_Voltak, Margit grófnő, Emma grófnő, Mihály gróf, Stefi gróf_ és _Viktor
gróf_.
(A társaság besétál jobbról lehető teljes elfogulatlansággal. Kürt az
ajtónál szeretetreméltóan defiliroztatja el őket maga előtt. Viktorral
farkasszemet néz. Anna mosolygó harckészséggel várja a társaságot. „Jó
reggelt.“ „Jó reggelt.“.)
_Margit grófnő:_ Jó reggelt, kedvesem.
_Anna:_ Jó reggelt, drágám. Már fölkeltetek? Ilyen korán?
_Margit grófnő_ (közömbösen): I… igen. Már…
_Anna:_ Elég volt az alvásból? Kipihented legalább a tegnapi
fáradságodat?
_Margit grófnő:_ I… igen… Óh, azt tökéletesen.
_Anna:_ Hallom, hogy az urak korán hazajöttek. Nem sikerült a vadászat?
_Margit grófnő_ (közömbös gőggel): N… nem. És te jól aludtál, drágám?
_Anna:_ Óh, – _kitünően_.
_Margit grófnő:_ Hm… Ferenc akart veled beszélni… Beszéltél már vele
kedvesem…?
_Anna:_ Igen. Én is beszélni akartam vele.
_Margit grófnő:_ Ah? Úgy! És mit akartál neki mondani, drágám?
(A többiek közben állva hallgatják ezt a kis szócsatát.)
_Anna:_ Én?
_Margit grófnő:_ Igen. Te.
_Anna:_ Azt akartam neki mondani, hogy fölbontom a vele való
eljegyzésemet.
_Margit grófnő_ (mintha villamos ütés érte volna): És ő?
(Várakozás.)
_Anna:_ Ő tudomásul vette.
_Margit grófnő_ (fölpattan mellőle).
_Anna_ (nyugodtan): És én…
_Margit grófnő_ (minden gőgjével): És… (habozik magának vagy önnek
szólítsa, végre végtelen lenézéssel) … kegyed?
_Anna:_ Én eljegyeztem magamat Kürttel.
(Szenzáció.)
_Kürt_ (mosolyogva nézi a dolgot).
_Stefi gróf_ (tér elsőnek magához, odalép Anna elé és széles mozdulattal
mondja): Gratulálok. Ön nem is tudja, milyen szerencséje van. Gratulálok
a hallatlan szerencséjéhez.
_Anna:_ Milyen szerencsémhez?
_Stefi gróf:_ Hogy nem kerül közénk. Micsoda helyre került volna… Nem is
képzeli! (Még egy nagy mozdulat.) Gratulálok.
_Mihály gróf:_ ⎫
⎬ De Stefi!
_Emma grófnő:_ ⎭
_Margit grófnő:_ Akkor nincs más hátra, mint hogy mi is gratuláljunk…
(Annához beszél) Galambos kisasszonynak és… kifejezzük a
sajnálkozásunkat azon, hogy olyan hamar meg kell válnunk tőle… A vonat
már kilenc órakor indul…
_Anna_ (csaknem elveszíti a lélekjelenlétét.)
_Kürt_ (lép közbe): Óh, grófné, csak nem akarnak már azzal a vonattal
utazni?
_Margit grófnő:_ Tessék?
_Stefi gróf:_ Mi?
_Mihály gróf:_ Mi?
_Kürt_ (tovább is nagyon szeretetreméltóan, egészen elfogulatlanul):
Igazán… kétségbe volnék esve, ha ilyen hamar elveszítenők önöket. Az ősz
legszebb része még hátra van és talán szabad remélnem… hogy eddig sem
érezték magukat rosszul az Anna-villában…
_Margit grófnő_ (élesen): Ah!
_Stefi gróf_ (szárazon): Hja úgy!
_Kürt:_ Hm… igen… menyasszonyom és én egyelőre itt töltjük az őszt és
mind a ketten reméljük, nem fosztanak meg bennünket attól a
kimondhatatlan örömtől, hogy vendégszeretetünket igénybe veszik.
_Margit grófnő_ (remeg a gőgös fölháborodástól): Kedves úr…
_Kürt:_ Én remélem… bizonyos vagyok benne, hogy otthon érzik itt
magukat.
_Margit_ (dölyfös haraggal): Kedves… izé…
_Kürt_ (a vendégszerető házigazda mély meghajlásával): A mi házunk az
önöké.
_Margit grófnő_ (nem bír magával, végtelen dölyffel, mintha borravalót
adna): Csak tartsa meg, jó ember. (Int Mihálynak. Indulnak.)
_Stefi gróf_ (indul utánuk; előbb mosolyogva odalép Kürthöz): Igaza van;
csak tartsa meg, jó ember. (Ő is indul.)
_Kürt_ (kissé meghökkent): Engedelmükkel! Még pedig erősen.
(Margit grófnő, Mihály gróf és Stefi gróf elmennek.)
_Emma grófnő_ (odalép Kürthöz, titkos ingerültséggel): Akkor nincs más
hátra, mint hogy én is gratuláljak.
_Kürt:_ Köszönöm, grófné.
_Emma grófnő:_ Ez igazán nevezetes fordulat. Végre látta az ember,
milyen maga, mikor komolyan beszél. Mert ezt most már komolyan gondolja,
ugy-e?
_Kürt:_ A legkomolyabban. Halálos komolyan.
_Emma grófnő_ (ingerülten): Úgy! A nézetei érdekes változáson mentek át.
Most eszerint hisz például a női erkölcsben már?
_Kürt:_ Hiszek grófné.
_Emma grófnő_ (utánozva): Úgy? Hát mondja meg komolyan, Kürt, van női
erkölcs?
_Kürt:_ Van!
_Emma grófnő:_ Ah! Van!
_Kürt:_ Van. Igen. Az olyan férfiak számára, mint én, grófné, van. Ha
egy olyan férfi, mint én, az egész életét odaadja egy nőnek, minden
szeretetét, minden szerelmét, minden hűségét, minden gondolatát, minden
idejét, akkor van. Akkor van, grófné.
(A beszélgetés félhangon folyik, Annától kissé elhúzódva.)
_Emma grófnő_ (ingerülten): Eszerint a házasság csakugyan a társadalom
alapja.
_Kürt_ (nagyon komolyan): Igen. Az.
_Emma grófnő:_ Oh… én egy hozzáértő embertől azt hallottam, hogy a
házasság a társadalom alapja addig, míg az asszony örököst nem ajándékoz
az urának; azután arravaló, hogy az asszony nyugodtan… kereshessen
másokat.
_Kürt:_ Ez így is van, grófné.
_Emma grófnő:_ Így van? És… mégis… Akkor hát…
_Kürt:_ Ez így van grófné, ott, ahol az asszony örököst ajándékoz az
urának. De (emelkedő hangon) nincs úgy ott… nem lesz úgy ott… nem erre
való a házasság ott… ahol… ahol…
_Emma grófnő_ (gúnyosan): Ahol?
_Kürt_ (megelégeli a dolgot, teljes kötekedő jókedvvel): Ahol… (Más
hangon.) Hány gyerekünk lesz nekünk, Anna?
_Anna_ (bosszús mosolygással kapja vissza a fejét).
_Kürt_ (sürgeti): Hány lesz, Anna? Legalább?
_Anna_ (nem akar válaszolni).
_Kürt:_ Legalább?
_Anna_ (félrefordítja a fejét, halkan): Legalább négy.
_Kürt_ (a grófnéhoz fordul, ilyen mozdulattal: ime).
_Emma grófnő_ (fölszisszen; végignézi őket és kisiet).
_Kürt_ (szeretetreméltóan utat nyit neki).
_Viktor gróf_ (előlép a háttérből): Most már csak én vagyok hátra. Nekem
is van némi mondanivalóm és pedig… ez… (fölemeli a kezét és pofon akarja
ütni Kürtöt).
_Kürt_ (megkapja a kezét, megcsavarja, úgy, hogy Viktor sziszegve
kénytelen megfordulni): Ohó… fiatal úr… Fiacskám, éppen te… hiszen
megeszlek…
_Viktor gróf_ (vonaglik a kézszorítástól).
_Anna_ (fölugrik): Eressze el Kürt, eressze el, eressze el rögtön.
_Kürt_ (ellódítja a kezét és összevont homlokkal készül újra
szembeszállni vele).
_Anna_ (közbeveti magát): Ne bántsa őt… bántotta magát, Viktorka? Fáj?
No adja ide a kezét én majd megsímogatom… én nem engedem magát… (előre
vonja).
_Viktor gróf:_ Én nem félek tőle.
_Anna:_ Tudom, Viktorka, maga bátor, és kedves és jó. Maga jó volt
hozzám és én szeretem magát.
_Viktor gróf:_ Őt szereti. Nem tartja meg azt, amit nekem igért.
_Anna:_ Viktorka… hát azt akarta volna, hogy én rossz asszony legyek?
_Viktor gróf:_ Nem… Azt nem… De miért nem vár én rám?
_Anna:_ Oh Viktorka, öt év múlva… két év múlva majd megérti ezt is… majd
örül akkor annak, hogy senki sem vár magára és hogy különösen hozzám
semmi köze sincs.
(Kint Emma grófnő hangja: „Viktor“.)
_Anna:_ Viktor, hívják. Búcsúzzon el tőlem, de ne haraggal, barátsággal,
szeretettel. Igen?
_Viktor gróf_ (remegve): Igen. Anna… én…
_Anna:_ Én nagyon hálás vagyok magának Viktorka. (A homlokát nyújtja
neki.)
_Viktor gróf_ (meg akarja ölelni).
_Anna_ (elhárítja): Nem… nem úgy… (A homlokát nyújtja neki.)
_Viktor gróf_ (megcsókolja a homlokát): Én… én… (vad keserűséggel)
tudom… most már… mi lesz ennek a vége…
_Anna:_ Szent Isten… Viktorka…
_Viktor gróf:_ Most már hiába minden…
_Anna_ (rémülten): Viktorka…
_Viktor gróf_ (indulóban): Én most már…
_Anna:_ Mit akar?…
_Viktor gróf_ (mély szomorúsággal): Elmegyek Stefi bácsival a Folies
Bergéresbe. (Kirohan.)
_Anna_ (elneveti magát).