_Voltak_, _László gróf_ és _Ferenc gróf_.
_Ferenc gróf_ (Lászlóhoz, aki vissza akarja tartani): Itt vannak, ha
mondom. Együtt vannak… (Belép.)
_László_ (kétségbeesetten áll mögötte).
_Ferenc gróf_ (forr a dühe): Együtt!… (Kürthöz.) Ön… (Egy parancsoló
gesztussal mutatja csak – forró dühében – a kiutasítást, a kidobatást.)
_Kürt_ (filozófusan és nyugodtan néz vele farkasszemet, bár a helyzetet
kényelmetlennek látja).
_Ferenc gróf:_ Nem értette? Ki!… Mars!… A megbizottait elvárom.
_Kürt_ (most már zavarba jött, nem tudja mihez fogjon; ránéz Annára).
_Anna_ (közbelép): A háziuri jogokat, amelyeket rámruházott, most
egyetlen egy kérésre használom fel: engedje meg, hogy Kürt ne így
távozzék el innen, hanem maradjon még rövid ideig, és mondhassa el, ami
mondanivalója van.
_Ferenc gróf_ (harcol magával): A háziúri jogok itt a magáéi, Anna, –
éljen velük tetszése szerint. A férfi a férfival azért, remélem,
leszámolhat majd.
_Kürt:_ Nem, gróf úr.
_Ferenc gróf_ (fenyegetően): Nem? Majd én…
_Kürt:_ Igazi férfi asszonyért nem verekszik. Vagy övé lesz egy nő
hajlandóságból, szeretetből, szabad elhatározásból, vagy nem kell neki
sehogyan. Vagy ajándék gyanánt kapja, vagy félreáll. Nem rablunk
asszonyt, nem verekszünk, nem titkolózunk, nem hazudunk; nem az én
akaratom dönt és nem is az öné, hanem (Annára mutat) az övé. Az ő
elfordulása százszor jobban eltilt engem tőle, mint akárkinek a tilalma.
Mondja neki gróf úr, hogy tiltson el magától és én megyek… és örökre
elmegyek.
_Ferenc gróf_ (föl akarja szólítani Annát erre a kitiltásra): Anna
mondja neki… (Meggondolja a dolgot.) Anna, mondja meg nekem, régóta
ismeri maga ezt az embert?
_Anna_ (habozva): Igen.
_Kürt_ (gyorsan): Nem.
_Ferenc gróf_ (fölemeli a fejét, mint aki a két válasz ellentmondó
voltából szomoru következtetést von le): Úgy! Hm! Mondja meg Anna,
megállapodott-e maga ezzel az emberrel abban, hogy múlt éjszaka vele itt
találkozik!?
_Anna_ (most megerőlteti magát és hazudni akar, hogy az előbbi
őszinteségét jóvátegye): Nem.
_Kürt_ (ugyanakkor): Igen.
_Ferenc gróf_ (egyikről a másikra néz, remeg a megzavarodott haragtól;
elvakult fölindulással, nagy, mély fájdalommal): Hazudnak nekem!
Mindenki hazudik. Meg kellett érnem, hogy a családom tagjai… nem
mondanak nekem igazat… És maga is Anna!… (Nem tudja folytatni.)
_Anna_ (zavarodottan áll előtte).
_László gróf_ (remegve várja a folytatást).
_Kürt:_ Gróf úr, én mindent meg fogok önnek most mondani teljes,
kiméletlen, irgalmatlan őszinteséggel. Óhajtja ezt meghallgatni?
_Ferenc gróf_ (egy intéssel válaszol: igen, most már úgyis mindegy).
_Kürt_ (tudomásul veszi az engedelmet): Meg kell mindenekelőtt őszintén
és férfias nyíltsággal mondanom, hogy én szeretem Annát.
_Ferenc gróf_ (megrezzen, ökölbe szorítja a kezét).
_Kürt:_ Éppen ilyen őszinteséggel meg kell mondanom, hogy én csak itt
ismertem meg őt és ő csak itt ismert meg engem. Néha úgy tetszik, mintha
régen-régen megismerkedtünk volna egymással, de a szavamra, a hitemre, a
férfiúi becsületemre mondom: csak itt ismertük meg egymást.
_Ferenc gróf:_ Igaz ez Anna?
_Anna_ (lesütött szemmel): Igen… néha úgy tetszik… de csak itt ismertük
meg egymást.
_Kürt:_ Ez a megismerkedés, – úgy éreztük, – a végzetünk lett. Én
menekülni akartam, László gróf tudja, hogy el akartam utazni, már tegnap
este úgy volt, hogy rögtön utazom.
_László gróf_ (sietve): Az úgy van… az úgy volt.
_Kürt:_ Egy utolsó találkozást azért kértem Annától, hogy megmondjam
neki: én félreállok. Hogy megállapodjunk benne: mi elszakadunk
egymástól. Én nem szállhatok versenyre azzal a férfival, aki az én
szememben a legkülönb a férfiak között és őt elválasztja tőlem az adott
szó tisztelete, a kötelesség, a hűség. Itt az éjjel azért találkoztunk,
hogy búcsút vegyünk egymástól, hogy tisztán és hősiesen elszakadjunk
egymástól, hogy a Cserháti Ferenc gróf nevét a gyanu árnyékától, minden
foltnak a lehetőségétől is megóvjuk. Helyes volt ez, gróf úr?
_Ferenc gróf_ (szinte az akarata ellenére): Ez helyesen volt.
_Kürt:_ Ez helyesen volt és én most mégis itt állok ön előtt gróf úr és
azt mondom, döntsön ön ebben az ügyben, amelyben én akartam dönteni.
Mert én az ön közelében más ember lettem, én öntől megtanultam az
igazságszeretetet, megtanultam a hazugság gyűlölését, megtanultam
(erkölcsösen), hogy mindig igazat kell mondani és hogy a hazugság nem
visz jóra. Ha én eltávoznám, ha mi most ezt elhallgatnók, ha mi
egymástól így elválnánk, az hazugság volna. Szabad-e – ezt kérdeztem
magamtól, – olyan lánynak, mint Anna, olyan férfi mellett maradnia, mint
ön gróf úr, akár hősiességből is elhallgatva azt, hogy mást szeret.
_Ferenc gróf_ (nagyon fájdalmasan): Anna! – őt szereti? Szereti őt?
_Anna_ (halkan): Igen.
_Ferenc gróf_ (nem felel, lehajtja a fejét, rettenetesen küzd magával;
szótlanul megfordul).
(Nagy szünet.)
_Ferenc gróf_ (vissza akar fordulni, de még mindig küzd magával).
_Kürt:_ Szabad-e ezt? Szabad-e hazudni? Szabad-e gróf Cserháti Ferencet
hazug kímélettel megbántani? Én tőle mást tanultam. Én azt tanultam
tőle, hogy akkor elébe kell lépnem és azt kell mondanom: uram, te ítélj,
a te bölcseséged és nagylelküséged döntse el a sorsunkat: én azt a
lányt, akit szeretek, nem fogadhatom el másképpen, csak a te jóságodtól;
te ezt a lányt szeretted; a szereteted egy apa szeretete volt és én most
fiúi tisztelettel és engedelmességgel tekintek rád; én el nem akarom ezt
a lányt rabolni; én nem csalok, de még hazug kímélettel sem csalok; ha
te akarod, elválasztasz bennünket örökre, de ha akarod, te teszed az ő
kezét az én kezembe és azt mondod egy apának a nagylelküségével:
vezessen az ő erős és tiszta kezed téged egy életen keresztül. (Meg van
hatva. Szünet.) Ezt kellett mondanom, ezt mondtam; és most várom a
döntést, amely az egész életemre szól.
_Ferenc gróf_ (küzd magával): Anna… hát… igazán őt szereti.
_Anna_ (nagyon halkan): Igen.
_Ferenc gróf:_ És… és… (föllobban a dacos haragja) de én nem… (erőt vesz
magán) akkor… akkor… (megfogja az Anna kezét és Kürt felé nyujtja, nem
teszi a Kürt kezébe, de olyan, mintha a kezébe tenné).
_Kürt_ (odasiet, megérinti az Anna kezét, de nem ragadja meg, a mozdulat
indiszkrét volna; most a még mindig fölindult Ferenc grófhoz kell
fordulni): Gróf úr… ön döntötte el a sorsunkat… és nekünk most az ön
kezét kellene megragadnunk…
_Anna_ (valóban a Ferenc gróf keze után nyúl).
_Ferenc gróf_ (elvonja a kezét, küzd a meghatottságával, rákiált
Kürtre): Hát ugy-e, hogy nem kell hazudni? Hát ugy-e, hogy igazat kell
mondani? Hát ugy-e, hogy nyíltan, őszintén és becsületesen meg kell
mondani mindent?
_Kürt_ (lelkesen): Mindent, gróf úr. Ön más emberré tett engem, én új
ember lettem Ön mellett.
_Ferenc gróf_ (kiáltva, mert még mindig küzd magával): Csak ő rá
hallgasson mindig (Annára néz). Csak azt tegye, amit ő mond. Érti?
_Kürt:_ Én nekem nincs többé akaratom; én azt teszem, amit ő akar.
_Ferenc gróf:_ Hát azért!… No!… No!… (Járkál.)
_Anna_ (odamegy hozzá; halkan): Köszönöm. Köszönöm, hogy most is jó
hozzám.
_Ferenc gróf:_ Hát örül, Anna?
_Anna_ (nem akarja mondani, hogy igen; csak bólint).
_Ferenc gróf:_ És boldog lesz így, Anna?
_Anna:_ Remélem. – De most vissza kell adnom valamit… (a köpönyege
zsebéből kiveszi az okmányt.) Én négy héttel ezelőtt egy ajándékot
kaptam… az ajándékadta joggal éltem is már egyszer… ma először, de
utoljára is… Most ezt az ajándékot visszaadom. (Indul.)
_Kürt_ (figyelni kezd; útjába áll): Mi az… mi az, Anna? (Kiveszi a
kezéből az okmányt és gyorsan, figyelmesen olvassa.)
_László gróf_ (aki egyre nagyobb gyönyörrel nézte a dolgok fejlődését,
most szintén közbelép. Közömbösen, de nagy nyomatékkal): Igen… az
ajándékozási okirat… Az természetesen most érvényét veszíti.
_Kürt_ (belemélyedt az olvasásba, szórakozottan, de szintén
nyomatékosan): Miért veszítené az érvényét? És mi jogon avatkozol te
bele a dologba? Neked ebbe egyelőre semmi beleszólásod nincs.
_László gróf:_ Neked még kevésbbé. Te azt teszed, amit ő akar. Anna
pedig vissza akarja adni…
_Anna:_ Igen. Én vissza akarom…
_Kürt:_ Én pedig nem akarom.
_László gróf:_ De milyen jogon nem akarod te?…
_Kürt:_ Mint… menyasszonyom érdekeinek képviselője. Mint leendő férje.
Én nekem természetes és törvényes kötelességem, hogy az ő érdekeit
minden módon megvédjem.
_László gróf:_ De az ajándékozás most magától elveszíti az
érvényességét.
_Kürt_ (még mindig nagy figyelemmel olvas): Mi-ért veszi-tene – el – az
– érvényességét?
_László gróf:_ Mert a törvény rendeli.
_Kürt:_ Miféle törvény?
_László gróf_ (diadalmasan): Az 1894. évi XXXI. törvénycikk, ha úgy
tetszik. A második szakasz: „Az a jegyes, aki az eljegyzéstől
visszalépett, köteles azt, amit a másik jegyes neki ajándékozott,
természetben visszaadni.“
_Kürt_ (befejezte az olvasást; villámgyorsan): Úgy van. Ez a második
szakasz. A törvény negyedik szakasza azonban kimondja, hogy a
kártérítési jog öröklés tárgya csak akkor lehet, ha a jogosult a
keresetet megindította. Ez ebben az esetben nem történt meg; miért
intézkedel tehát te úgy, mintha máris Ferenc gróf örököse volnál…
Tűrtőztesd magadat kissé. Ferenc gróf, hála Istennek, még él.
_László gróf_ (összecsuklik).
_Ferenc gróf_ (aki eddig elámulva hallgatta a vitát, megsemmisítő
pillantást vet rá).
_Kürt:_ Különben a törvényt is hibásan idézted: a visszatérítési
kötelezettséget a második szakasz arra az esetre állapítja meg, ha az
ajándékozás a _kötendő házasság_ okából történt. Itt pedig (az okmányra
mutat) expressis verbis ki van mondva, hogy az ajándékozás az
eljegyzéstől teljesen független és az ajándékozás szándéka teljes egy
évvel ezelőtt keletkezett. Az ajándékozás minden mellékkörülménytől
mentes önálló cselekedet, tehát éppen olyan teljes érvényességü jogalap,
mint akár a vétel (széles mozdulattal). Ez a jogi helyzet. Mi azonban
törvényparagrafusokra nem hivatkozunk, okiratokba nem kapaszkodunk,
kicsinyes anyagi perlekedésbe nem bocsátkozunk. Mi ezt az okiratot…
_Anna_ (aki eddig folyton közbe akart szólni és akit Kürt gyöngéd
erőszakkal elhárított): Visszaadjuk.
_Kürt:_… megragadjuk. Odalépünk az elé a férfi elé, akinek a
nagylelküsége ezt az okiratot létrehozta és ezt mondjuk: uram, mások
vissza akarják perelni a te nagylelküségedet, a te akaratod az volt,
hogy annak a lánynak a sorsáról, aki bár rövid ideig, de Cserháti Ferenc
menyasszonya volt, mindenképpen gondoskodj, a te akaratod volt, hogy ez
a ház az Anna-villa nevet viselje; nem a mi föladatunk, hogy a te
akaratodat érvényesítsük; mi visszalépünk; legyen úgy, ahogyan ők
akarják, mi velük nem pereskedünk; mi ismét a te kezedbe tesszük saját
akaratod sorsát, mi ezt az okmányt neked visszaadjuk. (Átnyujtja az
okiratot.)
_Ferenc gróf_ (gőgösen): Tartsa meg. Én az ajándékaimat vissza nem
veszem. Ez a ház marad azé, akié; a neve marad az, amelyet én adtam
neki: az Anna-villa.
_Kürt:_ Gróf úr, előttem szent az ön akarata; nem én akarok pereskedni
ön ellen, hanem… (László felé fordul).
_Ferenc gróf_ (odamegy): Te? Hogy mersz te az én akaratom ellen támadni.
_László gróf:_ Kérlek… én nem… ha te még most is akarod…
_Ferenc gróf:_ Én most is akarom. Ez a ház az Annáé és marad is az övé.
Ő marad benne és mi elmegyünk belőle. Gyere. (Megy. László vele.)
_Kürt_ (elkíséri őket a baloldali ajtóig, ott visszafordul és nyugodtan,
– egy kissé kérdően „mit szól hozzá“ – arccal ránéz Annára).
_Anna:_ Hát Kürt… hát tudja… hát maga… (Olyasmit akar mondani, hogy
legnagyobb csirkefogó. Azután elámulva kérdezi.) Mondja… azt mondja meg
nekem, honnan ért maga jogi dolgokhoz.
_Kürt_ (az ajtónál, nyugodtan): Én? Hiszen én jogász vagyok. Doctor
juris utriusque.
_Anna:_ Utrius…
_Kürt:_ Hogyne. Majdnem ügyvéd lettem.
_Anna:_ És… és mért nem lett?
_Kürt_ (átnéz a tulsó ajtóhoz, amelyen túl beszélgetés közeledik.
Figyelmesen átsétál oda. Közben nagyon nyugodtan): Nem lettem. Tudja
Anna… utálom a fosztogatást.
_Anna_ (elszörnyedve akar felelni).
_Kürt_ (hátrafordul; ismét _en garde_): Vigyázzon csak Anna… most mi
jön. Most kifüstöljük őket. Sorra mind.