_Voltak_, _Anna_, azután _Anna_ és _Kürt_.
_Anna_ (jobbról jön, útiruhában van): Jó reggelt. (Lászlóhoz.) Ah, már
visszajöttek? Ilyen korán?
_László gróf_ (lenyeli a mérgét): Igen… ilyen korán…
_Anna:_ No… és sikerült a vadászat?
_László gróf:_ Nem. Nem igen…
_Anna:_ Milyen kár. És… egészen zsákmány nélkül?
_László gróf:_ Igen… egészen…
_Anna:_ Hm, hm! Vigyázni kell a vadra. – De, úgy látszik, fárasztó volt
a vadászat. Tudja, hogy nagyon fáradtnak látszik?
_László gróf_ (fanyarul): Igazán? Csodálatos.
_Kürt:_ Igen, nagyon fáradt vagy. Jó is volna, ha… ha fölfrissülnél…
Langyos fürdő nagyon jó ilyenkor.
_László gróf:_ Köszönöm a szíves tanácsot; élek is vele.
_Kürt:_ Az nagyon jó ilyenkor. (Kikiséri.) (Halkan.) Ha azt akarod, hogy
valami eredményt érjek el, ne engedd ide egyelőre Ferenc grófot.
_László gróf:_ Megpróbálom. De akkor legalább…
_Kürt:_ Akkor… legalább egy negyedórára van szükségem. (Hangosan.) Jó
langyos fürdő… nincs annak párja…
_László gróf_ (kimegy jobbra).
_Kürt_ (visszafordul, mosolyogva áll szembe a mosolygó Annával): Rossz
vadászatuk volt. Nagy bosszúság az.
_Anna:_ Szegények!
_Kürt:_ Mindnyájan egészen összetöröttek, fázók, vacogók, sápadtak…
_Anna:_ Oh, a szegények.
_Kürt:_ Még az asszonyok is.
_Anna_ (naivul): Hát az asszonyok is oda voltak vadászni?
_Kürt:_ Igen. De nem vigyáztak eléggé és a vad megugrott előlük.
_Anna:_ Hm, hm! Milyen pech!
(Összenéznek. Elnevetik magukat.)
_Kürt_ (odamegy hozzá): És… mondja Anna… drága Anna… egyetlen Annám…
hogy érzi magát… a drága vad, az elszalasztott fejedelmi zsákmány?
_Anna:_ Pompásan.
_Kürt:_ Hogy aludt?
_Anna:_ Nagyszerűen.
_Kürt:_ Mit álmodott?
_Anna:_ Semmit!
_Kürt_ (az orrára teszi a kezét, de gyöngéden, alig hozzáérve): Puha az
orra… most nem mond igazat. (Más hangon.) Drága, őszinte becsületes
Annám, most nem mond igazat. Jól aludt, de álmodott; frissen ébredt, de
egy nagy vággyal a szívében. No mondja meg nekem, no vallja be… ugy-e
maga is érez egy nagy vágyat?
_Anna_ (mosolyogva): Igen.
_Kürt_ (diadalmasan): Hát látja, ugy-e! Egy nagy türelmetlenséget,
ugy-e?
_Anna:_ Igen.
_Kürt_ (egyre emelkedőbben): Egy hatalmas érzést ugy-e, amely átjárja az
egész testet, az egész lelket, – ugy-e?
_Anna:_ Igen. Rettenetesen… éhes vagyok.
_Kürt_ (meghökkenve): Oh! (Mosolyogva.) Igaza van… és én erről egészen
megfeledkeztem, pedig magamról már ebben a tekintetben is gondoskodtam.
_Anna_ (mosolyogva): Mindig önző. Kisérjen át az ebédlőbe.
_Kürt_ (megnyom egy csengőt): Maradjon itt Anna. Az ebédlőben
kellemetlen találkozások történhetnének időnek előtte. (A belépő
inashoz.) Az Anna kisasszony reggelijét. (Az inas veszi az előbbi tálcát
és kimegy.) Üljön le ide Anna és reggelizzék meg itt. Közben pedig
mondja el nekem, mit akar most csinálni. (Az inas hozza a reggelit a
tálcán.)
_Anna:_ Meg akarok reggelizni.
(Az inas elmegy.)
_Kürt_ (idegesen): Igen, Anna, de nézze, sürget az idő, gyorsan kell
határoznunk, kimondhatatlanul fontos, hogy gyorsan elszánja magát; – mit
akar csinálni, Anna… (Anna válaszolni akar.) Jól akar lakni: – tudom. De
végre vannak ennél fontosabb dolgok is. Hogy tud ilyen nyugodtan enni,
mikor… Igazán, ez a legsürgősebb vágya? Hát… jó étvágyat kívánok.
_Anna:_ Köszönöm. Megvan.
_Kürt_ (fölindultan sétált egy kicsit, azután visszafordul; könyörög):
Drága Anna, ne kínozzon; ne egyék már olyan jó étvággyal… Tudja mit, –
én majd kérdezek, maga feleljen. Jó?
_Anna_ (eszik): Jó.
_Kürt:_ Hát… el akar innen utazni, ugy-e?
_Anna:_ Igen.
_Kürt:_ Igen… azért vett utazóruhát. Előbb fölbontja a gróffal való
eljegyzését.
_Anna:_ Igen.
_Kürt:_ Nem megy hozzá feleségül.
_Anna:_ Nem.
_Kürt_ (egyre emelkedőbb hangon): Nem megy hozzá… együtt utazunk el…
hozzám jön… az én feleségem lesz.
_Anna:_ Nem.
_Kürt:_ Mi? Nem?
_Anna_ (eltolja maga elől a tálcát, föláll): Nem, Kürt. És most engedje
meg, hogy én beszéljek. Azt, amit mondani fogok, nem mondom könnyedén és
nem mondom jókedvüen, mondom szomorúan és elszoruló szívvel, de kemény,
makacs, megrendíthetetlen elhatározással: – én a Ferenc gróf felesége
nem leszek; rút dolog lenne, igaza volt magának, de nem leszek a maga
felesége sem.
_Kürt:_ Miért, Anna?
_Anna:_ Azért, Kürt, mert én soha, soha, soha többé magában bízni nem
tudok. Mert a mosolygását, a kézszorítását, még a jóságát is – ha néha
képes rá – gyanakodva nézem majd: nem csalás-e? És mert ha ezt a
gyanakvást el is tudnám felejteni egy időre, nem sokára azt kellene
látnom, hogy ostoba voltam, mert maga sem hű, sem jó, sem irgalmasszívü
nem tud lenni állandóan.
_Kürt_ (kissé türelmetlenül): Nem igaz, Anna. Miért vádol engem éppen
maga ilyen kegyetlen módon?
_Anna:_ Mert én ismerem a legjobban. És mert most egészen el akarok
szakítani minden szálat, amely valaha magához fűzött – még ha fáj is.
Maga, Kürt éhes, kegyetlen és szívtelen; asszonyokból élt és kártyából
élt; asszonyokat rabolt meg és férfiakat fosztott ki; nincs a szívében
egyetlenegy szikrája sem az önfeláldozó szeretetnek, az állandóságnak, a
hűségnek. Csak vágyak vannak benne, gyöngédség nem. Mindig csak
kihasznált másokat és sohasem hozott senkiért áldozatot. Szerettette
magát és nem szeretett senkit. Itt most – megint a maga módjára –
pénzhez jutott… most megengedi magának azt a drága luxust, hogy engem
feleségül vesz. De nincs magában nyoma sem annak a nagylelküségnek,
annak a kitartó és állandó szeretetnek, amelyre a mások szeretete
építhetne; maga Kürt keményszívü, éhes rabló; zsákmányt akar maga is,
nem társat egy életre, vadat hajt, nem feleséget keres. Menjen én tőlem,
Kürt… menjen, menjen… és sohase találkozzunk mi többé egymással.
_Kürt_ (összegörnyedve hallgatta; a rendes nyugalmának nyoma sincs):
Anna… ha én az volnék, akinek maga gondol, akkor most megfordulnék és
elmennék. De én nem vagyok az és… és hiába vert végig kegyetlen
ostorcsapásokkal rajtam…
_Anna_ (szinte mentegetőzve): Csak azért, Kürt, hogy megértse: – nem
lehet.
_Kürt:_ Hiába akart ostorcsapásokkal magától elűzni, – én itt vagyok, –
én itt maradok, a lábát fogom át a könyörgő karommal és úgy esedezem: ne
űzzön el magától, mind a kettőnk boldogságát kergetné el, ne űzzön el
magától, hajoljon le hozzám, bízzék bennem, bízzék bennem, Anna… (nem
térdelt le).
_Anna:_ Nem tudok. Nem bírok.
_Kürt:_ Próbálja meg, Anna. Hiszen szeretné, hiszen akarná, hiszen maga
szeret engem; maga nem űzhet el engem…
_Anna:_ El _kell_… Nem bízhatom magában, Kürt. Ha egyetlenegy jelem
volna arra, hogy magában más is van, mint hideg rablószenvedély és
kegyetlen éhség, ha egyetlenegy bizonyítékát láttam volna, hogy magában
nyoma van a hűségnek és a jóságnak… De soha! Soha! Semmit!
_Kürt_ (kínlódva): Anna… én hű vagyok és jó vagyok.
_Anna:_ Szó! Szó! Hazugság! Egy jelet, egyetlen bizonyítékot, Kürt.
_Kürt_ (kínlódva járkál): Bizonyítékot? Istenem… hol vegyek én most… hol
szerezzek én most… (kínlódva fogja meg a fejét) honnan teremtsek én most
bizonyítékot elő, ha a szívemet nem mutathatom meg.
_Anna:_ Megint szavak. – Látja, egyetlenegy jele nincs… Látja,
bizonyítéka, az nincs. Menjen.
_Kürt:_ Hó! Hohó! (Lázasan szedi elő a tárcáját.) Bizonyíték? Igenis
van. Bizonyíték kellett arra, hogy én hű és jó tudok lenni. Itt van.
_Anna_ (bámulva): Mi ez? Ez a?…
_Kürt:_ Igenis ez a bizonyíték.
_Anna_ (bámulva): Egy postai feladóvevény. Ajánlott levél… özvegy Kondás
Jánosnénak. Mit jelent ez?
_Kürt:_ Ez azt jelenti, Anna, hogy én itt… (vonogatja a vállát) hogy
milyen módon, az mellékes… a magam módján… valóban pénzt kerestem. Egy
csekket kaptam. És látja, én ezt a csekket, én ezt a pénzt rögtön
postára tettem és elküldtem… (mutatja a címet) ide… ide…
_Anna:_ Özvegy Kondás Jánosnénak. Hát ki az az özvegy Kondás Jánosné?
_Kürt_ (kissé zavarodottan, de gyorsan): Az anyám.
_Anna_ (bámulva): Az anyja? Hát Kürt, magának van anyja?
_Kürt_ (kissé duzzogva): Hát istenem… nem is termettem rózsafán.
_Anna:_ De én… ezt sohasem gondoltam… erre sohasem gondoltam… Maga olyan
kemény volt, olyan rideg, olyan egyedülálló… Én ezt sohasem tudtam. Ezt
senki sem tudta magáról, Kürt.
_Kürt_ (szinte duzzogva): Ez nem is tartozik senkire. Ez az én ügyem.
_Anna:_ Van anyja? Milyen különös. És maga szereti az anyját, Kürt? (a
kérdés kellemetlenül hat Kürtre). Nem, nem azt akartam kérdezni: és
látja néha az édesanyját, Kürt?
_Kürt_ (zavarodottan): Ha Budapesten vagyok, mindennap.
_Anna:_ Lehetetlen.
_Kürt:_ De igen… higyje el… vele reggelizem, vele ebédelek. Hiszen
együtt lakom vele.
_Anna:_ Hogyan… Nem értem… Ez nem igaz, most megint nem mondott igazat…
Hol?
_Kürt:_ A Ferencvárosban van egy kis lakásunk.
_Anna:_ De hiszen maga a Belvárosban lakik.
_Kürt:_ Az más. Az délutánra… és estére való… Az… ezt az egyéb
jövedelmeimből tartom… az egészen más… A közös lakásunkat az anyám
fizeti… Innen is azért küldtem neki ezt a pénzt, hogy az ő sorsa
mindenkorra biztosítva legyen… ha egyszer én elsején nem is vinném haza
pontosan a fizetésemet.
_Anna_ (mértéktelen elámulással): A fizetését? Miféle fizetését? Honnan?
_Kürt_ (durcásan): A havi fizetésemet. A hivatalomból.
_Anna_ (álmélkodva): A hivatalából? Hát magának hivatala van, Kürt?
_Kürt_ (szégyenkezve): Van… igen…
_Anna:_ Miféle hivatala? Miért nem mondta ezt soha? Mondja gyorsan,
milyen hivatala?
_Kürt_ (habozik).
_Anna:_ Hát mondja már, Kürt. Milyen hivatala? Miért nem mondja? Milyen
hivatalban van?
_Kürt:_ Szégyellem, Anna. Majdnem olyan nevetséges, mintha azt mondanám,
hogy a sóhivatalban.
_Anna_ (elmosolyodik, de felindultan sürgeti): Nem… mondja Kürt… milyen
hivatalban van maga?
_Kürt_ (nagyon szégyenkezve): A vámhivatalban. Reggel nyolctól délután
kettőig.
_Anna_ (boldogan): Igazán…? (Kis szünet.) Igaz ez, Kürt?
_Kürt_ (lehajtott fejjel, lesütött szemmel, egészen megadva magát,
benyul a zsebébe): Itt a hivatalos fölszólítás: lejárt a szabadságom,
megyek vissza. Ott vagyok… a vámvisszatérítési szakasznál. Tizedik
fizetési osztály, harmadik fokozat. Tizenegy éve… már nyugalomba is
mehetnék… ezerkétszáz korona nyugdíjjal.
_Anna_ (nézi az írást, nagy örömmel): Kürt, hiszen akkor maga nem
züllött, nem rendetlen, nem munkátlan, nem léha ember.
_Kürt_ (nagyon szégyenkezve): Én? Soha nem mulasztottam egy napot sem.
(Egészen megtörve és szégyenkezve.) Tavaly soronkívül léptettek elő
(szégyenkezve nyel egyet), másodosztályu ellenőrré.
_Anna_ (szinte ujjongva): Kürt, hiszen maga akkor… maga akkor alapjában
véve… becsületes ember.
_Kürt_ (fölkapja a fejét, fölszisszen): Nem.
_Anna_ (ujjongva): Hiszen maga akkor becsületes, tisztességes ember.
_Kürt_ (kétségbeesve hangosan tiltakozik): Nem, nem, nem vagyok az.
_Anna:_ De igen, maga tisztességes ember.
_Kürt_ (harsányan, kétségbeesve): Nem, nem, nem, – csak azt az egyet ne
mondja nekem, hogy én tisztességes ember vagyok.
_Anna_ (bámulva): Ne? Miért?
_Kürt:_ Ne mondja nekem, én az ellen harcoltam egész életemben. A
tisztességes ember, az… az a cugos-cipős ember. Az foszló nadrágu,
fényes kabátu ember. Az: a szegény ember, az a derék, jó, rosszul
borotvált ember, az a szégyenkezve hurcolkodó ember, az a borravalóban
csaló szegény, derék jó ember, az: az az ijedős, a cugos-cipős, a
nimolista. Nekem azért kellett tizenkilenc éves koromban hivatalba
mennem, hogy az anyámat eltartsam, de tizenegy esztendeje viaskodom,
hogy ne legyek tisztességes ember, ne legyek cugos-cipős, foszló
nadrágu, fényes kabátu… hanem felöltözködhessem tetőtől-talpig úgy,
ahogyan jól esik, – keserves küzdelem ez Anna – és hogy ne kelljen
ijedten néznem arra, aki borravalót vár tőlem, hogy úr legyek… Nem,
Anna, én nem vagyok tisztességes ember.
_Anna_ (mosolyogva, gyöngéden): Most már mondhat, Kürt, amit akar… Most
már leleplezte magát…
_Kürt_ (panaszosan): Nem, Anna.
_Anna:_ Maga tisztességes ember.
_Kürt_ (bágyadtan): Nem, Anna, én nem vagyok… tisztességes ember és nem
is akarok az lenni…
_Anna:_ De igen. Az. És az lesz.
_Kürt_ (elcsüggedten): Nem, nem, nem…
_Anna_ (közeledik hozzá): Az. És az lesz.
_Kürt_ (siralmasan áll előtte; jobbról hangok hallatszanak. Kürt
hirtelen átváltozik; kiegyenesedik): Vigyázzon, Anna… ha az öreg úr,
Ferenc gróf, jön, maga egy szót se szóljon. Én beszélek, bízzon mindent
én rám.
_Anna:_ Csak azt mondom meg neki…
_Kürt:_ Azt sem. Semmit.
_Anna:_ Ő nem enged el engem.
_Kürt:_ Ohó, én elrablom magát.