szellemi erőimet és elkezdve önmagamba visszatérni, éreztem ama
segélyforrások becsét, amelyeket a balsors napjaira magamnak
megtakarítottam. Eltökélve magam mindama dolgokra nézve, amelyekről
érdekemben állt ítélni, láttam, amint életelveimet helyzetemmel
összehasonlítottam, hogy az emberek esztelen itéleteinek és e rövid élet
apró-cseprő eseményeinek sokkal több fontosságot tulajdonítottam, mint
amennyi őket megillette. Miután ez az élet csupa megpróbáltatásokból
áll, keveset határoz, vajjon ezek a megpróbáltatások ilyen vagy
olyanfélék-e, föltéve, hogy a rendeltetésük szabta hatás következik
belőlük, következéskép minél nagyobbak, erősebbek, számosabbak a
megpróbáltatások, annál kivánatosabb dolog azokat kiállani tudnunk. Még
a legerősebb fájdalmak is elvesztik erejöket arra nézve, aki látja az
azokért való nagy és biztos kárpótlást; és e kárpótlás bizonyossága volt
a legfőbb haszon, amelyet megelőző elmélkedéseimből merítettem.
Igaz ugyan, hogy a számanélküli meggyalázások és a határtalan
méltatlanságok közepette, amelyekkel mindenfelől elhalmozva éreztem
magam, időről-időre a nyugtalanság és kételkedés hullámai rendítették
meg reményemet és zavarták meg nyugalmamat. Azok a hatalmas
ellenvetések, amelyeket nem tudtam eloszlatni, nagyobb erővel léptek föl
ekkor elmém előtt, hogy végképpen leverjenek éppen azokban a
pillanatokban, amikor végzetem súlya alatt legörnyedve, az elcsüggedés
küszöbén állottam. Gyakran új argumentumok, amelyeket előttem itt-ott
hangoztattak, jutottak eszembe azoknak támogatására, amelyek már
gyötörtek vala. Óh, mondám ekkor oly szívbéli elszorulással, amely
csaknem megfulással fenyegetett, ki fog engem a kétségbeeséstől megóvni,
ha sorsom borzalmában immár csupán agyrémeket látok ama
vigasztalásokban, amelyeket eszem szolgáltatott? Ha az, lerombolva ekkép
saját munkáját, a remény és bizodalom mindama támogatását elrabolja
tőlem, amelyet a balsors óráiban megőrizett számomra? Micsoda támogatást
nyújthatnak azok az illuziók, amelyek egyedül engemet kecsegtetnek? Az
egész mai nemzedék csak tévedéseket és előitéleteket lát azokban az
érzelmekben, amelyekkel egyedül táplálkozom; az igazságot, a
nyilvánvalóságot az enyémmel ellentétes rendszerben találja; sőt úgy
tetszik, nem képes elhinni, hogy jóhiszeműleg elfogadom azt s magam is,
midőn minden akaratommal átadom magam neki, legyőzhetetlen nehézségeket
találok benne, amelyeket képtelen vagyok eloszlatni, de amelyek nem
akadályoznak meg, hogy mindvégig kitartsak mellette. Hát egyedül vagyok
bölcs, egyedül felvilágosult a halandók közt? Elegendő-e az, hogy a
dolgok megfelelnek nekem annak elhivésére, hogy azok ilyenek?
Viseltethetem-e felvilágosult bizalommal oly látszólagos dolgok iránt,
amelyekben a többi emberek véleménye szerint semmi valóság sem rejlik és
amelyek önmagam előtt is illuzóriusoknak tűnnének föl, ha szívem nem
támogatná eszemet? Nem többet ért volna-e, ha üldözőim ellen elegendő
fegyverekkel szállok vala síkra és elfogadom az ő életelveiket, minthogy
életelveim agyrémei mellett maradok, zsákmányául az ő támadásaiknak,
mitsem művelve arra, hogy őket visszaverjem? Én bölcsnek hiszem magam és
csak rászedett bolond vagyok, áldozata és martirja egy hiábavaló
tévedésnek.
Hányszor állottam a kételkedés és bizonytalanság e pillanataiban azon a
ponton, hogy átengedjem magamat a kétségbeesésnek. Ha valaha egy teljes
hónapot töltöttem volna ebben az állapotban, életemnek és magamnak is
vége lett volna. De ezek a válságok, habár régebben eléggé gyakoriak,
mindig rövidek voltak és most, amidőn még nem bírtam tőlük teljesen
megszabadulni, oly ritkák és gyors lefolyásúak, hogy még annyi erő sincs
bennök, hogy nyugalmamat megzavarják. Könnyed nyugtalanságok ezek,
amelyek nem izgatják többé lelkemet, mint a hogy a folyóvízbe lehulló
pehely nem zavarhatja meg a víz folyását. Éreztem, hogy ugyanazokat a
pontokat, amelyek felől előbb megállapodásra jutottam, újra megfontolás
tárgyává tenni annyi volna, mint magamban új világosságot vagy jobban
kiformált ítéletet vagy az igazság iránt több buzgalmat föltételezni,
mint amennyivel kutatásaim alkalmával rendelkeztem, és miután ez esetek
egyike sem állott fenn, sem nem állhatott fenn számomra, semmi józan
okkal sem becsülhettem többre oly véleményeket, amelyek a kétségbeesés
levertségében csak azért kisértettek, hogy növeljék nyomorúságomat
azokkal a véleményekkel szemben, amelyeket életkorom erőteljességében,
elmém teljes érettségében, a legmélyebben járó vizsgálódás után és oly
időpontban fogadtam el, a midőn életem nyugalma nem hagyott fenn
számomra egyéb uralkodó érdeket az igazság megismerésénél. Ma, midőn
szivemet gyötrelem szorongatja, lelkem roskadozik a kellemetlenségektől,
képzeletem riadozik, fejem megzavarodik az engem körülvevő szörnyű
rejtélyektől, ma, midőn minden képességem az öregségtől és aggodalmaktól
elgyöngülve elvesztette minden rugóját, vajjon megfosszam-e készakarva
magamat mindama segélyforrásoktól, amelyeket magam számára félretettem,
és több bizalmat helyezzek hanyatló eszembe, hogy igazságtalanul
szerencsétlenné tegyem magamat, mint teljes és erős elmémbe, hogy
kárpótoljam magamat ama bajokért, amelyeket érdemetlenül szenvedek? Nem,
sem bölcsebb, sem jobban értesült, sem jobbhiszemű nem vagyok, mint a
mikor e nagy kérdésekben elhatároztam magamat; jól ismertem én akkor
azokat a nehézségeket, amelyek ma zavarólag hatnak reám; azok nem állták
utamat és ha talán újabbak lépnek föl előttem, amelyek még akkor nem
jutottak eszembe, ezek egy körmönfont metafizika szofizmái, amelyek nem
ingathatják meg a minden időktől, minden bölcsektől elfogadott, az
összes nemzetektől elismert és kitörölhetetlen betűkkel az emberi szívbe
vésett örök igazságokat. Tudtam, mikor ezekről a tárgyakról elmélkedtem,
hogy az érzékektől körülhatárolt emberi értelem nem képes ezeket egész
kiterjedésükben átkarolni. Ahhoz tartottam hát magamat, ami a kezem
ügyébe esett, anélkül, hogy olyasmibe bocsátkoznám, ami azt fölülmúlta.
Ez az álláspont észszerű volt, már magamévá tettem azt hajdan s szívem
és eszem hozzájárulásával ahhoz tartottam magamat. Mi alapon mondanék le
róla ma, amikor annyi hatalmas indítóok hozzákapcsolva tart? Micsoda
veszedelmet látok nyomában feltámadni? Micsoda haszonnal járna, ha
felhagynék vele? Ha üldözőim tanítását elfogadnám, vajjon erkölcsi
felfogásukat is magamévá tenném-e? Ezt a gyökérnélküli és gyümölcstelen
morált, amelyet pompázólag tárnak könyveikben vagy valami nagyhangú
cselekedetben a világ elé, de abból soha semmi szivökbe és eszökbe nem
hatol be; vagy pedig azt a másik titkos és kegyetlen morált, az összes
beavatottak belső tanát, amelyhez a másik csak álarcúl szolgál, amelyet
egyedül követnek magokviseletében és amelyet oly ügyesen gyakoroltak
velem szemben? Ez a tisztán támadó jellegű morál nem szolgál a védelemre
és csak ostromlásra való. Mirevaló lenne az nekem abban az állapotban,
amelybe juttattak? Egyedül ártatlanságom tart fenn a
szerencsétlenségekben és mennyivel szerencsétlenebbé tenném még magamat,
ha elvéve magamtól ezt az egyetlen, de hatalmas segédeszközt, a
gonoszságot állítanám helyébe? Vajjon utólérhetném-e őket az ártás
művészetében, s mégha sikert aratnék is benne, melyik bajom terhét
enyhítené az, amit nekik okozhatnék? Elveszíteném a saját becsülésemet
és semmit sem nyernék helyébe.
Ekkép okoskodván magamban, oda jutottam, hogy nem engedem többé magamat
furfangos érvek, megoldhatatlan ellenvetések és látókörömön, sőt talán
az emberi elme látókörén túleső nehézségek által megrendíteni. Elmém
azon a nagyon szilárd talapzaton maradva, amelyet neki vethettem, olyan
jól hozzászokott ahhoz, hogy itt lelkiismeretem védelme alatt
megnyugodjék, hogy semmi régi vagy új idegen tan sem bírja azt többé
felizgatni, sem egy pillanatra nyugalmamat megzavarni. Elmebeli
tespedésbe és kimerülésbe sülyedve, mindent, még azokat az okoskodásokat
is elfelejtettem, amelyekre hitemet és életelveimet alapítottam; de soha
sem fogom elfelejteni azokat a következtetéseket, amelyeket belőle
lelkiismeretem és eszem helyeslésével vontam és ezentúl azokhoz fogom
tartani magamat. Hadd jöjjenek az összes bölcsészek és akadékoskodjanak
benne: hiába vesztegetik el idejöket és fáradságukat. Életem hátralevő
részében ahhoz az elhatározáshoz tartom magamat, amelyre akkor jutottam,
amikor inkább abban a helyzetben voltam, hogy jól választhassak.
Megnyugodva ezekben a megállapodásokban, az önmegelégedéssel együtt azt
a reménységet és vigasztalást is megtaláltam bennök, amelyre
helyzetemben szükségem van. Nem lehetséges, hogy ez az oly tökéletes,
oly állandó, magában véve oly szomorú magány, az egész mai nemzedéknek
egyre érezhető és egyre munkás rosszindulata, s azok a méltatlanságok,
amelyekkel ez szakadatlanúl elhalmoz, olykor-olykor el ne csüggesszenek;
a megrendült reménység, a leverő kétségek időről-időre visszatérnek,
hogy lelkemet megzavarják és szomorúsággal töltsék el. Ilyenkor képtelen
lévén azokra az elmeműveletekre, amelyek megnyugtatásomhoz kellenek,
szükségem van arra, hogy régi elhatározásaimat eszembe juttassam, a
gondok, a figyelem, a szívbeli őszinteség, amelyeket ezek hozatalánál
kifejtettem, ekkor újra visszatérnek emlékezetembe és visszaadják egész
bizalmamat. Ekkép minden új eszmét visszautasítok, mint oly gyászos
tévedéseket, amelyek csak hamis látszatot tárnak elém és csak arravalók,
hogy nyugalmamat megzavarják.
Így régi ismeretségeim szűk körére korlátozva, nem vagyok oly
szerencsés, mint Solon, hogy mindennap oktathassam magamat, miközben
megöregszem, sőt meg kell óvnom magamat attól a veszedelmes
kevélységtől, hogy olyasmit akarjak megtanúlni, amit ezentúl képtelen
vagyok jól tudni. De ha csak kevés új szerzeményt remélhetek a hasznos
felvilágosítások terén, nagyon jelentősekre tehetek szert az
állapotomban szükséges erények tekintetében. Itt ideje lesz gazdagítani
és ékesíteni lelkemet egy oly tapasztalattal, amelyet magával vihessen,
amikor ettől a testtől, amely azt elhomályosítja és elvakítja,
megszabadúlva és fátyol nélkül szemlélve az igazságot, mindezeknek az
ismereteknek, amelyekre a mi áltudósaink oly hiúak, észre fogja venni a
nyomorúságát. Keseregni fog ama pillanatok miatt, amelyeket e földi
életében elvesztegetett, amikor meg akarta őket szerezni. De a türelem,
a szelidség, a megnyugvás, a feddhetetlenség, a részrehajlatlan
igazságosság oly javak, amelyeket magunkkal hordozunk és amelyekkel
szüntelenül gazdagabbakká válhatunk a nélkül, hogy attól kellene
tartanunk, hogy akár a halál révén elveszítjük azok értékét. Ennek az
egyetlen és hasznos tanulmánynak szentelem öregkorom hátralevő napjait.
Boldog leszek, ha önmagam uralmában előhaladva, megtanulok nem jobban,
mert ez nem lehetséges, hanem erényesebben, semmint beléptem, eltávozni
az életből.
Negyedik séta.
Ama csekélyszámú könyvek között, amelyeket még néha olvasgatok,
Plutarchos az, aki a legjobban leköt és a legtöbb okulást nyújt. Ez volt
gyermekkorom első, s ez lesz aggkorom utolsó olvasmánya; ez úgyszólván
az egyedüli író, akit sohasem olvastam anélkül, hogy valami tanulságot
ne merítettem volna belőle. Tegnapelőtt erkölcsi dolgozatai közt ezt az
értekezést olvastam: _Hogyan meríthetünk hasznot ellenségeinkből?_
Ugyanazon a napon nehány füzetet rendezgetve, amelyeket szerzőik küldtek
meg nekem, R***-abbé újságjának egyik példányára bukkantam, amelynek
címlapjára e szavakat írta: _Vitam vero impendenti_, R***. Sokkal jobban
ismerve ez urak eszejárását, semhogy ez az eset tévedésbe ejtsen,
megértettem, hogy az udvariasság ezen külszíne alatt egy kegyetlen
ellenigazságot szándékozott szemembe vágni; de mire alapítja azt? mire
való ez a maró gúny? micsoda okot szolgáltathattam reá? Hogy a jó
Plutarchos tanításait hasznomra fordítsam, elhatároztam, hogy a másnapi
sétát arra fordítom, hogy megvizsgálom magamat a hazugság tekintetében,
s midőn arra elindultam, jól meg voltam erősődve abban a már korábban
kialakult véleményemben, hogy a delphi-i templom _Ismerd meg önmagadat_
felirata nem olyan könnyen megvalósítható életszabály, mint a hogy
_Vallomásaim_-ban hittem volt.
Másnap, midőn útra keltem, hogy ezt az elhatározásomat végrehajtsam, az
első gondolat, amely eszembe ötlött, midőn elmémet összeszedni kezdtem,
egy szörnyű hazugság volt, amelyet zsenge ifjúkoromban elkövettem,
amelynek emléke egész életemet megzavarta s még aggkoromban is
megszomorítja annyi más módon megsebzett szívemet. Ez a hazugság, amely
önmagában is nagy vétek volt, okvetlenül még nagyobbá lett
következményei által, amelyeket ugyan én sohasem ismertem, de amelyeket
a lelkiismeretfurdalás a lehető legkegyetlenebbeknek tüntetett föl
előttem. Azonban ha csupán azt a kedélyállapotot vizsgálom, amelyben
annak elkövetésekor voltam, ez a hazugság csupán az álszemérem gyümölcse
volt, s távol attól, hogy annak a személynek való ártási szándékból
fakadt volna, aki annak áldozata lőn, az Ég színe előtt megesküdhetem,
hogy mindjárt abban a pillanatban, amint ez a legyőzhetetlen szégyen azt
belőlem kisajtolta, egész véremet örömmel adtam volna érte, hogy annak
hatását egyedül önmagamra hárítsam. Valami delirium vett erőt rajtam,
amelyet csak úgy tudok megmagyarázni, ha azt mondom, mint a hogy érezni
vélem, hogy abban a pillanatban félénk természetem szívem minden
kivánságát leigázta.
E szerencsétlen cselekedet emléke s azok a kiírthatatlan bánkódások,
amelyeket az lelkemben hátrahagyott, a hazugság iránt oly borzalmat
keltettek bennem, amely okvetlenül biztosította szívemet életem
hátralevő részére nézve e bűnnel szemben. Midőn fölvettem jelszavamat,
éreztem: arra vagyok hivatva, hogy azt kiérdemeljem s nem kételkedtem,
hogy arra érdemes ne volnék, midőn R*** abbé megjegyzésére komolyabban
elkezdtem magamat vizsgálni.
Ekkor, nagyobb gonddal rostálgatván tetteimet, nagy meglepetésemre
számos, kitalálásomból eredő dologra bukkantam, amelyeket – emlékeztem –
ugyanakkor igazak gyanánt adtam elő, amikor, magamban az igazság iránti
szeretetemmel büszkélkedve, ennek feláldoztam biztonságomat, érdekeimet,
személyemet, oly részrehajlatlansággal, amelynek semmi más példáját sem
ismerem az emberek közt.
De a dologban az lepett meg a legjobban, hogy midőn ezekre a koholt
dolgokra visszaemlékeztem, semmi igaz megbánást sem éreztem miattok. Én,
akinek a hamisság iránti borzalmát szivemben semmi sem képes
ellensúlyozni, én, aki szembe néznék a büntetésekkel, ha egy hazugsággal
ki lehetne őket kerülni, micsoda különös következetlenség révén hazudtam
ekként vidám szívvel szükség nélkül, haszon nélkül, és micsoda
megfoghatatlan ellenmondás révén nem éreztem miatta a legcsekélyebb
bánkódást sem, én, akit egy hazugságnak lelkiismeretfurdalása ötven éven
át nem szűnt meg szorongatni? Sohasem rögzöttem meg hibáimban, az
erkölcsi érzék mindig helyesen vezetett, lelkiismeretem megőrizte első
tisztaságát, s mégha meghajolva érdekeim előtt, megváltozott volna is,
hogyan van az, hogy, bár egész egyeneslelkűségét megőrzi azoknál az
eseteknél, amelyeknél a szenvedélyeitől ösztönzött ember legalább
mentegetheti magát gyöngesége miatt, ezt csupán ama közömbös dolgoknál
veszíti el, amelyeknél a bűnnek semmi mentsége sincsen? Láttam, hogy eme
probléma megoldásától függ annak az ítéletnek helyessége, amelyet e
pontra nézve magam fölött kimondandó leszek s miután alaposan szemügyre
vettem, a következő módon sikerült azt magamnak megmagyaráznom.
Emlékszem, egy bölcseleti műben azt olvastam, hogy hazudni annyi, mint
eltitkolni oly igazságot, amelyet kinyilvánítani tartozunk. E
meghatározásból nyilván következik, hogy elhallgatni egy igazságot,
amelyet nem tartozunk megmondani, nem hazugság; de vajjon az, aki nem
elégedve meg az efféle esetben azzal, hogy nem mondja meg az igazságot,
az ellenkezőjét állítja, hazudik vagy nem hazudik-e olyankor? A
meghatározás szerint nem lehet azt mondani, hogy hazudik. Mert ha hamis
pénzt ad egy oly embernek, akinek semmivel sem tartozik, kétségkívül
megcsalja ezt az embert, de nem lopja meg őt.
Itt két kérdést megvizsgálása vár reánk, amelyek mindenike nagyon
fontos. Az első az: mikor és hogyan tartozunk más iránt az igazsággal?
mivel nem tartozunk vele mindig. A második az: vannak-e oly esetek,
amelyeknél ártatlanúl csalni lehet? Ez a második kérdés, jól tudom,
nagyon el van már döntve, tagadólag azokban a könyvekben, amelyekben a
legridegebb erkölcsi álláspont semmibe sem kerül az írónak, állítólag
pedig a nagyvilági társaságban, ahol a könyvek erkölcstana a
gyakorlatban megvalósíthatatlan fecsegés-számba megy. Hagyjuk hát ezeket
az egymásnak ellenmondó tekintélyeket s igyekezzünk a saját alapelveim
révén eldönteni számomra e kérdéseket.
Az általános és elvont igazság a legbecsesebb az összes javak közt.
Nélküle az ember vak; az az ész szeme. Az ember általa tanulja meg, hogy
magát hogy s mint viselje, hogy az legyen, a minek lennie kell, hogy azt
tegye, amit tennie kell, hogy valódi célja felé törekedjék. A különös és
egyéni igazság nem mindig jó dolog, hanem némelykor baj, igen sokszor
közömbös dolog. Azok a dolgok, amelyeket érdekében áll az embernek tudni
s amelyek ismerete szükséges az ő boldogságához, talán nem nagy számmal
találhatók, de bármilyen számban forduljanak is elő, azok oly javak,
amelyek az övéi, amelyeket joga van mindenütt, ahol őket találja,
követelni, s a melyektől nem lehet őt a nélkül megfosztani, hogy a
legigazságtalanabb lopást ne követnők el, mivel az ama mindenkivel közös
javak közé tartozik, amelyeknek közlése nem fosztja meg attól azt, aki
azt adja.
Ami azokat az igazságokat illeti, amelyek semmiféle hasznot sem hajtanak
sem az oktatásban, sem a gyakorlati életben, hogyan lehetnének azok
köteles javak, holott még nem is javak, s holott a tulajdon csak a
hasznosságon alapul, ahol pedig semmi haszon sem lehetséges, tulajdon
sem lehet? Követelhetünk egy – habár terméketlen – területet, mivel
legalább lakhatunk e darab földön; de hogy egy henye, minden tekintetben
közömbös és bárkire nézve semmi következménnyel nem bíró tény igaz-e
vagy hamis, ez senkit nem érdekel. Az erkölcsi világrendben semmi sem
haszontalan, épenúgy a fizikai világrendben sem. Semmivel sem tartozunk
oly dologiránt, amely semmire sem való; hogy valamivel tartozzunk,
szükséges, hogy az hasznos legyen vagy lehessen. Így hát a kötelező
igazság az, amely érdekli az igazságosságot, s megszentségtelenítjük az
igazság szent nevét, ha azt oly hiábavaló dolgokra alkalmazzuk, amelyek
létezése mindenkire nézve közömbös s amelyek ismerete minden tekintetben
haszonnélkül való. A mindenféle, lehetségesnek képzelt, haszontól
megfosztott igazság e szerint nem lehet kötelező dolog, s következéskép
az, aki azt elhallgatja vagy elpalástolja, nem hazudik.
De vajjon vannak-e ily tökéletesen meddő igazságok, a melyek mindenre
minden tekintetben haszonnélkül valók, ez a másik megvitatandó pont,
amelyre rögtön visszatérek. Most térjünk át a második kérdésre.
Nem mondani meg az igazat és nem-igazat mondani: ez két nagyon különböző
dolog, de amelyekből mindamellett ugyanaz az eredmény származhatik, mert
ez az eredmény bizonyára mindannyiszor ugyanaz, amikor ez az eredmény
semmi. Mindenütt, ahol az igazság közömbös, az ellenkező tévedés szintén
közömbös, amiből következik, hogy ily esetben az, aki csal, midőn az
igazsággal ellenkezőt állít, nem igaztalanabb annál, aki úgy csal, hogy
nem mondja meg azt; mert a hiábavaló igazságok tekintetében a tévedés
semmivel sem rosszabb a tudatlanságnál. Vajjon fehérnek vagy pirosnak
hiszem-e a tenger fenekén levő homokot, ez nem fontosabb annál, mintha
nem tudom, mily szinű az. Hogyan lehetnénk igazságtalanok, ha senkinek
sem ártunk, mikor az igazságtalanság csak a másnak okozott
jogtalanságban áll?
De ezek az ekként sommásan eldöntött kérdések még semmi biztos
alkalmazást sem nyújthatnak nekem a gyakorlatra nézve, sok oly előzetes
felvilágosítás nélkül, amelyekre szükségem van, hogy pontosan
keresztülvihessük ezt az alkalmazást minden előfordulható esetben. Mert
ha az igazság kimondásának kötelezettsége csak annak hasznosságán
alapul, hogyan válhatok e hasznosság bírájává? Igen gyakran az egyik
ember előnye a másik kárát jelenti, a magánérdek csaknem mindig
ellentétben áll a közérdekkel. Hogyan viselkedjünk ilyen esetekben? Föl
kell-e a távollevő hasznát amaz egyén hasznáért áldoznunk, akivel
beszélünk? El kell-e hallgatni vagy megmondani az oly igazságot, amely
midőn használ az egyiknek, árt a másiknak? Vajjon mindazt, amit
tartozunk megmondani, egyedül a közjó vagy az osztó igazság mértéke
szerint kell-e mérlegelnünk, és bizonyos vagyok-e felőle, hogy eléggé
ismerem a dolog összes vonatkozásait arra, hogy a rendelkezésemre álló
felvilágosításokat csak a méltányosság szabályai szerint osszam szét? Mi
több, megvizsgálván azt, amivel mások iránt tartozom, eléggé
megvizsgáltam-e azt, amivel önmagamnak tartozom, azt, amivel magában
véve az igazság iránt tartozom? Ha semmi jogtalanságot sem cselekszem
mással, midőn őt megcsalom, következik-e ebből, hogy önmagam iránt sem
cselekszem semmit, s elégséges-e az, ha sohasem vagyok igazságtalan,
arra, hogy mindig ártatlan legyek?
Mennyi zavaró vitatkozás, amelyekből könnyű lenne kivonni magunkat, ezt
mondva: Legyünk mindig igazak, még ha mindazt, ami belőle következhetik,
kockáztatjuk is. Maga az igazságosság a dolgok igazságában rejlik; a
hazugság mindig igazságtalanság, a tévedés mindig csalárdság, ha azt
adjuk ki a megteendő vagy elhivendő dolog szabályául, ami nem az. S
bármi következmény származzék is az igazságból, mindig bűntelenek
vagyunk, amikor azt mondottuk, mivel semmit sem toldottunk bele a
magunkéból.
De ezzel kettévágtuk a kérdést anélkül, hogy megoldottuk volna. Nem
annak eldöntéséről volt szó, vajjon jó-e mindig megmondani az igazságot,
hanem arról, vajjon mindig egyaránt kötelezve vagyunk-e arra? és a
megvizsgáltam meghatározás alapján föltéve azt, hogy nem:
megkülölönböztetni azokat az eseteket, amelyeknél az igazság kimondása
szigorúan kötelező azoktól, ahol azt igazságtalanság nélkül el lehet
hallgatni és hazugság nélkül elleplezni, mert úgy találtam, hogy ilyen
esetek valóban vannak. Arról van tehát szó, hogy csalhatatlan szabályt
keressünk azok bizonyos fölismerésére és pontos meghatározására.
De honnan merítsem ezt a szabályt és csalatkozhatatlanságának
bizonyítékát?… Az összes, ehhez hasonló nehézségű erkölcsi szabályoknál
mindig jól találtam magamat, ha inkább lelkiismeretem parancsa, mint
eszem világossága folyton oldottam meg őket. Az erkölcsi érzék sohasem
csalt meg, az eddig oly tisztán fentartotta magát szívemben, hogy
nyugodtan bizakodhatom reá, s ha szenvedélyeim némelykor elhallgattatják
is azt magamviseletében, emlékezéseimben újra hatalomra emelkedik
felettök. Ezekben szinte ugyanoly szigorúsággal ítélem meg önmagamat,
mint a hogy e földi élet elmúltával a legfőbb bíró meg fog ítélni.