A NÉGY GYÖRGY.
KOR-RAJZI KÉPEK AZ ANGOL UDVARI ÉS VÁROSI ÉLETBŐL.
IRTA
THACKERAY W. M.
AZ „ESMOND HENRIK“, „HIUSÁG VÁSÁRA“ SAT. SAT. SZERZŐJE.
ANGOLBÓL FORDITOTTA
SZÁSZ BÉLA.
PEST, 1867.
KIADJA RÁTH MÓR.
Csak alig nehány évvel is ezelőtt, igen jó ismeretségben voltam egy
dámával, kit Walpole Horace megkért, a kinek pedig I. György is
tapogatta fejét. Ez a dáma kopogtatott Dr. Johnson ajtaján; barátságos
lábon állt Foxszal, a szép Devonshire Georginával s III. György korának
ama pompás Whig pártjával; ismerte Queensberry herczegasszonyt, Gray és
Prior pártfogóját, Anna királynő udvarának bámult ifjú szépségét.
Sokszor, midőn megfogtam kedves öreg barátnőm kezét, ugy tetszett nekem,
mintha ezáltal a világfiak és elmésség ama rég eltünt társaságaival
érintkezném. Hétszer húsz esztendőre tekinthettem vissza – mintha láttam
volna Brummellt, Selwynt, Chesterfieldet s az élvek embereit; Walpolet
és Conwayt, Johnsont, Reynoldst, Goldsmitht; Northot, Chathamet,
Newcastlet; II. György szép udvarhölgyeit; I. György német udvaronczait,
– mikor Addison volt az állam-titkár; az udvart, hol Steele Rikinek is
volt hivatala, – hova a nagy Marlborough hozta heves és ingerlékeny
mátkáját; mikor még Pope és Swift és Bolingbroke éltek és irtak.
Egy ilyen terjedelmes, életteljes és fényes társaságnak lehetetlen, hogy
négy rövid fejezetben tökéletes rajzát adja az ember. De vethetünk
egy-egy pillantást ide is oda is, a Györgyök ez elmult világába, hogy
lássuk: milyen volt életök és udvaruk; megnézhetjük környezetüket, s meg
az elmult szokásokat, divatokat, mulatságokat s összehasonlithatjuk a
mieinkkel.
Ennyit inkább csak bevezetésképen akartam mondani, mivel félreértés is
merült föl e felolvasások tárgyára nézve, s volt a ki hibáztatott, hogy
miért nem adtam komoly történelmi értekezéseket, a mit pedig soha még
csak megkisérteni sem jutott eszembe. Nem háborukról, politikáról,
állam-férfiakról és állami rendszabályokról akartam én itt
felolvasásokat tartani: hanem az volt szándokom, hogy lerajzoljam a régi
idők szokásait és életmódját; hogy a régi társaságról fecsegve kedvesen
töltsünk el pár órát; s egy csomó nappal és éjjel kedves olvasmányának
eredményével igyekezzem megröviditni hallgatóim nehány téli estéjét.
Azok közt a német fejedelmek közt, kik Luther idejében uralkodtak, volt
a cellei Ernő herczeg is, kinek ifjabbik fia: Lüneburgi Vilmos, őse volt
a dicső Hannover háznak, Nagy-Britannia jelenlegi uralkodóinak. Vilmos
herczeg Cellében tartá udvarát, egy kis, tizezer lakóú városban, a
Hamburg-Hannoveri vasút mellett, nagy homok síkság közepett, az Aller
partján. Mikor még Vilmos herczeg itt székelt: nagyon szerény egy
helység volt ez, mind csupa faházakból, egy nagy téglából épült
templommal; ezt a herczeg szorgalmasan is látogatta s ebbe temetkeztek:
ő is, családja többi tagjai is. Igen vallásos egy ur volt ő, s ezért
kegyes Vilmosnak is nevezte kevés számú alattvalója, kik fölött mind
addig uralkodott, mig a sors meg nem fosztá szemevilágától és eszétől.
Későbbi napjaiban még volt néha a jó herczegnek egy-egy világos
pillantata, a mikor egykori kedvencz zsoltárait játszatta el
zenészeivel. – Az embernek önkénytelenül is eszébe jut róla egyik
utódja, ki kétszáz évvel később, megvakulva, elöregedve, megtébolyodva:
Händel dallamait dudorászta, a windsori kastélyban.
Kegyes Vilmosnak tizenöt gyermeke volt, nyolcz lánya és hét fia, s ezek,
mivel a rájok szállott örökség csekély volt, sorsot vetettek, hogy az
döntse el, melyikök házasodjék meg, s tartsa fenn a Guelphek vitéz
nemzetségét. A sors György herczeget érte, a hatodik fiut. A többi
agglegény maradt, vagy balkézre házasodott, az akkori idők fejedelmi
szokása szerént. Sajátságos egy kép –: a mint az öreg herczeg meghal,
fából épült székvárosában, hét fia pedig sorsot vet, hogy melyik
örökölje és adja tovább Brentford koronáját.
György herczeg, a szerencsés nyertes, béutazta Europát, s Erzsébet
királynő udvarát is útba ejté; 1617-ben pedig megtért s darmstadti
nejével Celleben telepedett le. Többi fivére is mind Celleben lakott,
gazdálkodás kedveért. Azután pedig – és nem is sokára – mindnyájan
meghaltak – mind, ezek a derék herczegek: Ernő és Keresztély, Ágost és
Magnus, György és János – s valamennyi ott túl van eltemetve, a
brentfordi téglatemplomban, az Aller homokos partjai mellett.
Dr. Vehse kedves egy képet rajzol herczegeink cellei életmódjáról.
„Midőn a trombita megszólalt a tornyon“, parancsolja Keresztély herczeg
– t. i. reggel kilencz órakor s délután négykor, mindenkinek az asztal
mellett kell ülnie, s a ki nincs ott: hoppon marad. Egyetlen egy cseléd
sincs – haneha valahova elküldték – a kinek szabad lenne a konyhában
vagy pinczében ennie vagy innia; sem a kinek – különös engedély nélkül –
lovát a herczeg takarmányából szabadna megetetnie. Mikor az ételt
fölhozták a palotára, egy apród jár körül, s mindenkit megkér, hogy se
csendet, se rendet ne bontson, megtiltva minden káromkodást, esküdözést
és durváskodást; úgy szintén a kenyér, csont és hús hajgálását vagy
zsebre dugását. A csatlósok minden reggel, hét órakor, kikapják reggeli
levesöket, s evel, valamint az ebéddel, italbeli járandóságukat – minden
reggel, kivéve a péntek napot, mert akkor prédikáczió van és ivás nincs.
Minden este kijár a sörük, lefekvéskor pedig az álomital. A
pinczemesternek külön rendeleti van, hogy sem úrnak, sem szolgának meg
ne engedje, hogy a pinczébe tegye lábát: bor csak a herczeg, vagy a
kanczellárius asztalára kerül; a tisztességes jó öreg Keresztély herczeg
pedig minden hétfőn reggel kirendeli, hogy a számadásokat meg kell
késziteni, és hogy a konyha, a bor- és sörpincze, a sütőház és istáló
költségvetését össze kell állitani.
György herczeg – az, a melyik megházasodott, nem maradt otthon, hogy
neki is része legyen a sörben, borban és prédikácziókban. Elment oda, a
hol harczolni s valamit szerezni lehetett. Szolgált mint tábornok az
alsószász kerület sergében, a protestans seregben; onnan átment a
császáriakhoz, s harczolt ezek?[1] sorában Német- és Olaszországban;
aztán mikor Gusztáv Adolf Németországba tört: György svéd tábornoknak
csapott fel, és elfoglalta a hildesheimi kolostort, mint
zsákmány-részét. Ekkor aztán – 1641-ben – meghalt György herczeg, négy
fiat hagyva hátra, s ezek közül a legfiatalabbtól származnak a mi
Györgyeink.
György herczeg e gyermekeinek idejében, úgy látszik, hogy Celle egyszerü
erkölcsei kimentek divatból. A második fiú mindig csak Velenczében
lakozott, s ott vidor – gyalázatos életet élt. A tizenhetedik évszáz
végén ez volt a legvigaságosabb város, s a katonák ide özönlöttek a
hadviselés után, épen mint a szövetséges harczosok 1814-ben Párisba
özönlöttek: magasan játszani, mulatni, s résztvenni mindenféle
istentelen vigaságban. A mi herczegünk is megkedvelvén Velenczét és
gyönyöreit: olasz énekeseket és tánczosnőket hozott magával a régi,
csöndes Cellebe, – s a mi még ennél is roszabb volt: odáig szállott le,
hogy egy, magánál sokkal alantabb születésü franczia nőt vett el –
D’Olbreuse Eleonórát, s ettől származott a mi királynőnk. Lenóra
lányának két öröksége volt: a szépség és nagy vagyon, s ez föllángitá
unokatestvérét, hannoveri György Lajost, hogy elvegye; de aztán
szépségével meg gazdagságával szomorú egy véget ért.
Igen messze vinne, ha elbeszélném: hogyan osztotta fel György herczeg
négy fia közt vagyonát, s hogyan került a végén minden birtok a négy
közül a legfiatalabbik fiának kezére. Ez öltő alatt majdnem hogy kimult
a családból a protestans hit, – s ugyan honnan keritettünk volna akkor
királyt Angliába?
A harmadik testvér is Olaszországba ment élvezeteket keresni, hol a
papok őt, s ráadásúl protestans káplánját is megtéritették. Megint misét
mondtak Hannoverában, s olasz sopránok vartyogták deák verseiket, azon
hymnusok helyében, melyeket Kegyes Vilmos és Luther Márton énekeltek.
XIV. Lajos, mint más megtérteknek, neki is zsiros évdijt adott. Egész
sereg franczia, s csillogó franczia erkölcsök lepték el herczegünk
udvarát. Ki nem lehet számitani, mennyibe került Németországnak ez a
királyi szenteskedő. Minden fejedelem csak a franczia királyt utánozta;
mindeniknek megvolt a maga Versailles-ja, Wilhelmshöhe-je vagy
Ludwigslust-ja, a maga udvara minden ragyogványaival; szobrokkal
teleállogatott kertje; a maga forrásai, vizmüvei és Trytonai; szinészei,
tánczosnői, énekesei, zenészei; háreme és ennek lakosai; gyémántjai és
herczegi birtokai, a hárem lakói számára; oriási ünnepélyei,
játékasztalai, tornái, álarczos menetei, egy álló hétig tartó lakomái,
melyekre a nép zsebe adta a pénzt, ha ugyan volt még nyomorúlt fejüknek
pénzök; ha pedig nem volt: fizettek testökkel és vérökkel, mert gazdáik
és mestereik ezerenként adták el őket, katonákba kártyáztak, s sokszor
egy lapra egy egész ezredet tettek fel; egy tánczosnő gyémánt
nyaklánczáért egy század katonát adtak s – úgy szólván – egész népüket a
zsebökben hordozták.
A látvány valóban borzasztó, ha az ember – a mult évszáz elején irott
uti rajzok nyomán – az akkori Europára vet egy pillantást: kiélt,
zsirjokból kivetkőztetett, kirablott pusztaságok; félig leperzselt
gunyhók s reszkető parasztok, a sovány termést összekapargatva, vagy
csordáslag vánszorogva, nyomukban egy csomó szurony, meg káplár,
pálczákkal és kilencz farku macskákkal (kancsuka), kaszárnyákba terelve
a nyomorultakat. Mellettök pedig ő fensége vágtat el; aranyos hintaja
zötyög a mély kátyukban, ő pedig szidja a kocsist mint a bokrot, hogy
nem siet eléggé a székvárosba; épen e mellett pedig – de elég távol a
polgárok és iparosok lármájától és zakatájától – ott fekszik
Wilhelmslust vagy Ludwigsruhe, Monbijon vagy Versailles – alig tesz
különbséget hogy melyik – közel a városhoz; a koldusbotra jutott
vidéktől erdők választják el e roppant, ocsmány, aranyos, szörnyeteg
márvány palotát, s itt van a fejedelem, az udvar, a felczifrázott
kertek, a roppant vizmedenczék meg szökőkútak és az erdő, melyben a
vadat elrongyollott parasztoknak kell hajtaniok (halál fejökre, ha csak
egy szál tollúhoz is nyulnak); és a vidor vadász sereg tovalebben
aranyos, skárlát egyenruhájában; és elől robban a fejedelem, harsogtatva
királyi kürtjét; és kisérete: az urak és dámák utána; és a szarvas
ledobban; és a fő vadász-mester trombiták recsegése közt nyújtja át a
vadászkést; és itt az ideje: az udvar hazamegy, hogy asztalhoz üljön; és
a mi nobel utazónk, kinek épen fölnyitjuk uti-rajzait, legyen az báró
Pöllnitz vagy gróf Königsmarck, vagy Seingalt lovag ő kegyelmessége,
látja a mint a menet fölcsillan az erdő kikent-fent útain, és elsiet a
legközelebbi fogadóba és bejelenteti úri nevét az udvar-mesternél. Ekkor
a mi nemesünk zöldbe és aranyba vagy vörösbe és ezüstbe veti magát, a
legdrágább párisi divat szerént, a kamarás pedig bevezeti, hogy
meghajthassa magát a kedélyes fejdelem és kegyelmes fejdelem asszony
előtt; hogy bemutassák e legelőbbkelő uraknak és hölgyeknek; azután jő a
vacsora és a fáró-bank, s elveszt vagy nyer – egy ültőhelyében – ezer
darab aranyat. Ha az udvar német, még egy jó adag részegséget is adhatsz
e fő-úri élet rajzához; de akár német, akar franczia, akár spanyol – ha
palotád ablakából túl nézhetsz az erdők borotvált pagonyain: megláthatod
a nyomort; az éhség ott olálkodik a kopasz falvak körül, számitás nélkül
folytatván valami kis koldus gazdaságot; kavicsos földeket szántogatván
elcsigázott barmocskájával, vagy remegve kalászván össze a szegény
termést. Erős Ágost potrohosan és röhögve ül trónján; egy ökröt az
öklivel is le tud ütni, s majdnem egészen meg is enni; kedvese, von
Königsmarck Aurora, a világ legkedvesebb és elmésebb teremtése;
gyémántjai a legnagyobbak és legcsillogóbbak a föld kerekségén, s
lakomái csak oly fényesek, mint a versailles-iak. A mi Lajost, a nagyot,
illeti: ő már nem is halandó. Emeld szemeidet tisztelettel hozzá, s nézd
meg, hogy szemlélgeti Fontanges vagy Montespan asszonyt tornyos parókája
alól, a mint végig lépdel a nagy csarnokon, hol Villars és Vendome,
Berwick, Bossuet és Massillon támogatják a falakat.
Lehet-é udvar fényesebb, lehetnek-é nemesek és lovagok pompásabbak és
deliebbek, s dámák szeretetreméltóbbak?? Uralkodót: nagyobbat, és
parasztot: nyomorultabbat, kiéhezettebbet, mint az ő alattvalóját,
keresve sem lehetne találni. Ezt a két jellem-képet (typus) ne felejtsük
el, ha helyesen akarjuk a régi társadalmat megitélni. S megemlékezzünk a
dicsről és lovagiasságról is? Igen! emlékezzünk a kecsről és szépségről,
a fényről és csiszolt szokásokról; a fontenoyi előzékeny
udvariaskodásról, hol a franczia csatarend fölkéri az angol sorokat,
hogy ők lőjenek először; az öreg királynak és tábornagyának: Villarsnak
derék kitartásáról, ki az utolsó serget a kincstár utolsó tallérán
szereli föl és kiáll Denainnél, ki az ellenségnek, hogy győzzön vagy
meghaljon Francziaországért. De e királyi fény körül egy nemzet hever,
bilincsre verve, kifosztva. Nem látunk mást, csak jogaikból kiforgatott
népeket, elpusztitott községeket, letiprott s majdnem megsemmisitett
hitet, igazat, forgalmat – sőt, még a királyság kellős-közepében is,
mily borzasztó elvetemedettséget és gyalázatot, milyen bűnöket és
aljasságokat! Sokszor a legegyügyűbb rima előtt bókolnak a legnemesebb
férfiak s a legbüszkébb nők a világon; sokszor egy szerencsétlen
provinczia árát kapcsolja a király egy gyémánt füzérben kedvese
hó-nyakára. A mult évszáz első felében, mondom, igy volt ez az egész
Europában. Szászország csak oly pusztaság, mint Pikárdia vagy Artois, –
s Versailles csak épen hogy nagyobb, de nem roszabb, mint Herrenhausen.
Az első hannoverai választó fejedelem volt az, ki azt a szerencsés
házasságot kötötte, mely bennünket, Britannokat, az uralkodó
Hannover-ház nemzetségével ajándékozott meg. Kilencz év multán, hogy
Stuart Károly feje porba hullt, unoka húga: Sófia, egy másik
szerencsétlen, trónvesztett fejedelemnek, a pfalczi választónak, számos
gyermekei közül egyikhez: braunschweigi Ernő Ágosthoz férjhez ment,
soványka hozománya közt magával vivén a három királyság koronájára való
jogigényét is. Sófia a szegény frigyesnek, Csehország egy télig tartó
királyának leánya a legszebb, legvidorabb, a legeszesebb, a legravaszabb
s a legmiveltebb asszony volt a világon. A szeretetreméltó,
szerencsétlen Stuart Erzsébet többi lánya áttért a katholika egyházba,
de Sófia – családja szerencséjére – állhatatos maradt, nem mondhatom
ugyan, hogy hiven a reformált valláshoz, de legalább másra nem állott
át. A franczia királyék egyik ügynöke: Gourville, maga is hitehagyott,
megkisérté őt is, férjét is, hogy az igaz hitre téritse; de – a mint
beszélte nekem – egyszer azt kérdezte a hannoveri
anya-herczegasszonytól, hogy lánya – akkor olyan tizenhárom éves csinos
kis teremtés – miféle vallásu? s a herczegasszony azt felelte, hogy most
még egyik valláshoz sem tartozik. Meg akarják várni, hogy lássák miféle
vallásu lesz jövendőbelije: protestans vagy katholikus? mert majd a
szerént tanittatják! A herczeg pedig, végighallgatván Gourville
tanácsait, kinyilatkoztatta, hogy valami változás csakugyan üdvös lenne
családjára nézve, de ő maga már igen öreg a cserélgetésre.
Ennek a ravasz asszonynak olyan éles szemei voltak, hogy még azt is
tudta: hogy kell azokat bizonyos alkalmakkor lesütni, s hogy kell szemet
hunyni férjének: az osnabrüki püspöknek és hannoveri választónak sokféle
botlásaira. Mert bizony – más uralkodóknak példájára – őkeme sem ijedt
meg a mulatságoktól, – ő is vidor egy fejedelem volt, nem vetette meg
sem a tálat, sem a kancsót; ő is jó szivvel ellátogatott Olaszországba,
mint előtte testvérei; s olvashatjuk róla: hogy adott el 6700-at
hannoveránusai közül, nyugodt lélekkel, a velenczei köztársaságnak. Ezek
aztán nagy vitézen indultak Moreára, Miksa herczegnek, Ernő fiának,
vezetése alatt, de csak 1400 látta meg ismét közülök hazáját. Bizony, a
német fejedelmek kiterjedt kereskedést űztek ez áru-czikkel. Hiszen
emlékezhetünk: hogyan vásárolta meg III. György kormánya a hassiaiakat,
s hogy használtuk ezeket az amerikai függetlenségi háboruban!
Az aranyok, melyeket Ernő herczeg katonáiért kapott, a legragyogóbb
mulatságok egész hosszú sorára mentek fel. De azért a joviális fejedelem
jó gazda volt s a maga érdekeit soh’ sem téveszté szem elől: megszerezte
magának a választó-fejedelemséget; legidősb fiát: Györgyöt
összeházasitotta Cellei szép unokahúgával, – s elküldözgetvén fiait,
seregek élén a harczba – most ezen, majd azon a párton – vigan élte
világát, mulatott, terveket koholt egyre-másra, ez a jókedvü s elég
bölcs, de félek nem elég erkölcsös fejedelem, a mint hogy félek: ebből a
fajtából nem sok példánynyal lesz alkalmunk e felolvasások folytán
találkoznunk.
Ernő Ágostnak összesen hét gyermeke volt, kik közül egyik-másik nem a
legjobb csont volt, s revoltált a választó-fejedelem által behozott
első-szülöttségi és vagyon-nemosztási rendszer ellen. „Gusztika“ – irja
a választó-fejedelem asszony második fiáról – „a szegény Gusztika ki van
tagadva, s apja nem akar neki többet semmit adni. Nappalonta mosolygok,
de az egész éjen át sirok e miatt, mert bolondja vagyok gyermekeimnek.“
A hat közül három a harcztéren esett el törökök, tatárok és francziák
ellen. Az egyik összeesküvést forralt, fellázadt, Romába menekült, egy
ügynököt hagyva maga után, kinek fejét lecsapták. A lány, kinek első
neveltetéséről már fennebb emlékeztünk, a brandenburgi
választófejedelemhez ment férjhez, s igy vallása a végén is a protestans
lett.
Sófiának, a választó-fejedelem asszonynak egyik unoka húga – kit
rávettek volt, hogy vallását elhagyja, s Orléans herczeghez, a franczia
király testvéréhez, menjen; a ki különben derék asszony volt, s jó szive
mindig barátjainál s jó, öreg Deutschland-jában mulatott, lett légyen
kis, pohos teste Párisban vagy Marlyban vagy Versaillesban – roppant
kiterjedésü levelezésében, (– egy része német és franczia nyelven meg is
jelent –) egy csomó vonást hagyott számunkra a választó-fejedelem
asszony és fia György arczképéből. Erzsébet Sarolta – az unokahúg – épen
Osnabrükben volt, midőn György (1660-ban) született. Csak alig tudta
kikerülni a megsupráltatást, hogy e nevezetes napon láb alatt volt. Ugy
látszik, sem a kis Gyurkát, sem a felnőtt Györgyöt nem igen szivelhette,
mert ugy rajzolja le, mint akadékos, kemény szivü, hideg és hallgatag
embert. Hallgatag lehetett, s nem oly életvidor egy fejedelem, mint
atyja, – de aztán okos, megfontoló, önző potentat is volt, ki szeretett
a maga lábán járni, ügyeit maga végezte és saját érdekét nagyon is jól
meg tudta választani.
Még atyja életében, a nyolcz vagy tizezernyi hannover sereg élén,
szolgálta ez a György a császárt a Duna mentén, a törökök ellen, Bécs
ostrománál, Olaszországban, a Rajna mellett, – s mikor aztán ő
következett a választó-fejedelemségbe: saját ügyeit is nagy
eszélyességgel és ügyességgel folytatá. De szerették is jó
hannoveranusai; nem sokat mutogatta érzelmeit, hanem szive mélyéből
sirt, midőn elhagyá őket, ezek pedig örömükben sirtak, ha aztán
visszatért. Midőn (angol) királyi székét elfoglalá is: csudálatos
eszélyesen és hidegvérüen viselte magát; a világért sem fuvalkodott föl,
– mert volt esze s meggondolta, hogy ki tudja mikor jön el a napja, s
megint le kell szállnia róla. Csak bérlőnek tekintette magát s
igyekezett minél jobban felhasználni azt a rövid időt, melyet St.
Jamesben vagy Hampton Courtban tölthet; fosztogatott is biz’ ő, mi
tagadás, s megosztotta a zsákmányt német kiséretével, – de hát mit is
lehetett mást várni egy olyan fejedelemtől, ki odahaza fejenként ennyi s
ennyi aranyért adhatá el alattvalóit és soha sem jutott eszébe, hogy
ezért lelkiösmerete felszólaljon. Nekem úgy tetszik, hogy jó egy adag
ravaszság, eszély sőt mérséklet is tünik ki minden tettéből. A német
protestans olcsóbb, jobb és kegyesebb király volt, mint a katholikus
Stuart, kinek székét elfoglalá, – és annyiban méltányos volt Angliához,
hogy hagyta, hogy maga kormányozza magát.
Midőn e felolvasásokat tervezém: kötelességemnek ismerém, hogy
meglátogassam azt az utálatos bölcsőt, melyben Györgyeink
felnevelkedtek. Az öreg Hannover városa, elhiszem, szép kicsit
változhatott azóta, hogy György Lajos elhagyá. Herrenhausen kertjei és
pavillonai aligha mások lettek azon naptól óta, midőn Sófia, a pohos,
öreg választó-fejedelem asszony, utolsó sétája alkalmával összerogyott
bennök, csak nehány nappal előzvén meg a sirba-szállásban II. Jakab
lányát, kinek halála nyitotta meg az útat Angliába, a braunschweigi
Stuartok számára.
A két király Györgynek és atyjuknak, Ernő Ágostnak, egészen királyi
fogalmaik voltak a házasságról, – és XIV. Lajos, Versaillesban, s II.
Károly, St. Jamesben, aligha jobban kitettek magokért, mint ezek a német
szultánok, kis városkájukban, a Leina partjain. Megnézhetitek a
herrenhauseni nagyon is kezdetleges szinházat, melyben a Platen-ek
tánczoltak, álarczos meneteket rendeztek s énekeltek a választó és fiai
előtt. Ott vannak most is ugyanazok a kő dryadok és faunok, átcsillanva
a lombok közt, még most is vigyorogva és fujva hangot nem adó sipjaikat
– épen, mint akkor, midőn kimázolt nymphák aggattak virágfüzéreket
reájok, a sűrü arkadok alatt aranyozott kampókkal jelenve meg,
aranyozott szarvú kosokat vezetve; midőn Dianának vagy Minervának
öltözve repülő kocsikból szállottak ki, és a harczból visszatérő
fejdelemnek mérhetetlen mennyiségü allegoriai bókokat mondottak.
Csudálatos egy állapota volt akkor az erkölcsnek és politikának
Europában: az egyeduralmi elv diadalának különös következményeül. A
feudalismus már le volt verve, a nemesség – a királylyal folytatott
örökös versengésében – jó formán a rövidebbet huzta már és a monarcha
volt minden, mindenben. Kezdett már az istenek sorába emelkedni: a
legbüszkébb s legrégibb nemesek cselédi szolgálatokat végeztek körüle.
Ki ment elől a gyertyával, midőn XIV. Lajos feküdni tért? melyik kékvérü
herczeg tartá a király ingét, midőn ő legkeresztyénibb felsége tisztát
vett? – a tizenhetedik évszáz franczia emlékiratai tele vannak eféle
részletekkel és a miattok folytatott vitákkal. S e hagyomány még most
sem halt ki Europában. Sokan lehetnek köztetek, kik ott valának ama
miriádok soraiban, midőn londoni kristály-palotánk fényes, látványos
megnyitása volt, s láthattak ott két magos lordot, az udvar előkelő
tisztjeit, ősrégi családfák ágait, kihimzett öltönyökben, érdemrendekkel
mellükön, jelbotokkal kezükben, hátrafelé czurukkolva majdnem egy mért
földnyire – mivel a királyi menet tartá bevonulását. Bámuljunk –
haragudjunk – nevessünk ez óvilági czeremoniák miatt? Vedd úgy, a mint
kedved tartja – szeszélyed szerént: megvetéssel vagy tisztelettel,
boszankodva avagy elbúsulva, a mint épen tetszik. Gessler kalapja ott
van a rúd tetején. Tisztelegj a korlátlan hatalom e jelzője előtt
szivből jövő áhitattal, – vagy mogorva vállvonitásával a belenyugvásnak,
– vagy fogvicsorgató hajlongásokkal, – avagy egy nyakas lázongó
„Nem“-mel – húzd le saját süvegedet egészen a füledig, s tagadd meg
levételét e felpaszomántozott bársony és rengő toll-bokréta előtt. Én
nem teszek megjegyzéseket a néző magaviseletére, – én csak azt mondom,
hogy Europa vásár-terén ott van még kitűzve Gessler kalapja s olyanok is
vannak elegen, kik még mindig térdelnek előtte.
Képzelj esetlen, magos holland szobrokat a versaillesi márványok
helyébe; képzeld a herrenhauseni vizműveket a Marlybeliek helyett; rakd
meg az asztalokat disznófővel, töpörtyüs levessel, tüdősrétessel s más
eféle csemegékkel a franczia cuisine helyett; képzeld, hogy tánczol Frau
von Kielmansegge Kammerjunker gróf Quirinivel, vagy hogy énekel franczia
dalokat a legborzasztóbb német kiejtéssel, – képzelj egy durva
Versaillest: és ott áll előtted Hannover. „Immár a szépség országába
jutottam“ – irja Wortley Mari, Hannoverből, 1716-ban: „itt minden nő
arcza a szó teljes értelmében rózsaszin, homloka és nyaka hószin,
szemöldöke szurok-fekete, melyek rendes járuléka szénsetét haj. Ezek
közül a tökélyek közül egyik sem hagyja el őket egész halálukig s igen
finom hatást tesznek a gyertyafénynél; de még is jobb’ szeretném, ha egy
kissé nagyobb változatú szépek lennének. Ugy hasonlitnak egyik a
másikra, mint Mrs. Salmon viaszalakjai „Nagy Britannia udvará“-ban, s
épen oly nagy veszélyben forognak, hogy elolvadnak, mint azok, ha igen
közel jutnak a tűzhöz.“ A hamis Wortley Mari azután való esztendőben
látta e festett szerályát a hannoveri első Györgynek, hogy ez a britt
trónra lépett. Nagy dolgok, nagy ünnepélyek voltak akkor. Itt látta Mari
kisasszony második Györgyöt is. „Részrehajlás és hizelgés nélkül
mondhatom“ – folytatja – „hogy fiatal herczegünknek mindazon előnyei
megvannak, a mi csak az ő korában meglehet; elmés, eszes és oly megnyerő
modorú, hogy épen nem szorul születésének előnyére, hogy
szeretetreméltónak tartsák.“ Máshelyt is épen ilyen dicsériákat olvasok
Frigyes walesi herczegre, II. György fiára; természetesen III. Györgyre
is és még különösebb mértékben IV. Györgyre. Már akkor az volt a rendje,
hogy a herczegek elvakitsák az embert, – s a nép szemei egész
becsületességgel pislogtak e királyi fény előtt.
A fejedelmi udvar Hannoverben népes volt – s az akkori időhöz mérve elég
szép fizetést húzott, – s a mi a legfőbb, olyan pontos fizetést, a
milyennel kevés europai udvar dicsekhetett. Azt hiszem, nem lesz
érdektelen, ha elmondom, hogy milyen formán volt e választói udvar
összeállitva. A vérszerinti herczegek voltak az első osztályban; a
másodikban a sereg egyetlen tábornagya (Pöllnitz szerént a hadjutalék
18000 főt tett, s ezenkivül még 14000-nyi sereg állt a választó
zsoldjában). Ezután, illő sorral, következnek a polgári és katonai
tekintélyek, a valóságos, belső, titkos tanácsosok, a lovassági és
gyalogsági tábornokok – a harmadik osztályt képezvén. Aztán jőnek: a
főkamarás, a fő udvarmesterek, a fő lovászmesterek, a lovassági és
gyalogsági ezredesek, mind a negyedik osztályban, – le egész az
őrnagyokig, a Hofjunkerekig vagy apródokig, a titkárokig vagy ülnökökig,
le a tizedik osztályig – s ezek mind, mind csupa nemesség.
A lovászmester fizetése volt 1090 tallér; a fő kamarásé 2000 tallér – s
egy tallér tehet, a mi pénzünk szerént, úgy másfél forintot. Kamarás
volt kettő, és egy a herczegasszonynak; udvarnok öt és rendező is öt;
apród tizenegy s külön személyzet a fiatal nemesek nevelésére – igy: egy
igazgató, egy tanitó, egy Fechtmeister, vagy is vívó-mester és egy
táncz-detto, ez utóbbi 400 tallérnyi szép fizetésre. Első udvari orvos
volt három, 800 és 500 tallérra; egy udvari felcser, 600 tallérra; egy
udvari orgona-mester; két zenész; négy franczia hegedűs; tizenkét
trombitás és egy vadászkürtös – úgy hogy a zenében, világiban úgy, mint
egyháziban, Hannover szükséget nem szenvedett. Komornyik volt
tizenkettő, egyenruhás lokáj huszonnégy; egy maître d’hôtel és több
konyha-felügyelő; egy franczia szakács; egy belső szakács; tiz szakács;
hat kukta; két sült-mester vagy sült-felügyelő – (az ember önkénytelen
oriási, lassan forgó nyársakra gondol, a mint a becsületes sült-mesterek
kanalazzák reá a zsirt); pástétom sütő volt egy, fánk-sütő egy, – és
végre konyhaszolgáló három, tizenegy tallérnyi szerény fizetésre. A
czukrászatban volt négy czukrász (bizonyosan a hölgyek számára); hét
tiszt a bor- és sör-pinczékben; négy sütő; és öt ember a
kredencz-szobában. A „fenséges“ istálókban 600 ló állott – nem kevesebb
mint húsz fogat a herczegi kocsik elé, egy fogatra nyolczat-nyolczat
számitva; kocsis volt tizenhat; fullajtár tizennégy; lovász
tizenkilencz; segéd tizenhárom, ezenkivül kovácsok, kocsi-mesterek,
ló-doktorok és a többi istálói szolgálat. A nőcselédek nem voltak ily
nagy számmal: fáj a szivem, mert a választói lak területén össze-vissza
csak tizenkettőt, vagy tizennégyet találok, s az egész udvarra csak két
mosóné mosott. Az eféle cselédeknek akkorban nem volt annyi dolguk, mint
mai napság. Nem tagadom, én gyönyörködöm az eféle aprólékos krónikákban.
Kedvem telik benne, ha benépesitem az óvilágot ezekkel a mindennapi
alakokkal, lakókkal – nem pedig hősökkel, kik oriási tusákat küzdenek és
már megfutamodott táborokat tüzelnek föl ismét a támadásra; sem
államférfiakkal, kik setét kamarákba zárkóznak el, hogy fontos
törvényekről vagy rémséges összeesküvésekről tanácskozzanak: hanem
inkább olyan néppel, a mely mindennapi munkájával vagy kedvtelésével van
elfoglalva. Szeretem elgondolni: mylord és mylady, hogy vadász az
erdőben, hogy tánczol az udvarnál, vagy hogy hajlong ő magasságos
fenségük előtt, a mint az ebédhez lépdelnek; vagy Jancsi szakácsot a
processió élén, a mint hozzák az ebédet a konyhából; a vidor pinczérek
hordják föl a pinczéből a palaczkokat; a köpczös kocsis előálla a nehéz,
aranyos kocsival nyolcz tejfehér paripájával, bibor-bársony és maroquin
hámokkal; a nyergesen fullajtár ül s egy pár vagy több kengyel-futó
rohan a kocsi két oldalán, gömbölyü sipkával, hosszú, ezüst fogantyús
pálczákkal, egyensúlyban tartván magokat velök, s fényes öltönyökben,
aranynyal ezüsttel gazdagon kihányva. S mintha látnám a polgárok nejeit
és lányait a mint néznek le az erkélyekről, – és a burgereket sörük és
almaboruk mellett, a mint felállnak, süvegüket lekapják, midőn a menet
fáklyások közt lépdel át a városon; a trombitások pozsgás pofája majd
kihasad: úgy fújják; a lovagczizmás testőrök, ragyogó vérttel övezve,
dobogó csataméneken ülve, egész sereggel szállitják ő felsége kocsiját
Hannoverből Herrenhausenig, – vagy talán addig sem, mert lehet,
megállnak Monplaisirnél, Platen asszony falusi lakánál, a székváros és a
nyári palota fele utján.
Azokban a régi jó időkben, melyekről beszélek, midőn a közönséges
embereket csordáslag hajtották és adták el, hogy küzdjenek a császár
elleneivel a Dunánál vagy hogy felnyársalják Lajos király paraszt sergét
a Rajna mentén: nemesek húztak udvarról udvarra, szolgálatot keresve
egyik vagy másik fejdelemnél, s igen természetesen átvéve a
parancsnokságot a paraszt tömeg fölött, mely küzdött és meghalt az
előléptetés minden reménye nélkül. Nemes kalandorok járták az udvarokat
rendre, hivatalt vadászva; de nem csak a nemes férfiak, hanem a nemes
nők is ezt tevék, – s ha ez utóbbiak szépek valának, s ki birták nyerni
a fenséges fejedelmek kegyes figyelmét: ott ragadtak az udvarnál s a
Serenissimus vagy királyi felség kegyenczei lőnek s nagy összeg pénzeket
és ragyogó gyémántokat kaptak; elnyerték a herczegi vagy
marquise-koronát s több efélét, – s még ehez: nem is igen sokat
vesztettek a közbecsülésből azért hogy ily úton nyerték meg
előmenetelüket. Igy jött például Mdlle. de Quronailles, egy szép
franczia hölgy, Londonba, mint XIV. Lajos személyes küldöttje, s a mi
hálás népünk és monarchánktól jól fogadtatva, később mint Portsmouth
herczeg asszonya figurált. Igy nyerte meg a szép Königsmarck Aurora is
kóboroltában Szász Ágost szemeinek kegyét, s vált Szászország
marsaljának anyjává, a ki bennünket jól kiporolt Fontenoynál; s
ugyancsak ily módon ment a szeretetreméltó Messenbach testvérpár:
Erzsébet és Melusina Hannoverába, akkor ott uralkodó felséges házunknak
kegyenczeivé válván, miután már Párisból, hova hasonló czélból utaztak
vala, az intra dominium levő női kegyenczek bölcs féltékenysége
kitiltatá.
Ez a szép Königsmarck Aurora és fivére bámulatos typusai az akkori
szokásoknak és sajátságos képmagyarázatai az elmult napok erkölcseinek.
Származásukat egy brandenburgi ősi nemes családból hozzák le, melynek
egyik ága Svédországban települt meg, ott meg is gazdagodott, s nem egy
kitünő vitézségü férfiut számlált sorai közt.
A nemzetség alapitója János Keresztély volt, a harminczesztendős háboru
egyik hirhedett rabló-lovagja. János egyik fia – Ottó – mint követ ment
XIV. Lajos udvarába, hol fogadtatásakor a legkeresztyénebb király előtt
svéd szónoklatot kelle tartania. Mint piperkőcz meg bajvivó: ritkitotta
a mi Ottónk párját, – hanem szónoklatát: azt biz’ ő elfeledte. S mit
gondoltok: hogy segitett magán? Távol attól, hogy zavarba jött volna: ő
legkeresztyénibb felsége és udvara előtt elhadart egy fejezetet a svéd
kátéból, senki sem értvén egy árva betüt is az egészből, saját kiséretét
kivéve, melynek bizony jóforma erőlködésébe került illő méltóságos
arczkifejezésük megtartása.
Ottó unokaöcscse, Aurora idősb fivére, Königsmarck Károly János, II.
Károly kegyencze, a szép fiú, a divaturacs, a bajvivó s mindennapinál
nagyobb gazember: csak alig huzhatta ki nyakát a rávárakozó hurokból
Angliában, hol Longleat Thynne Tamást megölte. Ez időtt egy kis testvére
is volt vele Londonban, méltó párja a szépségben, piperkőczségben,
gazságban. És ez a finak – névszerént Königsmarck Filep, szintén részese
volt bátyja historiájának – s aligha nem kár, hogy a hurokból az ő nyaka
is kiszabadult. Aztán átkelt Hannoverába s csakhamar ő
választó-fejedelemsége draganyos ezredese lett. Kora ifjuságában apród
volt a cellei udvarnál, – a volt a hire, hogy akkor ő s a szép Sófia
Dorottya herczegasszony – ezidőtt unokatestvérének, a választó Györgynek
felesége – gyermekkorukban fülig szerelmesek voltak egymásba. És e
szerelemnek most – bár nem oly ártatlanságban, mint először – ki kelle
újulnia s borzasztó véget érnie.
I. György nejének életrajza nem régiben[2] jelent meg Dr. Dorantól s
megvallom, bámulnom kell e szerző itéletét s felmentő véleményét, melyet
e szerencsétlen asszonyra kimond. Hogy férje érzéketlen, önző kéjencz
volt: senki sem vonhatja kétségbe; de hogy a rosz férjnek rosz felesége
volt: csak olyan világos. A két unokatestvér házasságát a pénz, az érdek
kötötte, mint akkor minden herczegi házasságot. Nagyon szép, élénk,
elmés, mivelt vala a nő: a férj durvasága elidegenité; szótlansága,
érzéketlensége visszataszitá; kegyetlensége sértette. Csoda-é, ha nem
szerette? Hogy is lehetett volna egy ilyen házasság szerződésének egyik
pontja a szerelem? Ezt a szerencsétlen szivet aztán, szegény feje,
Königsmarck Filep rendelkezése alá bizta, a kinél nagyobb gazemberről a
tizenhetedik évszáz történelme nem emlékezik. Száznyolczvan esztendő
multán, hogy ez a léhütő ismeretlen sirjában nyugoszik, egy svéd tanár
egy leveles ládára bukkant az upsalai egyetemi könyvtárban, tele Filep
és Dorottya leveleivel, melyek elbeszélik szerencsétlen történetüket.
Az ellenállhatlan Königsmarck két nő-szivet hóditott meg Hannoverben. A
választó-fejedelem szeretetreméltó fiatal feleségén, Sófia Dorottyán
kivül még Platen grófnénak, egy utálatos vén udvarhölgynek is lángra
gyujtotta szivecskéjét. Az első a herczegasszony, úgy látszik, hogy nem
egy évi hűséggel üldözé őt. Egész halmaz levél követte a harczmezőre s a
vakmerő kalandor válaszolt is mindnyájára. Az asszony terve az volt,
hogy megszökjék vele, csakhogy gyűlölt férjétől bármi áron is
megmenekedhessék. Kérte szülőit, hogy fogadják ismét vissza házukhoz;
gondolkozott arról is, hogy Francziaországba szalad s katholizál; sőt
már gyémántjait is egybeszedte a szökésre s nagy hihetőséggel épen amaz
utolsó hosszú éji találkozáskor beszélte meg kedvesével a futás
részleteit, a mely után Königsmarck Filepet senki sem látta többé, soha.
Königsmarck egyszer, bortól fölhevülve – (ez a gentleman maga
megmutatta, hogy alig van a bűnnek olyan neme, melyben gyakorlott ne
lett volna) – Drezdában egy lakoma alkalmával dicsekedett ama két
hannover hölgy kegyével, nem csak a herczegasszonyéval, hanem egy más
befolyásos, honnoveri hölgyével is. Túlfelől Platen grófné, a választó
régi kegyencze, gyűlölte Sófiát, a fiatal herczeg-asszonyt, mivel ennek
élénk elmessége folyton szeretett a szegény öregből bolondot csinálni;
de a fiatal nő tréfáit, akadt, a ki azonnal besugta az öreg Platennének,
épen, mint ma is akad elég, a ki elejtett szavainkat besugja másoknak: s
igy e két nő gyűlölte egymást.
A személyek a tragödiában, melyben már-már legördűl a függöny, oly
setétek, oly borzasztók, hogy emberi szem párjokat alig látta. Ott van
az életvidor öreg fejdelem, tele csalfasággal, önzéssel,
cselszövénynyel, legtöbbre becsülve kupáját és kényelmeit – (úgy nézem,
hogy jó kedélye csak setétebbé teszi a tragödiát –); ott neje, ki csak
keveset szól, de mindent lát; ott van régi, öreg kedvese, a kikendőzött
Jezabel; ott fia, a választó-herczeg, ki csak oly csalfa, hallgatag,
önző, csak oly jó kedvü, de rendesen néma, kivéve, mikor szeretetreméltó
neje kiállhatlan nyelve dühbe hozza; ott van a szegény Sófia Dorottya,
tele kaczérsággal, hibákkal s gaz kedveséhez való szenvedélyes
ragaszkodással, kalandos meggondolatlansággal, eszeveszett
mesterkedéssel, bolond hűséggel s dühös féltékenységgel, férjével
szemben (noha utálta s meg is csalta őt) s tele csodás hűtlenséggel; és
ott van – természetesen – a megbizott levélhordó, – és végre ott
Lothario; a mint mondám: a lehető legszebb, a legistentelenebb, a
legbecstelenebb akasztófavirág, a kit csak ember képzelhet.
S hogy üldözi a szenvedély ez elvetemedett hűsége e gazembert! S mily
megfoghatlan állhatatos e nő s mily bámulatosan hazudik!
Megboszorkányozott két vagy három embert, kik felfogták ügyét és sehogy
sem akarják bűnösnek ismerni. Épen, mint Stuart Mária, tud magának
férfiakat fogni, kik ragaszkodásukban még a történelmet is meghamisitják
érette, s a kinek csak dolga van vele: mintha meg volna bűvölve,
elvarázsolva, mintha csak az ördög űzné praktikáját. Mily odaadással
védelmezte Miss Strickland Mária ártatlanságát! S vajon nincsenek-e
sokan hallgatónőim között, kik ugyanezt teszik? Ártatlanságát!!
Emlékszem, még gyermekkoromból, mennyien erősitették állhatatosan, hogy
braunschweigi Carolina vértanuságot szenvedett angyal! No hiszen, akkor
a görög Helena is ártatlan volt; nem szökött meg soha Párissal a
veszedelmes fiatal trójaival. Férjének, Menelausnak kegyetlensége volt
mindennek az oka, s az egész Trója ostroma, mind csupa mese. Épen igy:
Kékszakáll felesége is ártatlan volt. Soha eszibe sem jutott, hogy
bekandikáljon a zárt szobába, hol a többi nő – levágott fejjel –
feküdött; soha sem hullatta el a kulcsot, sem vérrel be nem mocskolá, –
s testvéreinek tiszta csupa igazuk volt, hogy megölték Kékszakállt, ezt
a gyáva szörnyet!
Igen, braunschweigi Karolina ártatlan volt; és Laffarge asszony sohasem
mérgezte meg férjét; és Stuart Mária soha sem árulta el az övét; és a
szegény Sófia Dorottya soha sem volt hűtlen – és Éva sem evett soha az
almából – az egész csak a kígyóék gyáva hazugsága.
Lajos Györgyöt is elegen átkozták és vádolták, hogy vérszopó Kékszakáll,
holott a szegény választónak legkisebb része sem volt ama szállitási
üzletben, mely Königsmarck Filepet kiköltöztette ebből az árnyék
világból. Még csak otthon sem volt, midőn a katasztrofa bekövetkezett. A
herczeg-asszony száz meg száz figyelmeztetést vett; szelid czélzásokat
férje szülőitől; dühös rendreutasitásokat tőle magától – de egy cseppel
sem vette többe ez intéseket, mint a magaféle szegény megbabonázott
teremtések szokták.
1694-ben a julius 1-seji vasárnap este, sokáig volt Königsmarck a
herczegasszonynál, s a szökési készületek közben hagyá el. A férj
Berlinben volt, – s a kocsik és lovak készen álltak a szökésre. Platen
grófné kémei e közben tudósiták az eseményekről úrnőjüket, ki Ernő
Ágosthoz sietett, s elfogatási parancsot kért tőle, a Svékus ellen. Négy
testőr állt lesbe, azon folyosón, melyen Filepnek végig kelle mennie.
Megkisérlé, hogy kivágja magát a négy fogdmeg közül, s egy párt meg is
sebesitett közülök. Ezek aztán rárohantak, leteperték s midőn megsebezve
a földön hevert: ellensége, a grófné, kit megcsalt és meggyalázott,
kijött és látta őt elterülve. Haldokló ajkai átkokat szórtak reá s a
felgerjedt asszony rátaposott szájára czipője sarkával. Azután megadták
neki a kegyelemdöfést is, hulláját másnap elégették ugy, hogy semmi
nyoma sem maradt az egész embernek. A testőröknek, kik lekaszabolták, a
legkeményebb büntetés terhe alatt parancsoltak mély hallgatást. A
herczegasszony – a mint mondták – betegen feküdt szobáiban, melyekből
aztán, még azon év octoberében – huszonnyolcz esztendős korában –
kirendelt lakhelyére: Ahlden várába szállitották, hol nem kevesebb, mint
harminczkét esztendeig ette a rabság kenyerét. Az napságtól fogva csak
„az ahldeni herczegasszony“-nak hivták, s hallgatag férje soha sem ejté
ki többé nevét. Négy évvel e Königsmarck-katasztrofa után meghalt Ernő
Ágost, Hannovera első választó-fejedelme s az uralkodásban fia, Lajos
György, követte. Tizenhat esztendeig uralkodott ez Hannoverában s
azután, a mint tudjuk, Nagy-Britannia, Francziaország és Irland királya
s a hit véde lett. A bűnterhelt, öreg Platen grófné 1706-ban halt meg.
Elvesztette szemevilágát, de azért – mint a monda regéli – bűnterhelt,
vén ágya mellett még mindig látta Königsmarck szellemét, egész halála
órájáig.
1700-ban a kis Gloucester herczeg, a szegény Anna királynő utolsó
gyermeke is meghalt, s a hannoveri népség ettől óta, toronyiránt,
bámulatos jelentőségre jutott Angliában. Kijelentették, hogy Sófia
választó-fejdelem asszony az első, kinek az angol trónhoz öröklési joga
van. Lajos Györgyöt megválasztották Cambridge herczegnek. Országunkból
nagyszerü küldöttségek mentek túlra, Németországba, – de Anna királynő,
kinek gyönge szíve St. Germaini rokonaihoz húzott, soha sem vehette rá
magát, hogy unokatestvérének, a választónak, Cambridge herczegének
megengedje, hogy személyesen tiszteleghessen ő felségénél s
elfoglalhassa székét a Peerek házában. Ha a királyné csak egy hónappal
élt volna tovább; ha az angol toryk oly bátrak és elhatározottak lettek
volna, mint ügyesek és ravaszok; ha a herczeg, kit a nemzet szeretett és
sajnált, meg tudta volna az alkalmat ragadni: Lajos György soha sem
beszélt volna németül szent Jakab királyi kápolnájában.
Midőn a korona igazán is Lajos Györgyre szállt: nem igen sietett vele,
hogy fel is tegye. Előbb várakozott egy darabig otthon; szivreható
búcsut vett az ő kedves Hannoverájától és Herrenhausenétől, s a
legkényelmeskedőbb modorban indult neki, hogy föllépjen „őseinek
trónusára“, a mint a parliamenthez tartott első beszédében nevezé. Egy
egész tábor németet hozott magával, ezekkel vevén környül királyi
személyét, ezeknek társaságában lelvén örömét. Megvoltak hűséges német
kamarásai, német tanácsosai, szerecsenei: sajátijának és kópiájinak
foglyai a török háborukból; meg két csunya, vén német kedvese:
Kielmansegge és Schulenberg asszonyok, kiket aztán Darlington
grófnőjévé, illetőleg Kendal herczegnőjévé tőn. A herczegnő hosszú,
száraz termetü volt, a miért is – elég illetlenül – „Paszuly-karó“-nak
csúfolták. A grófnő ellenben jól táplált egy delhölgy vala, s ő
magasságos személyét bizony „Elefánt“-nak hivták. Mindkét hölgy
bolondulásig szerette Hannoverát és gyönyöreit; eleinte mindkettő
belecsimpajkozott a nagy herrenhauseni sétány hársfáiba, s istenért sem
akarták elhagyni e helyet. Schulenberg valójában nem szabadúlhatott –
adósságainak miatta, – de az Elefánt, látván, hogy a Paszuly-karó nem
megyen: bepakolta bulándráját s elpárolgott Hannoverából, vaskos
termetének daczára. Erre aztán a Paszuly-karó is azonnal megmozdult, s
követte szeretett Lajos Györgyét. Igazán, mintha csak Macheath
kapitányról s Póliról, meg Jucziról beszélne az ember. Ez a király, a
kit mi választánk; az udvaronczok, kik kiséretét tevék; az angol
nemesek, kik üdvözletére jövének – s kik közül, a ravasz vén czinikus,
soknak forditott hátat –: bizony, meg kell vallanom, csodálatos egy
torzkép. Tegyük föl például, hogy én is a greenwichi töltésen várakozó
polgár vagyok s kiáltom az éljen-t György királyra: bizony, még is
alig-alig tudom megtartani komolyságomat és hogy föl ne hahotázzak e
megérkezés roppant képtelenségén!
Itt vagyunk mindnyájan térdre esve. Itt van a Canterburyi érsek,
leborulva egyháza feje előtt, mig Kielmansegge és Schulenberg asszonyok
setét piros pofái vigyorognak elé, a hitnek véde mögűl. Itt van
Marlborough herczeg ő lordsága is térdre esve, ő, minden idők és az
egész világ legnagyobb harczosa; ő, ki megcsalta Vilmos királyt, – meg
II. Jakab királyt, – meg Anna királynőt, – meg Angliát, elárulván
Francziaországnak, el a választó-fejedelmet a pretendensnek s a
pretendenst a választó-fejedelemnek. És itt vannak Oxford és Bolingbroke
ő lordságaik, kik közül az utóbbi épen most buktatá meg az előbbit, s ha
csak egy hóval több időt engedtek volna neki: Jakab királyt vitte volna
Westminsterbe. És itt vannak a nagy whig küzdők, illő dekorummal és
ünnepélyességgel végezvén hajlongásaikat és bókolásaikat; de az
éleslátásu, vén cselszövő jól tudja mennyit ér loyalitásuk!
„Loyalitás“, gondolja magában, „irányomban – az képtelenség! Ötven
követelő is van, a ki közelebb áll a trónhoz, mint jó magam. Én csak
esetleg vagyok, s ti finom whig harczosok magatokért s nem magamért
választátok engem. Ti toryk, ti gyűlöltök; te érsek, bár térdeiden
csúszol s az égről galagyolsz, te jól tudod, hogy egy hajam szála sem
őszül meg harminczkilencz artikulusod miatt s egy árva szót sem értek
balgatag prédikácziódból. S ti is, Bolingbroke és Oxford lordok – jól
tudjátok, hogy csak egy hóval is ezelőtt egy követ fujtatok ellenem, –
és te mylord Marlborough herczeg – engem is, mást is akárkit eladnál,
csak hasznod látnád benne. Jertek, én jó Melusinám, én derék Sófiám,
gyerünk magány szobámba: együnk meg egy pár osztrigát, igyunk meg egy
pár palaczk rajnait, s szívjunk rá egy pár pipa dohányt: vegyük legjobb
hasznát helyzetünknek; kaparintsuk meg, a mit csak lehet s hagyjuk
ezeket a zajgó-mozgó, kétszinkedő angolokat, hadd ujjongjanak,
verekedjenek és csaljanak, a maguk módja szerént!“
Ha Swiftet nem a vesztes fél államférfiai nyerték volna meg: mily pompás
gúny-rajzát birhatjuk vala a tory párt ez általános „_sauve qui
peut_“-jének. Hogy elnémultak a toryk! Hogy csinált jobbraátot mind az
alsó-, mind a felsőház! s mily méltóságteljesen üdvözölték a majoritások
György királyt!
Bolingbroke a felsőházban tartott utolsó beszédében rámutatott a peerség
szégyenfoltjára, egy csomó lord abban fogván kezet, hogy egyetlen
általános szavazással mind azt megsemmisitsék, a mit megelőzött
gyüléseken egy csomó külön határozattal juttattak érvényre. És e
gyalázatot ki is vívták maguknak. De a mily erős volt St. John az
érvekben, ép oly gyenge volt a szavazatban. Rosz napok következtek be rá
nézve. Bölcselkedést szónokolt s ártatlanságát bizonygatta. Szerette
volna a visszavonulást, sőt az üldöztetést is kész lett volna elhordani;
de mikor meghallotta, hogy a Párisból visszahivott, derék Prior Matyi
azon jártatja fejét, hogy rég elmult dolgokat szellőztessen: a filozofus
kereket oldott s gyönyörü fejét elszállitotta a bárd utálatos
hatásköréből.