hanem emberek is voltak, a kik bennök lakjanak. Akkor sokkal
társaságosabbak voltunk és sokkal egyszerűbb mulatságokon tudtunk
mulatni. Minden városnak volt vására, minden falunak búcsuja. A régi
költők száz meg száz kedélyes dalt irtak nagy bot-viadalokról, május-fák
megmászásáról és szerecsen-tánczokról. A lányok, nagyon könnyü
öltözetben, versenyt (cziczét) futottak és a barátságos vidéki nemesek s
jámbor papok nem tartották szégyennek, hogy e játékoknál nézők legyenek.
Dob és sip hangjaira tánczoló medvék járták be a vidéket. Néhány jól
ismert dallamot zengett az egész ország évszázakon keresztül s úr és
szegény ez egyszerü zene mellett mulatott. Ha egy fiatal ur vigasságot
akart szerezni női ösmerősének, azonnal czigányok után küldött. Midőn
Fielding, a divat-uracs, a nagyon finom gentleman, még csak a szépet
tette azon hölgynek, kit később elvett: saját szállásán vendégelte meg
imádottját és ennek barátnőjét és pedig a vendéglőből hozatott
ételekkel, vacsora után pedig egy hegedűst hozattak hármuk számára.
Képzeljük el e hármat egy nagy, csertáblázott teremben – a Covent
Gardenen vagy Sohon[4] – két vagy három ezüst fali gyertyatartó fénye
mellett; az asztalon nehány fürt szőlő s egy palaczk florenczi bor; a
tisztességes hegedűs régimódi moll-hangú nótákat húz, mig a divat-uracs
egyik hölgyet a másik után hivogatja el, s nagy komolysággal tánczol
velök.
Az egészen nagy urak, fiatal nemesek nevelőik, sat. kiséretében
külföldre mentek, a „nagy körútra“; az otthon maradt gúnyirók
viczczelték ezek francziás és olaszos fogásaikat, miket az utazásból
hoztak magokkal, – de a nép nagyobb része soha sem hagyta el az
országot. A vidor falusi nemes, sokszor husz mértföldre sem volt
szülötte faluja határain túl, a melyik pedig elment: a fürdőket,
Harrogateet, vagy Scarborought, Bathet vagy Epsomot látogatta meg. A
régi levelek tele vannak e mulatóhelyek leirásával. Gay sokat beszél a
tunbridgei hegedűsekről; a hölgyekről, kik jóizü kis házi bálokat
rendeznek magok közt és az úrfiakról, kik, váltogatva, theával s zenével
mulattatják őket. Az egyik fiatal szépség ezek közül nem igen sokat
adott a theára. „Van itt egy fiatal hölgy“, mond Gay, „a ki szörnyű
válogatós. Elég fiatal lányt ismertem, ki, ha imádkozni talált, szép
fogatért, nagy czímért, jó férjért vagy sok imádóért könyörgött: de
ennek, pedig csak tizenhét éves és hozománya 300000 forint, vágyai
netovábbját egy kancsó jó sör képezi. Ha barátai termete és arczszine
tekintetéből le akarják e szokásról verni: azt feleli a legőszintébb
egyszerüséggel, hogy karcsu termete és finom arczszine elvesztése miatt
legfölebb a főkötőtől esik el, mig a sör neki szenvedélye.“
Minden kis városnak megvolt a maga társalgó-terme – régimódi komor
szobák, a milyeneket alászállott mezővárosok elhagyatott kongó
fogadóiban még most is láthat az ember, mert London, ez a nagy élődi,
mindenünnen magába szivja az életet. A törvénykezés szakában s egész
télen át az északi nemesség nagy része Yorkban lakott. Shrewsbury
ünnepélyeiről volt hires. Olvasom, hogy Newmarketban „nagy számu volt a
jó társaság egy csomó gazemberrel és zsebmetszővel egyetemben.“
Norwichben két társalgó volt, s a tagok alig fértek a nagy teremben,
szobákban és a csarnokban. Cheschireben (Károlina királyné egyik
udvarhölgye irja, ki Hampton Courtba s az ottani mulatságokra vágyik
vissza –) egy falusi lakba vetek egy pillantást s nagyon vidor egy
társaságot látnak szemeim: „A dolgozó szobában kilencz előtt gyülünk
össze, eszegetünk s bolondozunk, össze-vissza, tizenkettőig, s akkor
mindenki saját szobájába vonúl, hogy egy kicsit rendbe szedje magát,
mert biz’ azt öltözködésnek nem lehet nevezni. Délben aztán a nagy
harang gyűjt bennünket a nagy szobába, mely mindenféle különös
fegyverrel, mérgezett nyilakkal, hires emberek különböző viseltes
csizmáival és czipőivel és I. Károly király Edgehillben elvett
kengyeleivel van fölékesitve“, – itt ebédelnek, azután tánczolnak s
megint vacsorálnak.
A mi Bathet illeti, a kiről az irás csak szól, mind fürdeni és inni ment
oda. II. György és felesége, Frigyes herczeg és udvara, s a mult évszáz
minden csak valamennyire nevezetes embere, mind-mind látható volt ama
hires diszcsarnokban, hol Nash, a divat-uracs, elnökölt s képe a Newton
és Pope mellszobra között függött.
„E kép, e két szobor között,
Jó csipős gúny-beszéddel mondja:
Bölcseség, elme szűk dolog,
De annál bővebb a bolondja!“
Szerettem volna látni azt a bolondot. Csillogó, himes-hámos, máncsetlis,
burnót-szelenczés, piros sarkú, szemtelen egy bolond volt ez, ki nagyon
is jól tudta, hogy lehet az embernek tekintélyt szerezni magának. És
szerettem volna látni azt a csudálatos vén bolond Peterborought is, nagy
csizmáiban – úgy van, olyan vakmerő volt, hogy Bath sétányain csizmákban
jelent meg! – Szerettem volna látni kék szalagjait és rendjeleit, azt a
két fő káposztát a hóna alatt s azt a tyúkot kezében, melyeket oly
hosszú alkudozás után vett ebédjéhez. Chesterfield is sokat járt oda,
játszott százakban s mosolygott, podagrája daczára. És Wortley Mari is
ott volt, az ifjú, a szép; és ott Wortley Mari, a vén, a csúnya, a
kiállhatatlan. És elment Chudleigh kisasszony is, megmenekülve az egyik
férjtől, hogy a másik után leselkedjék. Walpole is sok napját töltötte
itt el; betegesen, ingerlékenyen, bolond, szenvelgő divatfi módjára,
ragyogó elmével, mély érzelmességgel s barátjaihoz gyöngéd, áldozatkész,
hű szivvel. S ha én, meg te akkor élünk vala, és végig ámolyogtunk volna
a Milsom utczán – egyszerre csak hirtelen lekaptuk volna kalapunkat,
midőn egy kisérteties, hosszú, vékony, sovány alak, flanellbe
bonyálgatva ott vitette volna el magát hordszékében, melynek ablakán egy
sápadt arcz tekint ki; a bozontos felporzott paróka alól nagy, égő
szemek meredtek volna felénk, rémitő homlokránczolás, rémitő sas-orr – s
mi halkal suttogtuk volna egymásnak: „Ez ő! Ez a nagy képviselő! Ez Mr.
Pitt!“ A mint tovább haladunk: a harangok elkezdenek csilingelni, s
találjuk Smollett Tobiást, mogorva barátunkat, karját a Quin Jakabéba, a
szinészébe öltve, ki azt is megmondja, hogy a harangok Bullok[5]
uramnak, egy tottenhami jeles baromtenyésztőnek szólanak, ki épen most
érkezett a gyógyforrás használatára. Tobiás pedig botjával megfenyegeti
Ringworm ezredes ajtaját – a kreol lovag épen szomszédjában lakik, s az
ezredes két szerecsenje a vadászkürt müvészetet tanulmányozza nagy
szorgalommal.
Ha meg akarjuk kisérteni, hogy a régi társadalmi Angliát állitsuk
képzeletünk elé: azt a vonást el ne feledjük, hogy jó csomó órát
kártyázik minden nap. Ez a szokás közülünk már majdnem egészen kiment
divatból, de ezelőtt ötven esztendővel általános volt s még azelőtt
ötven esztendővel uralmát majdnem az egész országra kiterjesztette. „A
kártyajáték annyira divatba jött“, irja Seymour, a „Court Gamester“[6]
szerzője, „hogy a ki a szokott játékokat egy társaságban nem tudná:
nagyon közönséges és egészen hasznavehetetlen embernek tartanák.“
Mindenütt csak kártya járta. Hogy valaki egy társaságban olvasson:
illetlen volt. „A könyvek nem a társalgó-szobákba valók“, mondák az
időtöltött nők. Ha pedig akadt valahol egy-egy könyv: szintugy
irigykedtek és haragudtak rájok az emberek. Herveynél megolvashatod,
hogy II. György dühös volt, ha csak könyvet is látott, s neje, bár
szerette az olvasást: csak titokban, zárt ajtók mögött olvashatott.
Hanem a kártya, az már az egész világnak menedéke volt az unalom elől.
Anglia királyai és királynéi minden este órákig elültek s játszodtak
pique és carreau ő felségeikkel. Az európai udvaroknál, azt hiszem, maig
megvan e szokás, nem a nyereség, hanem az időtöltés kedveért. Eldődeink
kivétel nélkül űzték. „Könyvek! az Isten is megáld, hagyj békét nekem a
könyvekkel!“ szokta Marlborough Sára néni mondani, „én más könyvet nem
ösmerek, csak a férfiakat és a kártyát.“ „A jó öreg Coverley Rogérius
uram minden emberének egy szál kolbászt s egy játék kártyát küld
karácsonyra“ – mondja a „Spectator“, a kegyes földesúr rajzát akarván
adni. Az egyik régi jó irónő, kinek levelei közt kutatgattam, igy kiált
föl: „Bizony, a kártya minket, asszonyokat, sok minden pletykázástól
mentett meg!“ – Az okos vén Johnson is sajnálta, hogy kártyázni meg nem
tanult, mert, úgymond: „sok hasznát látja az ember az életben, –
gyöngédséget kelt, s összébb fűzi a társaságot.“ Hume Dávid soha sem
feküdt le, mig a wistjét ki nem játszta. Walpole is egyik levelében
egészen fellelkesül a kártya iránt való háladatosságban. „Oltárt épitek
a makk filkónak“, kiált föl kedélyes uracsos modorában, „kedves Grafton
herczegnőm menekvésének emlékére!“ A herczegnő tudniillik Romában
kártyázott, holott egy bibornok hangversenyében kell vala lennie, hol a
padló leszakadt, s valamennyi szent kegyelmesség a pinczébe zuhant. Még
a puritán papok sem nézték görbe szemmel e szokást. „Nem hinném“, mondja
az egyik, „hogy a becsületes Luther Márton vétkezett volna, midőn ebéd
után egy pár óráig koczkázott, hogy lelkét a gondtalanságban
megnyugtassa s emésztését elősegítse.“ Az állam-egyház szolgái is mind
kártyáztak, elkezdve a püspökökön, le az utolsóig. A három szent király
napján az egész udvar pucz-gálában szokott kártyázni. „A mai három szent
király napján ő felsége, a walesi herczeg, és a térdszalag-, tüske- s
bath-rendek lovagjai, illető rendjeik díszöltönyében jelentek meg. Ő
felségeik, a walesi herczeg és a három idősb herczegnő – előttök
heroldok lépdelvén – a királyi kápolnába vonultak be. Manchester herczeg
az állam kardját vitte. A király és a herczeg az évi szokás szerint
aranyat, tömjént és mirhát áldoztak az oltárnál. Este aztán ő felségeik
a nemességgel a főkapus javára játsztak nagyban; azt mondják, hogy a
király hatszáz, a királyné háromszázhatvan, Amália herczegnő húsz,
Károlina herczegnő tiz, Grafton herczeg és Portmore gróf több ezer
aranyat nyertek.“
Vessünk még egy pillantást ugyanez emlékiratba 1731-ből, s lássuk, mivel
foglalkozott eldődeink egy más része.
„Cork, január 15-én. – Ma itéltek el valami Croneen Timit, St. Leger
uron és nején elkövetett rablógyilkosságaért; a büntetés im’ ez: két
perczre fölakasztják, akkor lecsapják fejét s testét négy felé
részelvén, négy keresztútra teszik ki. Croneen St. Leger urnál szolgált
s a gyilkósságot a szolgálóval egyetértve hajtotta véghez, kit máglyára
itéltek; ugy szintén a kertészszel is, de a kit később főbeütött, hogy
az ő osztályrészét is magának kaparíthassa meg.“
„Január 3-án. Egy irlandi nemes Staffordshireben a stonei országúton
meglőtt egy postalegényt, ki két nap mulva meg is halt. A nemest
elfogták.
„Norfolkban egy bungayi nemes istálójában egyik legény egy szegény
akasztott embert talált, s midőn levágta és segitség után szaladt: kését
ott hagyta. A szegény ember feleszmélve, elmetszte torkát a késsel s a
közellévő vizbe beleugrott; de akkorra már a segitség is megérkezett,
kihúzták még élve s úgy látjuk, hogy életben is marad.“
„Tekintetes Finch Tamás urat, gróf Nottingham testvérét, hágai követté
nevezték Chesterfield gróf helyébe, ki már vissza is indult.“
„Cowper Vilmos Esq. és tisztelendő Cowper János ur, ő felsége a királyné
rendes káplánja és Nagy-Berkhamstead rektora, Hertford grófságban
csőd-törvényszéki biztosi titkárokká neveztettek ki.“
„Tekintetes Creagh Károly és tekintetes – Macnamara urak már három
esztendeje esküdt ellenségek, minek következtében már több mint
ötvenszer marasztaltattak el békeháboritás bűnében, összejöttek együtt
Eynes urral, Gallowayből, egymásra sütötték pisztolyaikat s abban a
nyomban összerogytak mindhárman – békés szomszédaik nagy örömére, –
mondják az irlandi lapok.“
„A búza ára 26–28 shilling, az árpa köble 20-tól 22 shillingig; a három
száztóli papirok 92-ön állnak; a legfinomabb czukor süvegje 9¼ penny; a
thea-lepény fontja 12–14 shilling, a pekkóé 18 s a király-theáé 35
shilling.“
„Exonben nagy ünnepélyességgel ülték meg Courtney W. baronet úr fiának
születésnapját; a jelen volt vendégek száma meghaladta az ezeret. Egy
egész ökröt sütöttek meg; a népnek egy hordó bort s több átalag sört és
almabort ütöttek csapra. Az öreg Vilmos ur egyszersmind Powdram kastélyt
s egyik nagy jószágát is átadta immár teljeskoru fiának.“
„Két Charlesworth és Cox nevü ügyvédet, hamisitás sülvén ki rájok, a
királyi börze előtt szégyen-padra állitottak. A nép az elsővel igen
kegyetlenül bánt, de a másiknak jobban volt dolga, hat vagy hét
utczagyerek pártfogása alá vevén, kik fölmásztak a szégyenfára, hogy
megóvják védenczüket a söpredék bántalmazásitól.“
„Egy gyermek elszerencsétlenedett, beleesvén a vasrács hegyes rúdjaiba
egy lámpatartóról, hova azért kapaszkodott föl, hogy jobban láthassa a
szégyen-padra állitott Noedham anyót.“
„Lym Marit hamuvá égették a máglyán, mivel részes volt úrnője
meggyilkoltatásában.“
„A gyalogságnál szolgáló Russel Sándort a januári ülés-szak utszéli
fosztogatásért halálra itélte, kegyelem útján pedig deportáczióra; e
közben azonban egy jószágot örökölvén: minden büntetés alól
fölmentetett.“
„Russel János, gróf, Spencer Diána úrhölgygyel Marlborough-házban
megülte esküvőjét. Jelenlegi vagyona 300000 ft. készpénzben s
nagy-anyja, az özvegy Marlborough herczegnő halálával még 1000000 ft.
néz rája.“
„Márczius 1-jén, mint a királyné születésének évfordulóján, melylyel ő
felsége negyvenkilenczedik évébe lépett, a főnemesség egész fényben
jelent meg Szent Jakab palotájában. Ő felsége öltözéke pompás volt;
fátyla a legszebb himzésü muszlin volt, úgy szintén a walesi herczegné ő
királyi felségeé is. Azt mondják, hogy Portmore lord öltözéke volt a
legértékesebb, noha egy olasz gróf kabátján a gombokat huszonnégy
gyémánt helyettesité.“
A király születés-napján minden hű alattvaló új ruhában jelent meg.
Swift többször emliti e szokást; Walpole is mindig csak erről beszél,
gúnyolván ugyan e divatot, hanem azért mindig a legfinomabb kabátokat
hozatja magának Párisból ez alkalomra. Ha a király és királyné nem
voltak népszerüek: a díszteremben ugyan kevés új ruhát lehetett látni. A
„Jó hazafi“ czimü lap 3-ik számában (a lap szelleme a pretendens, a
scotok, francziák s a pápaság ellen volt irányozva) Fielding egy czikket
ir, felvévén, hogy a scotok és a pretendens elfoglalták Londont s őt
épen akasztani viszik, loyalitása miatt, – midőn már a kötél a nyakában,
igy szól: „ekkor kis lányom háló-szobámba nyit s végét szakítja
álmomnak, felnyitván szemeimet s jelentvén, hogy a szabó épen most hozta
haza gunyámat, ő felsége születés-napjára.“ A „Temple Beau“-ban[7] az
uracsok emlékeztetnek „a születés-napi bársony öltözetért járó 400
forintra“. Meg lehetünk győződve felőle, hogy Fielding Harry uram is
kikapta a maga emlékeztetését.
A nyilvános napok, tagadhatatlan, nagyon fényesek valának, de a zárt
udvari élet borzasztó unalmas kellett hogy legyen. „Nem akarom
kegyedet“, irja Herwey Sundon asszonynak, „Hampton Courti
foglalkozásaink részleteivel úntatni. Nincs az a száraz-malmi kabala,
mely egyformább, változatlanabb körben forgana, – úgy, hogy egy
naptárból – a hét napjai – s egy óráról – a nap órái mutatására – teljes
tudomást szerezhet magának az udvar határain belül előforduló minden
mozzanatról, a nélkül hogy emlékezetén kivül valami más segédeszközre
szorulna. Séta, hordszék, reggeli tisztelgés – ez van reggel. Este a
király kártyázik, vagy koczkázik, a királyné meg papucsot játszik[8],
hol persze szokás szerint a szegény Charlotte asszony huzza a kurtát,
mert a királyné fejkötőjét czibálja, a walesi herczegné pedig körmeit
kopogatja. Grafton herczeg rendesen beveszi álam-italát egy sorsjátéki
tábla képében, hogy aztán – állandó szokásához hiven – nyugodtan
alhassék Amália és Károlina herczegnők között. Grantham lord egyik
szobából a másikba ténfereg (a mint Dryden mondja) mint valamely gyakran
megjelenő szellem, de melynek szólania nem szabad; fel-felszítja magát,
mint az ember a tüzet szokta, nem valamely meghatározott czélból, hanem
csak épen hogy jobban pattogjon. Végre aztán föláll a király; a
játszmának vége van s mindenki megkapja elbocsáttatását. Ő felségeik
Charlotte asszonynál és Lifford lordnál vonják meg magokat; lord
Grantham Fraces asszonynál és Clark uramnál, – az egyik rész vacsorál, a
másik lefekszik – s igy lesz az estből és reggből egy nap.“
A király Hannovera iránti ragaszkodása száz esetlen tréfára adott okot
angol alattvalói közt, kik előtt a „Sauerkraut“ és a kolbász eleitől
fogva nevetség tárgyai voltak. Midőn a mostani herczegi férj[9] közibénk
jött: a nép örömmel fujta az utczán a dalokat, melyek mindenike
Németország csodamód ízetlen voltáról szólott. A hús-árusok orjási
kolbászokat aggattak kirakataikba, a mi a közhit szerint, úgy látszik, a
német fejedelmek mindennapi ételük és gyönyörűségük. Emlékszem a Lipót
herczeg és Charlotte herczegasszony házasságakori gúnyképekre. A
vőlegény tiszta-csupa rongy volt. III. György feleségét is német koldus
herczegasszonynak hivta a nép, mert tudni kell, hogy brit felfogás
szerint minden herczeg koldus, kivéve a brit herczegeket. György király
vissza is fizetett nekünk. Ő meg azt hitte, hogy Németországon kivül nem
tudják sehol: mi az illem. Marlborough Sára egyszer épen akkor ment a
herczegasszony látogatására, midőn a királyné ő felsége épen egyik
orditozó gyermekét lasnyakolta. „Hja!“ mondá a végrehajtásnál épen
jelenlevő György, „azért nem tudják Angliában mi az illendőség, mert nem
nevelnek benneteket gyermekségtöken kezdve jól.“ Erősen is állott
mellette, hogy nincs az az angol szakács, ki jól meg tudja a sültet
sütni, sem angol kocsis, a ki jól hajtson – egy szóval kétségbe vonta
nemességünk, lovaink és marha-pecsenyénk jeles voltát!
Mig szeretett Hannoverájától távol volt: ott minden azon mód maradt,
mint jelenlétében volt. Csak úgy 800 ló állott az istálóban, a
kamarások, udvarmesterek és lovászmesterek egész készlete csak úgy
megmaradt; minden szombaton megtartották az udvari estélyt, hol az egész
hannoveri nemesség megjelent s oly czeremoniát vitt véghez, hogy
rendkivül szépnek és meghatónak kell azt itélnem. A társalgó-teremben
ugyanis egy nagy karosszék állott s benne a király – arczképe. A
nemesség előjárult s mélyen meghajtotta magát a karszék és a kép előtt,
melyet Nabukodonozor király állitott oda; mindenki csak suttogva mert e
felséges kép előtt beszélni, épen ugy, mint akkor tettek volna, ha a
királyi választó maga is ott lett volna.
Mindegyre csak vissza-vissza ment Hannoverába. 1729-ben két egész
esztendőre ment át, mig Angliában Károlina uralkodott helyette, – a
nélkül, hogy angol alattvalói csak legkisebbet is érezték volna hiányát.
Harminczötben, meg harminczhatban ismét, – és 1740 s 1755 közt nem
kevesebbszer mint nyolczszor látogatta meg a kontinenst, de e
mulatsággal aztán a hét esztendős háború kitörtével föl kelle hagynia.
Itt is mindig csak egy húron pendült a mulatság. „Életünk olyan
egyforma, mint a szerzeteseké“, mondja egy udvaroncz, kit Vehse idéz.
„Minden reggel tizenegykor s minden este hatkor, a legnagyobb hőségben
kocsizunk Herrenhausenbe, végig az orjási hársfa-soron, kétszer lepetvén
el napjában vastag porral kabátainkat és kocsiinkat. A király
társaságában soha a legkisebb változás sem fordul elő. Az ebédnél s a
kártya-asztalnál mindig ugyanazon arczokat látja s játék végével mindig
egyként szobájába vonúl. Minden héten kétszer franczia szinészek
játszanak, a többi napokon pedig a csarnokban van szinház. Ilyen módon –
ha a király mindig Hannoverában mulatna – tiz esztendőre is meg lehetne
napi rendjét állapitni minden lépésének s minden dolgát, ebédjét,
mulatságait előre meg lehetne határozni.“
A vén pogány megtartotta nejének tett igéretét. Yarmouth asszony folyton
nagy kegyben részesült, s a hannoveri társaság a legmélyebb tisztelettel
viseltetett irányában – habár Angliában, midőn közénk jött, egy kis
elhanyagoltatást is kelle szenvednie. 1740-ben a király két lánya ment
férjestől Hannoverába, a felséges atya látogatására; Hessen-Casseli
Mária és Anna, az orániai herczegnő (ez utóbbiról, férjéről és
lakodalmáról Walpole és Hervey mulatságos rajzokat hagytak az utókor
számára). E látogatás nagyon fényessé tette a hannoveri udvart. A király
magas vendégei tiszteletére egy csomó ünnepélyt adott; a többek közt egy
nagyszerű álarczos bált, a herrenhauseni zöld szinházban – már t. i. a
kertszinházban, hol a szinfalakat a hárs- és puszpángfák, a szőnyegeket
pedig a pázsit helyettesíték, – hol a Platenek tánczoltak György és
atyja, a néhai szultán előtt. A szinpad és a kert nagy része színes
lámpákkal volt kivilágitva. Majdnem az egész udvar fehér dominókban
jelent meg – „épen“, mondja e jelenet leirója, „épen, mint az eliziumi
mezők szellemei. Estére kelve, három nagy asztalon teritettek vacsorára
a csarnokban, s a király igen jókedvü volt. Vacsora után megint tánczra
kerekedtek, s reggel öt óra volt, mire – teljes napfényen – Hannoverbe
haza tértem. Néhány nap mulva megint nagy mulatságunk volt a hannoveri
dal-szinházban. A király töröknek volt öltözve; turbánján nagyszerű
gyémánt forgó-csillagok; Yarmouth asszony volt a szultana, de a legszebb
mindnyája közt a hesseni herczegnő volt.“ Mig tehát a szegény Károlina
sirjában nyugszik, ime, a derék kis Györgyike piros képével, fehér
szemöldeivel, meredt szemeivel, hatvan éves lábaival, Madame Walmodennel
kézenfogva, rugja a port s töröknek öltözve szökdincsel! Még husz egész
esztendeig adta ez a vén kis Bajazet a törököt, mig el nem jött a guta,
mely kiszoritotta a levegőt az öreg ember torkából, miután ez meghagyta,
hogy, épen mint az előrement szegény Károlina koporsójából: az övéből is
vegyék ki az egyik oldalfalat, hogy bűnös, vén csontjai és hamvai
elegyedhessenek össze ama hű lélek maradványival. Oh te herrenhauseni
pezserkedő kakaspulyka! Oh te semmirekellő kis Mahomed! miféle török
paradicsomban vagy te most s hol vannak kifestett huriid? Yarmouth
asszony tehát szultanának volt öltözve, s ő felsége a török ruhában s
gyémánt forgójával igen jókedvü volt, ugy-e? Barátim! épen úgy atyáitok
királya volt, mint az enyimé – jertek, ejtsünk egy tisztelet-könyűt
sirjára!
Azt mondá nejéről, hogy soh’ sem látott nőt, ki méltó lett volna, hogy
saruja szíját is megoldja. Gyakran ott ült órákig arczképe előtt egyedül
és sirt – midőn aztán fölszikkadtak könyűi: átment Walmoden asszonyhoz
és elbeszélgetett róla. Egyszer aztán máskép esett. 1760-ban, október
25-én – életének hetvenhetedik s uralkodásának harmincznegyedik évébén –
apródja királyi csokoládéját vitte szobájába, s ime! a legkeresztyénebb
és legkegyelmesebb király ő felsége ott feküdt a padozaton, meghalva.
Elmentek, hogy híják Walmoden asszonyt, – hanem Walmoden asszony sem
tudta fölkelteni. Ő felkent felsége immár csak élettelen hulla volt. A
király meghalt; éljen a király! A költők és papok azonban természetesen
illendőképen elsiratták a boldogultat. Itt van néhány sor abból a
mesterkéletlen versből, melyben az Isten egyik angol szolgája
megkönyezte az elköltözött nagy hőst, s a melyet magad is megsirathatsz,
avagy kikaczaghatsz, a mint épen kedved tartja:
A megtört küszködők lábánál fekszenek,
Még ott is osztva, hogy ki köztük leghivebb?
És minden egyaránt, ki látja magzatát:
Apát, fényt, hírnevet megifiúlva lát.
S az anya gondjai az ifjú György szivét
A szép és jó iránt is gondossá tevék;
És fénylő ősei fénylő erényeit
Fénylőbb erényei homályossá teszik;
Már több áldása nincs e földnek, ide lenn:
Az üdv méltó foka már neki csak a – menny!
Ha jó lett volna, ha igaz lett volna, ha életében tiszta lett volna, ha
a tanácsban bölcs lett volna: avagy mondhatott volna-e többet ez a poéta
róla? És egy pap, az Istennek szolgája volt az, ki eljött és könyeket
ejtett a sirra, melyen Walmoden asszony ült s kérte az ég kegyelmét az
alatta szunyadó szegény öreg ember számára.