legkegyetlenebb ellenségeimnek úgyszólván a szerencse-eszközölte
fölemelkedése; mindazok, akik a kormány rúdjánál ülnek, mindazok, akik a
közvéleményt irányítják, az összes magas állásban levő, az összes
hangadó emberek, mintha csak a rosta szemelte volna őket ki azok közül,
akiknek valami titkos neheztelésök van ellenem, hogy a közös
összeesküvésben részesek legyenek, – ez az egyetemes egyetértés sokkal
rendkívülibb, semhogy tisztán a véletlen műve lehessen. Egyetlenegy
ember, aki vonakodott volna abban résztvenni, egyetlenegy ellentétes
esemény, egyetlenegy előre nem látott és akadályozó körülmény elegendő
lett volna arra, hogy azt halomra döntse. De így valamennyi akarat,
valamennyi végzetszerűség, a szerencse és az összes változások
megszilárdították az emberek munkáját és ez az oly meglepő, szinte a
csodával határos összetalálkozás nem hagyhat fenn nálam semmi kétséget
aziránt, hogy teljes sikere előre meg volt írva az örök isteni
végzésekben. Egy sereg különös megfigyelés részint a múltból, részint a
jelenből annyira megerősít ebben a vélekedésemben, hogy nem birom
magamat visszatartani attól, hogy ugyanazt a művet, amit eddigelé csak
az emberi gonoszság gyümölcsének néztem, ezentúl úgy ne tekintsem, mint
az ég azon titkainak egyikét, amelyeket az emberi ész képtelen
megfejteni.
Ez a gondolat távolról sem kegyetlen és szívettépő reám nézve, hanem
inkább megvigasztal, lecsöndesít és segít megnyugodnom. Nem megyek oly
messzire, mint Szent Ágoston, aki még elkárhozásában is
megvigasztalódott volna, ha ez lett volna Isten akarata. Az én
megnyugvásom, igaz, kevésbbé önzetlen, de nem kevésbbé tiszta és a
forrás, amelyből ered, szerintem méltóbb ama tökéletes lényhez, akit
imádok.
Isten igazságos; ő akarja, hogy szenvedjek; s ő tudja, hogy ártatlan
vagyok. Ime bizalmam indító oka; szívem és eszem azt kiáltja felém, hogy
az nem fog engem megcsalni. Hadd dolgozzanak hát az emberek és a sors;
tanuljunk meg zúgolódás nélkül szenvedni: utoljára mindennek rendbe kell
jönnie és előbb vagy utóbb én is helyemre kerülök.
Harmadik séta.
Megöregszem, miközben egyre tanulok.
Solon gyakran ismételte öreg korában ezt a verset. Olyan értelme van,
hogy én is elmondhatnám az enyémre vonatkozólag; de bizony nagyon
szomorú tudomány az, amit a tapasztalat húsz év óta velem szereztetett:
ennél többet ér a tudatlanság. A balsors kétségkívül nagy tanítómester;
de ez a tanító drágán fizetteti meg tanításait és a haszon, mit belőle
vonhatunk, sokszor nem ér föl azzal az árral, amit értök fizetünk.
Egyébiránt, mielőtt mindezt az ismeretet ily késői leckék útján
megszereztük volna, a felhasználására való alkalmas pillanat elmúlik. Az
ifjúkor való arra, hogy tanulmányozzuk a bölcseséget; az öregkor már az
alkalmazásának az ideje. A tapasztalat, elismerem, mindig oktat, de csak
arra az előttünk álló arasznyi időre használ. Nem késő-e már a meghalás
pillanatában tanulnunk meg, hogyan kellett volna élnünk?
Eh, mit használnak nekem a sorsomról, és amelyeknek ez a kifolyása, a
mások szenvedélyeiről oly későn és oly fájdalmasan szerzett
felvilágosítások? Hisz’ csak azért tanultam jobban megismerni az
embereket, hogy jobban érezhessem a nyomorúságot, amelybe taszítottak;
de ez az ismeret, jóllehet föltárta előttem összes kelepcéiket, egyet
sem tudott velem elkerültetni. Miért nem maradtam mindig ebben az
együgyü, de édes bizalomban, amely annyi éven át nagyhangú barátaim
zsákmányává és játékszerévé tett anélkül, hogy mindenféle
cselszövényeikkel körülfonva, a legkisebb sejtelmem lett volna is
azokról! Félrevezetett bolondjuk és áldozatuk valék, igaz, de azt
hittem, szeretnek, s szívem élvezte a barátságot, amelyet bennem
keltettek, nekik is ugyanoly barátságot tulajdonítva magam iránt. A
szomorú igazság, amelyet az idő és a belátás leleplezett előttem,
miközben éreztette velem szerencsétlenségemet, megmutatta nekem, hogy
nem lehet rajta segíteni és nincsen számomra egyéb hátra, mint sorsomban
megnyugodni. Így hát korom minden tapasztalata helyzetemben ezidőszerint
mitsem használ számomra és épúgy hiábavaló a jövőre nézve.
Küzdőtérre lépünk születésünkkor és lelépünk róla, midőn meghalunk. Mit
használ megtanulnunk, hogyan kellett volna jobban kormányoznunk
kocsinkat, amikor már a versenypálya végére értünk? Most már csak annak
számbavétele van hátra, hogyan fogunk belőle kijutni. Egy aggastyán
tanulmánya, ha van még ideje reá, egyedül arra irányulhat, hogy tanuljon
meghalni és éppen ez az, amit legkevésbbé cselekednek az én koromban;
mindenre gondolnak ekkor, kivéve ezt. Minden aggastyán jobban
ragaszkodik az élethez, mint a gyermekek és nehezebb szívvel távozik el
belőle, mint a fiatal emberek. Ez onnan van, hogy miután minden munkájuk
erre az életre irányult, ennek végén látják, hogy fáradozásuk hiábavaló
volt. Minden gondjukat, minden javukat, keserves virrasztásaik minden
gyümölcsét, mindent itt hagynak, amikor eltávoznak. Nem gondoltak reá,
hogy valami olyasmit szerezzenek életök folyamán, amit magokkal
vihessenek, ha meghalnak.
Mindezt elmondtam magamban, amikor ideje volt, hogy elmondjam és ha nem
használhattam fel bölcsebben elmélkedéseimet, nem azon múlt, mintha nem
idejében tettem és azokat kellően meg nem emésztettem volna.
Gyermekkorom óta a világ forgatagába kidobatva, korán megtanultam a
tapasztalat révén, hogy nem arra valék teremtve, hogy ott éljek és
sohasem fogok benne eljutni arra az állapotra, amely után szívem
vágyódott. Lemondva tehát arról, hogy az emberek közt keressem a
boldogságot, amelyet – éreztem – ott nem találhatok meg, tüzes
képzelődésem már alig megkezdett életem pályája fölött ugrált, mint egy
oly terep fölött, amely rám nézve idegen volt, hogy egy csöndes
talapzaton nyugodjék meg, amelyen lábamat megvethessem.
Ez az érzés, tápláltatva gyermekkoromtól fogva a nevelés által és
erősíttetve egész életemen át a nyomorúságok és szerencsétlenségek ama
hosszú szövedéke által, amely azt betöltötte, minden időben arra
indított, hogy több érdeklődéssel és gonddal törekedjem megismerkedni
létem természetével és rendeltetésével, mint aminővel bárki másnál
találkoztam. Sok olyan embert láttam, akik tudósabban bölcselkedtek
nálamnál, de bölcselkedésök úgyszólván idegen volt rájok nézve.
Tudósabbak akarván lenni, mint mások, tanulmányozták a világegyetemet,
hogy megtudják, miként van az berendezve, mint ahogy tanulmányoztak
volna valami gépet, amelyet megpillantanak, puszta kiváncsiságból.
Tanulmányozták az emberi természetet, hogy nagy bölcsen beszélhessenek
róla, de nem azért, hogy önmagukat megismerjék; dolgoztak, hogy másokat
oktassanak, de nem azért, hogy önmagukat bensejükben felvilágosítsák.
Többen közülök csak egy-egy könyvet akartak írni, mindegy: akármilyet,
csak kedvező fogadtatásra találjon. Amikor aztán megírták és
közzétették, tartalma azontúl egyáltalában nem érdekelte őket, hacsak
nem azért, hogy azt másokkal elismertessék vagy pedig azt – támadás
esetén – megvédelmezzék, de egyébként semmi tekintetben sem fordították
azt a maguk hasznára, sőt zavarba sem jöttek a miatt, hogy ez a tartalom
hamis volt-e vagy igaz, föltéve, hogy nem cáfolták meg. Ami engem illet,
amikor tanulni óhajtottam, ez azért történt, hogy magam tudjak, nem
pedig azért, hogy oktassak; mindig azt tartottam, hogy mielőtt másokat
oktatnánk, azzal kell kezdeni, hogy magunk tudjunk eleget; és mindama
tanulmányok közül, amelyeket életemben az emberek közt igyekeztem
végezni, nem igen van olyan, amelyet egyedül egy elhagyott szigeten,
amelybe hátralevő napjaimra száműztek volna, époly jól el ne végeztem
volna. Amit tennünk kell, sok részben attól függ, amit hinnunk kell; és
mindabban, ami nem tartozik a természet első szükségleteihez,
véleményeink szolgálnak cselekedeteink zsinórmértékeül. Ebből az
alapelvből kiindulva, amelyhez mindig ragaszkodtam, gyakran és sokáig
igyekeztem – hogy életem tevékenységét irányítsam – megismerni annak
igazi célját és csakhamar megvigasztalódtam azért, hogy csekély a
rátermettségem a világban való ügyes viselkedésre, midőn éreztem, hogy
nem szükséges itt erre a célra törekedni.
Oly család körében születve, amelyben a jó erkölcs és a kegyesség
uralkodott; azután egy bölcs és vallásos lelkésznél szelid nevelésben
részesülve, legzsengébb gyermekkoromtól fogva oly alapelveket,
vezéreszméket, mások azt mondanák: előitéleteket szívtam magamba,
amelyek sohasem hagytak el teljesen. Még mint gyermek, önmagamra
hagyatva, édesgetésekkel körülfonva, a hiúságtól elcsábítva, a
reménységtől kecsegtetve, a nyomorúságtól kényszerítve, katholikussá
lettem; de mindig keresztyén maradtam s csakhamar a szokástól
indíttatva, szívem őszintén ragaszkodott új vallásomhoz. Warensné
oktatásai, példái megszilárdítottak ebben a ragaszkodásomban. A falusi
magány, amelyben ifjúkorom virágos éveit töltöttem, a jó könyvek
tanulmánya, aminek egész hévvel nekifeküdtem, megerősítették ő mellette
a gyöngéd érzelmekre való természetes hajlandóságaimat és csaknem a
Fénelon módja szerint való ájtatossá tettek. A magányban való
elmélkedés, a természet tanulmányozása, a világegyetem szemlélete arra
kényszerített egy magános embert, hogy szüntelenül a Teremtő keblére
boruljon és édes nyugtalankodással keresse mindannak célját, amit lát és
mindannak okát, amit érez. Mikor sorsom a világ forgatagába dobott,
semmit sem találtam ott többé, ami egy pillanatra is kecsegtethette
volna szívemet. Az édes szabadidők után való sajnálkozás mindenüvé
elkisért és közömbösséggel meg undorral borított el mindent, ami a kezem
ügyébe eshetett és alkalmas volt arra, hogy szerencséhez és
tisztességhez segítsen. Bizonytalanul vergődve nyugtalan kivánságaimmal,
keveset reméltem, még kevesebbet nyertem és még a jólét verőfényénél is
éreztem, hogyha mindazt megnyertem volna is, aminek keresésére indultam,
azt a boldogságot, amely után szívem áhitozott anélkül, hogy annak
tárgyát megkülönböztethette volna, nem találtam volna meg. Így hát
minden hozzájárult ahhoz, hogy elszakítsa vonzalmaimat e világtól, még
ama szerencsétlenségek előtt, amelyek aztán teljesen idegenné tettek
engem abban. Elérkeztem negyven éves koromhoz, a nyomorúság és a jó
szerencse, a bölcseség és a tévelygés közt lebegve, telve szokásbeli
hibákkal minden rosszra való hajlandóság nélkül szívemben, csak úgy
találomra eszemmeghatározta alapelvek nélkül és nem ügyelve
kötelességeimre a nélkül, hogy megvetettem volna, de gyakran a nélkül,
hogy kellőleg ismerném őket.
Ifjúkoromtól fogva úgy tűztem magam elé ezt a negyvenéves kort, mint a
célhozjutás iránt való erőfeszítéseim és mindennemű igényeim végpontját.
Szilárdan elhatároztam, hogy mihelyt ezt a kort elérem, bármily
helyzetben legyek is, nem fogok többé küzködni, hogy belőle kijussak s
életem hátralevő részét azzal töltöm, hogy élek máról a holnapra, nem
törődve a jövővel. Amint ez a pillanat elérkezett, minden fáradság
nélkül végrehajtottam ezt a tervet és habár akkor úgy látszott, mintha
szerencsém szilárdabb alapra akarna helyezkedni, nemcsak sajnálkozás
nélkül, hanem igazi örömmel mondottam le róla. Midőn mindezen
csalétkektől, mindezen hiú reményektől megszabadultam, teljesen átadtam
magamat a gondtalanságnak és lelki nyugalomnak, amely mindig uralkodóbb
kedvtelésemet és legtartósabb hajlandóságomat képezte. Elhagytam a
világot és hiúságait, lemondottam minden díszről, eldobtam a kardot,
órát, fehér harisnyát, aranysujtást, hajdíszt, egészen egyszerű parókát,
durva posztóruhát öltöttem s ami mindennél fontosabb volt, kitéptem
szívemből azokat a sóvár vágyakat és kívánságokat, amelyek értékeseknek
tüntetik föl mindazt, amit elhagytam. Lemondtam arról az állásról,
amelyet akkor betöltöttem, amelyre semmikép sem illettem és
hangjegy-másolásra adtam magam, laponkint 1 frankjával, mert e
foglalkozás iránt mindig határozott hajlandóságot éreztem.
Reformommal nem szorítkoztam a külső dolgokra. Éreztem, hogy az egy más,
okvetlenül fájdalmasabb, de ez emberi vélemények számára szükségesebb
reformot kiván tőlem; és miután elhatároztam, hogy nem fogom két csatára
csinálni, hozzáláttam, hogy belsőmet szigorú vizsgálatnak vessem alá,
mely azt életem hátralevő részére úgy szabályozza, amilyennek halálomkor
akartam találni.
Egy nagy forradalom, amely éppen ekkor ment végbe bennem, egy más
erkölcsi világ, amely föllebbent tekintetem előtt, az emberek botor
ítéletei, amelyeknek – anélkül, hogy még előre látnám, mennyire
áldozatokul fogok esni – a képtelenségét kezdettem érezni, egy más jó
után egyre növekvő vágyakozás, mint az irodalmi hiú dicsvágy, amelynek
párája alig csapott meg, máris undorral töltött el, végül az az óhajtás,
hogy életpályám hátralevő részére kevésbbé bizonytalan útvonalat
rajzoljak ki, mint az volt, amelyen annak szebbik felét megfutottam:
mindez kötelezett erre a nagy leszámolásra, amelynek már régóta
szükségét éreztem. Hozzáfogtam hát és semmit sem mulasztottam el abból,
ami tőlem függött, hogy ezt a műveletet jól végrehajtsam.
Ettől az időponttól számíthatom a világról való teljes lemondásomat és
azt az élénk kedvet a magány iránt, amely ettől az időtől fogva nem
hagyott el többé. Azt a munkát, amelybe belefogtam, csak föltétlen
visszavonultságban lehetett elvégezni; az hosszú és nyugodt
elmélkedéseket kívánt, aminőket a társaság zsivaja nem tűr meg. Ez arra
kényszerített, hogy egy időre más életmódot kövessek, amelyet aztán
annyira megkedveltem, hogy attól fogva csak kényszerűségből és csekély
pillanatra szakítva félbe, teljes szívemből újra visszatértem hozzá és
minden nehézség nélkül arra szorítkoztam, mihelyt csak tehettem, és
amikor azután az emberek arra kényszerítettek, hogy egyedül éljek, úgy
találtam, hogy midőn kirekesztettek maguk közül, hogy nyomorulttá
tegyenek, többet tettek boldogságomra, mint amennyit magam tehettem.
Nekifeküdtem a munkának, amelyhez mind a dolog fontosságával, mind az
iránta való szükségérzettel arányos buzgalommal fogtam. Ekkoriban modern
filozófusokkal társalkodtam, akik nem igen hasonlítottak a régiekhez:
ahelyett, hogy kétségeimet eloszlatnák és habozásaimat szilárd alapra
helyeznék, megrendítették mindazt a bizonyosságot, amellyel azon
pontokra vonatkozólag bírni véltem, amelyek ismerete a legfontosabb
volt: mert mint az atheizmus tüzes apostolai és nagyon parancsoló
dogmatikusok nem tűrték harag nélkül, hogy bármely pontra vonatkozólag
másként merjen valaki gondolkozni, mint ők. Sokszor eléggé gyöngén
védelmeztem magam a vitatkozás iránti ellenszenvből és mivel kevés
tehetséget éreztem magamban annak folytatására; de soha nem fogadtam el
az ő vigasztalan tantételeiket és ez az ellenállás ily türelmetlen
férfiakkal szemben, akiknek máskülönben megvolt a magok álláspontja, nem
a legcsekélyebb oka lőn azoknak az okoknak, amelyek az ő neheztelésöket
fölkeltették.
Ők nem térítettek engem a saját fölfogásukra, de nyugtalanná tettek.
Érveik megrendítettek, anélkül, hogy valaha meggyőztek volna; nem
találtam rájok helytálló feleletet, de éreztem, hogy kell ilyennek
lennie. Kevésbbé tévedéssel, mint inkább dőreséggel vádoltam magamat és
szívem jobban tudott nekik válaszolni, mint eszem.
Végre így szóltam magamban: Hát örökké ide-oda fogom magam hányattatni
az ügyesebb beszédűek szofizmái által, amelyeknél még afelől sem vagyok
bizonyos, vajjon azok a vélemények, amelyeket hirdetnek, és amelyeket
annyi hévvel igyekeznek másokkal elfogadtatni, a saját véleményök-e?
Szenvedélyeik, amelyek tantételeiket kormányozzák, az az érdekök, hogy
ezt vagy azt elhitessék, útját állja annak kifürkészésének, hogy mit
hisznek ők magok? Lehet-e őszinteséget keresni a pártvezérekben?
Bölcsészetük mások számára való; nekem magam számára való kellene.
Keressük ezt minden erőmből, ameddig még ideje van, hogy így szilárd
magaviseleti szabályra tegyek szert életem hátralevő napjaira. Itt van
rám nézve az érettség kora az értelem teljes erejével. Már a hanyatlás
felé közeledem. Ha még várok, késői fontolgatásomban nem fog minden erőm
rendelkezésemre állani; értelmi képességeim akkor már elveszítik
energiájokat, kevésbbé jól fogom elvégezni azt, amit ma a lehető
legjobban végezhetek el: ragadjuk meg ezt a kedvező pillanatot; ez az én
külső és anyagi reformom kora, hadd legyen egyúttal értelmi és erkölcsi
reformom kora is! Szögezzük le már egyszer véleményeimet, elveimet és
legyünk életem hátralevő részében azok, amik – ha kellően megfontoljuk a
dolgot – tartozunk lenni.
Lassan és különböző részletekben hajtottam végre ezt a tervet, de
mindazzal az erőfeszítéssel és figyelemmel, amire képes valék. Élénken
éreztem, hogy életem hátralevő részének nyugalma és egész sorsom ettől
függ. Eleinte a zavaroknak, nehézségeknek, ellenvetéseknek, tekervényes
utaknak, sötétségnek olyan labyrinthusában találtam e közben magamat,
hogy húszszor is kisértetbe esve mindennek abbanhagyására, már készen
álltam arra, hogy lemondva a hiábavaló kutatásokról, fontolgatásaimban a
közönséges józanész szabályaihoz fogom magam tartani anélkül, hogy
ezeket oly elvekben keresném, amelyeket oly nehezen tudtam tisztába
hozni. De még ez az okosság is annyira idegenszerű volt rám nézve, oly
kevéssé éreztem magam alkalmasnak megszerzésére, hogy ennek kalauzomúl
választása nem egyéb volt, mintha tengereken és viharokon keresztül
kormányrúd nélkül, iránytű nélkül akartam volna egy szinte
megközelíthetetlen őrtüzet keresni, amely semmi kikötőt sem jelölt
számomra.
Tántoríthatatlan maradtam: először életemben bátornak éreztem magam s a
belőle eredő sikernek köszönhetem, hogy azt a rettenetes végzetet
kiállhattam, amely ettőlfogva reám kezdett leselkedni anélkül, hogy a
legkisebb sejtelmem lett volna felőle. A leglángolóbb és legőszintébb
kutatások után, amilyeneket talán bármi halandó végzett, egész életemre
elhatároztam magam mindama véleményekre nézve, amelyeket érdekemben
állott megszerezni; és ha csalódhattam eredményeimben, legalább bizonyos
vagyok afelől, hogy tévedésem nem tulajdonítható nekem bűnül, mert
minden erőfeszítést megtettem, hogy ettől megóvjam magam. Abban, igaz,
nem kételkedem, hogy gyermekkorom előítéletei és szívem titkos óhajtásai
a mérleg serpenyőjét a számomra vigasztalóbb oldal felé ne hajlították
volna. Nehezen tiltjuk meg magunknak, hogy azt higyjük, amit annyi
hévvel óhajtunk és ki kételkedik abban, hogy a túlvilági ítélet
elfogadásának vagy visszautasításának érdeke a legtöbb ember hitére
reményüket vagy félelmüket illetőleg elhatározó befolyást nem gyakorol?
Mindez, elismerem, megigézhette itéleteimet, de nem változtathatta meg
őszinteségemet: mert féltem, hogy minden dologban csalódom. Ha minden
ennek az életnek felhasználásában áll, érdekemben állt ezt tudni, hogy
legalább, amennyire rajtam állt, a legnagyobb hasznot húzzam belőle,
ameddig még ideje van és hogy ne legyek teljesen együgyü bolond. De
abban a kedélyállapotban, amelyben valék, a legjobban attól féltem a
világon, hogy lelkem örök sorsát teszem kockára a világ javainak
élvezetéért, amelyek sohasem látszottak előttem kiváló becsűeknek.
Azt is megvallom, hogy nem oszlattam el mindig teljes megelégedésemre
mindama nehézségeket, amelyek zavarba ejtettek és amelyekkel
filozófusaink oly sokszor telikiabálták fülemet. De elhatározván, hogy
végre is dűlőre viszem a dolgot azoknál a kérdéseknél, amelyek fölött az
emberi értelemnek oly kevés hatalma van és mindenfelőlről
átlábolhatatlan rejtélyeket és megoldhatatlan ellenvetéseket találván,
mindenik kérdésnél azt a véleményt fogadtam el, amely közvetlenül a
legszilárdabb alapon állónak, önmagában a leghihetőbbnek tűnt fel,
anélkül, hogy megállanék azoknál az ellenvetéseknél, amelyeket nem
tudtam szétoszlatni, de amelyekkel az ellenkező rendszerben más, nem
kevésbbé erős ellenvetések állottak szemben. A dogmatikus hang e
kérdésekben csak a szájhősökhöz illik; de fontos, hogy meglegyen a
magunk véleménye és azt az ítéletnek mindazzal az érettségével válasszuk
meg, amit csak e tárgy megérdemel. Ha ennek dacára tévedésbe esünk,
helyes igazság szerint nem bűnhődhetünk érte, mivel nem vagyunk benne
vétkesek. Ez a rendíthetetlen elv szolgál biztosságom alapjául.
Fárasztó kutatásaim eredménye körülbelül az volt, amit azóta a _Szavoyai
Vikárius hitvallásában_ följegyeztem, abban a munkában, amelyet
méltatlanul gyalázott meg és mocskolt bé a mostani nemzedék, de amely
egykor forradalmat támaszthat az emberek közt, ha valaha ott a józanész
és a jóhiszeműség fölébred.
Ez idő óta megnyugodtam azokban az elvekben, amelyeket oly hosszú és oly
mélyenjáró elmélkedés után fogadtam el s magamviselete és hitem
változhatatlan szabályaivá állítottam fel őket a nélkül, hogy akár azok
miatt az ellenvetések miatt, amelyeket nem tudtam eloszlatni, akár azok
miatt, amelyeket nem tudtam előrelátni és amelyek újabban időről-időre
megjelentek elmém előtt, nyugtalankodnám. Nyugtalanítottak ugyan
néha-néha, de sohasem rendítettek meg. Mindig ezt mondtam magamban:
mindez csupán metafizikai csalafintaság és szőrszálhasogatás, amelyek
semmi súllyal sem bírnak az eszem elfogadta, szívem megerősítette
alapvető elvek mellett és amelyek mind a belső hozzájárulás pecsétjét
viselik magukon a szenvedélyek hallgatásakor. Az emberi értelemnek
ennyire fölötte álló kérdéseknél egy oly ellenvetés, amelyet nem tudok
eloszlatni, csak nem fogja ezt az egész oly szilárd, oly erősen
összefüggő, annyi elmélkedéssel és gonddal formált tanrendszert
felborítani, amely annyira megfelel eszemnek, szívemnek, egész lényemnek
és amelyet a belső helyeslés is támogat, amely – úgy érzem – az összes
többiektől hiányzik? Nem, üres okoskodások sohasem fogják azt az
összhangzást lerombolni, amelyet halhatatlan természetem és e világ
szerkezete meg a benne uralkodó fizikai rend közt észreveszek. A
megfelelő erkölcsi rendben, amelynek rendszere kutatásaim eredménye,
találom azokat a támasztékokat, amelyekre szükségem van, hogy életem
nyomorúságait elviseljem. Minden más rendszernél segédforrás nélkül
élnék és remény nélkül halnék meg. A legboldogtalanabb teremtmény
lennék. Tartsuk hát magunkat ahhoz, amely egyedül elegendő arra, hogy a
balszerencse és az emberek ellenére engem boldoggá tegyen.
Nem úgy látszik-e, hogy ezt a megfontolást és a belőle vont
következtetést maga az ég sugallta nekem, hogy engem a reám váró sorsra
előkészítsen és annak elviselésére fölszereljen? Mivé lettem volna s
mivé lennék még azokban a rettenetes vergődésekben, amelyek reám vártak
és abban a hihetetlen helyzetben, amelybe életem hátralevő részére
jutottam, ha menhely nélkül maradva, ahol kérlelhetetlen üldözőimet
elkerülhessem, ama gyalázatok kárpótlása nélkül, amelyeket e világon
velem elszenvedtetnek és remény nélkül arra, hogy valaha az engem
megillető igazságot megnyerhessem, teljes mértékben zsákmányául estem
volna a legborzasztóbb sorsnak, amely halandónak e világon részeül
jutott? Amig én ártatlanságomban bízva, csak becsülésre és jóakaratra
számítottam az emberek részéről; amíg nyílt és bizakodó szívem szabadon
áradt ki barátaival és testvéreivel szemben, az árulók csöndben a pokol
mélyén kovácsolt hurkokat vetettek reám. Meglepetve az összes
szerencsétlenségek e legváratlanabbjai és egy büszke lélekre nézve
legrettenetesebbjei által, a sárba tiporva anélkül, hogy valaha
sejteném, ki által vagy miért, a gyalázat örvényébe taszítva, borzasztó
sötétségbe borítva, amelyen keresztül csak baljóslatú tárgyakat vettem
észre: első meglepetésemben földre vágódtam és soha abból a
levertségemből, amelybe e váratlan szerencsétlenség döntött, magamhoz
nem tértem volna, ha előre nem kíméltem volna erőimet, hogy esésemből
fölemelkedhessem.