sohasem láttam, hogy ez a sok tudomány hozzájárulna az élet
boldogságához, hanem oly édes és egyszerű szórakozásokat igyekszem
magamnak szerezni, amelyeket minden baj nélkül élvezhetek és amelyek
eltérítenek szerencsétlenségeimtől. Az sem költségembe, sem fáradságomba
nem kerül, hogy egykedvűleg bolyongjak virágról-virágra,
növényről-növényre, hogy őket megvizsgáljam, különböző jellemző
vonásaikat összehasonlítsam, vonatkozásaikat és különbözéseiket
megjelöljem, végre a növényi organizációt akképen megfigyeljem, hogy
ezeknek az élő gépeknek haladását és játékát nyomon követhessem, olykor
sikerrel nyomozzam általános törvényeiket, különféle berendezésök okát
és célját és átengedjem magam a hálás csodálkozás varázslatának ama kéz
iránt, amely mindezt az élvezetet számomra szerezte.
A növények, úgy látszik, azért szórattak oly pazar kézzel a földre, mint
a csillagok az égre, hogy az embert a gyönyörűség és kiváncsiság
vonzóerejével a természet tanulmányozására hivogassák; de a csillagok
tőlünk távol futják pályájokat: előzetes ismeretekre, műszerekre,
gépekre és igen hosszú létrákra van szükségünk, hogy hozzájok
elérhessünk és őket hordtávolságunk közelébe hozhassuk. A növények már a
természettől fogva ott vannak. Azok lábaink alatt és úgyszólván kezeink
közt nőnek és ha lényeges részeik kicsisége elvonja őket olykor az
egyszerű észrevétel elől, azok a műszerek, amelyet segélyével hozzájok
férkőzhetünk, sokkal könnyebben kezelhetők, mint a csillagászati
műszerek. A növénytan egy dologtalan és henye remete tanulmánya: egy
hegyes szerszám meg egy nagyítóüveg mindaz a készülék, amire a
megfigyelés céljából szüksége van. Sétálgat, szabadon bolyong egyik
tárgytól a másikhoz, érdekkel és kíváncsisággal telten szemlél végig
minden virágot és mihelyt berendezésük törvényeit kapiskálni kezdi,
minden bajtól ment örömet élvez megfigyelésöknél, époly élénket, mintha
sok fáradságába került volna. Ebben a henye foglalatosságban oly varázs
rejlik, amelyet csak a szenvedélyek teljes lecsillapulásakor érezünk, de
amely ekkor egymaga elegendő arra, hogy az életet boldoggá és édessé
tegye; de mihelyt érdek- vagy hiúságbeli inditóokot keverünk bele, akár
azért, hogy valami állást betöltsünk, akár azért, hogy könyveket írjunk,
mihelyt csak azért akarunk tanulni, hogy oktassunk, csak azért
botanizálunk, hogy szerzők vagy tanárok legyünk: mindez az édes varázs
szertefoszlik, a növényekben azontúl csak szenvedélyeink műszereit
látjuk, tanulmányozásukban nem találunk többé igaz gyönyörűséget, nem
tudni akarunk többé, hanem megmutatni, hogy tudunk és az erdő sűrűjében
is csak mintegy a világ színpadán vagyunk, ahol az a gond foglal el,
hogy megcsodáltassuk magunkat; vagy pedig legfölebb a dolgozó-szobai és
kerti botanikára szorítkozunk s a helyett, hogy a természetben figyelnők
meg a növényeket, csak rendszerekkel és módszerekkel foglalkozunk,
ezekkel az örökös vitatkozási tárgyakkal, amelyek sem egyetlenegy növény
helyesebb ismeretére el nem vezetnek, sem a természetrajzra és
növényvilágra a legkisebb világosságot nem derítenek. Innen azok a
gyűlölködések, féltékenykedések, amelyeket a hírnév után való versengés
kelt föl az irogató botanikusoknál épannyira, sőt még jobban, mint a
többi tudósoknál. Ők kiforgatják ezt a szeretetreméltó tudományt
természetéből, átültetik azt a városok és akadémiák körébe, ahol az
épúgy elfajul, mint az exotikus növények a nagy virágkedvelők
kertjeiben.
Egészen másféle kedélyállapotok ezt a tanulmányt némi szenvedélyfélévé
tették számomra, amely az összes többi szenvedélyek üresen maradt helyét
betölti. Megmászom a sziklákat, hegyeket, leereszkedem a völgyekbe, az
erdőkbe, hogy lehetőleg kiragadjam magamat az emberek emlékezetéből és a
gonoszok bántalmai elől. Az erdő árnyas fái alatt, úgy tetszik, hogy
elfeledett, szabad és békés ember vagyok, mintha nem volnának többé
ellenségeim vagy mintha az erdők lombozata megoltalmazni tartoznék engem
támadásaik elől, mint a hogy eltávolítja őket emlékezetemből, és
együgyüségemben azt képzelem, hogyha én nem gondolok reájok, ők sem
fognak rám gondolni. Ezt a csalódást oly édesnek találom, hogy teljes
mértékben átengedném magam neki, ha helyzetem, gyöngeségem és
szükségleteim megengednék. Minél mélyebb a magány, amelyben ekkor élek,
annál szükségesebb, hogy valami tárgy betöltse annak ürességét, azokat
pedig, amelyeket képzeletem megtagad, vagy emlékezőtehetségem
visszataszít, amaz önkéntes termékek pótolják, amelyeket a föld, az
emberek által nem erőszakolva, tár mindenfelől szemeim elé.
Az a gyönyörűség, ha egy elhagyatott tájékon új növényeket kereshetek,
fölér azzal, ha tovaosonhatok üldözőim elől, és ha oly helyekre jutok,
ahol semmi emberi nyomot nem látok, kellemesebben lélekzem, mint oly
menhelyen, ahol nem üldöz többé gyűlöletük.
Egész életemben vissza fogok emlékezni egy botanikus kirándulásomra,
amelyet egykor a Clerc törvényszéki bíró tulajdonát képző Robaila-hegyen
tettem. Egyedül valék és belemélyedtem a hegység tekervényes
alakulataiba, s erdőről-erdőre, szikláról-sziklára haladva, végre egy
oly rejtett zugra bukkantam, hogy soha életemben nem láttam
vadregényesebb tájképet. Fekete fenyők óriási nagyságú bükkfákkal
összekeveredve, amelyek közül többen az öregségtől összeroppanva és
keresztülkasul egymásba fonódva terültek el, e rejtekhelyet
áthatolhatatlan sorompókkal zárták körül; az a nehány rés, amelyet ez a
komor kerítés meghagyott, csak meredeken lefüggő sziklákat és borzalmas
szakadékokat tárt elém, amelyekre csak úgy mertem letekinteni, hogy
hasra feküdtem. A fülesbagoly, a kuvik és a halászsas rikoltozott a
hegység szakadékaiban s csak nehány kis ritka madár enyhítette
jelenlétével e magány borzalmát; találtam itt heptaphyllost, cyclament,
nidus avist, nagy laserpitiumot és nehány más növényt, amelyek
elbájoltak és sokáig szórakoztattak; de a tárgyak hatalmas benyomásaitól
észrevétlenül leigázva, lassankint megfeledkeztem a botanikáról és a
növényekről, leültem a lycopodium meg a mohák vánkosára és kedvem
szerint elkezdtem ábrándozni és azt képzeltem, hogy egy oly menhelyen
vagyok itt, amelyet egy emberi lélek sem ismer és ahol üldözőim
bizonyára nem fognak rám találni. Csakhamar a kevélység bizonyos
árnyalata vegyült álmodozásomba. Azokhoz a nagy utazókhoz hasonlítottam
magamat, akik egy ösmeretlen szigetet fedeznek föl, s egész kedvteléssel
mondogattam magamban: kétségtelen, hogy az első halandó vagyok, aki ide
behatoltam; csaknem úgy tekintettem magam, mint egy második Kolumbust.
Miközben e gondolatban kéjelegtem, nem messze tőlem valami zörrenést
hallok, amely ismerősnek tűnt föl. Hallgatózom; ugyanaz a nesz
ismétlődik és pedig többször egymás után; meglepetve és a kiváncsiságtól
hajtva fölkelek, áthatolok egy sűrű csalittömegen abban az irányban, a
honnan a zaj jött és egy mélyedésben, húsz lépésre attól a helytől, a
hová – úgy véltem – én jutottam el először, egy harisnyakészítő gyárat
pillantok meg.
Azt a zavaros és ellenmondó felindulást, amelyet szívemben erre a
fölfedezésre éreztem, képtelen vagyok kifejezni. Első gerjedelmem az
örömérzelme volt, hogy újra emberek közt vagyok, holott teljesen egyedül
képzeltem magamat; de ez a villámnál gyorsabb gerjedelem csakhamar egy
fájdalmas és tartósabb érzelemnek adott helyet, hogy ime még az Alpok
barlangjai közt sem tudok az emberek kegyetlen karmai közül kisiklani,
akik nekidühödtek az én gyötrésemre. Mert bizonyos voltam felőle, hogy
talán két ember sincs ebben a gyárban, aki be ne lett volna abba az
összeesküvésbe avatva, amelynek Montmollin tiszteletes úr állt az élén,
aki viszont távolabbról kapta ahhoz az indítást. Siettem tovaűzni ezt a
szomorú gondolatot s utoljára is nevettem magamban egyfelől gyermekes
hiúságomon, másfelől ama kómikus módon, amelylyel érte megbűnhődtem.
De tényleg, ki képzelhette volna valaha, hogy egy hegyszakadékban gyárat
talál? Csak Svájc tárja a világon a vadregényes természetnek és az
emberi iparkodásnak ezt a vegyülékét elénk. Az egész Svájc úgyszólván
nem egyéb, mint egy nagy város, melynek széles és a rue St.-Antoine-nál
hosszabb utcái erdőkkel vannak behintve, hegyektől elválasztva, s hol a
szétszórt és elkülönített házak csak angol kertek révén érintkeznek
egymással. Ez alkalomból egy másik növénygyűjtés is eszembe jutott,
amelyre Du Peyrou, Descherny, Pury ezredes, Clerc törvényszéki bíró meg
én rándultunk pár évvel azelőtt a Chasseron-hegyre, amelynek ormáról hét
tavat lehet látni. Azt beszélték, hogy csak egyetlenegy ház van ezen a
hegyen s mi bizonyára nem igen találtuk volna ki annak hivatását és
foglalkozását, aki abban lakott, ha hozzá nem fűzték volna, hogy az egy
könyvkereskedő, aki meglehetős jó üzleteket csinált ott. Úgy vélem,
egyetlen ilyen tény hívebb fogalmat nyújt Svájcról, mint az utazók
összes leírásai.
De itt van egy másik ugyanolyan vagy csaknem olyanfajta dolog, amely nem
kevésbbé híven megismerteti az eltérő faji jellemvonást. Grenoble-ban
való időzésem alatt gyakran tettem kisebb botanikai kirándulást a város
körül Bovier úrral, egy idevaló ügyvéddel, nem mintha ő szerette volna a
botanikát vagy értett volna hozzá, hanem mivel ő pártfogómmá válván,
amennyire csak lehetett, törvénynek tekintette, hogy egy lépést se
tágítson mellőlem. Egyszer az Isère mentén egy tövises fűzfákkal
megrakott helyen sétálgattunk. Ezeken a cserjéken érett bogyókat
pillantottam meg, kedvem támadt megkostólni őket és nagyon kellemes,
savanykás ízűnek találván, hozzáláttam, hogy lakmározzak belőlük s ezzel
felüdítsem magamat; Bovier úr mellettem állt, de nem evett és mit sem
szólt. Egyik barátja arra kerülvén, mikor meglátta, hogy szedegetem és
eszegetem a bogyókat, így kiáltott fel: Mit csinál uram? Nem tudja ön,
hogy ez a gyümölcs mérges? Mérges, kiálték egészen elámúlva!
Kétségkívül, viszonzá ő s ezt mindenki annyira tudja, hogy senkinek e
vidéken nem jutna eszébe, hogy azt megkostólja. Bovier úrra néztem s
megkérdeztem, miért nem értesített engem erről? Óh Uram, felelé ő
tiszteletteljes hangon, nem mertem e szabadságot venni magamnak.
Harsányan felkacagtam e Dauphiné-beli alázatosságon, mindazáltal
abbahagytam csemegézésemet. Meg voltam győződve felőle, miként még most
is megvagyok, hogy minden természetes produktum, amely ízlik az
embernek, nem lehet ártalmas testünknek, vagy legalább is csak túlságos
mennyiségben válhatik azzá. Azonban megvallom, hogy a nap egész
hátralevő részén kissé hallgatag maradtam, de egy kis nyugtalanság árán
megmenekültem; jóízűen vacsoráztam, még jobban aludtam s másnap reggel
teljes jó egészségben keltem föl, miután előző nap tizenöt-húsz bogyót
elfogyasztottam ebből a rettenetes hippophæumból, amely már nagyon kis
adagban is mérgez, mint a hogy másnap mindenki állította előttem
Grenoble-ban. Ez a kaland oly mulatságosnak tetszett előttem, hogy soha
nem tudok arra a nélkül visszagondolni, hogy Bovier ügyvéd úr különös
szerénységén ne nevessek.
Összes botanikai kirándulásaim, ama tárgyak különböző helyi benyomásai,
amelyek érzékeimet megillették, azok a képzetek, amelyeket azok bennem
támasztottak, azok az események, amelyek hozzájok fűződtek, – mindez oly
benyomásokat hagyott bennem hátra, amelyek felújulnak az illető helyeken
gyűjtött növények megpillantásakor. Nem fogom többé ezeket a szép
tájakat, ezeket az erdőket, ezeket a tavakat, ezeket a ligeteket, ezeket
a sziklákat, ezeket a hegyeket, amelyek megpillantása mindig
megindította szívemet, viszontlátni; de most, hogy nem tudok többé e
boldog vidékeken futkosni, csak ki kell nyitnom növénygyűjteményemet, és
ez mihamar elszáll velem hozzájok. Ama növények töredékei, amelyeket ott
gyűjtöttem, elegendők arra, hogy mindezt a nagyszerű látványt
visszaidézzék emlékezetembe. Ez a növénygyűjtemény számomra egy
botanizálási napló, amely új varázszsal vonja be számomra a korábbi
gyűjtéseket és oly optika hatását gyakorolja reám, amely újból lefesti
azokat szemeim előtt.
A járulékos képzetek láncolata fűz engem a botanikához. Ez összegyűjti
és képzeletem elé idézi mindama képzeteket, amelyek azt kellemesebben
érintik: a réteket, a vizeket, az erdőket, a magányt, kivált a békét és
azt a nyugalmat, amelyet mindezek körében találhatunk, ez szüntelenül
emlékezetem elé rajzolja. Ez elfeledteti velem az emberek üldözéseit, az
ő gyűlöletüket, megvetésöket, sértéseiket és mindama méltatlanságokat,
amelyekkel irántok való gyöngéd és őszinte ragaszkodásomért fizettek. Ez
békés hajlékokba szállít át engem, egyszerű és jó emberek közé,
amilyenek azok voltak, akikkel hajdanában együtt éltem. Eszembe juttatja
mind ifjú koromat, mind ártatlan örömeimet, újra élvezteti őket velem és
a legszomorúbb sors közepette, aminőt valaha halandó szenvedett, még
nagyon sokszor boldoggá tesz.
Nyolcadik séta.
Midőn lelkemnek életem minden viszonyaiban való dispoziciói fölött
elmélkedem, rendkívül meglep, hogy oly kevés arányt látok sorsom
különböző kombinációi és a jól- vagy rosszullét szokásos érzelmei közt,
amelyekkel azok hatottak reám. Rövid boldogságomnak különböző időközei
úgyszólván semmi kellemes emléket sem hagytak hátra arról a benső és
állandó módról, amellyel illettek engem; s ellenkezőleg, életem összes
nyomorúságaiban úgy éreztem, hogy állandóan gyöngéd, megható és
gyönyörteljes érzelmekkel voltam tele, amelyek üdvös balzsamot hintvén
vérző szívem sebeire, úgy tetszett, mintha annak fájdalmát gyönyörűséggé
változtatnák és amelyeknek kellemes emléke egyedül tér vissza lelkembe,
elszakítva ama bajok emlékétől, amelyeket ugyanakkor éreztem. Úgy
tetszik, hogy jobban élveztem létezésem édességét, hogy a valóságban
többet éltem, midőn balsorsom úgyszólván szívem köré gyűjtötte
érzelmeimet, úgy hogy azok nem párologhattak ki belőlem az emberi
nagyrabecsülés mindama tárgyaira, amelyek oly kevéssé érdemlik meg ezt
önmagukban véve, habár egyedüli foglalatosságát teszik azoknak, akiket
boldogoknak tartunk.
Ha minden rendben volt körülöttem, ha meg voltam elégedve mindazzal, ami
körülvett és azzal a munkakörrel, a melyben élnem kellett, betöltöttem
azt vonzalmaimmal. Közlékeny lelkem más tárgyakra kiáradt. S minduntalan
ezerféle vágyak, oly szeretetreméltó hajlandóságok által, amelyek
szüntelen leigázták szívemet, magamtól messzire elvonatva: bizonyos
tekintetben megfeledkeztem magamról, teljesen azon csüngtem, ami idegen
volt rám nézve és szívem folytonos izgatottságában az emberi dolgok
minden változandóságát átéreztem. Ez a viharos élet sem belől nem
hagyott békét, sem kívül nyugalmat. Bár látszólag boldog voltam, egy
érzelmem sem volt, amely az elmélkedés próbakövét kiállhatta volna és
amelyben igazán kedvem telhetett volna. Soha nem voltam tökéletesen
megelégedve sem mással, sem önmagammal. A világ zsivaja elkábított, a
magány untatott; mindegyre szükségem volt a helyváltoztatásra és sehol
nem éreztem jól magamat. Mindenütt ünnepeltek, szivesen láttak, jól
fogadtak, mindenütt dédelgettek; nem volt egy ellenségem, egy
rosszakaróm, egy irigyem; minthogy mindenki csak arra törekedett, hogy
lekötelezzen, gyakran volt részem abban az örömben, hogy magam is sok
embert lekötelezhettem; és vagyon nélkül, hivatalos állás nélkül,
pártfogók nélkül, jól kifejlett vagy jól ismert nagy tehetségek nélkül
élveztem a mindezekkel kapcsolatos előnyöket és semmiféle állásban
senkit nem láttam, akinek sorsa kivánatosabbnak tűnt volna fel az
enyémnél. Mim hiányzott hát, hogy boldog legyek? Nem tudom; de azt
tudom, hogy nem voltam boldog. Mim hiányzik ma, hogy a halandók
legboldogtalanabbika legyek? Mindabból semmi, amit az emberek
megtehettek e végre. Nos hát, ebben a szánalomraméltó állapotban közülök
a legboldogabbal sem cserélném el lényemet és sorsomat, és inkább akarok
egész nyomorúságommal én lenni, mint bármelyik közülök az ő teljes
boldogságával. Önmagamra szorítkozva, igaz ugyan, hogy saját lényegemmel
táplálom magamat, de ez soha nem merül ki; én beérem önmagammal, habár
úgyszólván üresen kérődzöm s kiaszott képzeletem és kialudt képzeteim
semmi táplálékot nem szolgáltatnak többé szívemnek. Elhomályosult,
érzékeim által eltorlaszolt lelkem napról-napra alább sülyed és e nehéz
tömegek terhe alatt nincs többé elegendő ereje arra, hogy magasra
szökelljen, mint hajdan, régi porsátorából.
Erre az önmagunkba való visszatérésre kényszerít bennünket a balsors és
talán éppen ez teszi azt a legtöbb emberre nézve elviselhetetlenné. Ami
engem illet, aki csak hibákat hányhatok szememre, vádolom velök
gyöngeségemet s aztán megvigasztalódom, mert soha előre megfontolt
gonoszság nem közeledett szívemhez.
Azonban, ha csak bárgyú nem volnék, hogyan szemléljem egy pillanatig is
helyzetemet a nélkül, hogy azt oly borzalmasnak ne találjam, mint
amilyenné az emberek tették és a nélkül, hogy bele ne pusztuljak a
fájdalomba és kétségbeesésbe. De én, a legérzékenyebb lény, szemlélem
azt és nem indulok fel rajta; és harcok nélkül, önmagammal szemben
erőfeszítések nélkül, szinte közömbösen látom magamat egy oly
állapotban, amelynek szemléletét talán egyetlen más ember sem viselné el
rémület nélkül.
Hogyan jutottam ennyire? Mert ugyanám távol állottam e békés
hajlandóságtól amaz összeesküvés első gyanújakor, amellyel régóta
körülhálóztak, a nélkül, hogy azt bármiképpen sejtettem volna. Ez az új
fölfedezés egészen megzavarta az eszemet. A becstelenség és árulás
készületlenül lepett meg. Melyik becsületes lélek van efféle kínokra
készen? Ki kellett volna érdemelnünk, hogy előre láthassuk őket. Minden
kelepcébe beleestem, amelyet lépteim elé állítottak. A méltatlankodás, a
düh, az őrjöngés erőt vett rajtam, irányt vesztettem. Fejem
megzavarodott és abban a borzalmas sötétségben, amellyel szüntelenül
körülvettek, többé nem vettem észre sem világosságot, hogy
magamviseletét irányítsam, sem támaszt, sem semmit, a min szilárdan
tarthassam magamat és ellenállhassak a kétségbeesésnek, amely az
örvénybe ragadott.
Hogyan lehetne ily rettenetes helyzetben boldogan és nyugodtan élni?
Pedig még mindig itt vagyok, mélyebbre sülyedve, mint valaha és itt
feltaláltam a nyugalmat és a békét; s boldogan és nyugodtan élek és
nevetek azokon a hihetetlen gyötrelmeken, amelyeket üldözőim minduntalan
szereznek magoknak, míg én békében maradok, virágokkal, himporokkal és
gyerekségekkel foglalkozva és még nem is gondolva reájok.
Hogyan történt ez az átmenet? Természetesen, észrevétlenül és baj
nélkül. Az első csapás rettenetes volt. Én, aki szeretetre és becsülésre
érdemesnek éreztem magamat, aki azt hittem, hogy úgy tisztelnek és
szeretnek, mint a hogy azt megérdemeltem, egyszerre csak azt láttam,
hogy olyan borzalmas szörnyeteggé változtam, amilyen sohase létezett.
Egy egész nemzedéket látok, amint teljes egészében erre a furcsa
véleményre adja magát, magyarázat nélkül, kétség nélkül, szégyen nélkül
és a nélkül, hogy valaha sikerült volna e különös változás okát
kisütnöm. Teljes erővel vergődtem ellene és csak annál jobban
belefonódtam. Kényszeríteni akartam üldözőimet, hogy valljanak színt
előttem; óvakodtak tőle. Miután sokáig sikertelenül gyötrődtem, meg
kellett pihennem. Azonban mindig reménykedtem, így szóltam magamban: ily
ostoba elvakultság, ily képtelen elfogultság nem vehet erőt az egész
emberi nemen. Vannak még józaneszű emberek, akik nem részesek ebben az
őrjöngésben; vannak még igazságos lelkek, akik útálják a csalást és az
árulókat. Keressünk, talán fogok végre egy embert találni; ha rátalálok,
ők meg vannak szégyenítve. Hasztalan kerestem, nem akadtam rá. Az
összeesküvés egyetemes, kivétel nélküli, visszatérés nélküli, s én
bizonyos vagyok benne, hogy ebben a szörnyű száműzetésben fogom
napjaimat befejezni, a nélkül, hogy valaha a titok nyitjára akadnék.
Ebben a szánalomraméltó állapotban, hosszú gyötrelmek után a
kétségbeesés helyett, amelynek végtére is osztályrészemül kellett
jutnia, megtaláltam a derültséget, a nyugalmat, a békét, sőt a
boldogságot, mivel életem minden napja örömmel juttatja eszembe a tegnap
örömét és mivel másnapra sem óhajtok egyebet.
Honnan ered ez a különbség? Egyetlen dologtól, onnan, hogy megtanultam a
szükségesség jármát zúgolódás nélkül viselni; onnan, hogy még ezer
dologhoz törekedtem ragaszkodni és miután mindezek a támpontok
fokozatosan kisiklottak kezemből, önmagamra utaltan, végre visszanyertem
egyensúlyomat. Mindenfelől szorongatva, egyensúlyban maradok, mivel
semmihez sem ragaszkodom többé s csak önmagamra támaszkodom.
Amikor ennyi hévvel feltámadtam a közvélemény ellen, még ekkor is – a
nélkül, hogy észrevenném – annak igája alatt nyögtem. Szeretjük, ha
becsülnek azok, akiket becsülünk és a míg kedvezően vélekedhettem az
emberekről vagy legalább nehány emberről, azoknak rólam alkotott
ítéletei nem lehettek előttem közömbösek. Láttam, hogy a közönség
ítéletei sokszor méltányosak, de nem láttam, hogy ez a méltányosság a
véletlen szülötte volt, hogy azok a szabályok, amelyekre az emberek
véleményeiket alapítják, csak szenvedélyeikből vagy előítéleteikből,
amelyek ezeknek folyományai, fakadnak; és hogy még akkor is, amikor
helyesen ítélnek, gyakran még ezek a helyes ítéletek is helytelen
elvekből erednek, mint mikor úgy tesznek, mintha elismernék valakinek
érdemeit és sikereit, ezt nem az igazságosság szelleméből kifolyólag,
hanem azért teszik, hogy részrehajlatlan színben tűnjenek föl, ellenben
ugyanezt az embert más tekintetben kényök-kedvök szerint rágalmazzák.
De amikor ily hosszú és hiábavaló vizsgálódások után azt láttam, hogy
valamennyien kivétel nélkül a legméltánytalanabb és képtelenebb
rendszernél maradnak, amelyet csak egy pokoli szellem kitalálhatott;
amikor láttam, hogy velem szemben az ész minden fejből és a méltányosság
minden szívből száműzetett; amikor láttam, hogy egy őrjöngő nemzedék
egészen átadta magát vezetői vak dühének egy szerencsétlen ellenében,
aki soha nem tett, nem akart, nem okozott rosszat senkinek; amikor,
miután hasztalan kerestem egy férfiút, ki kellett végül lámpásomat
oltanom és felkiáltanom: nincsen többé! ekkor egyedül kezdtem magam a
földön látni és megértettem, hogy kortársaim velem szemben csak gépies
lények, akik csak külső ösztönzés révén cselekszenek és a kiknek hatását
csak a mozgási törvények révén számíthatom ki. Bármiféle szándékot,
bármiféle szenvedélyt vettem volna is föl lelkeikben, azok soha nem
magyarázták volna meg irántam való magokviseletét úgy, hogy azt
megérthettem volna. Így szűnt meg az ő benső mivoltuk tényező lenni
számomra. Csupán különféleképpen mozgó tömegeket láttam bennök,
megfosztva velem szemben minden erkölcsiségtől.