mint az eredményt. Egy a háztetőről leeső cserép jobban megsebezhet
bennünket, de nem fáj annyira, mint egy rosszakaratú kéz által
szántszándékkal felénk dobott kődarab. Az ütés célját téveszti olykor,
de a szándék sohase hibázza el a maga csapását. A balszerencse
sújtolásánál az anyagi fájdalmat érezzük a legkevésbbé és ha egy
szerencsétlen nem tud kit okolni szerencsétlenségeiért, a sorsot
hibáztatja, amelyet megszemélyesít s amelyet szemekkel és értelemmel
ruház fel, hogy az szándékosan gyötörje őt. Így szokott a veszteségei
miatt bosszús játékos dühbe jönni a nélkül, hogy tudná, ki ellen. Egy
balszerencsét képzel magának, amely szándékosan feltámad ellene, hogy őt
gyötörje és ekként olajat öntvén haragja tüzére, nekihevül és lángra
gyúl önmaga teremtette ellensége ellen. A bölcs ember, aki mindama
szerencsétlenségekben, amelyek érik, csak a vak kényszerűség csapásait
látja, nem jön ily esztelen indulatba; felkiált fájdalmában, de minden
ingerültség, minden harag nélkül s a bajnak, amelynek zsákmányául esett,
csak anyagi sújtolását érzi; és azok a csapások, amelyeket szenved,
hasztalan sértik meg személyét, közülök egy sem ér el szívéhez.
Jelentős lépés, ha idáig jutott valaki, de még nem minden. Ha itt
megállapodunk, kettévágtuk ugyan a bajt, de bennhagytuk a gyökerét. Mert
ez a gyökér nem azokban a lényekben van, akik előttünk idegenek, hanem
az önmagunkban van és itt kell dolgoznunk, hogy azt teljesen
kiszakítsuk. Tökéletesen beláttam ezt, mihelyt magamhoz kezdtem térni.
Miután eszem csak képtelenségeket tárt elém mindama magyarázatokban,
amelyeket a velem történt dolgok megfejtésére előkerestem, beláttam,
hogy miután mindennek okai, műszerei és eszközei előttem ösmeretlenek és
megfejthetetlenek, azok nem is léteznek számomra; és sorsomnak mindeme
részleteit úgy kell tekintenem, mint egy vak végzetesség megannyi
aktusát, amelynél sem irányítást, sem szándékot, sem erkölcsi okot nem
lehet föltételeznem; hogy minden okoskodás és rugdalózás nélkül alá kell
vetnem magamat, mivel mindez hiábavaló; hogy miután csak az a tennivaló
van még számomra hátra a földön, hogy úgy tekintsem magamat, mint egy
tisztán szenvedő lényt, nem szabad – a sorsomnak való hiábavaló
ellenállással – eltékozolnom azt az erőt, amely annak elviselésére még
megmaradt. Ime, ezeket mondogattam magamban; eszem, szívem beleegyezett
s mindamellett éreztem, hogy szívem még zúgolódott. Honnan eredt ez a
zúgolódás? Kerestem és megtaláltam; az önszeretettől eredt, amely –
miután méltatlankodott az emberek ellen, – még az ész ellen is
föllázadt.
Erre a fölfedezésre nem volt oly könnyű eljutnom, mintsem hinnők, mert
egy ártatlanul üldözött sokáig az igazságosság tiszta szeretetének
tartja csekély egyénisége kevélységét. De ha az igazi forrást egyszer
jól megismertük, könnyű azt kiszárítani vagy legalább is elterelni.
Önbecsülésünk legnagyobb mozgatója a büszke lelkeknek; az illuziókban
termékeny önszeretet a becsülés színébe öltözik és ennek tartatja magát.
De ha a csalás végre kiderül és az önszeretet nem rejtőzködhetik el
többé, ettőlfogva nem kell többé félnünk tőle és habár nehéz azt
elfojtanunk, de legalább könnyű megzaboláznunk.
Soha sem volt nagy hajlandóságom az önszeretetre. De ez a mesterkélt
szenvedély lángra lobbant a nagyvilágban bennem s kivált akkor, amikor
íróvá lettem; talán kisebb mértékben lépett föl nálam, mint másnál, de
azért bőségesen föllépett. Azok a rettenetes leckék, amelyekben
részesültem, csakhamar visszaszorították előbbi határai közé; lázadozni
kezdett az igazságtalanság ellen, de végre is megvetette azt; lelkembe
visszahúzodva, elvágva azokat a külső összeköttetéseket, amelyek azt
követelővé teszik, lemondva az összehasonlításokról, kitüntetésekről,
megelégedett azzal, hogy magamnak legyek jó; ekkor újra önmagam
szeretetévé válván, belépett a természet rendjébe és felszabadított
engem a közvélemény igája alól.
Ettől fogva újra megtaláltam lelkem békéjét, sőt szinte a boldogságot.
Mert akárminő helyzetben legyen is valaki, csak az önszeretet az, ami
állandóan boldogtalanná tesz. Ha ez elhallgat és az ész beszél, ez
végtére is megvigasztal bennünket mindama bajokért, amelyeket nem
tudtunk elkerülni. Sőt megsemmisíti e bajokat, úgy, hogy azok nem hatnak
közvetetlenül reánk; mert akkor biztosak vagyunk, hogy elkerüljük
legélesebb támadásaikat, ha megszűnünk velök foglalkozni. Azok semmik
arra nézve, aki nem gondol reájok. A sértések, a bosszúállások, a
jogtalan mellőzések, a gyalázások, az igazságtalanságok semmik annak
számára, aki az elszenvedett bajokban csak magát a bajt látja, nem pedig
a szándékot; annak számára, akinek helye a saját becsülésében nem attól
a helytől függ, amelyet mások az ő részére engedélyezni kegyeskednek.
Bárminek nézzenek is az emberek, nem változtathatják meg lényemet és
dacára hatalmuknak és minden alattomos fondorlataiknak, én – bármit
tegyenek is – az ő ellenökre tovább is az leszek, ami vagyok. Igaz
ugyan, hogy irántam való magaviseletük befolyást gyakorol valódi
helyzetemre. Az a sorompó, amit közém és magok közé állítottak, minden
megélhetési és gyámolítási segélyforrástól megfoszt engem öregségemben
és szűkös helyzetemben. Sőt a pénzt is fölöslegessé teszi számomra,
mivel az nem tudja nekem azokat a szolgálatokat megszerezni, amelyekre
szükségem van; nincs többé se társas érintkezés, se kölcsönös támogatás,
se levelezés közöttük és közöttem. Egyedül az ő körükben, csupán
önmagamban találom minden segélyforrásomat és ez a segélyforrás vajmi
gyönge már az én koromban és mostani állapotomban. Ezek a bajok nagyok,
de minden erejöket elvesztették fölöttem, amióta úgy el tudtam őket
viselni, hogy nem jöttem indulatba. Azok a körülmények, ahol az igazi
szükséglet érezhetővé válik, mindig ritkák. Az előrelátás és a képzelet
megsokasítja azokat, és ezek a folyton tartó érzelmek tesznek minket
nyugtalanokká és szerencsétlenekké. A magam részéről hasztalan tudom,
hogy holnap szenvedni fogok, elég nekem, ha ma nem szenvedek, hogy
nyugodt legyek. Nem veszem szívemre az olyan bajt, amelyet előre látok,
hanem csupán azt, amelyet érzek és ezáltal az igen csekély dologgá
zsugorodik össze. Egyedül, betegen, s ágyamban sorvadva meghalhatnék az
inségtől, a hidegtől és az éhségtől anélkül, hogy bárki aggódnék
miattam. De mit határoz az, ha én magam sem aggódom miatta, ha époly
kevéssé veszem szívemre, mint mások, végzetemet, bárminő legyen is az.
Hát semmi az, kivált az én koromban, ha megtanultam, hogy ugyanazzal a
közömbösséggel nézzem az életet és a halált, a betegséget és az
egészséget, a gazdagságot és a nyomorúságot, a dicsőséget és a
gyalázatot? Minden más aggastyán minden miatt nyugtalankodik, én semmi
miatt nem nyugtalankodom; bármi történjék is, előttem minden közömbös és
ez a közömbösség nem bölcseségem műve, hanem az ellenségeimé és
kárpótlássá lesz ama szenvedésekért, amelyekkel elárasztottak. Midőn így
érzéketlenné tettek a balsors iránt, nagyobb jót tettek velem, mintha
megkiméltek volna annak csapásaitól. Míg nem éreztem, mindig félhettem
attól, holott miután legyőztem, nem félek többé tőle.
Ez a kedélyállapot, életem viszontagságai közt, csaknem oly teljesen
átszolgáltat engem természetem gondtalanságának, mintha a legteljesebb
jólétben élnék. Kivéve azokat a rövid pillanatokat, midőn a tárgyak
jelenléte a legkínzóbb nyugtalanságot idézi föl, egyébkor hajlandóságaim
által a vonzó indulatoknak kiszolgáltatva, szívem még amaz érzelmekkel
táplálkozik, amelyekre született s élvezem őket ama képzeletbeli
lényekkel együtt, amelyek őket létrehozzák és velem megosztják, mintha
ezek a lények valósággal léteznének. Léteznek számomra, aki megalkottam
őket és sem attól nem félek, hogy elárulnak, sem attól, hogy faképnél
hagynak. Azok mindaddig fognak tartani, mint magok a szerencsétlenségeim
és elégségesek lesznek arra, hogy ezeket velem elfeledtessék.
Minden visszavezet arra a boldog és szelid életre, amelyre születtem
volt; életem háromnegyed részét vagy tanulságos, sőt kellemes tárgyakkal
elfoglalva töltöm, amelyeknek gyönyörűséggel átengedem elmémet és
érzékeimet, vagy képzelődésem gyermekeivel, amelyeket szívem sugallata
szerint alkottam és amelyek társasága táplálja annak érzelmeit, vagy
egyedül önmagammal, beérve önmagammal és telve azzal a boldogsággal,
amely – érzem – megillet engem. Mindebben önmagam szeretete végzi az
egész munkát, az önzésnek semmi része benne. De nem így ama szomorú
pillanatokban, amelyeket még az emberek körében töltök, mint az ő áruló
dédelgetésöknek, dagályos és nevetséges bókjaiknak, mézesmázos
kajánságuknak játékszere. Akármiképen láthattam is hozzá, az önzés
szerepel ilyenkor. A gyűlölet és rosszindulat, amelyet e durva
burkolaton keresztül szíveikben látok, fájdalommal szaggatja az enyémet
és az a gondolat, hogy így ostobán becsapott bolondnak tartanak, ehhez a
fájdalomhoz még gyermekes bosszúságot fűz, az ostoba önzés gyümölcsét,
amelynek minden butaságát érzem, de amelyet nem birok leigázni. Azok az
erőfeszítések, amelyekkel e sértő és gúnyolódó tekintetekkel szemben
megedzeni igyekeztem magamat, hihetetlenek. Százszor végigmentem a
nyilvános sétatereken és a leglátogatottabb helyeken, egyedül azzal a
szándékkal, hogy e küzdelmekbe belegyakoroljam magam. Nemcsak erre nem
tudtam eljutni, hanem semmi haladást sem tettem és összes keserves, de
hiábavaló erőfeszítéseim után is époly könnyen megzavarodtam,
megsértődtem, méltatlankodtam, mint azelőtt.
Mikor érzékeim uralkodnak fölöttem, bármit tegyek is, soha nem tudtam
benyomásaiknak ellenállni és a meddig a tárgy hat reájok, szívem folyton
annak hatása alatt áll; de ezek a múló mozgalmak csak addig tartanak,
mint az érzéklet, amely azokat fölkelti. A gyűlölködő ember jelenléte
erősen hat reám, de mihelyt eltávozik előlem, a benyomás vele együtt
megszűnik; abban a pillanatban, amint nem látom, nem gondolok többé rá.
Hasztalan tudom, hogy foglalkozni fog velem, én nem tudnék vele
foglalkozni. A baj, amelyet nem érzek valósággal, egyáltalában nincs rám
hatással, az üldöző, akit nem látok, nem létezik számomra. Érzem, mily
előnyt nyújt ez a helyzet azok kezébe, akik sorsommal rendelkeznek. Hát
csak hadd rendelkezzenek vele tetszésök szerint. Még azt is jobb
szeretem, ha ellenállás nélkül gyötörnek, mintha kénytelen vagyok rájok
gondolni, hogy csapásaik ellen védekezzem.
Érzékeimnek ez a hatása szívemre okozza életem egyedüli gyötrelmét.
Azokon a helyeken, ahol senkit nem látok, nem gondolok többé sorsomra.
Nem érzem azt, nem szenvedek többé tőle. Boldog és elégedett vagyok
minden kitérés, minden akadály nélkül. De ritkán siklom ki valami érzéki
benyomás alól; és a mikor a legkevésbbé gondolok reá, egy taglejtés, egy
felfogott sötét pillantás, egy meghallott mérgezett szó, egy előtalált
rosszakaró elegendő, hogy sodromból kihozzon. Mindaz, amit efféle
esetben tehetek, annyi, hogy gyorsan elfelejtsem és tovafussak. Szívem
nyugtalansága azzal a tárgygyal együtt eltűnik, amely azt fölkeltette és
mihelyt magamban vagyok, nyomban nyugalomra térek. Vagy ha valami dolog
nyugtalanít, ez csak az a félelem, hogy jártamban-keltemben valami újabb
fájdalomkeltő tárgyra bukkanok. Ez az egyedüli keservem, de ez elég
arra, hogy boldogságomat megzavarja. Párizs közepén lakom. Mikor
lakásomról kijövök, sóhajtok a mező és a magány után; de ezek
megtalálása végett oly messzire kell mennem, hogy mielőtt kedvemre
szabadon lélegzhetném, ezer oly tárgyat találok utamban, amely
összeszorítja szívemet és a nap fele aggodalmakban telik el, mielőtt azt
a menhelyet, amely felé indultam, elértem volna. Boldog vagyok, ha
legalább megengedik, hogy utamat befejezzem. Az a pillanat, amikor
gonosz kisérőim közül tovaosonok, elragadó; és mihelyt a fák alatt, a
zöld mező közepén találom magamat, azt hiszem, hogy a földi
paradicsomban vagyok és époly élénk belső gyönyört élvezek, mintha a
legboldogabb halandó lennék.
Nagyon jól emlékszem még, hogy rövid boldogságom idején, ugyanezek a
magános séták, amelyek most annyi gyönyörűséget okoznak, izetlenek és
unalmasak voltak rám nézve. Ha valakinél künn voltam a falun, a
testmozgásnak és a friss levegő beszívásának szükségérzete gyakran arra
indított, hogy egyedül kimenjek és ilyenkor, titokban tovaosonva mint
egy tolvaj, sétálni indultam a parkban vagy a mezőn. De távol attól,
hogy azt a boldog nyugalmat találnám ott, amelyet ma itt élvezek,
magammal vittem oda ama hiú eszmék izgalmát, amelyek a szalonban
foglalkoztattak vala, az otthagyott társaságnak emléke tovább kisért. A
magányban az önzés párái és a világ zsivaja elhomályosították szemeim
előtt a ligetek üdeségét és megzavarták a magány békéjét. Hasztalan
menekültem az erdők mélyére, egy alkalmatlan társaság mindenüvé elkisért
és elfátyolozta előttem az egész természetet. Csak miután a társaséleti
szenvedélyektől és azok szomorú kiséretétől elszakadtam, találtam meg
ezt minden varázsával együtt újra.
Meggyőződve róla, hogy ezeket az első önkéntelen gerjedelmeimet képtelen
vagyok elfojtani, minden erre irányuló kísérlettel felhagytam.
Megengedem, hogy minden támadás lángra gyújtsa véremet, a harag és
méltatlankodás hatalmába kerítse érzékeimet; átengedem a természetnek
ezt az első kirobbanást, amelyet összes erőimmel sem volnék képes
feltartóztatni vagy félbeszakítani. Csupán arra törekszem, hogy
következményének álljam útját, mielőtt az bármi hatást művelt volna. A
szikrázó szemek, a tűzben álló arc, a reszkető tagok, a meg-megszakadó
szívdobogás, mindez egyedül a testszervezetre tartozik és az okoskodás
semmit sem változtathat rajtok. De miután megengedtük, hogy a
vérmérséklet elvégezze első kirobbanását, az ember újra a saját urává
válhatik és lassankint visszanyeri érzékeinek használatát; ezt sokáig
sikertelenül törekedtem elérni, de végre célt értem és felhagyva azzal,
hogy erőmet üres ellenállásra fordítsam, várom a pillanatot, midőn
szabadon hagyva eszemet cselekedni, győzhetek, mert ez csak akkor beszél
hozzám, ha képes meghallgatásra szert tenni. De mit mondok, oh jaj!
eszemet? Nagy hibát követnék el, ha őt tisztelném meg ezzel a diadallal,
mert neki nem igen van része benne; minden egyaránt az ingatag
temperamentumtól ered, amelyet egy dühös szél hány-vet, de amely nyomban
nyugalomra tér, amint a szél nem fúj többé; tüzes vérmérsékletem az,
amely hány-vet engem és fásult vérmérsékletem az, amely lecsillapít.
Engedek minden jelenlevő fölindulásnak, minden lökés élénk s rövid
mozgalmat kelt bennem; mihelyt a lökés megszűnt, a mozgalom is
megszűnik, semmi kívülről közölt dolog nem bír hosszasabban tartani
nálam. A szerencse mindenféle eseményei, az emberek mindenféle
cselfogásai az ekképen alkotott emberre csekély befolyással vannak. Hogy
tartós fájdalmakat szenvedjek, a benyomásnak minden pillanatban meg
kellene újulnia. Mert az időközök, bármily rövidek legyenek is,
elegendők arra, hogy önmagamnak visszaadjanak. Az vagyok, amit az
emberek kívánnak, amíg hatni tudnak érzékeimre, de alig szűnik meg ez a
hatás, újra azzá leszek, amivé a természet formált; ez, bármit tegyenek
is, legállandóbb állapotom és az, amelynek révén – sorsom ellenére –
élvezem azt a boldogságot, amelyre – úgy érzem – alkotva vagyok.
Leírtam ezt az állapotot egyik álmodozásomban; az annyira nekem való,
hogy nem kívánok egyebet, mint hogy az hosszú tartamú legyen, és nem
félek egyébtől, mintha megzavarnák. A baj, amit az emberek nekem
okoztak, semmiképen nem érint engemet, egyedül az attól való félelem,
amit még okozhatnak, képes izgalomba hozni; de miután bizonyos vagyok a
felől, hogy nem intézhetnek újabb támadást ellenem, amelynek révén
állandó érzelmet kelthessenek bennem, összes cselszövényeiken csak
nevetek és ellenkezésök dacára élvezem önmagamat.
Kilencedik séta.
A boldogság oly állandó állapot, amely – úgy látszik – nem itt a földön
levő ember számára van teremtve. A földön minden örökös hullámzásban
van, amely semminek nem engedi meg, hogy itt állandó alakot öltsön.
Minden változik körülöttünk. Mi magunk is megváltozunk és senki nem
biztosíthatja magát a felől, hogy szeretni fogja holnap, amit ma szeret.
Így hát összes, erre az életre irányuló terveinek agyrémek. Használjuk
fel az elme megelégedettségét, ha elérkezik, óvakodjunk azt saját
hibánkból eltávolítani; de ne forraljunk terveket arra, hogy azt
lebilincseljük, mert ezek a tervek puszta esztelenségek. Én kevés boldog
embert láttam, talán egyet sem, de gyakran láttam megelégedett szíveket
és mindama tárgyak közül, amelyek valaha szemembe ötlöttek, ez volt az,
amely leginkább kielégített önmagammal. Azt hiszem, hogy ez természetes
következménye az érzéki benyomások hatalmának belső érzelmeimre. A
boldogságnak nincs külső cégére; hogy felismerjük, olvasnunk kellene a
boldog ember szívében; de a megelégedés a szemekből, a magatartásból, a
hangsúlyból, a járás-kelésből kiolvasható és úgy látszik, közlődik
azzal, aki észreveszi. Van-e édesebb élvezet, mint egy egész népet
látni, amint egy ünnepnapon átadja magát az örömnek, és minden szív
kivirít az öröm kiterjesztő sugaraira, amely gyorsan, de élénken áthatol
az élet felhőzetén…
– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –
Három nappal ezelőtt P. úr rendkívüli sietséggel rontott be hozzám s
mutatta meg D…-nek Geoffrinnéről írt emlékbeszédét. Felolvasását hosszú
és harsány kacagással vezette be a munka neologismusai miatt és ama
pajzán szójátékok miatt, amelyekkel az szerinte telítve volt. Egyre
nevetve fogott hozzá az olvasásához. Én a legteljesebb komolysággal
hallgattam, ami lecsillapította őt s látván, hogy nem akarok vele
nevetni, végül is abbahagyta a nevetést. A mű leghosszabb és
legkeresettebb részlete ama gyönyörűség körül forgott, amelyet
Geoffrinné a gyermekek szemléletében és az ő csacsogásukban talált. Az
író ebben a hajlandóságban joggal a jó természet bizonyítékát látta. De
nem állapodott meg ennél, hanem határozottan rossz természettel és
gonoszsággal vádolta mindazokat, akikből hiányzott ez a hajlandóság és
egészen arra a szélsőséges állításra ragadtatta magát, hogyha
megkérdeznők erre vonatkozólag azokat, akiket akasztófára vagy
kerékbetörésre ítélnek, mindannyian elismernék, hogy nem szerették volt
a gyermekeket. Ezek az állítások különös hatást tettek azon a helyen,
ahol felhozta őket. Föltéve, hogy mindez igaz, vajjon itt volt-e az
alkalmas hely ennek elmondására és be kellett-e egy nagyra becsült nő
emlékezetét a halálbüntetések és gonosztevők képével szennyezni? Könnyen
beláttam e silány affektáció indító okait és amikor P. bevégezte az
olvasást, kiemeltem azt, ami az emlékbeszédben jónak tetszett, és
hozzátettem, hogy a szerző, midőn ezt írta, kevesebb barátságot, mint
gyűlöletet érzett szívében.
Másnap, minthogy eléggé szép, habár hideg idő volt, a katonai iskola
felé egy kirándulást tettem, számítva reá, hogy arrafelé teljes
virágjokban levő mohákat találok; menetközben az előző napi látogatás és
D. irata járt az eszemben, amelynél bizonyosra vettem, hogy ez az
epizódszerű toldalék nem minden célzatosság nélkül került belé s már az
az egyetlen körülmény, hogy P. ezt a füzetet nekem elhozta és bemutatta,
nekem, aki előtt mindent eltitkoltak, eléggé elárulta előttem, hogy mi
volt a céljok vele. Én a lelencházba adtam gyermekeimet. Ez elegendő
volt arra, hogy emberi természetéből kivetkőzött atyának tüntessenek
föl, amiből – kiszélesbítve és továbbfejtve ezt az eszmét – lassankint
azt a nyilvánvaló következtetést vonták ki, hogy gyűlölöm a gyermekeket;
nyomról-nyomra követve gondolatban e fokozatos emelkedés láncolatát,
bámúlva láttam, mily ügyességgel tudja az emberi leleményesség a
dolgokat fehérből feketére változtatni. Mert nem hiszem, hogy valaha
ember nálam jobban szerette volna látni a kis gyermekeket pajzánkodni és
együtt játszani, és sokszor megállok az utcán meg a sétányokon, hogy
csintalankodásaikat és kisded játékaikat oly érdekkel szemléljem,
amelyhez foghatót senkinél nem tapasztalok. Éppen azon a napon is,
amelyen P. meglátogatott, egy órával az ő látogatása előtt, a két kis
Soussoi, házigazdám két legfiatalabb gyermeke járt nálam, akik közül az
idősebb mintegy hétéves lehet. Ők oly szívesen megcsókoltak engemet, én
meg oly gyöngéden visszonoztam kedveskedéseiket, hogy dacára a nagy
korkülönbségnek, úgy látszott, igen jól érzik magokat körömben; én pedig
egészen el voltam ragadtatva, midőn láttam, hogy öreges külszinem nem
riasztotta őket vissza, sőt az ifjabbik oly szívesen látszott hozzám
jönni, hogy én – nagyobb gyermek náloknál – már különös előszeretettel
vonzódtam hozzá és époly sajnálkozással láttam eltávozását, mintha a
saját gyermekem lett volna.
Belátom, hogy az a szemrehányás, hogy gyermekeimet a lelencházban
helyeztem el, egy kis fordulattal könnyen fajulhatott ama váddá, hogy
emberi természetemből kivetkőzött atya vagyok és gyűlölöm a gyermekeket.
Azonban bizonyos, hogy egy, rájok nézve ezerszerte rosszabb és minden
más úton csaknem kikerülhetetlen sorstól való félelem indított leginkább
erre a lépésre. Kevésbbé bánva azt, hogy mi lesz belőlök, magam pedig
képtelen lévén őket nevelni, helyzetemben anyjok nevelésére kellett
volna őket biznom, aki elrontotta volna őket, meg az ő családjának
nevelésére, amely szörnyeket formált volna belőlük. Még most is
reszketek tőle, ha rágondolok. Amit Mohamed csinált Szejdeből, semmi
ahhoz képest, amit ők csináltak volna reám nézve belőlük, és azok a
kelepcék, amelyeket utóbb ez irányban nekem felállítottak, eléggé
megerősítettek abban, hogy ilyen tervet csakugyan koholtak. Az igazat
megvallva, ekkor meglehetős távol állottam attól, hogy ezeket a sötét
cselszövényeket előre láttam volna, de azt tudtam, hogy számukra a
legkevésbbé veszélyes nevelés a lelencház nevelése lesz s ezért ide
helyeztem őket. Újra is megtenném ezt, jóval kevesebb habozással, ha a
dolog újra úgy fordulna, és jól tudom, hogy nincs gyöngédebb atya, mint
amilyenné én lettem volna, ha a szokás csak a legkevésbbé is segítette
volna bennem a természetet.
Ha némi haladást tettem az emberi szív ösmeretében, ezt az ösmeretet a
gyermekek látásának és megfigyelésének gyönyörűsége szerezte meg
számomra. Ugyanez a gyönyörűség ifjú koromban bizonyos akadályt
gördített ez elé, mert oly vidáman és oly szívesen játszottam a
gyermekekkel, hogy nem igen gondoltam az ő tanulmányozásukra. De amint
megöregedtem s láttam, hogy roskatag alakom nyugtalanítja őket, nem
akartam nekik többé alkalmatlankodni; jobb szerettem magamat egy
gyönyörűségtől megfosztani, mintsem az ő örömüket megzavarni, és beérve
ekkor azzal a megelégedéssel, hogy játékaikat és mindenféle apró
mesterkedéseiket nézegethettem, áldozatomért azokban a
felvilágosításokban találtam kárpótlást, amelyeket ezek a megfigyelések
tártak elém az emberi természet első és igazi gerjedelmeiről, amelyekből
összes tudósaink mitsem ösmernek. Irataimban följegyezve látható annak
bizonyítéka, hogy sokkal gondosabban foglalkoztam ezzel a
vizsgálódással, semhogy örömmel ne végeztem volna és bizonyára a világ
leghihetetlenebb dolga lenne, ha az _Uj Heloise_ és az _Emil_ egy oly
ember műve volna, aki nem szerette a gyermekeket.
Soha nem rendelkeztem sem lélekjelenléttel, sem könnyű előadói
képességgel, de szerencsétlenségem óta nyelvem és fejem hovatovább
zavartabbá vált. A képzet, valamint a megfelelő kifejezés egyaránt
tovasiklik előlem, pedig semmi nem kíván finomabb megkülönböztetést és a
kellő kifejezések gondosabb megválasztását, mint a gyermekekkel
folytatott beszélgetés. Nálam aztán még növeli ezt a zavart a hallgatók
figyelme, azok a magyarázatok és az a jelentőség, amiket egy oly férfiú
beszédjeihez fűznek, akiről – miután kifejezetten a gyermekek számára
írt – azt képzelik, hogy orakulum módjára tartozik hozzájok szólani. Ez
a túlságos kényszerhelyzet és rátermettségemnek magamban érzett hiánya
megzavar, kihoz sodromból és otthonosabban érezném magamat egy ázsiai
uralkodó, mint egy kis gyermek előtt, akit beszélgetésre kell indítanom.