KULTURA ÉS TUDOMÁNY
ROUSSEAU
EGY MAGÁNOS SÉTÁLÓ ÁLMODOZÁSAI
FORDÍTOTTA RÁCZ LAJOS
BUDAPEST
FRANKLIN-TÁRSULAT
MAGYAR IROD. INTÉZET ÉS KÖNYVNYOMDA
KIADÁSA
ROUSSEAU
EGY MAGÁNOS SÉTÁLÓ ÁLMODOZÁSAI
FORDÍTOTTA
RÁCZ LAJOS
BUDAPEST
FRANKLIN-TÁRSULAT
MAGYAR IROD. INTÉZET ÉS KÖNYVNYOMDA
KIADÁSA
FRANKLIN-TÁRSULAT NYOMDÁJA.
BEVEZETÉS.
Rousseau, aki különben is neuropathikus természet volt, életének utolsó
12 esztendejében elmezavarban, kombinatórikus üldözési mániában
(paranoia) szenvedett. Már _Vallomásai_ (1765–1770) egy elmebeteg
védőirata; az a meggyőződés uralkodik bennük, hogy régi barátai, akik
ellenségeivé váltak, élükön Grimm-mel, Diderot-val és D’Epinaynéval,
nagy összeesküvést szőttek az ő tönkretételére, nevének
megbecstelenítésére, ő magának utálatos gonosztevő gyanánt való
feltüntetésére. E meggyőződésében – amiben sok volt az igazság, ha az
összeesküvés nem volt is Rousseau összes ismerőseire, egész
Franciaországra kiterjedő, mint ő hitte – nagyon megerősítette őt a
gyűlölködő Voltaire-nek 1764 december 27-én _Sentiments des citoyens_
cím alatt Genfben (természetesen névtelenül) kiadott nyolc lapnyi
röpirata, amely a legkíméletlenebb támadásokat intézi Rousseau ellen, a
leggyűlölködőbb rágalmakat szórja reá s föltárja életének nagy sebét,
súlyos bűnét: gyermekeinek kitételét, illetőleg lelencházba küldését. E
támadás mélyen megsebezte Rousseaut; ettől fogva a megbecstelenítés
kisértete állandóan ott lebeg fölötte és évről-évre mindjobban elrabolta
lelki nyugalmát. Fokozta izgalmát a neuchâteli papságtól felizgatott
môtiersi lakosság forrongása, ellene irányuló támadása, ami miatt
Môtiers-t, ahol az _Emil_ elítéltetése és Franciaországból való
menekülése után három eléggé nyugalmas esztendőt (1762–1765) töltött,
szeptember 8-án ott kellett hagynia. Innen a Szentpéter-szigetére
költözött, majd miután a berni kormány innen kitiltotta, Hume hívására
1766 januárius első napjaiban Angolországba utazott. De Hume hideg, nem
mindig eléggé gyöngéd és tapintatos magatartása angolországi
tartózkodását is csakhamar megkeserítette. Beteges elméje mindazt a
kellemetlenséget, ami vele Angliában történt, egy mélyen átgondolt
tervből, ellene irányuló összeesküvésből vezette le s ezt 1766 július
10-én meg is írta Humenak. E levelében jelentkezik először világosan a
paranoia, az elmebetegség félreismerhetetlen nyoma. Izgalma, ha egyidőre
lecsillapul is, a legkisebb ok, a legcsekélyebb gyanú elegendő arra,
hogy újra feltámadjon. A következő tíz év alatt így váltogatja egymást
izgatottság és nyugalom, hullámhegy és hullámvölgy az életében. Az
aggodalom, az ellenségei összeesküvésétől való félelem űzi el
Angolországból (1767 május elején), Normandiából (1768 június közepén),
majd Dél-Franciaországból. 1770 június közepén Párizsban terem, hogy itt
annál könnyebben szembeszállhasson ellenségei üzelmeivel. De csakhamar
kénytelen belátni, hogy sorsától nem szabadulhat; reményeiben csalódva,
kortársai iránti bizalmát elveszítve, lassankint mindjobban visszavonul
az emberektől, egyik köteléket a másik után tépi széjjel, míg végre
egyedül állt az emberi nemmel szemben. Elborult lelki világáról
_Dialogusai_ (Rousseau juge de Jean-Jacques, 1775–1776) nyújtanak
felvilágosítást, amelyekben mindenütt ellenségeivel, az ellene szőtt
összeesküvéssel foglalkozik, ennek okát igyekszik kideríteni s magát a
vádak alól tisztázni. Minden okoskodása, éles elmével vezetett
vizsgálódása e rögeszme körül forog. Az kétségtelen, hogy panaszai nem
teljesen légből kapottak; az a gondolat, mely az egész balhiedelem
középpontjául szolgál, hogy Grimm és Diderot ellenségeskedése a forrása
jelleme sok tekintetben kedvezőtlen megítélésének, egészen helyes
nyomokon jár s ama férfiak nagyrésze, akiket üldözőinek tekint
(D’Alembert, Voltaire, Holbach, Hume, Choiseul), tényleg rosszindulattal
viseltetett iránta s nem egy ama tények közül, amelyekre fejtegetéseit
alapítja, történetileg igazolt.
Dialogusai tetőpontján mutatják elmezavarát. Izgalma a Notre-Dame-ban
lefolyt jelenet után (1776 február 24.), midőn a Dialogusokat a
főoltárra – mintegy a Gondviselés oltalma alá – akarta helyezni, de a
vasrácsozatot zárva találta, ami úgy lesújtotta, hogy egész nap mint egy
őrült járt-kelt, bolyongott az utcákon, csillapulni kezd, a válság alább
hagy s lassan-lassan megnyugvásnak enged helyet. Persze ez a nyugalom
inkább a kimerülés kifejezése volt: az ellenállási erő elfogyasztódott s
az ellankadt lélek a lemondást, megnyugvást úgy tünteti föl, mint a
megfontolás eredményét. Bár szellemi és testi erői egyaránt alászálltak,
nem merül tétlenségbe, hanem a legtöbb délután nagy sétákat tesz Párizs
környékén, részint botanizálva, részint emlékezései fonalát követve s a
mult és jelen fölött elmélkedve. Reggelenkint aztán – hogy ez
elmélkedések gyönyörűségeit ismételje és tartóssá tegye – leírta
álmodozásait s így állt elő utolsó műve: _Rêveries du promeneur
solitaire_. _Álmodozásai_ úgy tüntetik fel az üldözöttet, mint aki
visszanyerte a dolgok világos látását, helyes megítélését, eljutott a
megnyugvásra, lemond a küzdelemről, ellenkezésről, amelyet hiábavalónak
ismer föl, tompa megadással meghajlik komor végzete előtt. Máskülönben
oly komor lelke szelid melancholiában olvad föl. De azért baja, ha
pillanatnyilag elmult is, nem tűnt el teljesen, időről-időre – ha kisebb
mértékben is – látjuk annak egy-egy felvillanását, egy-egy erőszakos
rohamát, ami mutatja, hogy állandóan ott leselkedik a küszöbön
áldozatára, s csak egy nyílásra, hasadékra vár, hogy újra belépjen és
áldozatára vesse magát. Az első és második _Álmodozás_ 1776 késő őszén,
a hetedik 1777 június 28-ika után, a nyolcadik 1777 október havában, a
kilencedik 1778 tavaszán, végül a tizedik 1778 virágvasárnapján (április
12.) keletkezett; ez utóbbi ezzel a híres s mindamellett oly egyszerű
mondattal kezdődik, amelybe Rousseau az emlékezés minden költészetét
bele tudta lehelni: «Ma, virágvasárnapján, épen ötven esztendeje annak,
hogy Warensnéval megismerkedtem.»
Rousseau az _Álmodozásokban_ szabadon átengedi magát érzéseinek,
élményeinek, visszaemlékezéseinek, ábrándozásainak; elemzi, boncolgatja,
bírálja – olykor a legszigorúbb mérték alkalmazásával – saját
lelkiállapotát, jellemét, vallásos, erkölcsi és bölcseleti elveit;
látjuk, mily mélyre hatol az «Ismerd meg önmagadat!» elv alkalmazásában,
mily erős harcot vív, hogy egyéniségét megvédelmezze, fentartsa, az
erkölcsi szabadságot érvényesítse, kötelességét teljesítse. Gyakran
visszatér gyermekéveire, fölidézi Warensnénak, majd a
Szentpéter-szigetén töltött boldog napoknak, azután a menilmonti lejtőn
bekövetkezett balesetnek, egyik-másik kirándulásán előfordult különféle
élményeinek a képét; bőven ír botanikai kirándulásairól s otthon a
növények praeparálásáról. _Álmodozás, séta, magány_ – ezekben találja
lelkének boldogságát, ezek adják meg lelkének a régóta nélkülözött
békét.
Valamennyi _Álmodozásán_ szelid fájdalom uralkodik, megható elégikus
hang rezdül át, akár kedves jeleneteket idéz vissza a multból, akár
sorsa fölött panaszkodik elégikusan. De néha napsugár tör át a borún,
derű a nyomott hangulaton és a _Vallomások_ I. kötetének szeretetreméltó
elbeszélője újra előbukkan. Az öregség ugyan kissé észrevehető nála,
amennyiben nem egyszer korábbi műveiből vett gondolatokat és
fordulatokat használ, de nagyjában és egészében a nyelv erőteljes
harmóniája, ékesszólás, világosság és szemléletesség tekintetében az
_Álmodozások_ kevéssé állanak egyéb művei mögött. Hogy deliriuma csak az
ellene irányuló üldözés hamis megítélésére szorítkozott, hogy irodalmi
tevékenysége nem szenvedett elmezavarától, annak _Lengyelország
alkotmánya_ s _Növénytani levelei_ mellett _Álmodozásai_ is fényes
tanubizonyságai. Ezek is igazolják, amit Levallois R. elmezavaráról
állít, hogy az «semmi befolyást sem gyakorolt az író tehetségére: sem
nem módosította, sem nem bénította meg a nagy prózaírónál a stílus
koloritját, a dikció tisztaságát, a mondat harmoniáját, mozgását,
konstrukcióját, a lendület erejét, a dedukció és összefüggés
szilárdságát, a kitűnő szerkesztési képességet. Utolsó művei, épen azok,
amelyeket e szörnyű belső izgatottság ideje alatt írt, a legkülönbek
formára, a legkifogástalanabbak irodalmi szépség tekintetében.»
Természetérzése, a természet iránt lángoló szeretete e művében is bájos,
költői, az érzés hevétől olykor szinte az elragadtatásig fokozódó
szinekben és hangokban nyer kifejezést; egész lelke, egész szíve ott él
ezekben a rajongó megnyilatkozásokban. Ki ne érezné, hogy a természet
varázsa, amely _Vallomásaiban_ és _Álmodozásaiban_ elénk lép, a saját
belső énjének csodálatosan gazdag és zengő kiáradása!
Miért szakította a tizedik _Álmodozását_ hirtelen, szinte a mondat
közepén, félbe? Miért nem folytatta azután álmodozásai írását? E
kérdésekre feleletet adni nem tudunk. Igen valószinű, hogy a betegség,
gyöngeség és anyagi bajok, a mindennapi kenyérért való aggodalom
testileg-lelkileg egyaránt leverték, elvették kedvét és hangulatát az
írástól. Már ekkor rohamosan közeledett életének alkonya… Az
Ermenonvilleben töltött szép napok (hová 1778 május 20-án költözött ki)
megaranyozták utolsó napjait s hat heti békés, derűs, verőfényes
ujjáéledés után – amelyben még egyszer s utoljára ismét visszatért a
régi Rousseau – július 2-án életének fáklyája kilobbant, a géniusz
megtért oda, ahonnan eredetét vette, Istenéhez.
Az egyes _Álmodozások_ tartalma a következő: Az _első_ szól üldözőiről
és kiállott szenvedéseiről, a _második_ a menilmonti lejtőn szenvedett
balesetéről és annak következményeiről, a _harmadik_ gyermek- és
ifjúkoráról, az _I. Értekezés_ után végrehajtott erkölcsi reformjáról,
az ennek következtében rászakadt bajokról, a _negyedik_ a hazugságról,
az _ötödik_ a Szentpéter szigetén való botanizálásáról és életmódjáról,
a _hatodik_ a jótékonyságról és a nyomában járó lekötelezettségről,
saját jelleméről és erényének alapjáról, a _hetedik_ a botanikáról és az
e tudománynak köszönhető belső örömekről, a _nyolcadikban_ reflexiókat,
elmélkedéseket találunk, a _kilencedik_ a gyermekkor-nyújtotta édes
örömöket rajzolja, végül a _tizedik_ visszaemlékezés Warensné, a legjobb
asszony jótéteményeire.
A _Les Rêveries du Promeneur Solitaire_ 1782-ben jelent meg először, a
Dupeyrou kiadta _Collection complète des æuvres de J. J. Rousseau_
(Genève, 1782–1790) XX-ik kötetében. E szöveg alapján közli azt a
_Bibliotheca Romanica_ (Strassburg, éd. J. H. Ed. Heitz) s ez utóbbinak
szövege szolgált a jelen fordítás alapjául.
Első séta.
Egyedül vagyok hát itt a földön s nincs többé se testvérem, se
felebarátom, se barátom, se egyéb társaságom magamon kívül. A
legtársaságosabb lényt, aki a legjobban szerette az embereket,
közmegegyezéssel számkivetették a földről. Furfangos gyűlöletük
kisütötte, hogy micsoda gyötrelem lehetne érzékeny lelkem számára a
legkegyetlenebb és erőszakosan mindama kötelékeket szétszakították,
amelyek ő hozzájok fűztek. Még önmagok ellenére is szerettem volna az
embereket. Ők csak úgy vonhatták ki magokat szeretetem elől, hogy
megszűntek emberek lenni. Így hát most idegenekké, ismeretlenekké,
szóval senkikké lettek számomra, mivel így akarták. De vajjon,
elszakítva tőlük és mindentől, mi vagyok én magam? Ime, most ennek
kutatása vár reám. Szerencsétlenségemre nem foghatok addig ebbe a
vizsgálatba, míg egy pillantást nem vetek helyzetemre. Ezen a
szemlélődésen szükségképen át kell haladnom, hogy tőlük önmagamhoz
érkezzem.
Tizenöt, sőt több éve, hogy ebben a különös helyzetben vagyok, de még ma
is álomnak tűnik fel előttem. Egyre azt képzelem, hogy talán valami
emésztési baj gyötör, kellemetlen álmokkal küzködöm és hogy
gyötrelmemtől erősen megkönnyebbülve fogok fölébredni, amikor majd újra
barátaim társaságában leszek. Igen, kétségkívül, anélkül, hogy
észrevettem volna, át kellett ugornom az ébrenlétből az alvás, vagy
inkább az életből a halál állapotába. Kiragadva, nem tudom: hogyan, a
dolgok rendes kerékvágásából, úgy rémlett, hogy megfoghatatlan káoszba
zuhantam alá, ahol mitsem tudok észrevenni s minél inkább gondolkozom
jelenlegi helyzetemen, annál kevésbbé birom megérteni, hol vagyok.
Eh, hogyan láthattam volna előre a végzetet, amely reám várt? Hogyan
foghatnám azt még ma is föl, amikor annak zsákmánya vagyok?
Föltehettem-e józan ésszel, hogy egyszer majd én, ugyanaz lévén, aki
valék, ugyanaz, aki még most is vagyok, a legcsekélyebb kétség nélkül
egy szörnyeteg, egy méregkeverő, egy gyilkos hírébe kerűlök s mint
ilyennel bánnak majd velem; hogy az emberi nem borzadálya, a csőcselék
játékszere leszek; hogy mindaz az üdvözlés, amellyel a járókelők engem
fogadnak, csak abból fog állani, hogy leköpnek; hogy egy egész nemzedék
közmegegyezéssel azzal fog mulatni, hogy engem élve eltemessen? Amikor
ez a különös felfordulás bekövetkezett, eleinte – mivel készületlenül
talált – egészen megzavarodtam tőle. Felindulásaim, méltatlankodásom oly
őrjöngésbe ejtettek, amely csak több mint tíz év mulva birt
lecsillapulni; és ezalatt az idő alatt tévedésből-tévedésbe,
hibából-hibába, balgaságból-balgaságba esve, oktalanságaim által sorsom
irányítóinak megannyi fegyvert szolgáltattam kezébe, amelyeket ők
ügyesen felhasználtak, hogy azt visszavonhatatlanul szándékuk szerint
irányítsák.
Jó darab ideig époly erőszakosan, mint hiába vergődtem. Ügyesség nélkül,
ravaszság nélkül, alakoskodás nélkül, okosság nélkül őszinte, nyílt,
türelmetlen, heveskedő kedéllyel lévén felruházva, vergődésemmel csak
annál jobban belebonyolódtam a hálóba és szünetlenül újabb alkalmat
nyújtottam nekik tőrbeejtésemre, amelyet ők nem mulasztottak el
kizsákmányolni. Végre, mikor éreztem, hogy minden erőfeszítésem
hiábavaló és hasztalanul gyötröm magamat, az egyedüli elhatározáshoz
folyamodtam, amely még hátra volt számomra, hogy t. i. alávetem magam
végzetemnek és nem rugdalózom többé a kényszer ellen. Ebben a
megnyugtató gondolatban minden bajomért kárpótlást találtam ama békesség
által, amelyet az szerzett s amelyet az époly kínos, mint eredménytelen
ellenállás folytonos munkájával nem tudtam elérni.
Egy más dolog is hozzájárult ehhez a békességhez. Üldözőim, minden
furfangosságuk mellett is, figyelmen kívül hagytak egyet, amit haragjok
elfeledtetett velök, hogy t. i. annak hatásait annyira fokozzák, hogy
fájdalmaimat szünet nélkül táplálhassák és megújíthassák, mivel egyre
valami új támadást intéznek ellenem. Azáltal is markukban tarthattak
volna, ha elég ügyesek arra, hogy a reménység egy sugarát fenntartsák
számomra. Vagy még azáltal is játékszerükké tehettek volna, ha valami
hamis csalétket tartanak elém s azután a csalódott várakozás révén egyre
kiújuló gyötrelemmel sebzik meg szívemet. De ők előre kimerítették
összes segédforrásaikat; mitsem hagyva számomra fenn, önmaguktól is
mindent elraboltak. A rágalmazás, a sárbatiprás, a kinevetés, a
gyalázat, amellyel elhalmoztak, époly kevéssé képes már fokozódni, mint
enyhűlni; egyformán képtelenek vagyunk: ők annak súlyosbítására, én
pedig arra, hogy kivonjam magamat alóla. Annyira siettek nyomorúságom
kelyhét csordultig megtölteni, hogy az összes emberi hatalom, a pokol
minden ravaszságától támogatva, sem bírna már semmit hozzáadni. Még a
fizikai fájdalom is nemhogy növelné gyötrelmeimet, hanem csak eltérítene
azoktól. Talán, ha sikoltásokra indítana, megkímélne a sóhajtozásoktól
és testi keserveim eloltanák szívem keserveit.
Mitől félhetnék még részükről, miután mindent elvégeztek? Miután nem
tehetik már rosszabbá állapotomat, semmi rémületet sem kelthetnek többé
bennem. A nyugtalanság és ijedség oly bajok, amelyektől örökre
megszabadítottak engemet; ez bizonyára megkönnyebbülés. A valódi bajok
kevés hatást tesznek rám; könnyen elhatározom magam azokkal szemben,
amelyeket érzek, de nem azokkal szemben, amelyektől tartok. Nekivadult
képzeletem összezavarja, felforgatja, kiterjeszti és növeli őket.
Várásuk százszor jobban gyötör, mint jelenlétök és a fenyegetés
rettenetesebb reám, mint maga a csapás. Mihelyt lesujtanak, az esemény
megfosztván azokat mindattól, amivel a képzelet felruházta, valódi
értékökre szállítja le őket. Ilyenkor jóval csekélyebbeknek találom
őket, mint ahogy előre képzeltem és még szenvedésem közben is némi
enyhűlet érzése száll meg. Ebben az állapotban, midőn megszabadítva
minden új félelemtől és fölmentve a nyugtalanságtól, semmi reménység sem
csalogat, a puszta megszokás elegendő lesz arra, hogy napról-napra
elviselhetőbbé tegyen rám nézve egy oly helyzetet, amelyet semmisem
tehet már rosszabbá és amint az érzelem az időtartam folytán eltompul,
nekik sincs több eszközük annak fölújítására. Ime, ily jót tettek
üldözőim velem, midőn mértéktelenül kimerítették gyűlölködésük összes
fegyvereit. Minden hatalmuktól megfosztották magokat fölöttem s ezentúl
fittyet hányhatok nekik.
Még nincs két hónapja, hogy a teljes nyugalom visszaszállt szívembe.
Régóta semmitől sem féltem többé; de még reméltem és ez a remény, most
ápolva, majd megcsalatva, volt az oka annak, hogy ezer különféle
szenvedély szünetlenül ostromolta szívemet. Egy époly szomorú, mint
váratlan esemény végre kizárta szívemből a remény e vékony sugarát és
feltárta előttem itt alant örökre, visszahozhatatlanul kiszabott
végzetemet. Ettől kezdve minden fenntartás nélkül megnyugodtam sorsomban
és újra megtaláltam a békét.
Mihelyt egész kiterjedésében gyanítani kezdtem a cselszövényt, örökre
elvesztettem azt a reményt, hogy a nagy közönséget még életemben helyes
útra térítem a magam dolgai felől, de még ez a nyomravezetés is,
minthogy nem lehet kölcsönös, ezentúl egészen hiábavaló lenne rám nézve.
Az emberek hasztalan akarnának hozzám visszatérni, nem találnának föl
többé. Azzal a megvetéssel, amelyet bennem keltettek, érintkezésök
élvezhetetlen, sőt terhes lenne rám nézve s százszor boldogabb vagyok
magányomban, mint velök élve lehetnék. Szívemből a társaság minden édes
érzéseit kitépték. Ezek nem csirázhatnak ki újra az én koromban; már
fölötte késő. Akár jót, akár rosszat tesznek ezentúl velem, részükről
minden közömbösen érint és bármit cselekedjenek, kortársaim örökre
semmik maradnak számomra.
De számítottam még a jövőre és reméltem, hogy egy különb nemzedék,
jobban megvizsgálva úgy az előbbi nemzedékek velem szemben hozott
ítéletét, mint az irántam tanusított magaviseletét, könnyen föl fogja
tudni fedezni azoknak mesterkedését, akik azt irányítják és végre
olyannak fog látni, mint amilyen vagyok. Ez a reménység iratta velem
_Dialogusaimat_ és sugallt ezer balga kísérletet, hogy azokat az
utókorra eljuttassam. Ez a remény, bármily távoli volt is, ugyanabban az
izgatottságban tartotta lelkemet, mint amikor még egy igazságos szívet
kerestem a században és reménységeim, amelyeket hasztalan vetettem
távolra, egyaránt játékszerévé tettek a mai embereknek. Elmondtam
Dialogusaimban, mire alapítottam ezt a várakozásomat. Csalódtam.
Szerencsére eléggé idejében megéreztem ezt arra, hogy utolsó órám előtt
még teljes megnyugvást és föltétlen pihenési időt találjak. Ez az időköz
abban az időben kezdődött, amelyről beszélek és okom van hinni, hogy
többé nem szenved félbeszakítást.
Nagyon kevés nap múlik el, hogy újabb elmélkedések meg ne erősítenének
abban, mennyire tévedtem, midőn a közönségnek helyes útra térésére
számítottam, hacsak egy más korban is; mivelhogy engemet illetőleg oly
kalauzok vezetik, akik szüntelenül újakkal cserélődnek fel ama
testületekből, amelyek ellenszenvvel viseltetnek irántam. Az egyes
emberek meghalnak, de a kollektiv testületek nem halnak meg. Ugyanazok a
szenvedélyek itt tovább öröklődnek és lángoló gyűlöletük, mely
halhatatlan, mint az a démon, amely azt sugallja, mindig egyforma erővel
működik. Ha összes magánellenségeim halva lesznek, az orvosok, az
oratóriánusok még élni fognak és ha majd csak ez a két testület marad
üldözőmül, bizonyos lehetek felőle, hogy halálom után nem hagyják jobban
békében az emlékemet, mint a hogy hagyták életemben személyemet. Az idők
haladtával az orvosok, akiket valóban megsértettem talán,
lecsillapodhatnának; de az oratóriánusok, akiket szerettem, akiket
becsültem, akikbe teljes bizalmamat vetettem és akiket sohasem sértettem
meg, az oratóriánusok, ez egyházi és félig szerzetesrendi férfiak,
örökre engesztelhetetlenek lesznek, az ő saját méltánytalanságok alkotja
szemökben bűnömet, amelyet önszeretetök sohasem fog nekem megbocsátani,
a nagyközönség pedig, amelynek ingerültségét szünet nélkül gondosan
táplálni és éleszteni fogják, nem fog náluknál előbb lecsillapodni.
Minden elvégeztetett számomra a földön. Sem jót, sem rosszat nem lehet
itt többé velem cselekedni. Semmi remélni- vagy félnivaló sem marad
többé számomra fenn e földön s én szegény, szerencsétlen, de Istenhez
hasonlóan szenvedésmentes halandó, nyugodt vagyok az örvény mélyén.
Mindaz, ami külsőleges, idegen ezentúl rám nézve. Nincs többé e világon
se felebarátom, se embertársam, nincsenek barátaim. Olyan vagyok a
földön, mintha egy idegen bolygóról estem volna le, amelyen laktam. Ha
fölismerek valamit magam körül, azok csupa elszomorító és szívettépő
tárgyak szívem számára és nem vethetem szemeimet arra, ami érint és
környez, anélkül, hogy bennök valami okot ne találnék a megvetésre, ami
felháborít, vagy a fájdalomra, ami megszomorít. Távolítsuk el hát
elmémből az összes kínos tárgyakat, amelyekkel époly fájdalmasan, mint
hasztalanul foglalkoznám. Egyedül állván életem hátralevő részében,
mivel csak magamban találom meg a vigasztalást, a reménységet és a
békét, nem szabad és nem is akarok többé egyébbel, mint csupán magammal
foglalkozni. Ebben az állapotban veszem újra elő annak a szigorú és
őszinte vizsgálatnak a folytatását, amelyet hajdan _Vallomásaim_nak
neveztem. Utolsó napjaimat annak szentelem, hogy tanulmányozom magamat
és előre elkészítem a számadást, amelyet nem fogok késni magamról
nyújtani. Adjuk át teljesen magunkat a saját lelkemmel való társalgás
édességének, mivelhogy ez az egyetlen, amit az emberek nem vehetnek el
tőlem. Ha belső állapotom fölött való elmélkedéssel sikerül azt jobban
rendbe hoznom és a bajtól, ami még benne maradhat, megtisztítanom,
elmélkedéseim nem fognak teljesen kárba veszni és habár semmi hasznomat
sem vehetik már a földön, utolsó napjaimat nem vesztegettem el hiába.
Naponkénti sétáim üres időit gyakran bájos szemlélődések töltötték ki és
sajnálom, hogy azok kivesztek emlékezetemből. Írásban fogom megrögzíteni
azokat, amelyek még ezután fölbukkannak; és valahányszor újra elolvasom,
újra végigélvezem őket. El fogom feledni szerencsétlenségeimet,
üldözőimet, gyalázataimat, ha arra az árra gondolok, amit szívem
kiérdemelt.
Ezek a lapok tulajdonképpen csak álmodozásaimnak formátlan naplói
lesznek. Sok szó lesz bennök rólam, mivel egy magányos ember, aki
elmélkedik, szükségképpen sokat foglalkozik önmagával. Egyébiránt
mindazok az idegen eszmék, amelyek séta közben fejemen átsuhannak,
hasonlóképpen megtalálják benne helyöket. El fogom mondani, mit
gondoltam, úgy, amint az bennem támadt és époly kevés kapcsolattal, mint
a mennyiben a tegnapi képzetek a másnapiakkal rendesen állanak. De ebből
jellememnek és kedélyhangulatomnak mindig új ismerete fog származni,
amaz érzelmek és gondolatok megismerése révén, amelyek mostani szokatlan
állapotomban elmém naponkénti táplálékát alkotják. E lapok tehát
_Vallomásaim_ függeléke gyanánt tekinthetők, de nem adom nekik többé ezt
a címet, mivel úgy érzem, hogy semmi olyas mondanivalóm sincs, ami ezt
megérdemelhetné. Szívem megtisztult a balsors kohójában és alig találok
benne – amint gondosan vizsgálom – a megróvható hajlam némi
maradványára. Mit gyónhatnék még meg, mikor minden földi vonzalmat
kiszakítottak belőle? Époly kevéssé dícsérhetem, mint gáncsolhatom
magamat: ezentúl semmi vagyok az emberek közt és csupán ez mindaz, ami
lehetek, minthogy semmi valóságos viszonyban, igazi társaságban sem
állok velök. Minthogy semmi jót sem tehetek, ami rosszra ne forduljon,
minthogy nem cselekedhetem úgy, hogy másnak vagy magamnak ne ártsak, a
tartózkodás lett egyetlen kötelességemmé és ezt amennyire tőlem telik,
teljesítem. De e testi tétlenség közben lelkem még egyre munkálkodik,
még érzelmeket, gondolatokat teremt és belső erkölcsi élete, minden
földi és idői érdek halála folytán, még erősbülni látszik. Testem csak
zavar, csak akadály ezentúl számomra és amennyire csak birom, előre
felszabadulok alóla.
Egy ily szokatlan helyzet bizonyára megérdemli, hogy megvizsgáltassék és
leirassék s ennek a vizsgálatnak szentelem utolsó szabad időmet. Hogy
ezt sikerrel tehessem, rend- és módszeresen kellene eljárnom; de erre a
munkára képtelen vagyok, sőt ez el is távolítana attól a célomtól, hogy
számot adjak magamnak lelkem módosulatairól és ezek egymásra
következéseiről. Bizonyos tekintetben azokat a műveleteket fogom magamon
elvégezni, amelyeket a fizikusok a levegővel végeznek, hogy annak
naponkénti állapotát megismerjék. Lelkemre fogom alkalmazni a
légsúlymérőt és ezek a jól irányított és többször megismételt műveletek
époly biztos eredményeket szolgáltathatnak majd nekem, mint az övéik. De
nem terjesztem ki ily messze vállalatomat. Beérem azzal, hogy jegyzékbe
veszem műveleteimet és nem törekszem arra, hogy rendszerbe foglaljam
őket. Ugyanarra a kísérletre vállalkozom, mint Montaigne, de teljesen
ellenkező céllal, mint ő: mert ő csak mások számára írta _Essais_-it,
míg én csak a magam számára írom _Álmodozásaimat_. Ha öregebb napjaimban
az elköltözés közeledtekor ugyanabban a helyzetben maradok, miként
remélem, mint amelyben vagyok, olvasásuk eszembe fogja idézni azt az
édes érzést, amelyet írásuk közben élvezek és ekképen újjászülvén
számomra az elmult időt, úgyszólván meg fogja létemet kettőztetni.
Dacára az embereknek, még tudom élvezni a társaság kellemét és
elaggottan egy más korban fogok élni magammal, mintha egy fiatalabb
barátommal élnék.
Első _Vallomásaimat_ és _Dialógusaimat_ folytonos aggodalomban írtam
amiatt, hogyan rejthetném el őket üldözőim ragadozó kezei elől, hogy –
ha lehetséges – eljuttassam őket a későbbi nemzedékekhez. Erre az iratra
nézve nem gyötör többé ez a nyugtalanság; tudom, hogy úgyis hiábavaló
lenne; és miután az a vágy, hogy az emberek jobban megismerjenek,
kialudt szívemben, csak mély közömbösség maradt ott, mind igazi irataim,
mind ártatlanságom emlékműveinek sorsára vonatkozólag, amelyek talán már
mindörökre megsemmisültek. Hadd kémleljék ki, mit csinálok, hadd
nyugtalankodjanak e lapok miatt, hadd kerítsék hatalmukba, hadd
sikkasszák el, hadd hamisítsák meg őket, – mindez egyre megy nekem
ezentúl. Sem el nem rejtem, sem nem mutogatom őket. Ha életemben
elrabolják tőlem, sem a megírásuknál érzett örömet, sem azok tartalmának
emlékezetét, sem azokat a magános elmélkedéseket, amelyeknek azok
eredményei és amelyek forrása csak lelkemmel együtt aludhat ki, nem
fogják tőlem elrabolni. Ha balsorsom legelső csapásaitól kezdve értettem
volna hozzá, hogy végzetem ellen ne rugdalózzam és arra határozzam
magam, amire ma határozom: az emberek minden erőfeszítései, minden
borzalmas cselfogásai hatástalanul pattantak volna le rólam és összes
cselszövényeikkel sem zavarták volna meg jobban nyugalmamat, mint ahogy
ezentúl összes sikereikkel sem képesek azt megzavarni; hadd élvezzék
tetszésök szerint gyalázatomat, abban nem fognak megakadályozni, hogy
ártatlanságomat élvezzem és napjaimat, minden ármánykodásaik ellenére,
békében fejezzem be.
Második séta.
Miután tehát arra az elhatározásra jutottam, hogy leírom lelkem szokásos
állapotát, a legszokatlanabb helyzetben, amelyben valaha halandó lehet,
e vállalkozásom végrehajtására semmi egyszerűbb és biztosabb módot nem
láttam, mintha hűséges lajtsromot vezetek magános sétáimról és azokról
az álmodozásokról, amelyek azokat kitöltik, amikor fejem teljesen szabad
és gondolataim ellenállás és feszély nélkül követhetik kedvenc
hajlamaikat. A magánynak és elmélkedésnek ezen órái az egyedüli órái a
napnak, amikor teljesen a magamé vagyok, a magamé minden elszóródás
nélkül, akadály nélkül és amikor igazán elmondhatom, hogy az vagyok,
amivé a természet rendelt.
Csakhamar éreztem, hogy szerfölött sokáig késtem e terv kivitelével.
Kevésbbé élénk képzeletem nem lobban már úgy lángra, mint hajdan, ama
tárgy szemléleténél, amely azt mozgásba hozza, kevésbbé mámorosodom meg
az álmodozás deliriumától; több visszaemlékezés, mint új alkotás van
abban, amit ezentúl létrehoz; lanyha lankadtság bágyasztja el minden
képességemet; lelkem csak kínosan tud roskatag hüvelyéből magasra
szökellni és ama jövő állapot reménye nélkül, amely után áhítozom, mivel
érzem, hogy jogom van reá, csupán emlékezésekben élnék. Így tehát, hogy
magamat hanyatlásom előtt vizsgálhassam, legalább néhány évvel azokba az
időkbe kell visszaszállnom, amikor itt alant minden reményemet
elveszítvén és nem találván többé a földön táplálékot szívem számára,
lassankint hozzászoktam ahhoz, hogy azt saját lényegével tápláljam és
minden eledelét önmagamban keressem.
Ez a segélyforrás, amely fölötte későn jutott eszembe, oly termékennyé
lett, hogy csakhamar mindenért kárpótolni tudott engem. Az
önmagambatérés szokása végre elfeledtette velem bajaim érzését, sőt
majdnem emlékét is; így saját tapasztalatomból tanultam meg, hogy az
igazi boldogság forrása bennünk van és semmi emberi hatalom sem képes
reá, hogy igazán nyomorulttá tegye azt, aki tudja akarni, hogy boldog
legyen. Négy vagy öt év óta rendszeresen megízleltem azokat a benső
gyönyöröket, amelyeket a szerető és szelid lelkek a szemlélődésben
találnak. Ezek az elragadtatások, ezek az extázisok, amelyeket néha-néha
éreztem, mikor így egyedül sétáltam, oly élvezetek voltak, amelyeket
üldözőimnek köszönhettem; nélkülök sohasem találtam, sohasem ismertem
volna meg azokat a kincseket, amelyeket magamban hordtam. Igazán nehéz
ennyi gazdagságról hűséges jegyzéket vezetnem. Ha a sok édes ábrándozást
eszembe akartam idézni, ahelyett, hogy leírnám őket, visszaestem
beléjük. Oly lelkiállapot ez, amelyet a visszaemlékezés újra visszahoz
és amelyet csakhamar megszünnénk ismerni, ha teljesen megszűnnénk azt
érezni.
Jól éreztem ezt a hatást azokban a sétákban, amelyek ama tervem
megfogamzását követték, hogy megírom _Vallomásaim_ folytatását,
különösen abban, amelyről beszélni akarok és amelynél egy váratlan
baleset megszakította képzeteim fonalát és egyidőre más irányba terelte
őket.
1776 október 24-én, egy csütörtöki napon ebéd után a körutak mentén
haladtam egészen a Chemin Vert-utcáig, a melyen át a menilmontanti
magaslatokra jutottam fel, innen pedig a szőlők és rétek közt vivő
ösvények nyomát követve, Charonneig azon a mosolygós tájon haladtam át,
mely e két falut egymástól elválasztja; azután egy fordulót tettem, hogy
a másik oldalról ugyanezeken a réteken át térjek vissza. Ugyanaz az édes
gyönyörűség és érdeklődés töltött el, amint végighaladtam rajtok, amely
a kellemes tájképeknél mindig elfogott és néha meg-megálltam, hogy a
növényeket a zöld mezőben szemügyre vegyem. Észrevettem kettőt, melyeket
eléggé ritkán láttam Párizs körül és amelyeket nagy bőségben találtam
itt ebben a járásban. Az egyik a _Picris hieracioides_, az összetettek
családjából, a másik pedig a _Bupleurum falcatum_, az
ernyősvirágúakéból. Ez a fölfedezés nagy örömre hangolt és sokáig
szórakoztatott, míg végül egy, kivált ily emelkedett helyen, még ritkább
növényre bukkantam, t. i. a _Cerastium aquaticum_-ra, amelyet – dacára a
még aznap bekövetkezett balesetemnek – megtaláltam egy könyvben, amelyet
magammal hordtam és növénygyűjteményembe soroztam.
Végre, miután több más növényt tüzetesen szemügyre vettem, amelyet még
virágzó állapotban láttam és amelyek külső képe és felsorolása, bár
ismerős volt előttem, mégis mindig örömet okozott, lassankint
abbahagytam ezeket az aprólékos megfigyeléseket és annak a nem kevésbbé
kellemes, de megindítóbb benyomásnak engedtem át magamat, melyet mindez
együttvéve gyakorolt reám. A szüret néhány nappal előbb véget ért; a
városi sétálók már visszahúzódtak, a parasztok is elhagyták a téli
munkálatokig a szántóföldeket. A még zöld és mosolygó, de részben
lombjavesztett és már csaknem egészen elhagyatott mezőség mindenütt a
magánynak és a tél közeledésének képét tárta elém. Tekintetéből az édes
és szomorú benyomásoknak keveréke származott, nagyon is hasonló az én
koromhoz és sorsomhoz, semhogy magamra ne alkalmazzam. Egy ártatlan és
szerencsétlen élet alkonyán láttam magamat, lelkem még telve heves
érzelmekkel s elmém még egynémely virággal díszítve, de amelyeket már
elhervasztott a szomorúság és elszárítottak a bosszúságok. Egyedül és
elhagyatva az első fagyok közeledtét éreztem és kiapadó képzeletem nem
népesítette be többé magányomat szívem szerint alkotott lényekkel.
Sóhajtva így szóltam magamban: Mit műveltem itt alant? Arra születtem,
hogy éljek és meghalok anélkül, hogy éltem volna. Legalább nem az én
hibám volt és létem teremtőjéhez el fogom vinni, ha nem is a jó
cselekedetek áldozatát, amelyeket nem engedtek végrehajtanom, legalább a
meghiúsított jó szándékok, az egészséges, de hatástalanná tett érzelmek
és az emberek megvetésétől kipróbált türelem adóját. Ellágyultam ezekre
az elmélkedésekre, röviden összefoglaltam lelkem gerjedelmeit
ifjúkoromtól fogva és érett korom idején, meg amióta kirekesztettek az
emberi társadalomból és ama hosszú visszavonultság alatt, amelyben
napjaimat be kell fejeznem. Gyönyörűséggel tértem vissza szívem minden
vonzalmához, annak oly gyöngéd, de oly vak ragaszkodásaihoz, azokhoz a
nem annyira szomorú, mint inkább vigasztaló képzetekhez, amelyekkel
elmém néhány év óta táplálkozott és rajta voltam, hogy eléggé
visszaidézzem őket emlékezetembe és így csaknem ahhoz hasonló gyönyörrel
írjam le őket, mint amilyennel annak idején átengedtem volt magamat
nekik. Délutánom e békés elmélkedések közt telt el és napommal nagyon
megelégedve tértem hazafelé, amikor az az esemény, amelynek elbeszélése
most következik, kiragodott álmodozásaimból.
Hat óra tájban a menilmonti lejtőn ereszkedtem alá, csaknem átellenben a
Galant Jardinier-vel, amikor az előttem haladó járókelők egyszerre nagy
hirtelen félreugrottak s én egy nagy dán kutyát láttam magam felé
rohanni, amely teljes erejével egy hintó előtt száguldva, már elegendő
idővel sem rendelkezett arra, hogy futását meglassítsa vagy
félretérítse, amikor engem megpillantott. Úgy éreztem, hogy az egyedüli
mód, amellyel földretaszításomat kikerülhetem, az, ha egy pontosan
kimért nagy ugrást teszek a magasba, úgy, hogy a kutya alattam
elhaladhasson, amíg én a levegőben leszek. Ez a villámnál gyorsabb
gondolat, de amelyet már nem érkeztem sem megfontolni, sem végrehajtani,
volt az utolsó, balesetem bekövetkezése előtt. Sem a taszítást, sem a
zuhanást nem éreztem, sem semmit, ami azután következett, egészen addig
a pillanatig, amíg magamhoz tértem.
Csaknem éjszaka volt, midőn visszanyertem eszméletemet. Három vagy négy
fiatal ember karjai közt találtam magamat, akik elbeszélték, mi történt
velem. A dán kutya, nem tudván nekiiramodását visszatartani, két
lábszáramra zuhant s engem mind tömege súlyával, mind gyorsasága
erejével meglökve, fejjel előre taszított: leeső testem egész súlyát
felső állkapcsom fogván föl, az a nagyon göröngyös kövezeten erős
ütődést szenvedett és a zuhanás annál hevesebb volt, minthogy
ereszkedőnél lévén, fejem mélyebben szállott alá lábaimnál.
A hintó, amelyikhez a kutya tartozott, nyomban követte ezt és
keresztülgázolt volna rajtam, ha a kocsis rögtön vissza nem rántotta
volna lovait. Ezeket tudtam meg azok elbeszéléséből, akik fölemeltek és
még akkor is támogattak, amikor magamhoz tértem. Az állapot, amelyben e
pillanatban találtam magamat, sokkal különösebb, semhogy leírását ne
nyújtanám.
Az éj leszállott. Észrevettem az eget, nehány csillagot s némi kis zöld
gyepet körülöttem. Ez az első észrevétel egy pillanatig fölséges volt.
Minden érzésem ebben összpontosult. Ebben a pillanatban keltem életre és
úgy tetszett, hogy könnyed létemmel mindama tárgyakat eltöltöm,
amelyeket észrevettem. Teljesen a jelen pillanattal eltelve, semmire sem
emlékeztem vissza; semmi határozott fogalmam nem volt egyéniségemről, a
legkisebb képzetem arról, ami velem történt; nem tudtam sem azt, ki
valék, sem azt, hol valék; nem éreztem sem fájdalmat, sem félelmet, sem
nyugtalanságot. Láttam, hogy foly a vérem, mint ahogy láttam volna egy
patak folyását, egyáltalában nem gondolva arra, hogy ez a vér
valamiképpen az enyém. Egész lényemben elragadó nyugalmat éreztem,
amelyhez foghatót, valahányszor visszaemlékezem reá, az ismert gyönyörök
egész hatókörében sohasem találok.
Megkérdezték, hol lakom: képtelen voltam megmondani. Kérdeztem, hol
vagyok? Azt mondták: _a magas határkőnél_; olybá tűnt föl, mintha azt
mondták volna: _az Atlas hegyénél_. Fokozatosan meg kellett kérdeznem az
országot, a várost és a városnegyedet, amelyben voltam. Még ez sem lett
elegendő, hogy fölismerjem magamat; egészen a boulevardig el kellett
innen mennem, hogy lakásom és nevem eszembe jusson. Egy ismeretlen úr,
aki oly jószívű volt, hogy elkísért egy darabon, megtudva, hogy oly
messze lakom, azt tanácsolta, vegyek a Temple-nál egy bérkocsit s azon
menjek haza. Azonban nagyon jól lépdeltem, nagyon könnyedén, sem
fájdalmat, sem semmi sebet nem érezve, habár folyton sok vért hánytam.
De hideg borzongást éreztem, minek következtében összezúzott fogaim
nagyon kellemetlenül verődtek össze. A Temple-hoz érkezve, azt
gondoltam, hogy miután fáradság nélkül lépek, jobb lesz így gyalog
folytatni utamat, mint kitenni magamat annak, hogy egy bérkocsiban az
Isten hidege vegyen meg. Így tettem meg a félmértföldet, ami a
Temple-től a Platrière-utcáig terjed, minden fáradság nélkül lépdelve,
kikerülve a torlódást, a kocsikat, éppen oly jól megválasztva és követve
utamat, mint ahogy teljesen jó egészségben tehettem volna. Megérkezem,
megnyitom a titkos rugót, amelyet a kapu ajtajára tétettek,
felkapaszkodom a homályban a lépcsőn és végre belépek otthonomba minden
más baleset nélkül, mint zuhanásom és következményei, amelyeket még
észre sem vettem ekkor.
Feleségem sikoltozásai, amikor engem megpillantott, értésemre adták,
hogy cudarabbul jártam, semmint hivén. Az éjet eltöltém anélkül, hogy
ismerném és érezném még bajomat. Másnap a következőket éreztem és
találtam: Felső ajkam belülről egészen az orromig meg volt hasadva,
kívülről a bőr jobban megvédte és megakadályozta a teljes elszakadást;
négy fogam belevágódott a felső állkapocsba, az arcnak egész része,
amely ezt takarja, végtelenül meg volt dagadva és összezúzódva, jobb
hüvelykujjam összetiporva és igen felnőve, bal hüvelykujjam súlyosan
megsebesülve, balkarom megtaposva, baltérdem szintén nagyon megdagadva
és azt egy erős és fájdalmas zúzódás miatt teljesen képtelen voltam
meghajlítani. De mind e sok zúzódás dacára semmi tagom sem tört el, még
csak egy fogam sem, oly szerencse, amely ehhez hasonló zuhanásnál a
csodával határos.
Ime: egészen híven balesetem története. Ez a történet néhány nap alatt
egész Párisban annyira megváltoztatva és kiforgatva terjedt el, hogy
lehetetlen volt rajta bármit is fölismerni. Előre számíthattam erre az
átalakításra; de annyi furcsa körülmény járult hozzá, annyi homályos
beszéd és elhallgatás kísérte, oly nevetségesen diszkrét hangon
beszéltek nekem róla, hogy mindez a rejtély nyugtalanítani kezdett.
Mindig gyűlöltem a sötétséget, mi természetszerűleg borzalmat kelt
bennem s ezt a borzadályt az a sötétség, amely annyi év óta környez, nem
csökkenthette. E korszak minden furcsasága közül csak egyet fogok
megjegyezni, de ez elegendő lesz arra, hogy a többieket is
megítélhessük.
M***, akivel soha semmiféle összeköttetésben sem állottam, elküldte
hozzám titkárát, hogy tudakozódjék hogylétem felől és nagy
szolgálatkészséggel felajánlotta szolgálatait, de azok a fennforgó
körülmények közt javulásomra nem nagyon hasznosaknak tűntek föl előttem.
Titkárja azonban egyre nagyon élénken sürgetett, hogy vegyem igénybe
ajánlatait s utóljára azt mondta, hogyha nem bízom benne, egyenesen
M***-nek írhatok. Ez a nagy buzgólkodás és az a bizalmaskodó hang,
amellyel ezt kísérte, elárulta előttem, hogy mindez alatt valami rejtély
lappang, amelybe hasztalan igyekeztem behatolni. Nekem sem kellett
egyéb, hogy megriadjak, kivált abban a felizgatott állapotban, amelybe
balesetem és az azt kísérő láz juttatta fejemet. Ezer nyugtalanító és
szomorú föltevés rohanta meg lelkemet; mindahhoz, ami körültem történt,
magyarázatokat fűztem, amelyek inkább a láz deliriumát, mint egy oly
férfiú hidegvérét jelezték, aki semmi iránt sem érdeklődik többé.
Egy más esemény végkép megzavarta nyugalmamat. ***-né néhány év óta
meg-meglátogatott, anélkül, hogy gyaníthatnám: miért? Apróbb affektált
ajándékai, gyakori oknélküli és unalmas látogatásai eléggé jelezték
előttem, hogy valami titkos célja van velük, de nem tárták azt föl
előttem. Egy regényről beszélt nekem, amelyet írni akart, hogy a
királynénak felajánlja. Megmondtam neki, mit tartok az írónőkről.
Értésemre adta, hogy e tervének célja anyagi helyzetének rendbehozatala
s e végből támogatásra van szüksége; semmi ellenvetést sem tehettem.
Utóbb azt mondta, hogy miután a királynéhoz nem tudott bejutni,
elhatározta, hogy a nagyközönséghez fordul könyvével. Ez sem olyan dolog
volt, hogy tanácsokat adjak neki, amiket nem is kért tőlem és amelyeket
meg sem fogadott volna. Beszélt róla, hogy előzőleg megmutatja nekem
kéziratát. Kértem, hogy a világért se tegye és nem tette.
Lábbadozásom alatt egy szép napon elküldte nekem könyvét teljesen
kinyomtatva, sőt bekötve és az előszóban oly vastag, oly izléstelenül
felrakott és annyi nagyképűséggel kiszínezett dícséretet találtam
magamról, hogy nagyon kellemetlenül éreztem miatta magamat. Az a durva
csúszás-mászás, amely az egészen érezhető volt, sohasem járt együtt a
jóakarattal; szívem nem szokott e tekintetben csalatkozni.
Néhány nap múlva ***-né leányával együtt meglátogatott. Tudomásomra
hozta, hogy könyve igen nagy föltűnést keltett egy jegyzet miatt; én
alig vettem észre ezt a jegyzetet, midőn a regényt futólag átlapoztam.
***-né eltávozása után újra elolvastam azt; fontolóra vettem célzatát s
úgy hiszem, megtaláltam benne látogatásainak, hízelgéseinek, előszava
vaskos dicséreteinek indító okát és úgy láttam, mindennek nem volt más
célja, mint a közönséget úgy hangolni, hogy nekem tulajdonítsa ezt a
jegyzetet s következéskép azt a gáncsolást, amelyet az közzétételének
fennforgó körülményei közt szerzője ellen fölidézhetett.
Semmi eszköz sem volt kezemügyében, hogy ezt az álhírt és azt a
benyomást, amelyet az fölkelthetett, leromboljam s mindaz, ami rajtam
állt, csupán annyi volt, hogy ne tápláljam azt, továbbra is eltűrve
***-nének és leányának hiábavaló és tüntető látogatásait. E célból a
következő levélkét írtam az anyának:
«Miután Rousseau egy szerzőt sem fogad magánál, megköszöni ***-nének
jóindulatát és fölkéri, ne tisztelje meg többé látogatásaival.»
Egy formájára nézve udvarias, de csavaros észjárású levéllel válaszolt,
mint amilyenek mindazok, amelyeket hasonló esetben írnak hozzám. Barbár
módon tőrt döftem érzékeny szívébe és elhihetem levelének hangjáról,
hogy miután oly élénk és oly igaz érzelmekkel viseltetik irántam, ezt a
szakítást nem fogja úgy elviselni, hogy bele ne haljon. Mint látszik, az
egyenesség és nyiltszívűség minden dologban szörnyű bűn a világon s én
gonosznak és kegyetlennek tűnök fel kortársaim előtt, holott nincs más
bűnöm, mint hogy nem vagyok hamis és álnok, mint ők.
Többízben kimentem már hazulról, sőt elég sokszor sétáltam a
Tuilleries-ben, amikor többeknek azok közül, akikkel találkoztam, a
csodálkozásán láttam, hogy valami más hír is keringhet felőlem, amiről
még nem hallottam. Végre megtudtam, hogy azt híresztelték felőlem, hogy
_elesésem folytán_ meghaltam és ez a hír oly hirtelenséggel terjedt és
oly makacsul, hogy több mint két héttel azután, hogy értesültem róla,
mint bizonyos dologról beszéltek róla az udvarnál. Az _Avignoni Hiradó_
(Le Courrier d’Avignon) – s ezt siettek nekem megírni – midőn ezt a
szerencsés hírt tudatta, nem mulasztotta el, hogy ez alkalommal a
gyalázkodások és méltatlanságok azon adójából, amelyeket halálom után
emlékezetem számára gyászszónoklatok gyanánt készen tartogatnak, előre
egy kis ízelítőt ne adjon.
Ezt a hírt egy még különösebb körülmény kísérte, amelyről csak
véletlenül értesültem és amelyről semmi további részleteket sem sikerült
megtudnom. Ez az volt, hogy egyidejűleg aláírást indítottak az általam
hátrahagyott kéziratok kinyomatására. Ebből megértettem, hogy készen
tartogattak egy iratcsomót, amelyet kizárólag azért gyártottak, hogy
azokot tüstént halálom után a nevem alatt kiadják; mert elgondolni azt,
hogy bármit azokból, amiket tényleg találhatnának, híven kinyomtatnának,
oly balgaság volt, ami nem juthatott egy okos ember eszébe és amitől
tizenöt évi tapasztalatom nagyon is megóvott engemet.
Ezek a sorban egymás után tett észrevételek, amelyeket több más, nem
kevésbbé meglepő követett, újra megriasztották képzeletemet, amelyről
azt hittem, hogy már erejét vesztette; és ez a sűrű sötétség, amelyet
szünet nélkül fokoztak körülöttem, mindazt a borzalmat újra lángra
gyújtotta, amelyet természetszerűleg keltenek bennem. Agyonfárasztottam
magamat azzal, hogy ezer magyarázatot fűztem hozzájok és megérteni
törekedtem a rejtélyeket, amelyeket megfejthetetlenekké tettek számomra.
Ennek a sok talánynak egyetlen állandó eredménye összes megelőző
következtetéseim megerősítése lőn, t. i. hogy miután személyemnek és
jóhírnevemnek sorsát az egész most élő nemzedék egyetértőleg
megállapította, semmi erőfeszítésem ki nem vonhatott engem az alól,
mivel bármi hagyatékot is teljesen lehetetlen későbbi korokra
eljuttatnom anélkül, hogy ne oly kezek útján származtassam el azokba,
amelyeknek érdekökben áll annak eltüntetése.