szerencsétlenségem óta mindig ugyanazzal az örömmel látom őket, de nem
állok többé velök ugyanazon a meghitt lábon. A gyermekek nem szeretik az
öregkort. A hervadó természet képe undorító előttük. Idegenkedésök,
amint észreveszem, bántólag érint és jobb szeretek attól, hogy őket
cirógassam, tartózkodni, minthogy őket feszélyezzem vagy bennök undort
keltsek. Ez az indító ok, amely csak igazán szerető lelkeknél szerepel,
hiányzik a mi öszszes doktorainknál és doktornőinknél. Geoffrinné nagyon
keveset törődött azzal, vajjon a gyermekek örömet érezték-e a közelében,
hacsak ő örömet érzett a közelükben. De rám nézve az ilyen öröm a
semminél is kevesebbet ér; csak akkor érzem, ha megoszthatom velök, s
nem vagyok többé abban a helyzetben, sem abban a korban, amikor a kisded
gyermeki szív az enyém felé föltárulhatott. Ha ez még megeshetnék velem,
ez az öröm annál élénkebb lenne, minél ritkább; ilyesfélét éreztem a
múlt reggel, amikor a kis Soussoi-kat megölelgettem, nemcsak azért, mert
a dada, aki őket kísérte, nem nagy tiszteletet keltett bennem, s mert
kevéssé éreztem szükségét annak, hogy előtte hallgassak, hanem inkább
azért, mert a derűs arckifejezés, amelylyel hozzám közelítettek, azután
sem hagyta el őket, és nem látszott rajtok, hogy akár idegenül éreznék,
akár unnák magokat közelemben.
Óh, ha élvezhetnék még nehány pillanatig ily tiszta, a szívből fakadó
ölelést, hacsak egy bugyogóban járó gyermek részéről is! ha láthatnám
még egynémely szemben az örömet és megelégedést a fölött, hogy velem
együtt lehet, mennyi bajért és kínért kárpótolnának szívemnek ezek a
rövid, de édes áradozásai! Óh, akkor nem lennék kénytelen az állatok
közt keresni azt a jóakaratú pillantást, amelyet az emberek megtagadnak
tőlem. Egynehány példából, amelyek mindig kedvesen élnek emlékezetemben,
megítélhetem őket. Íme egyikök, amelyet minden más állapotban szinte
elfeledtem volna, de a benyomás, amit reám gyakorolt, egész
nyomorúságomat élénken illusztrálja.
Két évvel ezelőtt, midőn a Nouvelle France irányában sétálni mentem,
kissé messzebb előrehaladtam; azután balra fordúlva és a Montmartre-ot
megkerülni óhajtva, Clignancourt falun haladtam keresztül. Szórakozottan
és álmodozva lépegettem, nem is tekintve szét magam körül, midőn
egyszerre csak éreztem, hogy átkarolják térdeimet. Odanézek és egy
öt-hat éves kis gyermeket látok, aki teljes erejéből szorítja térdeimet,
miközben oly meghitt és oly kedveskedő kifejezéssel tekint reám, hogy
egész szívem elérzékenyült. Így szóltam magamban: Így öleltek volna az
én gyermekeim is engem! Karjaimba vettem a gyermeket, többször mélységes
elragadtatással megcsókoltam, azután pedig folytattam utamat. Menet
közben éreztem, hogy hiányzik valamim. Egy felfakadó szükségérzet
visszatérésre késztetett. Szemrehányást tettem magamnak, hogy oly
hirtelen elhagytam ezt a gyermeket; azt hittem, cselekedetében minden
látszólagos ok nélkül bizonyos sugallatot kell látnom, amelyet nem
kellett megvetnem. Végre engedve a kísértésnek, visszatérek az előbbi
helyre; a gyermekhez futok, újból megölelem s egy pár fillért adok neki,
hogy nanterrei zsemlyét vegyen rajta, amelyet éppen ott árúlt egy mozgó
kereskedő; s elkezdtem vele csevegni, megkérdeztem tőle, kinek a fia? s
megmutatta, hogy annak a bodnárnak, aki a hordókat csinálta; már készen
álltam, hogy ott hagyom a gyermeket és hozzámegyek beszélgetni, mikor
megláttam, hogy megelőzött egy gonosz kinézésű ember, aki ama titkos
kémek egyikének látszott, akiket lépten-nyomon utánam küldenek. Míg ez
az ember halkan a fülébe sugdosott, láttam, hogy a bodnár mereven rám
szegezte szemeit, oly kifejezéssel, amely semmi jóindulatot nem árult
el. Ez a körülmény tüstént összeszorította szívemet és nagyobb
gyorsasággal hagytam el az apát és gyermekét, mint amilyennel hozzájok
visszatértem, de kevésbbé kellemes zavarral, amely egészen
megváltoztatta érzéseimet. Mindamellett többször éreztem azóta, hogy
azok fel-feltámadtak lelkemben s többízben visszatértem Clignancourt
felé abban a reményben, hogy itt viszont látom ezt a gyermeket, de sem
őt, sem az apát nem láttam többé viszont és ebből a találkozásból nem
maradt egyéb lelkemben, mint eléggé élénk emlékezés hátra, mindig édes
és szomorú érzéssel keverve, mint mindazon indulatok, amelyek még
némelykor szívemhez hatolnak.
Mindenre van kárpótlás; ha örömeim ritkák és rövidek, viszont élénkebben
is érzem őket, amikor jönnek, mintha otthonosabbak lennének nálam; a
gyakori visszaemlékezés által úgyszólván újra meg újra átemésztem őket;
és bármily ritkák legyenek is, ha tiszták és vegyítetlenek lennének,
talán boldogabb volnék, mint verőfényes napjaimban. A legnagyobb
nyomorúságban kevéssel is gazdagnak érzi magát az ember. Egy nyomorúlt
koldus, ha egy tallért talál, ennek jobban megörül, mint egy gazdag
örülne, ha egy arannyal telt erszényt találna. Nevetnének rajta, ha
látnák lelkemben azt a benyomást, amit az efféle legcsekélyebb örömök
okoznak, amelyeket üldözőim ébersége elől elszakíthatok. A legédesebb
örömök egyike négy-öt évvel ezelőtt jutott részemül s nem tudok soha a
nélkül reá gondolni, hogy kedves érzés ne fogjon el, hogy azt oly jól
felhasználtam.
Egy vasárnap én meg a feleségem a Maillot-kapuhoz mentünk ebédelni. Ebéd
után a boulognei ligeten haladtunk át egész a Muetteig. Itt leültünk a
gyepre, az árnyékban várakozva a nap alábbszállására, hogy aztán Passy
felé szép csöndesen hazatérjünk. Mintegy húsz kisleány, valamiféle apáca
vezetése alatt, odajött s egyrészök leült, másrészök közelünkben
pajzánkodott. Míg ők játszadoztak, egy ostyasütő jött arrafelé az ő
dobjával és szerencsekerekével, aki szeretett volna üzletet csinálni.
Láttam, hogy a kis leánykák sóvárgó szemeket vetettek az ostyára s
ketten-hárman, akiknél nyilván volt nehány fillér, engedélyt kértek
arra, hogy játszhassanak. Míg a nevelőnő habozott és veszekedett,
előhívtam az ostyasütőt és így szóltam hozzá: engedje meg mindenik
kisasszonynak, hogy egy számot húzzon s én kifizetem érte önnek az
összeget. E szó az egész csoportban oly örömet keltett, amely egymaga
jóval túlhaladta a költségemet, mégha tárcám egész tartalmát
ráfordítottam volna is arra.
Mikor láttam, hogy némileg rendetlenül törekedtek előre, a nevelőnő
beleegyezésével valamennyiöket sorbaállítottam az egyik oldalon, s
azután, amint a húzást megejtették, egymásután átmentek a másik oldalra.
Habár nem volt üres szerencseszám és legalább egy ostya mindeniknek
jutott, úgyhogy egyiköknek sem lehetett oka a zúgolódásra, de én, hogy
az ünnepet még vidámabbá tegyem, titokban odasúgtam az ostyasütőnek,
hogy ellenkező irányban használja szokásos ravaszságát s annyi jó
nyereményt juttasson a lánykáknak, amennyit csak tud s én meg fogom neki
téríteni. Ezen előrelátó intézkedés folytán csaknem száz ostyát
osztottunk ki, habár mindenik fiatal lányka csak egyszer húzott számot,
mert ez irányban kérlelhetetlen voltam, nem akarva sem a visszaéléseket
előmozdítani, sem egyeseket kitüntetésekben részesíteni, ami
elégedetlenségre adhatott volna okot. Feleségem ügyesen rábírta azokat,
akik szerencsés húzást tettek, hogy osszák meg nyereményeiket
társnőikkel s ennek folytán osztályrészök csaknem egyenlővé, az öröm
pedig általánosabbá lett.
Megkértem az apácát, hogy ő is húzzon számot, bár erősen tartottam tőle,
hogy ajánlatomat megvetőleg fogja visszautasítani; de ő jószívvel
elfogadta azt, húzott miként a növendékek és minden teketória nélkül
elvette, ami részére jutott. Végtelen hálás voltam neki érte s ebben a
magaviseletében bizonyos udvariasságot találtam, amely nagyon tetszett
nekem és amely – úgy hiszem – nagyon is fölér a kényeskedők
affektálásával. Az egész művelet alatt nem egy pörlekedés fordult elő,
amelyeket az én ítélőszékem elé terjesztettek, és ezek a kis leánykák,
amint felváltva előadták és védelmezték előttem ügyöket, alkalmat adtak
nekem arra a megjegyzésre, hogy – habár egyetlen csinos sem volt
közöttük – némelyek kedvessége elfeledtette az emberrel rútságokat.
Végre eltávoztunk, kölcsönösen igen megelégedve egymással, és ez a
délután egyike volt azoknak életemben, amelyeknek emlékezetét a
legnagyobb örömmel idézem vissza lelkembe. Máskülönben az ünnepség nem
nagyon tett tönkre engemet. Harminc garasért, amennyibe legföllebb
került, több mint száz tallérnyi örömet vásároltam; nagyonis igaz az,
hogy az öröm nagysága nem a költség nagysága szerint igazodik és hogy az
öröm szorosabb barátságban áll a fillérekkel, mint az aranyakkal.
Többízben visszatértem ugyanarra a helyre, ugyanabban az órában,
remélve, hogy újra ott találom a kis sereget, de nem volt többször
szerencsém hozzájok.
Ez egy más, nagyjában hasonló fajta mulatságot juttat eszembe, amelynek
emlékezete jóval messzibb időről maradt meg lelkemben. Abban a
szerencsétlen időben volt, midőn a gazdagok és írók társaságában élve,
olykor-olykor kénytelen voltam szomorú gyönyöreiket megosztani. A
Chevrette-ben valék a háziúr névnapjának idején; az egész család
összegyülekezett volt annak megünneplésére és a lármás gyönyörök minden
pompája munkába vétetett erre a célra. Színházak, díszlakomák,
tüzijátékok, semmi sem maradt el. Alig volt időnk kissé kifújni magunkat
és elkábultunk a helyett, hogy mulattunk volna. Ebéd után lementünk a
fasorba egy kis friss levegőt szívni, ahol vásárfélét rendeztek.
Táncoltak; az urak kegyeskedtek a parasztleányokkal táncolni, de a
hölgyek megőrízték rangjok méltóságát. Mézeskalácsot árultak itt. Egy
fiatalembernek a társaságból eszébe jutott, hogy vegyen és egymásután a
tömeg közé hajigálja a mézeskalácsokat és a társaság tagjai oly nagy
örömüket lelték benne, midőn látták ezt a sok parasztot, amint előre
rohantak, dulakodtak, egymást feltaszították, hogy elkapják őket, hogy
mindenki igyekezett ezt az örömet magának megszerezni. S röpültek a
mézeskalácsok jobbra és balra, s futottak a leányok és legények utánok,
halomba verődtek és egymást tiporták érettök: ez nagyszerű mulatságnak
látszott mindenki előtt. Álszeméremből én is a többiekkel tartottam,
habár bensőleg nem mulattam annyira, mint ők. De csakhamar beleúnva
abba, hogy azért ürítsem ki erszényemet, hogy az emberek összetiporják
egymást, faképnél hagytam a derék társaságot és egyedül sétálni indultam
a vásárban. A sokféle változatos portéka sokáig mulattatott. Egyebek
közt öt-hat szavojai legényt vettem észre egy kis leány körül, akinek
még 10–12 gyatra almája volt a gyümölcsöskosarában, amelyen ugyan ám
szeretett volna túladni. A szavojai fiúk viszont szívesen meg akarták őt
attól szabadítani, de valamennyiöknek összevéve sem volt több két-három
fillérjöknél, ezzel pedig nem nagy rést üthettek az almák közt. Ez a
gyümölcsöskosár a Hesperidák kertje volt rájok nézve, a kis leányka
pedig az a sárkány, amely azokat őrizte. Ezen a komédián sokáig
mulatoztam, végül megoldáshoz juttattam a darabot, kifizetve az almák
árát a kis leánynak és vele kiosztatván azokat a kisfiúknak. Ekkor a
legédesebb látványok egyikében volt részem, amelyek az emberi szívet
kellemesen érinthetik, abban, hogy az örömet az ifjúkor ártatlanságával
párosulva láthattam eláradni magam körül. Mert a szemlélők is, látván
azt, osztoztak benne, nálam pedig, aki oly olcsón részese lettem ennek
az örömnek, ehhez még hozzájárult ama másik öröm érzése is, hogy az az
én művem volt.
Midőn ezt a mulatságot összehasonlítottam azokkal, amelyeket az imént
otthagytam, megelégedéssel éreztem, micsoda különbség van egyfelől az
egészséges ízlések és természetes gyönyörök, és másfelől azok közt,
amelyek a gazdagságból fakadnak és nem igen egyebek, mint a csúfolódás-
és megvetés-szülte kizárólagos ízlések gyönyörei. Mert miféle örömet
lelhetett abban az ember, ha látta, amint a nyomortól lealjasult
embertömegek halomba verődtek és állati vadsággal egymást fojtogatták,
tiporták, hogy kimarják egymás kezéből azt az egy-két darab
összetaposott és besározott mézeskalácsot?
A magam részéről, midőn mélyebben elmélkedtem az afféle gyönyörűség
fölött, amelyet az ilyes alkalmaknál élveztem, úgy találtam, hogy az
kevésbbé a jótékonyság érzésében áll, mint abban az örömben, hogy
megelégedett arcokat láthatunk. Ez a látvány oly varázzsal hat reám,
amely – jóllehet szívemig hatol – úgy látszik, kizárólag érzéki
benyomásból áll. Ha nem látom a megelégedést, amit okozok, mégha biztos
lennék is felőle, csak félig élvezem azt. Sőt ez oly önzetlen öröm
számomra, amely nem függ attól, mi részem lehet benne. Mert a népies
ünnepélyeknél mindig élénken vonzott az, ha vidám arcokat láthattam. Ez
a várakozásom azonban Franciaországban sokszor meghiusult, mert ez a
nemzet, amely oly vígnak tartja magát, kevés jókedvet mutat játékainál.
Régente gyakrabban elmentem a kültelki korcsmákba, hogy lássam ott a
köznép táncolását, de táncai oly ízléstelenek, magatartása oly
siránkozó, oly félszeg volt, hogy inkább megszomorodva, mint örvendezve
jöttem el tőlük. De Genfben és Svájcban, hol a nevetés nem párolog el
szünetlenül rosszakaratú bolondságokba, minden megelégedést és jókedvet
lehell az ünnepélyeken. A nyomorúság nem viszi oda ocsmány ábrázatát,
sem a fényűzés nem mutogatja ott orcátlan pompáját. A jólét, a
testvériség, az egyetértés arra késztetik a szívet, hogy kitáruljon és
sokszor egy-egy ártatlan öröm elragadtatásában az idegenek egymáshoz
szegődnek, egymás nyakába borúlnak és meghívják egymást, hogy együtt
élvezzék a nap örömeit. Magamnak is, hogy élvezzem ezeket a
szeretetreméltó ünnepségeket, nem szükséges részt vennem bennök. Elég
őket látnom; látva őket, osztozom bennök; és bizonyos vagyok a felől,
hogy a sok jókedvű arc közt egyetlenegy vidámabb szív sincs az enyémnél.
Habár ez csak érzékleti gyönyör, bizonyára erkölcsi oka van, aminek
bizonyítéka az, hogy ugyanaz a látvány, ahelyett, hogy kellemesen hatna
reám s tetszenék nekem, fájdalommal és méltatlansággal marcangolhatja
keblemet, ha tudom, hogy a gyönyörnek és örömnek e jelei a gonoszok
orcáin nem egyebek, mint annak jelei, hogy gonosz szándékuk kielégítést
nyert. Egyedül az ártatlan öröm az, amelynek jelei kellemesen hatnak
szívemre. A kegyetlen és gúnyos öröm jelei megsebzik és lesujtják, mégha
ez semmi vonatkozásban nem áll is velem. Ezek a jelek, miután oly
különböző alapelvekből indulnak ki, nem lehetnek pontosan ugyanazok, de
utóvégre is egyaránt az öröm jelei és észrevehető különbségeik bizonyára
nem állanak arányban a bennem fölkeltett gerjedelmek különbségeivel.
A fájdalom és kín érzelmei reám nézve még érezhetőbbek, úgy hogy
lehetetlen őket kiállanom a nélkül, hogy magam is talán még élénkebb
indulatoktól ne szenvednék, mint a milyeneket ábrázolnak. A képzelet,
erősítvén az érzékletet, azonosít a szenvedő lénnyel és sokszor több
aggodalmat kelt bennem, mint amennyit az illető maga érez. Egy
elégedetlen arc oly látvány, amelyet képtelen vagyok sokáig szemlélni,
kivált ha okom van azt gondolni, hogy ez az elégedetlenség engem illet.
Meg sem tudnám mondani, mennyi tallért csalt ki zsebemből amaz úri
házakban, amelyekbe hajdanán elég balgatag valék besodortatni magamat,
az inasok zsémbes és mogorva arckifejezése, akik durcásan szolgálnak; az
ilyen szolgák mindig meglehetős drágán fizettették meg velem uraik
vendégszeretetét. Mindig erősen illetve az érzéki tárgyaktól s kivált
azoktól, amelyek a kéj vagy kín, jóakarat vagy ellenszenv jelét tárják
elő, tovasodortatom magam e külső benyomásoktól és soha nem tudom magam
alóluk másként kiragadni, mint csak ha tovamenekülök. Egy jel, egy
taglejtés, egy pillantás valamely ismeretlen részéről elegendő, hogy
megzavarja örömeimet vagy csillapítsa kínjaimat. Csak akkor vagyok a
magamé, ha egyedül vagyok, egyébkor mindazok játékszere vagyok, kik
körültem vannak.
Régibb időben örömest éltem a nagyvilágban, amikor mindenki szemeiben
csak jóakaratot láttam, vagy legrosszabb esetben közömbösséget azok
szemeiben, akik előtt ismeretlen valék; de ma, midőn nem kevesebb
fáradságot fordítanak arra, hogy ábrázatomat megmutassák a népnek, mint
arra, hogy előtte egyéni jellememet elpalástolják, nem tehetem ki
lábomat az utcára a nélkül, hogy szivettépő tárgyakat ne lássak magam
körül. Nagy léptekkel sietek ki a szabad mezőre; mihelyt a zöld mezőt
látom, újra lélegzeni kezdek. Kell-e hát csodálkozni rajta, ha szeretem
a magányt! Csupa rossz indulatot látok az emberek orcáin, míg a
természet folyton nevető arccal fogad.
Mindamellett, meg kell vallanom, örömet is érzek az emberek közt való
élésben, a meddig ösmemeretlen az arcom előttük. De ez oly öröm, amelyet
nem igen hagynak meg számomra. Nehány évvel ezelőtt még szerettem
keresztül-kasul járni a falvakat és végignézegetni reggel, amint a
földművelők kijavították szerszámjaikat, vagy az asszonyokat, amint a
kapuban álltak gyermekeikkel. E látványban volt valami olyas, ami
megindította szívemet. Némelykor önkéntelenül megállottam s elnézegettem
e derék emberek apró fogásait és úgy éreztem, hogy felsóhajtok, azt sem
tudva, miért. Nem tudom, észrevették-e, hogy elérzékenyültem e kisded
örömökre s ettől is meg akartak-e fosztani; de ama változásból, amelyet
az ábrázatokon észreveszek, midőn a falun végigmegyek, és amaz
arckifejezésből, amellyel végignéznek, kénytelen vagyok belátni, hogy
nagy gondot fordítottak reá, hogy inkognitómat elárulják. Ugyanez a
dolog történt velem, de még jellemzetesebb módon, a Hadastyánok palotája
előtt. Ez a szép intézet mindig érdekelt. Sohasem láthatom megindulás és
tisztelet nélkül a derék aggastyánok e csoportjait, akik elmondhatják,
mint a lacedemonbeli aggok:
Mi is voltunk egykoron
Fiatalok, vitézek és merészek.
Egyik kedvenc sétahelyem a katonai iskola körüli tér volt és örömmel
találkoztam imitt-amott néhány hadastyánnal, akik megőrizve régi katonai
tisztességtudásukat, menetközben köszöntek nekem. Ez az üdvözlés,
amelyet szívem százszorosan visszaadott nekik, kellemesen érintett és
fokozta a látásukon érzett örömemet. Minthogy semmi olyast nem tudok
eltitkolni, ami megindít, gyakran beszélgettem a hadastyánokról is, és
arról, mily kellemesen érintett a látásuk. Nem kellett ennél több.
Bizonyos idő mulva észrevettem, hogy nem voltam többé ösmeretlen
előttük, vagy inkább, hogy jóval több valék előttük, mivel ugyanoly
szemekkel néztek reám, mint a nagyközönség szokott. Semmi udvariasság,
semmi köszöntés többé. Visszataszító arckifejezés, ádáz tekintet lépett
korábbi udvariasságuk helyébe. Miután állásuk régi nyíltszívűsége nem
engedte meg nekik, mint a többieknek, hogy vigyorgó és áruló álarccal
takarják be rosszindulatukat, teljes nyiltsággal a leghevesebb
gyűlöletet tanusítják irántam, és olyan határtalan a nyomorúságom, hogy
kénytelen vagyok becsülésemben megkülönböztetni azokat, akik a
legkevésbbé leplezik el dühöket előttem.
Ez idő óta kevesebb gyönyörűséggel sétálgatok a Hadastyánok palotájának
környékén; azonban, minthogy irántok való érzelmeim nem függenek az ő
irántam való érzelmeiktől, sohasem láthatom tisztelet és meleg
érdeklődés nélkül hazájok eme régi védelmezőit; de meglehetős súlyos
dolog látnom azt, hogy ily rosszúl viszonozzák nekem azt az
igazságosságot, amit irántok tanusítok. Ha véletlenül egy-egy olyannal
találkozom közülök, aki kicsúszott az általános kitanítás alól, vagy aki
nem ismerve képmásomat, semmi ellenszenvet nem tanusít irántam, ennek az
egyetlennek udvarias köszöntése bőven kárpótol a többiek durva
magatartásáért. Megfeledkezem róluk, hogy csupán ezzel foglalkozzam és
azt képzelem, hogy olyan a lelke, mint az enyém, amelybe a gyűlölet nem
tud beférkőzni. A mult évben is részem volt ebben a gyönyörben, midőn
átkeltem a vizen, hogy a hattyúk szigetén sétálgassak. Egy szegény öreg
hadastyán egy csónakban valami társaságra várt, hogy átkelhessen.
Odaléptem és mondtam a révésznek, hogy keljünk át. Az ár erős volt és az
átkelés soká tartott. Alig mertem a hadastyánt megszólítani, mert attól
tartottam, hogy rám förmed és visszautasít, mint a többiek szokták; de
becsületes arckifejezése megnyugtatott. Elbeszélgettünk. Józaneszű és
helyes viseletű embernek látszott. Nyílt és nyájas modora meglepett és
elbájolt. Nem valék ennyi jóindulathoz szokva. Meglepetésem megszűnt,
amikor megtudtam, hogy csak a legutóbb érkezett a vidékről. Beláttam,
hogy még nem mutatták meg neki a képmásomat és nem világosították fel
felőlem. Felhasználtam ezt az inkognitót, hogy beszélgessek néhány
percig egy emberrel és azon az édességen, amit ebben találtam, éreztem,
hogy a legközönségesebb örömek ritka volta mennyire föl tudja ezek
értékét fokozni. Midőn kiszáltam a csónakból, ő is előkereste a maga két
szegény fillérjét. Kifizettem a szállítási díjat és kértem őt, hogy
tegye el a maga két fillérjét, miközben reszkettem, hogy megharagítom.
Nem haragudott meg, sőt ellenkezőleg, meghatotta a figyelmem, s kivált
az, amit ezután tanusítottam, hogy – mivel idősebb volt nálamnál –
segítettem neki a csónakból való kiszállásnál. Ki hinné, hogy eléggé
gyerek voltam és sírtam miatta örömömben? Szinte égtem a vágytól, hogy
egy huszonnégy garasos pénzdarabot nyomhassak a markába egy kis
dohányra, de nem mertem. Ugyanaz az álszemérem, amely itt visszatartott,
már gyakran megakadályozott egy-egy jócselekedet végrehajtásában,
amelyek örömmel töltöttek volna el, de amelyektől bárgyúságomat siratva,
visszatartottam magamat. Ezúttal, miután elhagytam öreg hadastyánomat,
csakhamar megvigasztalódtam abban a gondolatban, hogy úgyszólván saját
elvem ellenére cselekedtem volna, ha udvariassági megnyilatkozását
pénzzel viszonoztam volna, ami lealacsonyítja annak nemességét és
beszennyezi önzetlenségét. Igyekeznünk kell azokon segíteni, akik
rászorultak, de a mindennapi érintkezésben engedjük, hadd végezze a
természetes jóakarat és udvariasság a maga munkáját a nélkül, hogy bármi
megvásárolható és kalmár dolog merészeljen ily tiszta forráshoz
közeledni, hogy azt megrontsa vagy felzavarja. Mondják, hogy
Hollandiában megfizetteti a nép, ha megmondja az embernek, hány óra van
vagy megmutatja az utat. Nagyon megvetésreméltó népnek kell annak
lennie, amely a humanitás legegyszerűbb kötelességeit ekként piaci áruvá
teszi.
Megfigyeltem, hogy egyedül Európa az, ahol pénzért árulják a
vendégszeretetet. Egész Ázsiában ingyen szállásolják el az embert.
Belátom ugyan, hogy ott nem találunk fel oly jól minden kényelmet. De
hát az semmi, ha magunkban elmondhatjuk: ember vagyok és embertársaim
befogadtak? A tiszta humanitás az, amely hajlékot nyujt nekem. A kisded
nélkülözések minden baj nélkül elviselhetők, ha a szív jobb bánásmódban
részesül, mint a test.
Tizedik séta.