatkor kelek“, irja neki Carlisle Spaaból
(elődeink idejében az előkelő népek leglátogatottabb helye) – „ebédig
kártyázom, este tánczolok annyit, hogy aztán tizenegykor alig birom
magam az ágyig czipelni. Ez az élet lenne önnek való! önnek, a ki fölkél
kilenczkor, tizenkettőig lengyel-kutyázik slafrokban Ratonnel, akkor
Whiteékhoz témfereg, öt óra hosszant az asztalnál ül, vacsoráig
szúnyokál, s akkor, három pint sörrel a bendőjében, egy shillingért
három mértföldre viteti magát hordszékében két szegény ördöggel.“
Olykor-olykor a helyett hogy Whiteéknál szunditott volna, elment a mi
Selwyn barátunk az alsó-házba, s ott gyökkintgetett North gróf oldalán.
Több évig Gloucestert képviselte s neki magának is volt egy
választó-kerülete, Ludgershall, úgy, hogy mikor igen rest volt arra,
hogy Gloucesterért üljön, hát ült ezért. „A ludgershalli választások
számára kiadtam az utasitást Melbourn lordra és magamra nézve“ – irja a
miniszterelnöknek, kivel jó barátságban élt s ki az alvásban,
elmésségben és jámborságban semmit sem engedett György barátunknak.
Ha, midőn herczegek, udvaronczok, előkelő és hangadó férfiak életét
vizsgáljuk, szükségkép tunyának, kicsapongónak és bűnökben leledzőnek
rajzoljuk azt: méltányos elnézéssel is kell a gazdagok tévedései iránt
lennünk, meggondolván, hogy erősen nagy hihetőséggel mi magunk is tunyák
és kicsapongók lennénk, ha ellentétben az emberi természet élvhajhász
hajlamával, s a nagy jövedelem mindennapi kisérteteivel: rákényszeritve
nem lennénk a munkára. Ugyan mi más is lehetne egy nagy lord, kinek
pompás kastélya és parkja, s nagy jövedelme van, mint fényüző,
semmittevő? – Carlisle lord idéztem leveleiben van is elég méltán
panaszkodó hely, melyekben az ártatlan fiatal lord kikél a nagy
költekezés ellen, melyre rangja kényszeriti; ki a fény ellen, melyben
élnie kell; ki a semmittevés ellen, melyre mint Anglia peerje van
kötelezve. Bizony jobb is lett volna rá nézve, ha segéd lehetett volna
saját irótámlája mögött, vagy könyvvivő saját irodájában; ezerszer több
kilátása lehetett volna boldogságra, miveltségre, foglalkozásra,
kisértetek felől való biztonságra.