otthon várta be. Neki is, Prior Matyinak is, a Towerben adtak ingyen
szállást, de nyakukat mindketten épen hozták ki e veszedelmes muzeumból.
Midőn Atterburyt pár évvel azután ugyanabba a kaliczkába vetették, s
kérdezték, hogy már most mit csináljanak vele? – Cadogan, a Marlborough
hadnagya igy szólt: „Mit csináljatok vele? Dobjátok az oroszlányoknak.“
De ama napok britt oroszlányának nem igen vásott a foga sem a békés
peerek vagy poeták vérére, sem a püspökök csontjainak ropogtatására. Az
1715-iki forradalomért Londonban csak négy embert végeztek ki, s
Lancashireben huszonkettőt. Ezernél több, kiket fegyverrel kezükben
fogtak el, a király kegyelmére bizta magát, azt kérvén, hogy szállitsák
Amérikába, ő felsége gyarmataiba. Hallottam, hogy ezek utódai, a hatvan
évvel később kitört viszályok alkalmával, a királypártiak részén
küzdöttek. Az is jól esik az embernek, hogy egyik barátunk, a derék
Steele Riki, a mellett volt, hogy a lázadóknak éltüket vissza kell
ajándékozni.
Milyen mulatságos dolog, ha az ember elgondolja, hogy mi minden
történhetett volna! Tudjuk, hogy álltak ki a szegény scot urak, Mar lord
fölhivására, kitűzve a fehér kokárdát, mely azóta a búsongó költészet
virágává lett, s körülseregelve a balvégzetes Stuart-lobogót Braemarnél.
Mar 8000 emberével – mig ellenében csak is 1500 állott – átnyomhatta
volna az ellent a Tweeden s elfoglalhatta volna az egész Scotiát, – de a
pretendens vezére nem mert előnyomulni, holott a csatát már megnyerte
volt. Edinburgh vára Jakab király kezére juthat vala, ha azok, kiknek be
kell vala venniök, nem sokadoztak volna a kocsmában, egészségére
üritgetvén poharaikat, s két órával előbb értek volna a találkára, a vár
bástyái alá. Rokonszenv elég volt a városban – úgy látszik, hogy a
szándéklott ostromról tudtak már – s Mahon lord idézi Sinclair
jelentését egy a dologban részt nem vett gentlemanről, ki Sinclairnek
azt beszélte, hogy azon az estén egy háznál fordult meg, hol tizennyolcz
ember iszogatott, hogy – a mint a tréfás kocsmárosné magát kifejezte –
„felporozzák hajukat“ a vár ostromára. Feltéve, hogy nem forditottak
volna annyi időt hajuk fölporzására: Edinburgh vára és városa és az
egész Scotia Jakab királyé lesz. Észak fölkél s Barnet sikján át
Londonnak nyomul. Somersetshireben Wyndham, Worcestershireben Packington
és Cornwallisben Vivian áll talpra. A hannoverai választó és utálatos
kedvesei Londonban bepakolják az ezüstöt, s nagy hihetőséggel a
korona-gyémántokat is, kereket oldanak, via Harwich és Helvontsluys, s
meg sem állnak a kedves, drága, nagy Németországig. A király pedig – az
Isten tartsa meg! – partra száll Dowernél, riadó ujjongás közt; a
tömegek éljenzenek, az ágyuk mennydörögnek, Marlborough herczeg az öröm
könyüit ontja s valamennyi püspök ott térdel a pocsolyában. Pár év mulva
aztán szent Pál templomában misét mondanak, York székes egyházában
rorátét és vecsernyét énekelnek s Dr. Swiftet kidobják a szent Patriki
esperesség székéből, hogy helyet adjon Salamancai Pater Dominicusnak.
Mind ez a lehetőség megvolt akkor s egyszer harmincz évvel azután is, –
mind ezt megérhettük volna – ama „pulveris exigui jactu“ nélkül, ama kis
hajporozás nélkül, a mely miatt a scot összeesküvők annyit sokadoztak a
kocsmában.
Ti érteni fogjátok azt a különbséget, melyet én a historia közt (– távol
legyen tőlem, hogy historikusnak adjam ki magam!) és az erkölcsök s élet
közt akarok tenni, a mint e rajzok megkisértik lefestésöket. A lázadás
kitör északon; történelme ott fekszik előttetek száz meg száz könyvben,
de egyikben sem részrehajlatlanabbúl, mint Mahon lord kitünő leirásában.
A clan-ok Scotiában sikra szálltak; Derwentwater, Nithisdale és Forster,
Northumberlandben, csatakészek – mindez történelmi tény, utasitlak a hiv
krónikákhoz. A testőröknek az utczákat kell őrizniök, nehogy a nép fehér
rózsákat tűzzön föl. Olvastam azt is, hogy egy csomó katonát majdnem
halálra vesszőztek, mivel május 24-dikén kalapjuk mellé tölgylombot
tűztek – a mi ismét a szeretett Stuartok tiszteletének jele volt.
Ezekkel van nekünk itt dolgunk, – nem pedig ama menetekkel s azon
ezredek ütközeteivel, melyekhez e szegény ördögök tartozának; az
államférfiakkal, kinézésükkel, életmódjukkal, – nem pedig az állami
rendszabályokkal, melyekhez csak is a történelemnek van köze. Igy
példáúl: az öreg királynő uralkodásának végén, tudjuk, hogy Marlborough
herczeg elhagyá a királyságot – hogy mily fenyegetések, kérések,
hazugságok, mily megajánlott, elfogadott, visszautasitott s megint
elvett megvesztegetések, mily homályos keresztugrások s
köpenyegforgatások után: arról hadd beszéljen a történelem, ha tud, s ha
szabad. Ekkor meghal a királynő; ugyan ki szeretne örömestebb
visszatérni, mint épen a herczeg ő lordsága? Ki harsogtatja oly
torkaszakadtából: éljen a király! mint Blenheim és Malplaquet nagy
diadalmas harczosa? (Közbe legyen mondva, azért még mindig küldözgeti a
pénzt a pretendensnek, kéz alatt.) S ki nyomja tenyerét mellén nyugvó
kék rendszalagjára s emeli szemeit kecsesebben ég felé, mint e hős? Ő
vonul be quasi-diadalmenettel Londonba, a Temple Bar-on át, óriási
aranyozott kocsijában – és az óriási aranyozott kocsi összetörik,
valahol a Chancery utcza táján, s ő magasságának más kocsira kell ülnie.
Itt kell, hogy mi meg lepjük őt. A bámész sokaság közt kell hogy
álljunk, nem pedig a menet nagy uraságai közt. Mi nem a történelem
muzsája vagyunk, hanem csak komornája, társalkodónője – a „valet de
chamber“, ki előtt, tudjuk, senki ember fia sem lehet hős; s mig amaz
kocsijából kiszállva a legközelebbi, kéznél levő, járműre ül át: mi
megnézzük a bérkocsi számát, mi megbámuljuk keresztjeit, rendszalagjait,
kabátja himvarrását s felkiáltunk magunkban: O te kitanulhatlan
cselszövő! O te legyőzhetetlen hős! O te szépen mosolygó Júdás! Melyik
mestert nem csókolnád meg s nem árulnád te el? S ama kapu vaslándzsáin
fehérlő áruló fejek közül, melyik főzte ki csak tizedrészét is annak az
árulásnak, mely a te parókád alatt fogamzott?
Immár elhoztuk a mi Györgyeinket London városába, s ha gyönyörködni
akarunk látásukban: megnézhetjük Hogarthnak Cheapside életteljes képét,
vagy megolvashatjuk száz egykoru könyvben, melyek amaz idők erkölcseit
rajzolják. A mi régi, jó „Spectator“-ünk mosolyogva tekint szét az
utczákon s a megszámlálhatlan bolt feliratokon, kedélyes humorral irva
le a látottakat. „Utczáink telve vannak kék vadkanokkal, fekete
hattyúkkal, vörös oroszlányokkal, nem is emlitve a repülő malaczokat és
pánczélos disznókat, s egy csomó csudálatos teremtéssel, melyeknek
Afrika sikjain sincsen párjuk.“ Nehány még most is látható e különös
alakokból London városában. A Ludgate-dombi régi vendéglő homlokzatán
még most is megláthatod a Belle Sauvage-t, melyre a „Spectator“ oly
kedélyesen czéloz, ama számában, s mely nagy hihetőséggel senki más nem
volt, mint az amerikai kedves Pocahontas, a vitéz Smith százados
életének megmentője. Még látható amaz oroszlány-fej, melybe a
„Spectator“ leveleit is dobták, – s a Fleet utczán egy nagy tőzsér
ajtaja felett ama táska mása most is ott van, melyet a czég alapitója
hátán czipelt, midőn, mint kis falusi gyerek, Londonba érkezett.
Népesitsd csak be e mostani utczákat; gondolj beléjük ékességül egy
csomó tipegő gyaloghintóst; kiabáló inasokat, a mint helyet csinálnak
gazdáiknak; gondold oda esperes urat reverendájában, előtte lépdelő
lokájával, – vagy Dinah asszonyságot fekete szőrköntösében, a templomba
tipegve, nyomában apródja, ő nagysága nagy imakönyvét vive; gondold el a
házalók sergét, a mint száz változatú mondókájukat rikácsolják –
(emlékszem, hogy ezelőtt negyven évvel, akkor még londoni kis gyerek,
egy sereg eféle vidor, jólismert kiábálásokat hallottam, melyek most már
elnémultak –); gondold el az uracsokat, a mint a csokoládé-házak felé
tolonganak, s kijöttökben megpattantják burnót-szelenczéjüket, vagy a
mint nagy parókájuk megjelenik a piros függönyök nyilásán; és gondold el
a szép Sacharissát, a mint kacsingat és mosolyog a felső ablakból – az
ajtónál pedig egész sereg katona zajong fecsegve: egy része testőr,
piros kabátban, kék hajtókával és arany varratos paszománynyal; a más
rész lovas gránátos égszin kék posztó süveggel, elején aranynyal,
ezüsttel kivarrva a térdszalag-rend; a többi alabárdos, hosszú, piros
kabátjaikban, még a poczakos (VIII.) Henrik korának divatja szerént,
kihajtott inggallérral, lapos bársony sipkával. Talán a király ő felsége
is arra jő, St. Jamesbe, a mint ott állongálunk. Ha a parliamentbe megy:
nyolcz lóval, hintóval jön, körülötte a testőrök és a korona magos
hivatalnokai. Különben csak gyaloghintón jár ő felsége, nyolcz legény
előtte, hat csatlós a hordszék két felén. A szolgálaton levő tisztek
aztán kocsin követik. A bizony, lassu egy menet.
A mi „Spectator“-ünk és „Tatler“-ünk tele van egy csomó mulatságos
vonással, ama napok nagyvárosi életéből. E kellemes vezetők társaságában
ellátogathatunk az operába, a vigjátékokba, Paprika Jancsi bódéjába, az
árverésekre, sőt még a kakasviadalokhoz is; a Temple-lépcsőkön csolnakba
ülhetünk és Sir Roger de Coverleyt s Mr. Spectatort a Spring Gardenbe
kisérhetjük – melyet nehány évvel később Vauxhallnak hivnak, s Hogarth
fest ki. Vagy nem lenne kedved, hogy nehány lépést téve vissza a multba,
bemutassanak Mr. Addisonnak? – nem a nagyon tiszteletreméltó, nemes és
nemzetes Addison Josefnek, I. György államtitkárának, – hanem az akkori
erkölcsök finom leirójának, – annak a férfinak, ki – ha jó kedviben
kapták – a legvígabb pajtás volt széles Angliában. Be szeretnék vele
fordulni Lockitékhoz, hadd nézzek a fenekére egy palaczknak Steele
Rikivel, kit György király épen most ütött lovaggá s a kinek,
történetből épen úgy esett, hogy nincs annyi pénze, mennyi a kontóból
reá esik. De hogy már Whitehallba, titkári hivatalába kövessem Addison
uramat: ahoz semmi kedvem. Ott belebonyolodnánk a politikába, már pedig
a mi dolgunk a mulatság, a nagy város, a kávéház, a szinház s a Mall.
Derék Spectator! a nyúgalom óráinak édes jó barátja! boldog czimbora!
igaz keresztyén pajtás! Mennyivel nagyobb, mennyivel jobb vagy te, mint
a király, a ki előtt titkár uram görnyedez!
Ha kedved van hozzá, azt is meg hallhatod, hogyan vélekedik a külföldi,
a régi Londonról; fennebb idézett barátom, báró Pöllnitz Károly Lajos,
mindjárt megmondja. „Mívelt úri ember, ha a feje lágyára nem esett“,
mondja a báró, „soha társaság nélkül nem szűkölködik Londonban. Idejét
ilyen módon töltheti el. Későn kel, kabátját felölti, kardját otthon
hagyja, fogja a botját s elmegy, a merre kedve tartja. Rendesen a
parkban sétál, mert ez az előkelő világ börzéje; ez is olyan, mint a
párisi Tuileriák, csak hogy a park valami leirhatatlan egyszerü szép. A
fősétányt Mallnak hivják; a nap minden órájában tele van népséggel, de
különösen reggel és este, mert ő felségeik e tájt gyakran sétálnak a
királyi családdal, csak is hat testőr kiséretében s még azt is
megengedik mindenkinek, hogy velök egy időben sétálhasson. A hölgyek és
urak itt mindig drága ruhákban jelennek meg, mivel az angol, mig ezelőtt
husz esztendővel nem viselt arany paszománt, csak ha katona volt: már
most csak ugy ki van himezve és paszomántozva, mint a franczia. Értem
csak a nemes embereket, mert a polgár most is megelégszik a finom posztó
öltözettel, egy jó kalappal és parókával s vékony fehérneművel. Itt
mindenki jól öltözködik, s még a koldusok sem oly rongyosok, mint
máshol.“ Miután barátunk, a nemes ember, reggeli vagy pongyola sétáját
elvégezte a Mallon, hazamegy öltözködni, s aztán elténfereg valamelyik
kávéházba, a hova azok is járnak, kikkel ma találkozni akar. „Mert a már
rendes szokása az angolnak, hogy egy nap legalább egyszer elmenjen az
eféle helyre, hol dolgát igazitja, újságol, lapokat olvas és gyakran
rábámul egyik a másikra, a nélkül, hogy a száját is kinyitná. Az
különben tiszta szerencse, hogy ilyen hallgatagok, mert, ha ők is olyan
beszédesek lennének, mint a többi nemzet: ki nem birná az ember a
kávéházban, mert hallani sem lehetne, hogy mit mond egyik-másik, a hol
annyian vannak. A Szent Jakab utczai csokoládéház, hova az időt
eltölteni minden reggel elmegyek, mindig olyan tömve van, hogy az ember
alig hogy meg tud fordulni benne.“
De bár London városa ilyen mulatságos egy város volt: I. György király
annyi időt szeretett – rajta kivül tölteni, a mennyit csak lehetett; ha
pedig ott kellett lennie: minden idejét németjei közt ölte el. Ugy volt
ő is, mint Blücher – száz esztendővel később – midőn a jó öreg lovag
letekintett szent Pál templomának kupolájáról s fölsóhajtott: „Itt már
aztán lenne mit zsákmányolni!“ A német asszonyok zsákmányoltak; a német
titkárok zsákmányoltak; a német szakácsok és felügyelők zsákmányoltak; s
még Mustafának és Mahometnek, a német szerecseneknek, is jutott egy kis
zsákmány. Kaparintsatok meg, a mi csak tiz körmötökbe jut – ez volt a
vén uralkodó elve. Valami dicső uralkodó nem volt, nem biz’ ő, – sem a
szépmüvészetek pártfogója: de legalább aztán képmutató sem, bosszuálló
sem és nem kicsapongó. Bár Hannoverában önuralkodó: Angliában
mérséklettel gyakorlá hatalmát. Czélja az volt, hogy a mennyire csak
lehet, hagyja mentire és, hogy határai annyit legyenek háta mögött, a
mennyit csak lehet. A szive mindig Hannoverában volt. Midőn utolsó
utjában, a betegségtől leverve, Hollandián áthaladt, szederjes sárga
arczát kidugta a kocsi ablakán s elepedt ajakkal pihegte: „Osnabrück,
Osnabrück!“ Ötven esztendősnél már több volt, mikor közibénk jött, s mi
elfogadtuk, mivel szükségünk volt rá, mivel épen beletalált dolgaink
folyamatába; kikaczagtuk esetlen német fogásait, s csúfot űztünk belőle.
Ő is annyiba vette hódolatunkat, mennyit épen ért; a mennyi pénzt csak
megkaparithatott: zsebre rakta – de legalább megmentett bennünket a
pápisták fa-saruitól. Én, a magam részéről, azokban az időkben magam is
az ő pártján állottam volna. Czinikus és önző létére is: csak jobb volt
ő királynak, mint a milyen lett volna a St. Germainből jövő, zsebeiben a
franczia király utasitásaival s nyomában egy egész sereg jézsuitával.
Azt tartják a sorsról, hogy kiválólag érdeklődik a királyok iránt, – s
igy I. Györgyre nézt is mindenféle előjelekről és jóslatokról járt a
szóbeszéd. Azt mondják, hogy különösen az a jóslat nyugtalanitotta, mely
szerént a felesége után csakhamar ő is meghal, – s valójában: alig
ragadta meg a szerencsétlen fejedelem asszonyt, Ahlden várában, a sápadt
halál: azonnal I. György ő királyi felségének utazó kocsijába vetette
magát, a london-hannoveri úton. De hol is az a postakocsis, mely ezt a
sápadt lovagot el tudná hagyni!
Azt is beszélik, hogy György megigérte volna egyik balkezes özvegyének,
hogy halála után megjelenik neki, ha engedélyt fog nyerni, hogy még
egyszer meglássa a holdnak fényét; mikor aztán nem sokkal halála után,
egy nagy holló csakugyan beröppent vagy szökkent Kendal herczegasszony
twickenhami ablakán: fejébe vette, hogy a király szelleme öltötte magára
e tollakat s a legjobb gondját viselte fekete vendégének. Szivreható
lélekvándorlás – királyi gyász-madár! Mily magasztos a gondolat: a
herczegasszony ráborulva sir, zokog! Mikor aztán az angol aristokráczia
ez új hajtása kimult ez árnyékvilágból: ékszerei, ezüstnemüje, minden
ragadománya átvándorolt hannoveri rokonaihoz. Igazán szeretném tudni,
vajon az örökösök e madarat is elvivék, s vajon ott csattogatja e
szárnyait még most is Herrenhausen fölött?
A király-imádás csodálatos vallásának napjai immár lejártak Angliában –
ama napok, midőn a papok isten templomában a fejedelmeknek hizelegtek;
midőn a csuszás-mászást nemesitő kötelességnek tartották; midőn a
szépség, ifjuság királyi kegy után törte magát; midőn a női gyalázatot
senki sem tartotta szégyennek. A jobb erkölcsök, jobb szokások, udvarnál
úgy, mint népnél: ezek megfizethetlen vívmányai a szabadságnak, melynek
megmentésére és biztositására jött I. György miközénk. Ő megtartotta
szerződését, melyet angol alattvalóival kötött: s ha korának bűneiből
nem tudott jobban kiemelkedni, mint a többi egyöltőbeli ember és
uralkodó, – a végin is hálával kell viseltetnünk iránta, hogy a mieink
szabadságát megőrizte az utódok számára. Szabadságunk tiszta levegőjében
a király és a közember családi tűzhelye egyként megtisztult, és az
igazság – uraink és szegényeink egyenlő ősjoga – mely még a
leghatalmasabbak fölött is mindig bátran ül törvényt: csak a tisztelet
és elismerés hangján beszélhet róluk. I. György arczképén is vannak
foltok, s a foltokat nincs miért hogy egyikünk is bámulja; de a nemesebb
vonások közt ott van az igazságosság, a vitézség, az önmérséklet vonása
– s ezeket ismerjük el, mielőtt falnak forditanók a képet.
II. MÁSODIK GYÖRGY.
1724-ben junius 14-kén, délután, két lovagot lehetett látni a Chelseaből
Richmondba vivő úton, vágtatvást. Az előljáró, ama kor nagy
lovagcsizmáiban, piros-pozsgás, vidor tekintetü, poczakos úr volt, de a
modorból, a mint lovát biztatta, megtetszett, hogy a mily vakmerő ép oly
gyakorlott lovas is. S csakugyan, a lovagi testgyakorlásnak senki
nagyobb barátja nem volt, mint épen ő; s Norfolk vadásztérein egy
birtokos sem vágtatott bátrabban a róka nyomában, sem nem huszitotta
vigabban a Dudást meg a Trombást, mint e férfi, ki most a richmondi úton
végigcsattogott.
Nem sok idő telt belé s elérte Richmond-lakát s a ház urával kivánt
beszélni. A ház úrnője és hölgyei, kik elé barátunkat bebocsátották, azt
mondták, hogy most nem beszélhet az úrral, ha még olyan sietős is a
dolga. Az úr ugyanis délutáni álmát aluvá – mint rendesen minden délután
– s jaj volt annak az embernek, ki ekkor megzavarta! De azért a mi
lovagcsizmás, köpczös barátunk szépen félretolta a megrémült hölgyeket,
a hálószoba tiltott ajtaját kinyitotta, hol az ágyon egy kis úr aludott,
s itt, a mi lovagcsizmás gyors követünk az ágy elé térdelt.
Az ágyon fekvő felpattant s egy csomó káromkodás közt s nagyon németes
kiejtéssel kérdé, hogy ki az s ki meri őt háborgatni?
„Én vagyok, Walpole Robert“, felelt a hirnök. A felserkentett alvó
gyűlölte Walpole Robertet. „Egész tisztelettel jelentem felségednek,
hogy királyi atyja, I. György király, a mult szombaton, e hó 10-ikén,
Osnabrückben meghalt.
„Szemtelen hazugság!“ tört ki II. György, ő felkent királyi felsége: de
Walpole Robert bebizonyitotta a tényt és György, e néven második, az
naptól fogva harminczhárom esztendeig uralkodott Anglia fölött.
Hogy a király miként tüntette el az elámult canterburyi érsek orra elől
atyja végrendeletét; hogy epés kis uralkodócska volt; hogy hadonázott
öklével atyja udvaronczainak orruk előtt, hogy taposta dühében földhöz
vágott kalapját és parókáját és, hogy mindenkit, a kivel összeveszett,
hogy szidott tolvajnak, hazugnak, gazembernek: meg lehet olvasni
akármelyik történelmi könyvben, ép úgy, mint szintén azt is, hogy mily
hamar és ravaszul békült ki a merész miniszterrel, a kit pedig atyja
egész életében gyűlölt és a ki őt aztán teljes tizenöt évig szolgálta
bámulatos eszélylyel, hűséggel és sikerrel. Ha Walpole Robert nem lett
volna: a pretendens megint a nyakunkra jött volna; az ő kitartó
béke-szeretete nélkül kaptunk volna megint egy csomó háborút, melyeket
pedig a nemzet, hogy kibirjon: nem volt sem elég erős, sem elég
összetartó; az ő határozott tanácsai és jókedélyü ellentállása nélkül a
német despoták ránk próbálhatták volna a hannoveri uralom szűk kabátját
– s lett volna lázadás, fölkelés, inség, zsarnoki átok-uralom: a béke, a
szabadság, az anyagi jólét e negyed évszáza helyett, a milyet még ez
ország soh’ sem élvezett – mindaddig, mig a parliament e
megvesztegetője, e kicsapongó, részeges czinikus, de egyszersmind a béke
és szabadság e bátor imádója, ez a nagy polgár, hazafi, államférfi nem
uralkodott felette. A vallásra nézve: alig volt Walpole jobb, mint a
pogány; kétértelmü élczeket eregetett a reverendákra és szenteskedőkre,
kikaczagván mind az állam-, mind a többi egyházat. A magányéletben a
legvastagabb élvekben leledzett az öreg hitetlen, s vasárnapjait
Richmond egy házában iszogatva töltötte el, ünnepeit pedig a kutyák
uszitgatásában vagy korhelkedve Houghtonban eszem-iszom parasztokkal. A
tudományokért épen annyit törte magát, mint ura, s az emberi természetet
oly kevésre becsülte, hogy szinte szégyenli az ember, midőn meg kell
vallania, hogy igaza volt és, hogy az embereket csak ugyan olyan hitvány
módon meg lehet vesztegetni. De az is igaz, hogy épen megvásárlott
alsóházával védelmezte meg szabadságunkat és épen hitetlenségével verte
le a pap-uralmat. Voltak akkor Oxfordban olyan papok, a kik egy cseppel
sem voltak kevésbbé kétszinüek és veszedelmesek, mint akármelyik Rómából
jött pater, – ő pedig megszalasztotta ezeket is, azokat is. Uj
hóditásokat nem szerzett ő az angoloknak, hanem szerzett békét,
nyugalmat, szabadságot; a három procentes állampapirosok majdnem „al
pari“-ra emelkedtek és a búza köble huszonöt, huszonhat shillingen
járt.[3]
Ugyan jól jártunk, hogy első Györgyeink nem voltak magasabb röptü
szellemmel megáldva; még különösebb szerencse volt azonban, hogy annyira
szerették Hannoverát, hogy Angliát egészen magára bizták. Legnagyobb
nyomoruságaink ott kezdődnek, mikor olyan királyt kaptunk, ki büszke
volt britt nevére s hazánkban születve: uralkodni is akart felette. Az
uralkodásra ő sem volt képesebb, mint nagyapja vagy szüle-nagyapja, de a
kik legalább meg sem kisérlették az uralkodást. Ő alattuk aztán már jó
utra jutott Anglia. A lovagiaskodás veszedelmes, úgy nevezett nemes,
régi szelleme haladott; a penészes, büszke angol állam-egyház maga
riogatta el hiveit; s lassanként ama kérdések is elnémultak, melyek a
derekak egész öltőit keverték harczba, szakitották két pártra: a
loyalitás, az előjogok, az egyház és a király – túlfelől meg a jog,
igazság, polgári és vallási szabadság két pártjára. Midőn III. György a
trónt elnyeré, a loyalitás és szabadság harcza is véget ért és Károly
Edward Olaszországban megaggva, elázva, utódok nélkül lépdelt sirja
felé.