_László gróf, Kürt._
_László gróf_ (benéz a veranda felől): Nem, nincs itt senki. Gyere be,
itt nyugodtan beszélgethetünk.
_Kürt_ (bejön, leül, kényelmesen elhelyezkedik).
_László gróf_ (föl és le járkál, nagyon nyugodt és felsőbbséges akar
lenni, az egész beszélgetés mintegy a felsőbbségért való harc): Hát…
hát… (cigarettára gyújt, az asztalon lévő holmival babrál, nem néz rá
Kürtre) hát nagyon kíváncsi vagy rá, mért vagy itt?
_Kürt_ (most még nyugodtabb, mint rendesen; úgyszólván en garde van; a
hangja állandóan halk és megrezzenés nélkül való): Én? Egy cseppet sem.
_László gróf:_ Nem?
_Kürt:_ Nem.
_László gróf:_ De hisz az előbb azt mondtad, hogy végre tudni akarod…
_Kürt:_ Most már nem.
_László gróf:_ De hát… hát… végre is… hát… én értem, ha kíváncsi vagy
rá.
_Kürt:_ Most már nem vagyok.
_László gróf:_ Hát… hát… szóval nem is akarod tudni…
_Kürt:_ Nem.
_László gróf:_ Most már nem sürgeted.
_Kürt:_ Nem.
_László gróf:_ De hát miért? Miért sürgetted az előbb és miért nem
sürgeted most?
_Kürt_ (ránéz, alig észrevehetően elmosolyodik): Mert te most már úgyis
elmondod. (Mint egy fáradt király.) Tessék. Hallgatlak.
_László gróf_ (elámulva és kissé fölindultan fordul vele szembe).
_Kürt_ (félig lehunyt szemmel állja a tekintetét): Tudod mit:
megmagyarázom neked a dolgot. Az előbb úgy lett volna, hogy te adsz
nekem audienciát. Igy pedig én adok neked audienciát. (Ismét egy fáradt
kézmozdulat, amely annyit jelent: tessék.)
_László gróf_ (elfordul, lenyeli a mérgét, járkál egy kicsit, – megkerül
egy asztalt, – azután visszafordul): Hát kérlek, hiszen itt nincs mit
diplomatizálni. A következőkről van szó: Stefi most leteszi a cserháti
mandátumot; Ferenc kívánja; nem engedi, hogy a családunk tagjai
belekeveredjenek… szóval nem akarja, hogy akármelyikünk vállalja.
Minthogy pedig a mandátumról mi rendelkezünk, olyan embert akarunk
kiválasztani, aki igazán alkalmas rá, hogy… bennünket… hogy az
érdekeinket méltóan képviselje… (Mosolyogva, barátságosan.) Már most én
rád gondoltam; meghívtalak ide; azért nem szóltam neked, hogy Ferenc
zavartalanul szemügyre vehessen egy hétig… a próba jól ütött ki, csak
még Mihállyal kell pár szót váltanod, – rajtad áll, és egy-két hónap
múlva bent vagy a képviselőházban és útban vagy a miniszteri szék felé.
(Nagyon kedvesen.) Nohát, – erről van szó. – Hát meg vagy elégedve vele?
_Kürt_ (nagyon nyugodtan, mozdulatlan arccal): El vagyok ragadtatva
tőle. Egész életemben szeretettel foglalkoztam a közügyekkel és
lángolóan érdeklődtem a politika iránt.
_László gróf:_ Na hát… ez nagyszerü! Igazán pompás… igazán örülök. Majd
pár szót kell még váltanod, mint mondottam, Mihállyal; – remélem, ilyen
körülmények között nem hangoztatsz majd olyan extrém-nézeteket, mint az
imént.
_Kürt:_ Természetesen. Hiszen itt nem meggyőződésről van többé szó.
_László gróf:_ Persze nem, – hanem mandátumról. És igen: nekünk
nincsenek ugyan előítéleteink, de arra nézve természetesen
megnyugtathatom Ferencet, hogy jó polgári családból származol.
_Kürt:_ Oh igen… Az apám… államhivatalnok volt.
_László gróf:_ Igen… és te is rendezett anyagi viszonyok között voltál.
Hivatalod volt. Vagyonod. Mert hiszen gentleman-módra éltél…
_Kürt:_ Igen… igen… igen…
_László gróf:_ Igen… igen… hát ez így kitünő; (feléje megy) gratulálok
neked és gratulálok magamnak a dologhoz. (A kezét nyújtja.)
_Kürt_ (ültéből fölnéz rá, nem nyújtja a kezét).
_László gróf:_ No… mi az?
_Kürt:_ És te azt hiszed, hogy én elhiszek egy szót is ebből az
egészből?
_László gróf:_ De kérlek…
_Kürt:_ Te olyan ostobának tartasz engem, hogy én ilyen link dolgokba
bebukom. (Föláll. Lemosolyogva.)
_László gróf:_ No de, ha mondom neked, hogy két hónap múlva cserháti
képviselő leszel.
_Kürt:_ Nem leszek.
_László gróf:_ Ha csak te vissza nem utasítod a dolgot, az leszel.
_Kürt:_ De én visszautasítom.
_László gróf:_ De hiszen az előbb azt mondtad, hogy mindig nagyon
érdeklődtél közügyek iránt…
_Kürt:_ Egész életemben fütyültem a közügyekre és sohasem érdeklődtem
politika iránt.
_László gróf:_ Akkor miért…
_Kürt_ (odamegy hozzá): Továbbá: ha tudni akarod és Ferenc grófot is meg
akarod nyugtatni: jó polgári családból származom, – a nagyapám szabó
volt. Kondásnak hítták. Az apám pedig államhivatalnok volt: –
iskolaszolga. Továbbá: a világ legrendetlenebb viszonyai az én anyagi
viszonyaim és gentleman-módra a kártyanyereségeimből élek. És ezt te
éppen olyan jól tudtad, mint én… (Nagyon nyugodtan.) és én tudtam, hogy
te tudod és te tudtad, hogy én tudom, hogy te tudod, – hát hogy
képzelhetted, hogy én majd bedőlök neked. Ugyan menj! (Visszatér az
előbbi helyére.) Ilyen fiatal vagy.
_László gróf:_ No de kérlek… hát tévedsz… hát ha mondom… biztosítalak…
hiszen majd meglátod… Ferenc nemsokára maga mondja meg neked.
_Kürt:_ Az lehet. De mégsem azért vagyok itt.
_László gróf_ (gőgösen, szelid orrhanggal): Ami pedig… a szavaid tónusát
illeti, azt annak tulajdonítom, hogy végre még sem illeszkedhettél be
ilyen rövid idő alatt teljesen a mi körünkbe. Ebben a körben vannak
bizonyos… öröklött szabályok… bizonyos… már az ember vérébe átment
törvények… Vannak tehát dolgok, amelyeken átsiklik az ember, nem mondja
ki őket… Vannak hazugságok, amelyek kötelezők… Ezt nem érezheti az, aki
kívülről jött… Te egy héttel ezelőtt kerültél ide… természetes, hogy
bizonytalanul érzed magadat… és ingadozik a lábad alatt a talaj…
_Kürt:_ Ah, – ezt vártam már. No, végre.
_László gróf:_ Mit vártál?
_Kürt:_ Mikor tör ki belőled az a dölyf, amely úgy kísér benneteket, úgy
lobog körülöttetek, mint egy nagy fekete felhő.
_László gróf:_ Hát igen… végre is, te csakugyan egy más világból való
ember vagy: és ezt érezned kellene.
_Kürt_ (megint föláll, odamegy hozzá, a vállára teszi a kezét, nagyon
nyugodtan): Kedves! – ha erről van szó, menj a tükrödhöz, nézz bele és
_akkor_ mondd meg, kettőnk közül ki a plebejus és ki az arisztokrata.
_László gróf_ (orrhanggal): De kérlek.
_Kürt:_ Ami pedig a többit illeti: ha te belépnél egy terembe, ahol
királyok vannak, csupa király, – zavarba jönnél. Elütnél tőlük. Én nem.
Ha itt más vagyok, mint ti, az azért van, mert nem vagyok vendég.
(Nyomatékosan.) Nem vagyok az. Nem tudom még, mi vagyok, de vendég nem.
Azt hiszed, nem érzem: hogy röpítenétek ki, hogy vinne ki innen süvöltve
a dölyfötök… ha… (Visszamegy, a helyére ül.)
_László gróf:_ Ha?
_Kürt_ (nyugodtan): Ha szükségetek nem volna rám.
(Szünet.)
_László gróf_ (kínosan): De hát… kérlek… mit gondolsz te voltaképpen…
hogyan volna nekünk…
_Kürt:_ Majd te megmondod. Én nem tudom. Én nem gondolok semmit.
_László gróf_ (vidáman): De hát ez igazán hallatlan… miket képzelsz te…
mikre gondolsz te… mikor szó sincs róla… egyszerüen arról van szó, hogy
én beszélgetni akartam veled egy kicsit. Hiszen mi olyan jó viszonyban
vagyunk; mi olyan jó barátságot kötöttünk…
_Kürt:_ A bac-asztal mellett…
_László gróf_ (kissé idegesen): Kérlek, ezt ne mondd Ferenc előtt. Ő nem
helyesli a játékot. – Szóval, ugy-e mi kitünő viszonyban voltunk mindig…
(Odaül hozzá.) Látod, én téged mindig irigyeltelek.
_Kürt:_ Miért?
_László gróf:_ Mert olyan hallatlan szerencséd van az asszonyoknál.
Nekem bizony nincs.
_Kürt:_ Nincs? (Ránéz.) Ne mondd.
_László gróf:_ Hidd el. Csakugyan nincs.
_Kürt:_ Lehetetlen.
_László gróf:_ De. Igy van. Te, – elhiszed-e nekem, (most csaknem
őszinte és rezignált a hangja) hogy engem még soha nő nem csókolt meg
ingyen.
_Kürt:_ No de, – kérlek, – hát a grófné csak igen!…
_László gróf_ (hirtelen): Ő a legkevésbbé. – (Más hangon.) De hiszen ez
más… itt másról van szó… más nőkről… Sohasem szeretett egyik sem
önzetlenül.
_Kürt:_ Hihetetlen… és Louise… és Panni…
_László gróf_ (fanyarul): Azok sem. Hidd el, akármennyit fizetek nekik,
nem akarnak magamért szeretni…
_Kürt:_ Megfoghatatlan. Talán ha kevesebbet fizetnél nekik…
_László gróf:_ Akkor még kevésbbé! Akkor nyiltan csalnak meg, ahelyett,
hogy titokban csalnának meg. – Látod, ezért irigyellek téged. Téged
önzetlenül szeretnek, mi?
_Kürt:_ Igen.
_László gróf:_ De ezzel is telik el az életed. Te a nőknek élsz… mi?
_Kürt:_ Igen.
_László gróf_ (bizalmasan): És… néha a nőkből, mi?
_Kürt_ (ránéz: nyugodtan): Ha örömet szerzek vele neked, szívesen
mondom, hogy igen. De parancsold ezt hangosabban mondani, vagy akkor
ismételni, amikor más is van jelen és megkapod a pofonodat, mint Ozorai
és megkapod utána azt a golyót is a bordáid közé, amelyet Ozorai kapott.
_László gróf:_ De hát eszemágában sincs… hiszen irigyellek érte… hiszen
azt szeretném tudni, azt akartam tőled megkérdezni, hogyan csinálod… mi
a titka… hogyan bánsz el velük…
_Kürt:_ Te nem ezt akarod tőlem…
_László gróf_ (tiltakozó mozdulatot tesz).
_Kürt:_ Te nem ezt akarod, de azért ezt mégis szeretnéd tudni.
Megmondom.
_László gróf:_ Igazán nagyon kíváncsi vagyok rá.
_Kürt:_ Elhiszem. – Hát figyelj ide. Háromfajta asszony van. Az első
fajtánál egyszerüen munkáról van szó.
_László gróf:_ Munkáról?
_Kürt:_ Igen, munkáról. Fáradságról. Folyton a nyomában lenni… reggel,
este… esőben, sárban… nem sajnálni az embernek magát… makacsul hajtani
és semmi egyebet nem mondani neki, mint hogy szép, szép, szép, szép.
_László gróf:_ Hogy szép, szép, szép, szép?
_Kürt:_ Igen, hogy szép, szép, szép, szép. Megfő. Puhára fő. A tied
lesz.
_László gróf:_ Ez volt az első.
_Kürt:_ Igen, ez volt az első, a legkönnyebb fajta. Az akárkié. Aki
fárad érte. Úgy gyűjtheted, mint az indiánfőnök a skalpokat. A második
fajta, az is puhára főzhető így, de akármilyen puha, nem dől el…
_László gróf:_ Nem?
_Kürt:_ Nem. Szeretne… de – „nem“. Ennél, – mikor érzed, hogy itt az
ideje, de nem előbb és nem később, – erőszakot kell alkalmazni.
_László gróf_ (kissé megbántottan, de nagy érdeklődéssel): Erőszakot?
_Kürt:_ Erőszakot. Utólag hálás lesz érte. Sikolt, rúg, harap, – de
utólag hálás lesz. Ez volt a második fajta.
_László gróf:_ És a harmadik?
_Kürt:_ A harmadik fajta – annál mindez nem ér semmit.
_László gróf:_ Hát annál mit lehet csinálni?
_Kürt:_ Semmit.
_László gróf:_ Semmit? Hát akkor…
_Kürt:_ Ennél a fajtánál vagy te vagy az, aki kellesz neki, vagy nem te
vagy. Ha te vagy, – jó. Ha nem te vagy – akkor megfeszülhetsz és
beszélhetsz az angyalok nyelvén, mégsem ér semmit. Ezek: a tisztességes
nők, – akár grófnék társadalmi állásukra nézve, akár kis babák, mint
Louise és Panni. Eddig van.
_László gróf_ (egy kissé elbámult): Úgy?
_Kürt:_ Most tudod, amit tudni akartál.
_László gróf_ (ismét az előbbi hangon): Igen… és te… te egyre ezt
tanulmányozod… ennek élsz… úgyszólván ez az élethivatásod… a fachod.
_Kürt:_ Igen: ha úgy tetszik, ez a metierm. Én most harmincéves vagyok;
tizenhárom év óta nem volt nap, amikor én asszonnyal ne foglalkoztam
volna.
_László gróf:_ He… he… Hát amióta itt vagy? Azóta is? Hiszen, csak ne
tagadd, tudom én, hogy itt is foglalkoztál valakivel.
_Kürt_ (meghökken egy kissé): Nem, nem… nem kell szóról-szóra venni.
_László gróf:_ Csak ne tagadd… tudom én… láttam én… jó szemem van nekem.
_Kürt:_ De hát, ha mondom… biztosítlak róla…
_László gróf:_ No ne tagadd már, hiszen nincs azon semmi. Hiszen
(elismerően) jó izlésed van, az bizonyos.
_Kürt_ (zavarodottan): Igen?
_László gróf:_ Bizony. Jó ízlésed van… határozottan. Szép nő…
(beavatottan) szép, szép, szép, mi?
_Kürt_ (ostobán): Igen?
_László gróf:_ Gyönyörü lány ez az Anna, az bizonyos.
_Kürt_ (hirtelen): Hja úgy, Anna!
_László gróf:_ Mit hja úgy? Miért hja úgy? Miért mondtad, hogy hja úgy?
_Kürt_ (megint nagyon nyugodtan): Semmit! Csak: hja úgy. Azt mondtam;
hja úgy, – persze, – szép, – lány, ez az – Anna. Hja úgy. Szép, szép,
szép.
_László gróf_ (visszatér a beszélgetés előbbi fonalához): Hát – nagyon
szép lány. Hiszen (egy kissé lesben állva) te majdnem elvetted, mi?
_Kürt_ (összeráncolja a homlokát): Honnan tudod te azt?
_László gróf:_ Az az én titkom. (Diadalmasan.) De ugy-e igaz? Köztetek
volt valami.
_Kürt:_ Ha lett volna is, ahhoz neked semmi közöd. És kérlek, hogy erről
ne beszéljünk (föláll, egy kis sétát tesz – elfordultan – a szobában,
azután ismét teljes nyugalommal visszaül a helyére).
_László gróf_ (nagy figyelemmel nézte, most biztos a maga dolgában): Hát
kérlek, én egészen őszintén fogok most veled beszélni.
_Kürt:_ No ugy-e? Hiszen megmondtam én.
_László gróf:_ Egészen őszintén.
_Kürt:_ Legfőbb ideje. Tessék.
_László gróf:_ Te egy éjjel – kicsit ittál és beszédes voltál – azt
mondtad, hogy egyetlen nagy vágyad van: egy kerek kis tőkét szeretnél
szerezni. Összegyűjteni. Összenyerni. Minek?
_Kürt_ (nyugodtan, kissé fanyarul): Az az én dolgom.
_László gróf:_ Jó. A te dolgod. Százezer koronát – azt mondtad. És hogy
nem tudod elérni. A szerencse az utolsó pillanatban mindig ellened
fordul. Mikor az utolsó százas, az utolsó tizes után nyujtod ki a
kezedet – elfujja egy ezresedet. Igaz?
_Kürt:_ Igaz.
_László gróf:_ És – igaz-e – hogy azt mondtad, ölni is tudnál érte,
nyugodt lélekkel meg tudnál érte ölni valakit.
_Kürt:_ Igen.
_László gróf_ (nevetve, a kezeit dörzsölve): Igen, például egy vaskos
börziánert.
_Kürt_ (bosszantja a nevetés): Azt nem mondtam. Miért börziánert? Miért
nem grófot? Ha pénzről van szó, én nem vagyok antiszemita. Egy grófot
is…
_László gróf_ (kizökken az öröméből, idegesen): De kérlek, hagyd el már
ezeket a… az igazán plebejus megjegyzéseket. Nem kell mindig mutatnod,
mennyire gyűlölöd a… a mi körünket.
_Kürt:_ Ki? Én? Gyűlölöm? Az arisztokráciát? Nincs semmi a világon, amit
jobban tisztelnék, amiért jobban lelkesedném. A gyerekkorom óta nem volt
más vágyam… de ez nem tartozik ide.
_László gróf:_ Hát akkor miért viselkedel velünk szemben úgy, mintha…
_Kürt:_ Azért, mert… Ne beszéljünk erről. Mondd tovább.
_László gróf:_ Igen. Hát szóval neked a fővágyad, a nagy óhajtásod az,
hogy azt a kis tőkét megszerezd. (Föláll, nagy nyomatékkal.) Hát én azt
a kis tőkét megszerzem neked.
_Kürt_ (halkan): Ah!
_László gróf_ (ettől fogva egyre nagyobb lendülettel): Én – azt –
megszerzem neked. Nem akarod tudni, hogy hogyan?
_Kürt:_ Te majd megmondod.
_László gróf:_ Én megmondom. Ugy-e, mi abban egyetértünk, hogy ott, ahol
pénzről van szó, nincs helye a szentimentálizmusnak. Mi ott voltunk a
küzdők között, mikor a félszemü Zsadányi mindent leadott… Lekeféltük,
pedig tudtuk, hogy másnap fogja a pisztolyt. Te is ott voltál.
_Kürt:_ De én nem dicsekszem vele.
_László gróf:_ Én igen. Gyenge ember ne fogjon játékba. Hát szóval, ahol
pénzről van szó, ott nincs szentimentálizmus. Pénz beszél! Hát… hát én
most egészen őszinte leszek.
_Kürt:_ Fogj már hozzá az isten szerelmére.
_László gróf:_ Nézd, bennünket egy nagy csapás… azaz mondjuk egy kínos
veszteség… azaz… hát egy kellemetlen dolog fenyeget. (Megáll.)
_Kürt_ (nem szól; ránéz).
_László gróf:_ És pedig az, hogy Ferenc… az én Ferenc bátyám… el akarja
venni… ezt a Galambos-lányt.
_Kürt_ (fölugrik, azután megfékezi magát, fölindultan, de a rendes
fegyelmezett hangján, elámultan): Mi? mit mondasz?
_László gróf:_ Ugy-e… mit szólsz hozzá… ilyen őrültség… vén fejjel.
_Kürt_ (nem bír az álmélkodásával): Hát… azért van itt… hát… nem a…
szeretője (már megbánta, hogy kimondta ezt a szót, visszafordul, lassan
leül).
_László gróf:_ Dehogy, dehogy!… Bár úgy volna. Bár úgy volna. Hiszen az
volna a természetes, az volna az érthető, az volna a tisztességes… mi is
azt szerettük volna…
_Kürt_ (a foga között): No… én… nem annyira…
_László gróf:_ Mi? Mit mondasz?
_Kürt:_ Hogy… persze, persze… az volna…
_László gróf:_ Hát persze. Egész életében úgy volt, most öregségére
egyszerre megbolondul és ezt… ezt a… ezt a lányt el akarja venni. És mi
egészen tehetetlenek vagyunk, ez a… ez a lány azt teszi vele, amit akar…
Betolakodott ide… ez… ez vérlázító… ez fölháborító… egy ilyen… egy
ilyen… A Galambos lánya. Fölháborító, nem?
_Kürt:_ Engedd meg, hogy én ne legyek fölháborodva.
_László gróf:_ No hallod kérlek.
_Kürt:_ No hallod kérlek, én is csak jó polgári családból származom, a
nagyapám szabó volt, az apám…
_László gróf:_ No de hát ez egészen más… Hiszen különben is itt arról
van szó, hogy mi nem tudtunk ez ellen az elhatározás ellen semmit sem
tenni. Nem – tud – tunk. Hiába minden. Egyszerűen tehetetlenek vagyunk.
Ez a helyzet.
_Kürt:_ Úgy… hm… mondd csak kérlek… és most talán… Mondd csak, nem
gondoltatok arra, hogy az öreg urat elhelyezzétek egy… jótékony nyugalmu
intézetben… valami engedékeny szanatóriumban.
_László gróf_ (méltatlankodva): Ah, hová gondolsz! Hogy tételezheted föl
az ilyesmit rólunk. Hogy juthat ez eszedbe. Mit gondolsz: a családunk
fejét bolondokházába. Hogy lehetne az…
_Kürt:_ És ha mégis lehetne…
_László gróf:_ Ha lehetne, az egészen más volna. (Röviden.) De nem
lehet… És minthogy nem lehet: látod a te érdeked találkozik a mienkkel.
Te úgyis érdeklődöl ez iránt a lány iránt. Ez a… a fachod. Ez a metierd.
Hát látod, ha mi meg tudnók győzni Ferencet róla, hogy ez a lány nem
szereti őt, – hiszen nem szeretheti! – hogy nemcsak nem szereti őt,
hanem rögtön hűtlenné is lesz hozzá, mihelyt egy… egy arravaló ember
akarja, akkor mi hozzájuttatnánk téged ahhoz a… ahhoz a tőkéhez, amelyet
olyan nagyon szeretnél és amelyet a szerencse olyan makacsul megtagad
tőled.
_Kürt_ (nyugodtan): Vagyis?
_László gróf_ (még közelebb megy hozzá és nagyon behatóan mondja):
Vagyis az kellene, hogy kézzel foghatóan bizonyíthassuk a dolgot, hogy
kétségtelenül demonstrálhassuk a hűtlenséget, hogy… (kezével jelzi
szónok módra) flagrant delit-t konstruálhassunk.
_Kürt:_ Úgy? Hm.
_László gróf:_ Igen… hiszen neked végre is a fáradság csak kellemes
lehet… én irigyellek érte, mondhatom. A munka a fachodba vág, a metierd
és… és (egyre fölhevültebben) mi mindnyájan segítenénk benne.
_Kürt:_ Köszönöm. Igazán példátlan nagylelkűség.
_László gróf_ (gyorsan, fölhevülten): Hja kérlek, ahol pénzről van szó,
ott nincs helye a szentimentálizmusnak. Az üzlet, üzlet.
_Kürt:_ Az úgy van. Tökéletesen az én nézetem. Minthogy pedig itt
pénzről van szó… hát mennyi pénzről van szó?
_László gróf_ (korrektül): Kérlek, egy fillérrel se kevesebbről, mint
amennyit te óhajtottál. Százezer koronáról.
_Kürt:_ Igen. Én rám nézve. És rátok nézve.
_László gróf:_ Hja kérlek, az nem tartozik te rád.
_Kürt:_ Nem, tirátok. Várj csak. (Gondolkozik.) A… a cserháti
hitbizomány… húszezer hold… a fegyverneki uradalom hatezer… az ompolyi
tizenegy… a poroszlai nyolc… Tizenöt-húsz millió mindent összevéve. És
ezt akarjátok ti nekem százezer… százezer koronával megfizetni?
_László gróf:_ De hisz az úgyis a mienk.
_Kürt:_ Ha a tietek, akkor én itt fölösleges vagyok.
_László gróf:_ De hiszen az… nekünk úgyis jár.
_Kürt:_ Az nektek jár és amit én kívánok, az nekem jár, ha
hozzájuttatlak benneteket.
_László gróf:_ Hát kérlek, hát mit kívánsz… milyen összeget. Hiszen
annak idején te magad mondtad, hogy egy kis tőkét akarsz… százezer
koronát.
_Kürt_ (nagyon nyugodtan): Azóta nőttek az igényeim. Nagy a drágaság is.
Most is csak egy kis tőkét akarok: ötszázezer koronát.
_László gróf_ (izgatottan): Hó! Hohó! Meg vagy őrülve? Hát mit gondolsz,
hát hogy képzeled ezt. Hát lopjuk mi a pénzt? Ez lehetetlen. Ennyi pénzt
mi nem tudunk neked adni.
_Kürt:_ Ez lehetséges. Ti ennyi pénzt fogtok nekem adni.
_László gróf:_ Ah, de hiszen ez őrültség. Hát… hát van szíved ennyi
pénzt csak kérni is.
_Kürt:_ Van. Szívem, az van. Ti ezt a pénzt meg fogjátok fizetni.
_László gróf:_ De hát ez kétségbeejtő. De hát végre belátásodnak is kell
lennie… nem rabolhatsz ki bennünket.
_Kürt:_ Ott, ahol pénzről van szó, ott nincs helye a
szentimentálizmusnak. Az üzlet, üzlet.
_László gróf:_ Óh, óh, de… de nem ott, ahol ennyi pénzről. Inkább
köszönöm, nem kérek az egészből, de ennyi pénzt; nem!
_Kürt:_ Ennyi pénzt: igen.
_László gróf:_ Nem.
_Kürt:_ Igen. Ezt utólag. És ezenkívül előleget.
_László gróf:_ Mit? Miiiit?
_Kürt:_ Előleget. Foglalót. Százezer koronát.
_László gróf_ (már csak nevetni tud): He… he… Ezen nevetek. Nagyon jó.
(Integet a kezével.) Nagyon jó. Kitünő.
_Kürt_ (fölkel): Te tehát nem vagy hajlandó nekem arra a szerződésre,
amelyet fölajánlottál, egy szerény előleget adni.
_László gróf:_ Szerény! He… nagyon jó… Egy vasat se!
_Kürt:_ Nem?
_László gróf:_ De nem bizony… Egy megveszekedett fillért sem.
_Kürt_ (körülsétálta a szobát és szorgalmasan nézegetett kifelé): Nem?…
Nem? (Más hangon.) Ah gróf úr, jó hogy jön. Jó hogy jön, gróf úr.
_Ferenc gróf_ (bejön, az íróasztalnak tart, ahol kinyitja a fiókokat és
keresgél): Tessék… tessék…
_László gróf_ (megdermedve nézi a dolgot).
_Kürt_ (nagy gesztussal): Szabad az idejét egy percre igénybe vennem?
Szeretnék egy érdekes ügyet előterjeszteni… a nagylelkűségéhez, a
lovagias gondolkozásához, az élettapasztalatához szeretnék egy kérdéssel
fordulni.
_Ferenc gróf_ (szórakozottan keresgél): Tessék… tessék…
_Kürt:_ Mi most Lászlóval beszélgettünk, őszintén bevallom miről, – egy
üzleti ügyről.
_László gróf_ (kétségbeesett jelbeszéd, amely hallgatást könyörög).
_Kürt:_ Egy üzleti ügyről beszélgettünk. Egy ajánlatról, amelyet…
amelyet én kaptam, amely a metiermbe vág. Egy munkát kellene elvégeznem
és ezért a munkáért pénzt kapnék.
_Ferenc gróf:_ Azt el lehet fogadni. Munkáért nem szégyen pénzt
elfogadni.
_Kürt:_ Magam is ezen a véleményen vagyok. Ha azonban én ezt a nekem
nagyon kellemes munkát elvégezném, ártanék valakinek, mondjuk, önnek,
gróf úr. A kérdés már most ez: ha én önhöz lépnék és azt mondanám, uram,
téged meg akarnak károsítani, nekem egyszerűen üzletem ez a dolog, a
metiermbe vág, de aki megbízott vele neked ártani akar, én téged
tisztellek, nagyrabecsüllek, azért tehát jövök és ime elmondom, vajjon
nem volna ön akkor hajlandó nekem a kétszeresét is megfizetni annak,
amit a megbízóm kinál?
_Ferenc gróf:_ De! De igen! Határozottan. Még meg is köszönném, hogy
eljött hozzám. Ez becsületes dolog. Igy kell tenni.
_Kürt:_ Szóval gróf úr azt hiszi, menjek el az illetőhöz és mondjam meg
neki…
_Ferenc gróf_ (kivett egy csomó papírt): Határozottan. Menjen el. Mondja
meg neki. Csak mondja meg neki.
_Kürt:_ Köszönöm gróf úr. Ha rákerül a sor, elmegyek hozzá és megmondom
neki…
_Ferenc gróf_ (a papírokkal föláll): Csakugyan itt voltak… (kifelé megy
a verandán) Anna… Anna… (el).
_Kürt_ (nyugodtan fordul László gróf felé).
_László gróf_ (remeg): Hát… ez… ez… ez példátlan eljárás… ez a
legrútabb… ez… ez…
_Kürt_ (tanító hangon): Ahol pénzről van szó, ott nincs helye a
szentimentálizmusnak.
_László gróf:_ De ez… ez árulás… ez nem korrekt dolog…
_Kürt:_ No olyan korrekt még lesz, mint az az istenes szándék, amelyre
te föl akarsz engem használni.
_László gróf:_ Jó. Arról a szándékról meg lehet mindenkinek a maga
véleménye… de az ember nem árulja el a társát… Végre is van… van
bajtársi becsület…
_Kürt:_ Zsiványbecsület?
_László gróf:_ Ha akarod: zsiványbecsület.
_Kürt:_ Kedves! Azt a gyenge zsiványok találták ki. Gyenge ember pedig
ne menjen zsiványnak. Gyenge ember, ugy-e, ne játsszék?…
_László gróf_ (kínzottan): Hát végre is… végre is mit akarsz?
_Kürt:_ Mindenekelőtt az előlegemet.
_László gróf:_ Hát… én most nem tudom… honnan vegyek én most rögtön
annyi készpénzt…
_Kürt:_ Ki beszél készpénzről. Nem vagyunk mi szatócsok. Csekket.
_László gróf:_ Nekem nincs akkora…
_Kürt:_ Cscscs! A Központi Bankban hatszázezer koronás letéted van. Ez a
játék-letéted. A kártya-tőkéd. Bölcsen teszed, hogy ezt külön tartod.
Nyulj be tehát a zsebedbe…
_László gróf_ (önkéntelenül megteszi).
_Kürt:_ Vedd elő a csekkönyvedet.
_László gróf_ (megteszi).
_Kürt:_ Ülj vele az íróasztalhoz… (Megtörténik.) és írd: száz-e-zer
korona… a bemutatónak. Úgy. Leitatni. Kitépni. Rendben van. Most add át
nekem a helyedet… (Megtörténik.) Hol van itt egy boríték… megcímezem.
_László gróf:_ Kinek?
_Kürt:_ Ahhoz semmi közöd. Elküldöm. (Íráshoz fog.) Egy kis levelet
mellékelek.
_László gróf:_ De az Isten szeremére… hát azt mondd meg legalább, hogy
most már rendben van-e legalább ez a dolog.
_Kürt:_ Az előleg dolga rendben van.
_László gróf:_ Azt tudom. De a többi?
_Kürt:_ Azokkal a föltételekkel, amelyeket megszabtam, – igen.
_László gróf_ (nyel): Jó. Hát azokkal a föltételekkel. De most már…
garantálod legalább?
_Kürt:_ Semmit sem garantálok.
_László gróf:_ De igyekezni fogsz legalább… pénzünkért…
_Kürt:_ A pénzetekért? Inkább a magam kedvéért… most már (föláll) a
magam kedvéért… ohó, most már… hogy tudom…
_László gróf:_ Mit?
_Kürt:_ Semmit. Rendben vagyunk. Az üzlet kész. De értsük meg egymást:
ha Ferenc grófnak Galambos Annával való házassága (nyomatékosan)
akármilyen módon elmarad, én kapok…
_László gróf_ (fogcsikorgatva): Annyit, amennyit kikötöttél.
_Kürt:_ Jó. A behajtásról én majd gondoskodom. Az üzlet perfekt. Én
igyekezni fogok, hogy pontos legyek a liferálásban.