Bayreuth őrgrófnőjének emlékiratait, s tudni fogja azt is, hogy milyen
egy udvar volt a berlini, hol II. György unokavérei uralkodtak. Nagy
Fridrik apja elpáholta fiait, lányait, minisztereit; egész Europából
összefogdosta a szálas embereket, hogy granátos csákó alá bujtassa;
ünnepélyeit, diszmeneteit, bor- és pipakonczertjeit leirták elegen; Wild
Jonathán, a nyelv, az élv, a modor e nagy mestere: alig finomabb e német
uralkodónál. XV. Lajosról is, életéről, uralkodásáról, viselt dolgairól
ezer meg ezer franczia emlékirat beszél. A mi II. Györgyünk legalább nem
volt rosszabb király szomszédjainál. A többi uralkodókkal ő is igénybe
vette ama királyi előjogot, mely a jogszerü cselekvés alól menti fel
őket. Nekünk, angoloknak, ugy tetszék, hogy egyéb sem volt, mint egy
unalmas, kis, földönjáró izlésü emberke; de Hervey azt mondja, hogy ez
az epés fejdelem nagy érzelgő volt és, hogy – csodás mennyiségben irt –
leveleit veszedelmes, behálózó erő jellemzi. Érzelgését németjei és
királynéja számára tartogathatta, – de velünk, angolokkal, meg sem
kisérlette soha, hogy bizalmasan legyen. Vádolták a fösvénységgel is –
pedig sem nem költött, sem nem hagyott sok pénzt hátra. Nem szerette a
szép müvészeteket, de nem is adta a meczenáskodást. A vallás dolgában
sem volt nagyobb képmutató, mint atyja. Az embereket nagyon törpe mérték
alá állitotta – de olyan emberekkel szemben, a milyenek körülötte
voltak: csalódott-e itéletében? A hazugságot és hizelgést nyomban
felismerte – s kiséretét szükségkép hazugok és hizelgők képezék. Ha
könnyebben rá lehetett volna szedni: szeretetreméltóbb is lett volna.
Szomoru tapasztalás tette őt czinikussá! Nem szolgált szerencséjére,
hogy éleslátásu volt, midőn csak önzést és hizelgést láthatott maga
körül. Ugyan mit mondhatott volna neki Walpole alsó- és felső-házáról
egyebet, mint hogy mind megvásárolhatók? És az egyháziak és az
udvaronczok hozhattak-e neki más hírt? Férfival, nővel egyként durva,
kétkedő módjával bánván: természetes, hogy a végén kétkedék férfiúi meg
női becsületben, hazafiságban, vallásban. „Vad, de ugy vív, mint
férfihoz illik!“ mondá I. György, a hallgatag, fiáról és utódjáról, s
hogy bátorsága volt II. Györgynek: annyi bizonyos. Még választó-herczeg
korában megmutatta atyja hadilletékének élén, Jenő és Marlborough
parancsnoksága alatt, hogy jó és vitéz katona, sőt Oudenardenál
különösen is kitüntette magát, – ellenben, az angol trón másik
igénylője, édes kevés dicsőséget vívott ki magának. Jakab vitézségét
különben eleitől óta kétségbe vonták; sem akkor, Flandriában, sem
később, ősi királyságában, Skotiában, nem sok határozottságot tanusitott
a szerencsétlen pretendens, – míg túlfelől: tagadhatlan, hogy az ügyes,
kis György eleget, – és pedig tűzzel, kitartással párosulva, s ugy
küzdött, mint egy trójai. Kihívta ő poroszországi vérét is, kardra,
pisztolyra, – és meg kell vallanom, hogy – a regény-irók érdekében –
sajnálom, hogy a derék párbajból nem lett semmi. A két uralkodó gyűlölte
ugyan egymást teljes szivéből, segédeik is voltak, a párbaj helye is meg
volt határozva, s magát a vívást csak amaz ismételt figyelmeztetések
által lehetett meggátolni, hogy egész Europa kaczajának teszik ki
magukat mindketten, ha szándékukat végre is hajtják.
Ahol csak a mi Györgyikénk a csatatéren megfordult, annyi bizonyos, hogy
csak ugy megállta a sarat, mint akárki fia. Dettingtonnál elkapta a
lova, s csak alig-alig lehetett megkerítni, hogy az ellen sorai közé ne
ragadja. A király pedig, a nekibőszült lóról leszállva, egész tűzzel
kiáltá: „na már most tudom, nem futok el!“ s gyalogsága élére állva
kardott rántott, s az egész franczia tábort megfenyegetve vele, tört
angol nyelven ugyan, de a legnagyobb vitézséggel és hévvel tüzelte
sergét a szembenállók ellen. Hétszáznegyvenötben, midőn a pretendens már
Derbynél volt, s már sokan kezdtek sápadozni: a király egy perczig sem
veszté el lélekjelenlétét – nem ő! „Eh, ne beszéljetek nekem bolondot!“
mondá egész nyugodtan, a mint egy maga-szőrü kis vitéz herczeghez
illett, s egy pillanatig sem szállott az inába bátorsága, s nem hagyta
magát megzavartatni sem dolgaiban, sem mulatságaiban, sem útazásiban. A
nyilvános ünnepélyeken mindig az oudenardei hires napon viselt kalapban
és kabátban jelent meg – és a nép kaczagta a sajátságos, régi viseletet,
de jóízüen, mert a vitézség soh’ sem megy ki divatból.
A magány-életben atyja méltó utódja volt a herczeg. E tekintetben már
annyit hallottunk I. György erkölcseiről, hogy semmi szükség, a fiu
német haremének leirásába fognunk. 1705-ben egy szépségéről,
ügyességéről, miveltségéről és szelid kedélyéről hires herczeg-asszonyt
vett el – a leghivebb és leggyöngédebb nőt, kivel csak valaha herczeget
megáldott az ég, ki szerette őt és hive volt, s kit ő is szeretett, bár
darabos modorában, de utolsó lehelletéig. Meg kell említenünk Anspachi
Károlina dicséretére, hogy abban az időben, midőn a német fejedelmek nem
törődtek többet vallásuk változtatásával, mint ti fövegetek
kicserélésével, a protestantismust nem hagyta el másik hitért, noha egy
főherczeg – ki később császár lett – vőlegényeül ajánlkozott. Berlini
protestans rokonai dühösek is voltak ellenzéki szelleméért, – mert ők
voltak megtéritésének kisértői – (igazán tréfás dolog, ha meggondolja az
ember, hogy nagy Fridriket, a kinek egyátalán semmi vallása sem volt,
Angliában jó ideig a protestantismus hősének tartották) – s ezek a jó
protestansok a szegény Károlinára bizonyos Pater Urbánt uszitottak, egy
nagyon tapasztalt jézsuitát s hirhedett lélek-fogdosót. De ő
megszalasztotta a jézsuitát, visszautasitotta VI. Károlyt, s hozzá ment
a hannoveri kis választóherczeghez, kit aztán szerelemmel, a legnagyobb
önfeláldozással, finom gyöngédséggel, édes hízelgéssel s őszinte
megadással kényeztetett egész a koporsó bezártáig.
Midőn I. György először ment Hannoverba látogatóba, távollétének
tartamára fiát nevezték ki személyesének. De ezt a tisztességet nem is
bizták többet soha ő walesi herczegségére, mert közvetlen rá
meghasonlott az apa és fiu. Mert második fia kereszteltetésekor királyi
versenygés támadt, s a herczeg, Newcastle herczegének orra alatt
hadonázva öklével, gazembernek czimezte, s kiszállt atyjával szemben. El
is kellett aztán mind neki, mind nejének Sz.-Jakab palotáját hagyniok, s
a család királyi fejének parancsára herczegi gyermekeiket is elvették
tőlük. Az atya és anya kesergve sirtak, midőn kicsinyeiktől megváltak. A
kis apróságok, száz csók kiséretében, nehány szem cseresnyét küldtek
papának, mamának s a szülők könyeikkel áztaták a gyümölcsöt – de
harminczöt év multán már nem voltak könyeik, midőn Frigyes herczeg
meghalt – Frigyes herczeg, idősb fiok, örökösük – ellenségük.
A király menyét csak úgy hivta, hogy „cette diablesse madame la
princesse“, – s ez utóbbi látogatóinak meg volt tiltva, hogy a király
színe előtt megjelenjenek, s midőn ő királyi felsége Bathba ment, az
udvaronczok oda mentek utána, s a Londonban eltiltott hódolatot
Somersetshireben nyilvániták ki.
A „cette diablesse madame la princesse“ kifejezés a királyi após
haragjának egyik okát megmagyarázza. Menyem-asszony igazán eszes egy
fehérnép volt, nagy hajlama volt az éles gúnyolodásra, s szurós
nyelvével szerette nevetségessé tenni a megrottyant szultánt és ránczos
háremét, s piszkolodó leveleket irt róla haza, a család minden tagjának.
Ily módon száműzve a király közeléből, a herczeg és herczegasszonyt
Leicester Fieldsen üté föl sátrát, „hol“, mondja Walpole, „a következő
uralkodási felvonás legtöbbet igérő tagjai s a legszebb és legkedvesebb
fiatal nők képezék udvarunkat.“ Leicester Fieldsen kivűl még Richmondban
is volt lakásuk, amaz idők legmulatságosabb társaságaitól látogatva. Oda
jártak a Herveyk, Chesterfieldek s a twickenhami kis Pope uram s vele
néha a Sz. Patrick egyházi korhel esperes (Dr. Swift) és egy egész sereg
fiatal nő, kiknek csinos arczaik mosolygva néznek ránk a történelem
könyvéből. Megfordult ott Lepell, a balladák eldallásának mestere; meg a
kihivó, gyönyörü Bellenden Mari, ki a walesi herczeg szépettevő
bókjairól hallani sem akart, hanem – összefonva karjait szép mellén –
megmondta ő királyi felségének, hogy csak hordja el magát, s aranytelt
erszényét a szeme közé dobván, utána kiáltott, hogy jóllakott már vele,
hogy mindig csak előtte számlálgatja pénzét. Bizony nem igen magasra
ágaskodó fejedelem volt ez az Augustus. Walpole beszéli, hogy a királyi
kártya-asztalnál, a játszi herczeg-asszonyok egy este Deloraine asszony
alól kikapták a széket, – ez pedig, kölcsönben, a királyét húzta ki
alóla, úgy hogy ő felsége hanyatt vágta magát a szőnyegen. Akármily
állásban – jobban mondva fekvésben – lássuk is ezt a György királyt: így
vagy úgy, mindig van valami nevetséges rajta; még Dettingennél is, hol
pedig oly vitézül küzdött, még ott is figura figurája van – a mint, az
angolt törve, kiabál, kardjával hadonász, mint egy vívó-mester. Az
akkori gúnyképek közt a „Cullodeni hős“ czimü jól meg is czirógatja
György fiát. –
De már elég volt Walpoleból, Györgyre vonatkozólag, ennyi idézet –
annyival is inkább, mivel e kedves kötetek mindenki kezén forognak, ki a
mult évszáz pletykáit szereti. Igazán nem lehet semmi mulatságosabb,
mint Horace levelei; mintha mindeniken hegedűk szólanának végig,
viasz-gyertyák, szép ruhák, jó viczczek, gazdag ezüstnemü s pompás
fogatok csillognak-villognak bennök – soha ragyogóbb, vigabb, hahotázóbb
sokadalom, mint a melyen ő vezet át bennünket. Hervey, az utána
következő tekintély, már setétebb szinben látja a világot, őt mintha a
félelmesség szelleme lengné körül. Nehány éve, hogy örökösei az
ickworthi leveles-láda födelét felnyitották; mintha Pompeji nyilt volna
meg az ember előtt! mintha kiásták volna az egész mult évszázat:
templomaival és játékaival, kocsiival, nyilvános helyeivel,
bordélyházaival. Midőn a halottak e városán végigsétáltam, végig e
borzasztó önző koron, ez istentelen cselszövényeken és tivornyákon, e
szemtelen, sovár, küzködő, kikendőzött, hazudozó, tányérnyaló –
tömegeken: ugy szerettem volna egy párt találni köztük, kikre jó szemmel
nézhessek. Fölkerestem e kor történelmében jártas barátaimat, s szólék:
„Mutassatok nekem vagy egy derekat ez udvarnál; keressetek ez önző
udvaronczok, e kicsapongó, vigadó tömeg közt bár egyet, kit
szerethessek, tisztelhessek.“ Ott van II. György, az a páváskodó kis
szultán; ott van az a puposhátu, ijesztő Chesterfield lord, s ott van
Hervey János, gyilkoló mosolyával s kisérteties festett pofájával –
gyűlölöm őket! Vagy ott van Hoadly, egyik püspökségtől a másikig
görnyedezve, – tul meg a twickenhami kis Pope uram lépdel barátjával, az
ír esperessel, uj reverendájában, szintén bókolva, de bozontos szemöldei
alatt a méreg sugári fénylenek s mosolya mögött a gúny és gyűlölet
reszket. És már: lehet ezeket szeretni? Pope-ot szeretném: legalább
szellemét, gúnyját, nagyságát, értelmességét lehetne szeretni – csak ne
lennék a felől is bizonyos, hogy mihelyt azt hiszi, hogy valamiben
elejébe tettek, vagy hogy gúnyosan tekintettem rá: azonnal megfordul és
leszúr. És lehet-e bizni a királynéban? Nem a mi rendünkből való ő, – a
királyokat és királynőket már helyzetük egyedülállókká teszi. E
kifürkészhetlen asszonynak volt egy kifürkészhetlen vonzalma, s ez
egyhez aztán hű is, minden gyötretés, mellőzés, kín és idő daczára.
Férje kivételével valóban nem gondol semmi teremtett lénynyel.
Gyermekeihez elég jó, sőt talán elég gyöngéd is, – de azért darabokra
szedné őket, ha tudná, hogy férje kedvét megnyerné általa. Egész
környezetével a legnagyobb barátsággal, jóakarattal és természetességgel
bánt, – de ha a jó barátok meghaltak, a lányok férjhez mentek: az utánok
következőkhez csak oly barátságos, csak oly jóakaratú. Ha a király
kivánja: rámosolyog, ha még oly bús lenne is; sétál vele, ha még oly
fáradt is, s vastag tréfáin jóizüen nevet, ha még oly metsző is testi
lelki kínja. Valóságos csuda, a mit Károlinának férje iránti odaadásáról
olvashatni. Miféle bűbája lehetett ennek a kis embernek? Mik lehettek
azokban a csodálatos, harmincz lap hosszú levelekben, melyeket – ha nem
volt otthon: nejének, s ha feleségénél Londonban volt: hannoverai
hölgyeinek irt? Mért választotta Károlina, Németország legbájosabb és
miveltebb herczegnője ezt a kis piros-pozsgás, meredt szemü
herczegecskét, egy császár kezét utasítván vissza? Miért szerette őt
annyira utolsó órájaig? – mert iránta való szeretetből pusztitotta el
önmagát, mert, noha podagrája volt, hideg vizben áztatta meg lábait,
csak hogy sétálni mehessen vele. A halál fátylával szemén, elviselhetlen
kínoktól gyötörtetve – még akkor is tudott férjéhez, urához egy halvány
mosolyt, egy gyöngéd szót intézni. Olvastátok-e halálos ágya csodálatos
történetét? Hogyan kérte a haldokló férjét, hogy házasodjék meg ismét, s
hogy böffentette vissza feleletét az öreg király: „Non, non, j’aurai de
maîtresses.“ Ennél kisértetiesebb bohózat aligha volt valaha. Én is
tanuja vagyok e bámulatos jelenetnek, – én is ott állok ama borzasztó
ágy szélénél, bámulva az isteni gondviselés különös útait, melyeken
elrendezé teremtményei számára az életet, szeretetet, jutalmat,
eredményt, szenvedélyt, cselekvést és halált – és csak kaczagni tudok –
itt, a halál jelenlétében, szivem mély búsulásában. Lord Hervey sokat
emlegetett passusában, melyben a királyné halálos ágyát irja le, a
részletek groteszk borzalma felülmúl minden szatirát, – a jelenet
ijesztő gúnyja megdöbbentőbb Swift legfeketébb lapjainál, vagy Fielding
legmerészebb ironiájánál. E jelenet feljegyzőjének alakját valami ördögi
veszi körűl, s valóban félek, hogy ama borzasztó versek, melyeket Pope
majdnem sátáni gonoszságának egyik rohamában irt Herveyre, nem hazudnak.
Elijedek, a mint visszatekintve a multba, úgy tetszik, hogy amaz
ijesztőn szép arczot látják szemeim, a mint rágondolok a halálos ágyán
vonagló királynéra, ki fölkiált: „Imádkozz, imádkozz!“ – és a mellette
álló királyi vén bűnösre, ki őrült fájdalommal csókdossa halott ajkait,
s avval ott hagyja, hogy még többet vétkezzék; – és az udvari lelkészek
csoportjára, és az érsekre – a mint a haldokló visszautasitja imáikat,
de a kik az illem kedveért kénytelenek a nép aggódó tudakozásira
mindenféle kibuvó ajtókat felnyitogatni s erősítgetni, hogy ő felsége ez
élettől „istenes lelki állapotban“ vált meg. Milyen élet! Milyen
czélokra szentelve! Hiuságok hiusága! Egészen más szószékbe való tárgy
ez, mint a felolvasóéba. Szószékbe? Azt hiszem, hogy az a szerep, melyet
a szószékek a királyok halálánál játszanak: a legkevésbbé épületes
czeremonia. A hazug dicsériádák, a kellemetlen igazságok átcsillámlása,
az utálatos hizelgések, a tettetett bánat, a csúszó-mászó hamis-szólás –
mindezt az ég nevében szórják szét állam-egyházunkban, s mind e
gyászdalokat emlékezetet meghaladó idők óta zengedeztetik a jó, rosz,
bűnös, kicsapongó királyok és királynék ravatala fölött. Az állam-papnak
le kell darálni a közhelyeit, ki kell tennie közszemlére szónoki
gyászrojtozatainak egész készletét. Halott avagy élő legyen az a király:
a lelkész hizelegni kénytelen – éltében kegyes voltát hirdeti, ha pedig
„indíttatva érzi magát ő felsége“, hogy meghaljon: „legvallásosabb és
legkegyelmesebb királyunk“ gyász-istenitiszteletét kell végeznie.
Olvasom, hogy lady Yarmouth – legvallásosabb és legkegyelmesebb
királyunk kegyencze – ötvenezer forinton adott el egy püspökséget
egyházunk egyik férfiának. (Fogadott vele 50,000 forintba, hogy nem
nevezik ki püspöknek; a nagytiszteletü ur vesztett – és fizetett.) Vajon
ez volt az egyedüli főtisztelendő ur e korban, kit ily kéz vezetett a
fölkenetésre? Ha bepillantok Szent Jakab palotájába, II. György
idejében, egy egész sereg reverendát látok, az udvarhölgyek hátsó
lépcsőjénél tolongva, – kövér erszények csúsznak lopva ölükbe, – és az a
bűnös vén király ásitva hallgatja udvari kápolnájában a mennyezet alatt,
a neki papoló káplánt! S miről szól a prédikáczió? – igazságosságról és
itélettételről! S míg a káplán papol, a király németül fecseg, majdnem
oly hangosan, mint a szónok; oly hangosan, hogy a lelkész – (lehet, hogy
épen bizonyos Dr. Young, az, a ki „Young éjszakái“-t irá s a csillagok
ragyogásáról, az égnek dicsőségéről s e világ teljes hivságáról
elmélkedett) – a bizony: sirva fakad katedrájában, mivel – a hitnek
védője és a püspökségek osztogatója nem akar ráhallgatni! Valóban nem
csoda, hogy e közönyösség és romlottság közepette az egyháziak is
romlottak és közönyösek. Valóban nem csoda, hogy a kétkedők szaporodnak
és az erkölcsök megvesztegettetnek, a mennyire csak egy ilyen király
befolyásától függenek. Valóban nem csoda, hogy Whitefield feljajdult a
pusztaság közepett, hogy Wesley odahagyta a megfertőztetett templomot s
a hegynek oldalára vonult prédikálni. Tisztelettel nézek amaz idők e
férfiaira. Melyik a magasztosabb látvány: a jó Wesley János-e, körülvéve
napszámos gyülekezetétől, a bánya szádánál, – vagy pedig a királyné
káplánjai, a mint az előszobában a nagy Vénus képe alatt reggeli
imájokat mormolják, mig a szomszéd szoba ajtaja nyitva van, s ott benn a
királyné öltözködik, botránytörténeteket beszélve lord Herveynek, vagy
viczczelkedve lady Suffolkra, ki úrnője lábainál térdel a mosdótállal?
Mondom, meg vagyok ijedve, midőn e társaságon végigtekintek, s látom ezt
a királyt, ezeket az udvaronczokat, ezeket az államférfiakat, ezeket a
püspököket – ezt az arczátlan, magamutató könnyelmüséget és bűnt. Melyik
ennél az udvarnál a becsületes ember? Melyik a tiszta lélek, kit
szeretnünk lehetne? Ez az illatszeres levegő megfojtja az embert! A mi
mai udvarunknál is van még kelendőben néhány özönviz előtti badarság s
ízetlen czeremonia, melyeket kikaczagok, – de, mint igazi angol, ha
összehasonlitom a multtal: ne ösmerjem-e el a jelen nagy változását? Ha
Sz. Jakab palotájának úrnője ma elmegy mellettem: üdvözlöm a bölcs,
mérsékelt, példás életü uralkodónőt, a jó anyát, a jó nőt, a mívelt
hölgyet, a müvészetek fölvilágosodott pártfogóját, a nép diadalmiban és
bánatiban gyöngéden résztvevőt.
György és Károlina egész udvarában egyedül csak Suffolk asszonyt látom,
ki megérdemli, hogy az ember szóba álljon vele. Még a nőgyűlölő Croker
is, levelei kiadója, szereti őt, s ama tisztelettel viseltetik
irányában, melyet gyöngéd leereszkedése, úgy látszik, minden férfi és
néhány nő szivében is fölkeltett, a ki csak közelébe jutott. Sok finom
vonást jegyeztem föl, melyek jellemének bájáról tesznek tanuságot.
(Megjegyzem, hogy nem azért említem meg, hogy bájos, hanem mivel
jellemző.) Levelei a gyönyörűségig józanok. Egyikben, Mr. Gaynek,
Tunbridgebe czimezve, – a mint tudjuk, ez az úr szegény, kegyvesztett
poéta volt, – így szól: „Jelen lakozásának helye ugyancsak megtöltötte
fejét doktorokkal és gyógymódokkal; de – szavamra mondom – hej sok úri
dáma ment már oda vizet inni, a nélkül, hogy a kis körme is fájt volna –
és, hej sok úri ember panaszkodott szíve elvesztén, a ki pedig el nem
veszté. Ohajtom, hogy kegyed se veszítse el a magáét, mert nem igen
örülnék a szívtelen barátnak, már pedig nagyon szeretném hogy kegyedet
barátaim közé számíthassam.“
Midőn Peterborough lord hetven éves volt, a fékezhetlen ifjoncz nehány
lángoló szerelmes, jobban mondva udvarló levelet irt Howard asszonynak.
Csodálatos maradványai e levelek ama kor kelendő regényeskedő modorú
széptevésének. Nem szenvedély az, nem is szerelem, hanem udvarlás; a
komolyság és szinészkedés vegyülete; magasra ágaskodó bókok, mély
hajlongások, esküdözések, sohajok, szerelmes pillantások, a Clelia
regények és a szinpadi Millamont és Doricourt modorában. Az egész csak a
legnagyobb mérvü szertartások, illemkedések, fellángolások nagy halmaza
volt – rendszeresitett térdeléstan és széptevéstan, melyek a mi
őszinteségünk idejében már kimentek divatból. Howard Henrietta elfogadta
a jó öreg lord széptevését, illő elismeréssel válaszolt sajátságos
szerelmes leveleire; mély pukedlit vágott Peterborough mély hajlongásira
és segittetett magának Gayvel a levelek fogalmazásában, midőn válaszolt
vén lovagjának. Ez pedig irt hozzá csinos verseket, melyekből sem az
igazság, sem a báj nem hiányzott, igy kiáltván föl:
„Egy értelmes asszony! mely csodás teremtmény!
Ki soh’sem túl-büszke, sem víg túl a rendén!
Kutatod: ez angyal, hogy ki légyen? Ejh ki?
Képzeld! Howard asszony, hogy ő, nem is sejti!“
A nagy Pope is magasztalva ir róla, és pedig cseppel sem kevésbbé
tetszetős sorokban, s oly képet állit elénk, hogy meg kell vallanunk:
eredetije vonzó egy hölgy kellett hogy legyen. Im egy pár vonás a
képből:
„Tudok valami ritka dolgot –
(Irigy! hallgass e hir ha bánt –)
Tudok, csak képzeld, egy okos nőt,
Ki szép, hű s elmés egyaránt!
„Kit szenvedély, hir el nem kaptat,
S nem ejt meg hivság, éldelet,
Ki épen úgy tud hahotázni,
Mint mélyen érzeni veled.
„Egy foltja sincs hát! – az irigy szól –
De, meg kell vallanom, van egy:
Ha az egész világ dicséri,
E nő süket s nem hallja meg!“
S még a mi több: még az asszonyok is versenyt dicsérték és szerették.
Queensberry herczegnő tanubizonyságot tesz szeretetreméltóságáról, midőn
igy ir hozzá: „Ezt s ezt csak azért mondom kegyednek, mivel szereti a
gyermekeket, és hogy a gyermekek is szeressék kegyedet.“ A szép és
kedves Bellenden Mari, kit kortársai „a világ legtökéletesebb
teremtésének“ neveznek, igen bizalmasan ir az ő „kedves Howard
asszony“-ának, „drága helvétá“-jának, amaz országból küldözvén leveleit,
hova a szép Mari, házassága és az udvarhölgyek sorából kilépte után,
telepedett le. „Hogy s mint van, édes Howard asszony?“ kezdi Mari. „Hogy
s mint van, édes Howard asszony? ennyi az egész mondandóm. Ma délután
kedvem jött az iráshoz, de a mi a levél tárgyát illeti, jobbal nem tudom
mulattatni, mint mezei gazdaságom ujdonságival. Épen azért a saját
fogaim számára hízlalt megehetőségek következő lajstromát terjesztem
kegyed elé. Az egész Kent grófság csak úgy tudja, mint jó magam, hogy
van négy kövér bornyúm, két hízott disznóm, készen minden órán, a hentes
kése alá; tizenkét sokatigérő fekete verőmalaczom, két fiatal kappanom,
három pompás ludam – mindenik alatt tizenhárom tojás – (récze-tojásokkal
vegyest, természetesen, mert különben a többi nem kél ki jól); ezeken
kivül van egy csomó tengeri nyulam, galambom és pulykám bőviben, s nem
megvetendő mennyiségü marha- és ürühúsom. Nos, édes Howard asszony, ha
az elősoroltak közűl valamelyikbe villáját bele akarja ütni: csak mondja
meg.“
Vidor egy társaság kellett hogy legyenek ezek az udvarhölgyek. Pope
egyik nagyon kedves levelében egy egész csomóval ismertet meg bennünket,
közülök. „A vizen mentem“, mondja, „Hampton Courtra, s legelőször is a
herczeggel találkoztam, midőn épen a vadászatról jött meg hölgyeivel,
lóháton. Bellenden és Lepell asszonyok mindjárt pártfogásuk alá vettek,
a pápisták vendégül fogadását tiltó törvény daczára s pompás egy ebédet
tálaltak, olyan fűszerrel, a mit még jobban szerettem: alkalmat
nyújtottak, hogy Howard asszonynyal beszélgethessek. Mindnyájan abban
állapodtunk meg, hogy az udvarhölgyek élete minden dolgok között a
legnyomoruságosabb és azt kivántuk, hogy bárcsak minden asszony, a ki
irigyli ez állapotot, meg is kóstolhatná. Reggel vesztfáliai sonkát kell
enniök, kölcsönkért kabalákon árkot-bokrot be kell vágtatniok, a nap
hevén aztán, a hideggel a hátukban és (a mi százszor roszabb ennél is)
az igen kicsi kalaptól véresre dörgölt homlokkal haza jőniök – a mi
együttvéve különben, idővel a lehető legjobb vadásznőket csinálhatja
belőlük. Mihelyt aztán a nap izzadságát letörülték: a herczegnő
osztályában kell egy óráig mosolyogniok s mellesleg megnáthásodniok, –
onnan meg el az ebédhez, akár van étvágyuk, akár sincs – éjfélig aztán
tehetnek, mehetnek vagy elmélkedhetnek a mit, a hová s a miről épen
kedvök tartja. Nincs egész Walesben az a puszta ház, előtte egy hegy,
felette egy varjúfészek, a melyik unalmasabb lenne ennél az udvarnál.
Miss Lepellel három vagy négy óra hosszant sétáltunk a holdvilágon, s
valamirevaló emberrel, egy árva lélekkel sem találkoztunk, a királyon
kivül, ki a kerités alatt egy maga fogadta kihallgatáson a
vice-kancelláriust.“
Azt hiszem, vigabb Anglia volt az elődeinké, mint ez a sziget, melyen
most mi lakunk. A népek, előkelők úgy, mint a közönségesek, sokkal
többet mulattak. Felszámitottam azt az életrendet, melylyel államférfiak
és előkelők akkor idejüket eltöltötték – s fel nem foghatom, hogyan
végezhették el dolgaikat a mellett a tömérdek evés-ivás, lakmározás és
kártyázás mellett! Játsztak azok minden kigondolható játékot, melyek – a
krikkel és labdázás kivételével – ma már mind kimentek divatból. St.
James-Park régi képein még ma is láthatók a sétány hosszában a méták,
melyekkel a labda-távolt mérték, ha az udvar labdázott. Már most csak
képzeljük el, ha a Birdcage-sétánynak ma is ez lenne rendeltetése s lord
John Russel és lord Palmerston alá s fel ütögetnék a labdát a fák közt!
A legtöbb ilyen vig testgyakorlat immár a multhoz tartozik s a régi, jó
angol játékok már csak régi regényekben, régi balladákban vagy régi,
megfakult ujságok hasábjain járják, melyekből elolvashatod, hogy
Winchesterben a winchesteriek és hamptoniak pártja ekkor s ekkor
kakasviadalt rendez; vagy, hogy a cornwalliek és devoniak birokra mennek
egymással Totnesben – és igy tovább.