sohasem voltam igazán alkalmas a polgári társaság számára, ahol minden
feszély, tartozás és kötelesség és hogy független egyéniségem mindig
képtelenné tett azokra az alárendeltségekre, amelyek arra nézve, aki az
emberek közt akar élni, szükségesek. Amíg szabadon cselekszem, jó vagyok
és csak jót teszek; de mihelyt akár a kényszerűségnek, akár az
embereknek igáját érzem, föllázadok vagy inkább megmakacsolom magam és
ekkor semmi vagyok. Ha akaratommal ellenkezőt kell tennem, nem teszem,
bármi történjék is; de a saját akaratomat sem teszem többé, mert gyönge
vagyok. Visszatartom magam a cselekvéstől, mert egész gyöngeségem a
cselekvésben áll, egész erőm negatív és minden bűnöm mulasztási, ritkán
cselekvési bűn. Sohasem hittem, hogy az ember szabadsága abban áll, hogy
azt tehet, amit akar, hanem inkább abban, hogy soha nem kell azt tennie,
amit nem akar, – s éppen ezt a szabadságot követeltem én mindig, olykor
sikerült is azt megőriznem, de viszont éppen e miatt szolgáltam
kortársaimnak leginkább botránkozás tárgyául. Mert ők, akik tevékenyek,
mozgékonyak, becsvágyók, s útálják másoknál a szabadságot és azt magok
számára sem kívánják, hacsak némelykor megtehetik akaratukat vagy inkább
uralkodhatnak a másoké fölött, egész életüket abban a kényszerhelyzetben
töltik, hogy azt tegyék, ami ellenökre van és semmi szolgai dolgot nem
mulasztanak el, hogy uralkodhassanak. Hibájok tehát nem az volt, hogy
engemet mint egy haszontalan tagot eltávolítottak a társaságból, hanem
az, hogy száműztek abból, mint egy veszedelmes tagot; mert én,
megvallom, nagyon kevés jót cselekedtem ugyan, de viszont a rosszat soha
egész életemben nem ismerte az akaratom és kételkedem benne, van-e egy
ember is a világon, aki kevesebb rosszat cselekedett volna, mint én.
Hetedik séta.
Alig kezdtem el hosszú álmaim gyűjteményét s már is érzem, hogy a
végéhez közeledik. Más szórakozás lép helyére, amely most egészen
lefoglal, sőt az álmodozásra való időmet is elveszi. Szinte túlcsapongó
kedvteléssel engedem át magam neki, amely magamat is kacagásra indít, ha
rágondolok, de azért mégis átengedem magam neki, mivel jelenlegi
helyzetemben nincs más magaviseleti szabályom, mint hogy mindenben
minden korlát nélkül kövessem hajlandóságomat. Mit sem változtathatok
sorsomon, csupa ártatlan hajlamaim vannak és miután ezentúl az emberek
összes ítéletei nem léteznek számomra, még az okosság is azt kívánja,
hogy abban, ami hatáskörömben marad, mindazt megtegyem, ami kellemesen
hat reám, akár nyíltan, akár magam csöndben, csupán szeszélyemet
tekintve szabálynak és csupán azt a csekély erőt tekintve mértéknek, ami
még bennem megmaradt. Így jutottam el a magam füvéhez minden táplálék
gyanánt és a növénytanhoz minden foglalatosság gyanánt. Már eléggé koros
voltam, midőn Svájcban D’Ivernois orvostól az első alapelemeket
elsajátítottam belőle és utazásaim közben eléggé szerencsésen
herborizáltam arra nézve, hogy tűrhető ismeretre tegyek szert a
növényvilág körében. De midőn hatvan éves elmultam és Párizsban
telepedtem meg, erőim is kezdtek megfogyatkozni a nagy növénytani
kirándulásokhoz s egyébként is a hangjegy-másolással sokkal jobban el
voltam foglalva, semhogy más foglalatosságra is szükségem legyen:
felhagytam ezzel a szórakozással, amely nem volt többé számomra
kívánatos; eladtam növénygyűjteményemet, el könyveimet s beértem vele,
ha néha láthatom azokat a közönséges növényeket, amelyeket sétáim
alkalmával Párizs körül találtam. Ez idő alatt az a kevés, amit belőle
tudtam, csaknem egészen elmosódott emlékezetemből, és pedig jóval
gyorsabban, mint ahogy oda vésődött.
Egyszerre csak, hatvanötödik évem befejezése után, megfosztva attól a
kis emlékezettől, amelylyel addig rendelkeztem és azoktól az erőktől,
amelyek a mezők bejárására még megmaradtak, kalauz nélkül, könyvek
nélkül, kert nélkül, növénygyűjtemény nélkül: újra erőt vett rajtam ez a
bolondság, de még nagyobb hévvel, mint a milyennel elsőízben nekiadtam
volt magamat; egész komolyan foglalkoztam azzal az okos tervvel, hogy
Murray egész _Regnum vegetabile_-jét megtanulom könyv nélkül és a földön
levő összes növényekkel megismerkedem. Nem lévén módomban, hogy újra
növénytani könyveket vásároljak, rajta voltam, hogy lemásoljam
mindazokat, amelyeket kölcsön kapok, és elhatározván, hogy az elsőnél
gazdagabb növénygyűjteményt állítok össze, addig is, míg a tenger és az
Alpok összes növényeit, és Indiák összes fáit beléhelyezhetném, egyelőre
a muronnal, a cerfeuiljel, a borrassal és senesonnal kezdem el, tudósan
fűvészkedem madaraim kalitkája mellett és minden újabb fűszálnál, amely
elémbe kerül, elégtétellel mondom: Megint több van egy növénnyel!
Nem törekszem igazolni azt az elhatározásomat, hogy ennek a szeszélynek
hódolok; azt nagyon észszerűnek találom és meg vagyok győződve a felől,
hogy jelenlegi helyzetemben nagy bölcseség, sőt nagy erény, ha átengedem
magam azoknak a szórakozásoknak, amelyek kellemes hatással vannak reám;
ez eszköz arra, hogy ne engedjem szívemben a megtorlásnak vagy
gyűlöletnek semmi csiráját kihajtani, és hogy találhassak még sorsomban
valami szórakozáshoz kedvet, bizonyára minden heves szenvedélytől nagyon
megtisztított lelkülettel kell bírnom. Ezzel üldözőimen a magam módjára
állok bosszút és nem tudnám őket kegyetlenebbül megbüntetni, mintha az ő
ellenökre boldog vagyok.
Igen, kétségkívül, az ész megengedi, sőt megszabja nekem, hogy minden
vonzó hajlamomnak átengedjem magam, amelynek követésében semmi nem
akadályoz; de arra nem tanít meg, miért vonzó ez a hajlam és micsoda
vonzóerőt találhatok egy üres, haszon nélkül és előhaladás nélkül
végzett tanulmányban, amely engemet, egy vén, már roskatag és nehézkes
járású, könnyedség és emlékezőtehetség nélküli szószaporítót a fiatalkor
gyakorlataihoz és az iskolásfiúk leckéihez visz vissza. Szeretném
magamnak ezt a különcködést megmagyarázni; úgy képzelem, hogy az kellően
megmagyarázva némi új világosságot vethetne önmagamnak arra az
ismeretére, amelynek megszerzésére szenteltem utóbbi üres óráimat.
Néha eléggé mélyen gondolkoztam, de ritkán örömmel, csaknem mindig
akaratom ellenére és mintegy kényszerűségből; az álmodozás fölüdít és
szórakoztat, az elmélkedés kifáraszt és elszomorít; a gondolkozás
számomra mindig terhes és kellemetlen foglalkozás volt. Álmodozásaim
néha elmélkedéssel végződtek, de gyakrabban végződnek elmélkedéseim
álmodozással és e tévedezések alatt lelkem a világegyetemben a képzelet
szárnyain oly elragadtatásokban bolyong és lebeg, amelyek minden más
élvezetet fölülmúlnak.
Amíg ezt teljes tisztaságában élveztem, minden más foglalkozás mindig
élvezhetetlen volt előttem. De amint egyszer, idegen ösztönzések által
az irodalmi pályára taszítva, az elmemunka fárasztó voltát és a
szerencsétlen hírnév alkalmatlanságát éreztem, egyszersmind édes
álmodozásaim bágyadását és ellanyhulását is éreztem és csakhamar
kénytelen lévén akaratom ellenére szomorú helyzetemmel foglalkozni, csak
nagyon ritkán tudtam többé azokat a kedves elragadtatásokat feltalálni,
amelyek ötven éven át nálam a szerencsét és dicsőséget pótolták és
minden egyéb költség nélkül, ha az időt leszámítjuk, engem a
semmittevésben a legboldogabb halandóvá tettek.
Sőt álmodozásaimnál attól kellett tartanom, hogy szerencsétlenségeim
folytán nekivadult képzeletem végtére errefelé találja tevékenységét
fordítani és hogy gyötrelmeim folytonos érzése, fokozatosan összébb
szorítván szívemet, súlyával végre maga alá talál temetni. Ebben az
állapotban természetes ösztönöm, minden elszomorító képzetet
elkerültetvén velem, lecsöndesítette képzeletemet és a körülvevő
tárgyakra szegezvén figyelmemet, első ízben vétette velem részleteiben a
természet látványát szemügyre, amelyet eddigelé csak tömegesen és egész
összefüggésében szemléltem.
A fák, a cserjék, a növények a föld díszítései és ruházatai. Semmi nem
oly szomorú, mint egy meztelen és kopasz mezőség látványa, amely csupán
köveket, iszapot és homokot tár szemünk elé. De megelevenítve a
természet által és nászruhába öltözve a vizek csörgedezése és a madarak
éneklése közepette, a föld a három ország összhangjában élettel,
érdekkel és bájakkal teljes látványt tár az ember elé, az egyedüli
látványt a világon, amelybe szemei és szíve soha nem fáradnak belé.
Minél érzékenyebb szíve van a szemlélőnek, annál jobban átengedi magát
azoknak az elragadtatásoknak, amelyeket ez az öszhangzat benne fölkelt.
Édes és mély álmodozás vesz erőt ekkor érzékein és gyönyörteljes
mámorral merül bele e szép rendszer végtelenségébe, amelylyel azonosnak
érzi magát. Ekkor minden egyes külön tárgy tovasiklik tekintete elől;
mindent csak az egészben lát és érez. Valami különös körülménynek kell
eszméit összeszorítania és képzeletét körülhatárolnia, hogy részenkint
megfigyelhesse ezt a világegyetemet, amelyet átkarolni törekedett.
Ez történt természetszerűleg velem, mikor halálos aggodalomtól
összeszorított szívem minden gerjedelmét maga köré sorozta és
öszpontosította, hogy megőrizze a melegség azon maradványát, amely abban
a levertségben, amelybe fokonkint sülyedtem, elpárologni és kialudni
akart. Egykedvűen bolyongtam az erdőkben és a hegyek közt, nem
merészelve gondolkozni, mert attól tartottam, hogy fölélesztem
fájdalmaimat. Képzeletem, mely visszautasítja a gyötrelmes dolgokat,
hagyta, hogy érzékeim átengedjék magokat a körülvevő tárgyak könnyed, de
édes benyomásainak. Szemeim szünetlenül egyikről a másikra siklottak és
lehetetlen volt, hogy ily nagy változatosság mellett ne akadjanak
olyanok, amelyek jobban leszögezzék és huzamosabban lebilincseljék őket.
Kedvet kaptam e gyönyörködtető látványhoz, amely a szerencsétlenségben
megnyugtatja, mulattatja, szórakoztatja az elmét és fölfüggeszti a
gyötrelmek érzését. A tárgyak természete nagy mértékben segít e
szórakoztatásban és azt csábítóbbá teszi. A kellemes illatok, az eleven
színek, a legválasztékosabb idomok szinte vetélkedve vitatják el
egymástól azt a kiváltságot, hogy figyelmünket lekössék. Csupán
szeretnünk kell a gyönyört, hogy ezeknek az édes benyomásoknak
átengedjük magunkat; és ha ez a hatás nem nyilatkozik meg mindazokkal
szemben, akiket az megérint, ez némelyeknél a természetes érzékenység
hiánya miatt, a legtöbbnél pedig azért történik, mert más képzetekkel
fölötte elfoglalt elméjök csak lopva engedi át magát ama tárgyaknak,
amelyek érzékeiket megilletik.
De még egy más körülmény is hozzájárul ahhoz, hogy a jóízlésű emberek
figyelmét a növényvilágtól elterelje s ez az a megszokás, hogy a
növényekben nem keresnek egyebet, mint csupán gyógyító szereket és
orvosságokat. Theophrastus másképpen gondolkozott és ezt a filozófust
úgy tekinthetjük, mint az egyetlen botanikust az ókorban, ezért nem is
nagyon ismerik őt a mai emberek; de egy bizonyos Dioskoridesnek, az
orvosi vevények nagy kompilatorának és az ő magyarázóinak fáradozása
folytán az orvostudomány gyűjtője annyira hatalmába kerítette a gyógyító
füvekké átalakított növényeket, hogy csak azt látni itt, amit nem látni,
t. i. azokat az állítólagos hatóerőket, amelyeket egy harmadik vagy
negyedik nekik tulajdonítani kegyeskedik. Nem látják be, hogy a növényi
organizáció magában is megérdemelhet némi figyelmet; emberek, kik azzal
töltik el életöket, hogy csigahéjjakat gyűjtögetnek és rendezgetnek,
élcelődnek a növénytan fölött, mint egy hiábavaló tudomány fölött, ha
nem csatoljuk hozzá – állításuk szerint – a tulajdonságok tanulmányát,
vagyis ha nem hagyjuk cserben a természet megfigyelését, amely sohasem
hazudik és minderről mit sem beszél, hogy kizárólag az emberek
tekintélye után induljunk, akik hazugok és akik sok oly dolgot állítanak
nekünk, amit az ő szavukra el kell hinnünk, amely maga is legtöbbször a
más tekintélyén alapul. Állj meg egy tarka színben pompázó rét előtt,
vizsgáld meg egymás után a benne tündöklő virágokat s azok, akik látni
fognak, egy borbélylegénynek tartanak téged és gyógyfüveket fognak tőled
kérni, hogy a gyerekek rühét, a felnőttek kilisét vagy a lovak
takonykórját meggyógyítsák.
Ez az utálatos előítélet a többi országokban már jórészben eltűnt,
kivált Angolországban, hála Linnének, aki a botanikát kivette egy kissé
a receptírók iskoláiból és visszaadta azt a természetrajznak és a
gyakorlati gazdaságtannak; de Franciaországban, ahol ez a tanulmány
kevésbbé hatolt be a nagyvilági emberek közé, e pontban még mindig oly
barbárul gondolkoznak, hogy midőn egy párisi szépelme Londonban egy
érdekes, ritka fákkal és növényekkel teleültetett kertet látott, minden
dicséret gyanánt így kiáltott fel: _Ime egy nagyon szép patikáriusi
kert!_ Ez alapon az első patikárius – Ádám volt! Mert nem könnyű egy
jobban fölszerelt kertet képzelnünk, mint a minő az édenkert volt!
Ezek az orvostani képzetek bizonyára nem igen alkalmasak arra, hogy a
botanika tanulmányát kellemessé tegyek; ezek elfonnyasztják a rétek
zománcát, a virágok csillogását, elszárítják a ligetek üdeségét,
élvezhetetlenné és undorítóvá teszik a zöld színt és az árnyékot;
mindezek a bájos és kecses idomok nagyon kevéssé érdeklik azt, aki
mindezt egy mozsárban össze akarja törni és a pásztorlányok számára nem
fogjuk a virágkoszorúkat a klistérhez való növények közt keresni.
Mindez a gyógyszerészet nem szennyezte be az én mezei képeimet; semmi
nem állt azoktól távolabb, mint a herbathea és a flastromok. Gyakran
gondoltam, közelről szemlélve a réteket, a gyümölcsösöket, az erdőket és
ennek nagyszámú lakóit, hogy a növényország egy élelmiszer-raktár,
amelyet a természet adott az embernek és az állatoknak. De soha nem
jutott eszembe, hogy benne gyógyszereket és orvosságokat keressek.
Ezekben a különféle alkotásokban semmi olyast nem látok, amely efféle
használatra utalna és a természet bizonyára megismertette volna velünk
azok ilyetén felhasználási módját, ha ezt rendelte volna nekünk, mint
ahogy az élelmiszerekre nézve tette. Sőt úgy érzem, hogy azt a
gyönyörűséget, amelyet a ligetekben való séta szerez, az emberi
gyöngeségek érzése megmérgezné, ha a lázra, a vesekőre, a köszvényre, a
nehéz nyavalyára irányítaná gondolatomat. Egyébiránt nem szándékozom a
növényektől azokat a kiváló erőket, amelyeket nekik tulajdonítanak,
elvitatni, csupán azt állítom, hogyha ezeket az erőket valódiaknak
tartjuk, tiszta gonoszság a betegektől, ha továbbra is betegek maradnak,
mert annyi betegség közül, amennyit az emberek magoknak szereznek,
egyetlenegy sincs, amelyik számára húszféle, gyökeresen gyógyító fű ne
akadna.
Ezek az elmefordulatok, amelyek mindig mindent a saját anyagi érdekünkre
vonatkoztatnak, amelyek mindenütt hasznot vagy gyógyszereket kerestetnek
velünk és amelyek közömbösen nézetnék velünk az egész természetet, ha
mindig egészségesek volnánk, – mindig távol állottak tőlem. Ez irányban
teljesen ellenkezőleg gondolkodom, mint a többi emberek: mindaz, ami
szükségleteim érzéséhez tartozik, elszomorít és megrontja gondolataimat
és soha nem találtam igazi élvezetet az elme gyönyöreiben, csak ha
testem érdekét teljesen szem elől tévesztettem. Így hát, még ha hinnék
is az orvostudományban és még ha annak gyógyszerei kellemesek lennének
is, soha nem találnám olyannak, hogy foglalkozzam vele, azok a
gyönyörök, amelyeket a tiszta és önzetlen szemlélet nyújt, itt
elvesznének, és lelkem nem tudna felmagasztosulni és a természet fölött
lebegni, amíg érzem, hogy az testem kötelékeitől függ. Egyébiránt,
jóllehet sohasem viseltettem nagy bizalommal az orvostudomány iránt, sok
bizalommal voltam az orvosok iránt, akiket becsültem, szerettem és
akiknek megengedtem, hogy porhüvelyemet teljes belátások szerint
kormányozzák. Tizenöt évi tapasztalat megtanított a saját rovásomra;
miután most egyedül a természet törvényei szerint élek, megint korábbi
egészségem birtokában vagyok. Ha az orvosoknak semmi egyéb panaszuk nem
lenne is ellenem, ki csodálkozhatnék gyűlöletükön? Én élő bizonyítéka
vagyok az ő mesterségök hiúságának és gondoskodásuk hiábavalóságának.
Nem, semmi személyes dolog, semmi olyas, ami testem érdekével összefügg,
nem foglalhatja le igazán lelkemet. Soha nem elmélkedem, álmodom több
gyönyörűséggel, mint ha megfeledkezem magamról. Extázisokat,
kifejezhetetlen elragadtatásokat érzek, hogy úgyszólván beleolvadjak a
lények rendszerébe, azonosítsam magam az egész természettel. Ameddig az
emberek testvéreim voltak, a földi boldogságra irányúló terveket
szövögettem; minthogy ezek a tervek mindig az egészre vonatkoztak, csak
az általános boldogság révén lehettem boldog és a külön boldogság
képzete csak akkor fogamzott meg szívemben, amikor láttam, hogy
embertársaim az övéket csak az én nyomorúságomban keresik. Ekkor, hogy
ne gyűlöljem, kerülnöm kellett őket; ekkor, a közös anya keblére
menekülve, az ő karjai közt törekedtem kivonni magamat gyermekeinek
üldözései elől; magábavonult, vagy amint ők mondják, társaságkerülő és
embergyűlölő lettem, mert a legzordonabb magány is kedvesebbnek tűnik
föl előttem a gonoszok társaságánál, amely csak árulásokból és
gyűlöletből táplálkozik.
Arra kényszerítve, hogy visszatartsam magam a gondolkodástól, nehogy
akaratom ellenére szerencsétlenségeimre gondoljak; arra kényszerítve,
hogy fékezzem mosolygó, de már elfonnyadó képzeletem maradványait,
amelyeket annyi aggodalom végtére elriaszthatna; arra kényszerítve, hogy
törekedjem elfelejteni az embereket, akik gyalázattal és súlyos
sértésekkel halmoznak el, nehogy a méltatlankodás végtére kikeserítsen
ellenök: még sem birok teljesen önmagamba öszpontosulni, mivel kiáradó
lelkem minden erőfeszítésem ellenére más lényekre is kiterjeszteni
iparkodik érzéseit és létezését és nem tudom többé – mint hajdan –
lesütött fővel a természet e határtalan oceánjába sülyeszteni magamat,
mivel elgyöngült és elernyedt lelki erőim nem találnak többé eléggé
határozott, eléggé szilárd, eléggé hatáskörömbe eső tárgyakat, hogy
erősen hozzájok tapadjanak és mivel nem érzek magamban többé elég erőt
arra, hogy régebbi elragadtatásaim káoszában ússzam. Képzeteim szinte
nem egyebek többé, mint érzéki benyomások és értelmem köre nem lépi túl
azokat a tárgyakat, amelyek közvetlenül környeznek.
Kerülve az embereket, keresve a magányt, nem képzelődve többé, még
kevésbbé gondolkozva, és mégis élénk temperamentummal fölruházva, amely
távol tart a sorvadó és melankólikus apathiától, mindazzal foglalkozni
kezdtem, ami körülvett; és erős természeti ösztönömnél fogva a
legkellemesebb tárgyaknak adtam az elsőséget. Az ásványországban semmi
magában véve kedves és vonzó nincs; a föld kebelébe bezárt gazdagságai
mintha csak azért lennének az emberek tekintetétől eltávolítva, hogy
sóvár vágyakozásukat kisértetbe ne ejtsék; mintegy tartalékul vannak
ott, hogy egykor azoknak az igazi gazdaságoknak elenyésztét pótolhassák,
amelyek inkább kezeügyébe esnek, de amelyek romlottságával arányban
vesztik el reá nézve vonzóerejüket. Ekkor az ipart, a fáradtságot és a
munkát kénytelen nyomorúságainak segítségére hívni; fölkutatja a föld
gyomrát, életének kockáztatásával és egészségének rovására, annak
középpontjában keres képzeleti javakat ama valódi javak helyett,
amelyeket ez magától nyújtott neki, amikor tudta azokat élvezni. Kerüli
a napot és a világosságot, amelyeknek látására többé nem érdemes; élő és
jól megtermett állapotban a föld alá temetkezik, nem érdemelve meg
többé, hogy a napvilágon éljen. Itten kőbányák, feneketlen mélységek,
vashámorok, kohók, üllő-, pöröly-, füst- és tűzkészülékek váltják fel a
mezei munkálatok szelid képeit. Ama szerencsétleneknek, akik a bányák
bűzös gőzeiben sínylenek, a fekete kovácsoknak, a förtelmes cyklopsoknak
sápadt, kiaszott ábrázatai azok a látványok, amelyeket a bányák
berendezése a föld kebelében a föld felszínén levő zöldelő fák és
virágok, az azúrkék égbolt, a szerelmes pásztorok és izmos munkások
helyett elénk tár.
Megvallom, könnyű homokot meg kavicsot gyűjteni, azokkal zsebeinket meg
dolgozószobánkat telerakni és ezzel egy természettudós címére szert
tenni: de azok, akik az efféle gyűjteményekhez ragaszkodnak és ezekre
szorítkoznak, rendesen gazdag tudatlanok, akik csak a fitogtatás örömét
keresik benne. Hogy az ásványok tanulmányozásában előhaladhassunk,
kémikusnak és fizikusnak kell lennünk: fáradalmas és költséges
kísérleteket kell végeznünk, laboratóriumokban dolgoznunk, sok pénzt és
időt elfecsérelnünk a szén, a tégelyek, a kemencék, a lombikok közt, a
füstben és fojtó gőzökben, mindig kockáztatva életünket és sokszor
egészségünket. Mindebből a szomorú és fáradságos munkából rendszerint
jóval kevesebb tudás, mint gőg származik, és hol van az a
legközépszerűbb kémikus, aki azt ne hinné, hogy a természet minden nagy
titkába behatolt, mivel – talán véletlenül – a művészet valami kis
kombinációira bukkant?
Az állatország inkább kezünk ügyébe esik és bizonyára még jobban
megérdemli a tanulmányozást; de végtére is ennek a tanulmányozásnak
nincsenek-e meg szintén a maga nehézségei, zavarai, bosszúságai és
gyötrelmei? Kivált egy magános emberre nézve, aki sem játékaiban, sem
munkálataiban nem remélhet senkitől támogatást; hogyan figyelje meg,
boncolja fel, tanulmányozza, ismerje meg a lég madarait, a vizek halait,
a szélnél könnyebb, az embernél erősebb négylábúakat, amelyek époly
kevéssé hajlandók arra, hogy hozzám jöjjenek és kutatásaim számára
felajánlják magokat, mint én arra, hogy utánok fussak és erővel
kényszerítsem őket erre? Segélyforrás gyanánt tehát csak csigák, férgek,
legyek fognak rendelkezésemre állani és életemet azzal fogom tölteni,
hogy lélekszakadva futkossak a pillangók után, nyársra húzzam a szegény
rovarokat, felboncoljam az egereket, ha meg tudom őket csípni, vagy
azokat az állati hullákat, amelyeket esetleg dögölve megtalálok. Az
állatok tanulmánya mit sem ér az anatómia nélkül; ezáltal tanuljuk meg
őket osztályozni, a nemeket és fajokat megkülönböztetni. Hogy őket
erkölcsükre, jellemökre vonatkozólag tanulmányozhassuk, e végre
baromfi-rekeszekre, halastavakra, állatseregletekre volna szükségünk;
kényszeríteni kellene őket, amilyen módon csak lehetne, hogy
összegyülekezve körülöttem maradjanak, már pedig nekem sem kedvem, sem
módom nincs reá, hogy őket fogságban tarsam, valamint arravaló
mozgékonyságom is hiányzik, hogy kövessem őket jövés-menésükben, ha
szabadon vannak. Tehát holtan kellene őket tanulmányoznom, széttépnem,
csontjaikat kiszednem és kényem-kedvem szerint turkálnom rángatózó
beleikben. Micsoda szörnyű látvány volna a büzlő hullák, a tajtékzó és
felbomló húsok, a vér, undorító belek, rettenetes csontvázak, dögleletes
gőzök anatomiai gyűjteménye? Hitemre mondom, Jean-Jacques nem ilyen
helyeken fogja szórakozásait keresni.
Ragyogó virágok, színpompázó retek, üde árnyékú lombok, patakok,
csalitok, ligetek: jöjjetek és tisztítsátok meg mindeme förtelmes
tárgyaktól bemocskolt képzeletemet! Lelkemet, amely minden nagy
gerjedelem iránt eltompult, csak érzéki tárgyak képesek megilletni;
csupán érzékleteim vannak már és csak ezek révén képes a kín és kéj itt
alant megilletni. A körültem levő mosolygó tárgyak által vonzatva,
megtekintem, szemügyre veszem, összehasonlítom őket, végtére megtanulom
őket osztályozni és ime egyszerre oly botanikus lettem, mint amilyennek
kell lennie annak, aki csak azért akarja tanulmányozni a természetet,
hogy untalan újabb okokat találjon annak kedvelésére.