előtt talán csodálatosnak látszik. E viszony megértésére szükséges
tudniok, hogy az öreg János, ki 1814-ben, noha olvasni csak keveset,
írni épen nem tudott, mint káplár ezüst emlékpénzzel s kereszttel tért
vissza a háborúból, s Taksony-megye által huszárnak fogadtatván, innen
rövid idő mulva Ákos apjához, akkori főszolgabiróhoz került. Ez idő óta,
jóval mielőtt mostani ura világra jött, János a Rétyeket el nem hagyta.
Mikor ura főbiróból alispánná emelkedett, János, mint mondá, vele
avandsirozott. Ott volt Ákos anyja temetésén, urával ment, midőn ez
második nejéért, kivel e történetben találkoztunk, mint kérő járt; s ha
a becsületes katona az új alispánnénak nem állt is annyira kegyeiben,
mint érdemlé, s habár a nagyságos asszony nem volt is egészen az ő kedve
szerint és sokszor beszélt nemcsak Ákossal, hanem a cselédházban is a
mult jobb időkről, hol a kastélyban még nem nagyságos, hanem teins
asszony parancsolt, a Rétyek s János nem válhattak meg egymástól, mert
mint az utóbbi mondá: a kenyér az emberben hússá válik s azért
becsületes ember, ki annyi ideig valakinek kenyerét ette,
testől-lelkestől övé lesz; s mert ha az öreg néha morgott s ebédnél több
tányért s palaczkot tört, mint szükséges vala, a Rétyek jól tudták, hogy
nyalkább legényt találhatnának és sok arcz van a világon, melyhez a
sárga zsinorú kék dolmány jobban illenék, mint János verhenyős képéhez,
melyet csak homlokán a hosszú sebhely s órási bajsza ékesíte, ez is oly
színű, mintha vörös paprika szép fejér sóval vegyíttetik, – de hogy
hívebb embert, olyat, kiben minden viszonyok között ennyire bizhatnának,
a földön nem lelhetnek; s maga a nagyságos asszony, talán mert e
tulajdonokat tisztelé, talán mert lelkének jól esett, hogy oly valaki
váltja tányérait, kinek mellén több színű szalagot láthatott, sokkal
nyájasabb volt iránta, mint más cselédekhez lenni szokott. Ily
viszonyokban ismerkedett meg Ákos Jánossal. Minden befolyásnak
leghatalmasabb eszköze a megszokás. Ministerek, kik hivatalaikat sokáig
viselték, ha tehetségeik gyengülnek, sőt ha fejedelmeiknek bizalmát
elvesztik is, szükségesekké válnak, s bár mindenki ismeri hibáikat,
tőlök megválni mégis lehetetlen; mi csoda tehát, ha János tekintélye is
napról-napra nőtt, főkép ha tudjuk, hogy a kulcsári hivatal, mely a
házban a nagyságos asszony szerfölötti pontossága miatt szüntelen
változott, ilyenkor mindig a huszár által töltetett be, ki ha Rétyékről
szólt, soha máskép, mint «mirólunk» nem beszélt; s az egész ház
becsületét legalább ép úgy hordá szívén, mint az alispán maga.
Úri házak gyermekei s cselédei között mindig barátságos viszonyt
találunk. Nem is lehet máskép. Emberi gyengeségeink közé tartozik:
szívesen társalkodni olyanokkal, kiket magunk is felsőbbeknek tartunk, s
kik velünk mégis úgy bánnak, mintha mi lennénk a felsőbbek s ezen vágy
sehol sem találja annyira kielégítését, mint gyermekek s cselédek
között. A szolgának jól esik, hogy valakivel, kit nagyságos úrfinak
nevez, kinek csizmáit tisztítja, sőt kinek egykor talán bérében álland,
tökéletes egyenlőség lábán társalkodhatik, habár az úrfi most csak három
láb magas is; a gyermek örül, hogy végre egy felnőtt, nagy bajuszú
embert talált, ki vele barátságosan beszélget, miután apja, anyja s a
többiek mind, kiket az úri szobákban talál, őt föl sem veszik, vagy
legalább mindenesetre csak gyermeknek tartják. Az úrfi s inas tehát
szoros barátságba lépnek egymással, melyet számtalan kis szolgálat,
számtalan kis titok, melylyel szülők s uraság megcsalatnak, mindinkább
nevel, s ha néha a szolga elküldetésével végződik s azon szomorú
tapasztalások elsejét képezi, melyet egyenlőség utáni vágyunkkal a
világon teszünk, azért nem kevésbbé kellemes.
Az öreg huszár, ki senkit gyermekeknél inkább nem szeretett,
katonáskodása alatt, csak ha falukban szállásolva gazdasszonya
gyermekeit hordozhatá körül karjain, élvezte elébb ezen örömet, s
valahányszor a ficzkókat, mint mondá, nagyon megszerette, ismét
elszállásoltatott; de mióta Ákos a világra jött, reá szebb napok
derültek. A gyermek még dajkánál volt, s a huszár, ha ideje engedé, már
kis úrfia körül járt. Ha Liptákné, mert tudjuk, hogy ő vala Ákos
dajkája, a szobából kiment, ő vette karjára, s ha a gyermek, kit térdein
tánczoltatott, néha mosolyogva nézett rá, felkaczagott örömében. Mikor a
gyermek pokróczán mászni s végre járni kezdett, János mellette ült a
földön s vigyázott, hogy fölbukva meg ne üsse magát; s midőn először
tatá-t mondott, szemei ragyogtak örömében, mert neki legalább úgy
látszott, mintha János-t akart volna mondani. Hosszú bajsza, melyre
mindig büszke volt, csak most, mióta Ákos kis kezeivel tépdesé – s úgy
látszott, semmin több örömet nem talált, mint e vörös bajuszon – nyeré
egész becsét előtte, szóval az öreg János egész idejét úrfiával tölté, s
ha néha ura által megdorgáltatott is, is, hogy huszárból dajkává vált,
szíve, melybe az ég annyi szeretetet rejtett, most először érzé magát
kielégítve, midőn a kis Ákos oly teljes mértékben viszonzá
hajlandóságát.
Gyermekek néha a szépnek érzetével születnek, s nem ritkán látjuk, hogy
a legszilajabb, ki minden idegentől sírva elbuvik, szép asszonyhoz első
pillanatban szeretettel simul; de ha a szépség némely gyermekre nem bir
is hatással, s ha Ákos, ki Jánosánál senkit szívesebben nem látott,
hihetőkép ezek közé tartozott, azon természeti ösztön, melynél fogva a
gyermek azokat, kik által szerettetik, mindig megismeri, s melyet
követve ép oly ritkán csalódik, mint később tapasztalások után indulva
sokszor – ezen ösztön erősen nyilatkozott benne is, s a gyermek soha
boldogabbnak nem érzé magát, soha nyugodtabb nem volt, mint ha Jánosával
lehetett.
Réty azon emberek közé tartozott, kik ha az örökös már egyszer a világon
van, nem igen gondoskodnak másról, mint hogy öröksége minél nagyobb
legyen; miután tehát Ákos anyja meghalt, János s az úrfi
társalkodásainak nem voltak többé akadályai, sőt a fiatal nevelő is, ki
Ákos hetedik évében a házhoz jött, örömmel látta, hogy növendékét az
öreg huszárra bizhatja, míg maga mindazon számos foglalatosságokat
teljesíti, melyek fiatal úriembernek vállait terhelik. Ha igazság volna
a világon, sőt ha csak regényekben is türetnék, mondanám: hogy Ákos az
öreg huszár által neveltetett; de azt legalább bizonyíthatom, hogy a
gyermek örömei közt nem volt egy, melyet nem öreg barátjának
köszünhetett. Szép napokon ő járt vele a kertben, a mezőkön, ha szél
fútt, ő bocsátá fel a nagy sárkányt, melyet szép aranyos papirossal
fölékesítve maga készített; ha esett, ő igazította a kis malmot s
hajókat, melyek ilyenkor az udvaron végig futó csatornákon a gyermek
nagy örömére vízre bocsáttattak, sőt a hosszú téli estéken is Ákos
egyedüli boldogságát a szép mesék s hosszú történetek képezék, melyeket
a régi katona bajszát pödörve órákig elregélt.
Nagy korban születve, hol minden országnak léte mintegy újra kérdésbe
vétetett, hol százados állapotok egy ütközet sorsa szerint változtak
vagy dőltek el s minden nemzetnek, majdnem mondhatnók minden embernek
erős igyekezetre vala szüksége, hogy magát előbbi helyén fentarthassa:
János, mint az egész ivadék, melyhez tartozott, sokat tapasztalt
életében. Tizenhat éves korától a zászló alatt állva, ő közelről látta,
ő részt vett a történetekben, melyeket most esténkint úrfiának
elbeszélt; s képzelhetjük a részvétet, melylyel ez minden kicsiséget
tízszer végig hallgatott. János előadásában voltak bizonyos hiányok, az
elbeszélő például mindeddig nem foghatá meg, hogy azok az átkozott
ferkók tulajdonképen mit akartak rebelliójokkal, s a huszár, kinek
százada történetesen mindig csak parancsolatra vonult vissza, azon kis
történeti tévedésben élt, hogy seregeink a háború kezdetétől végig
mindig győztek; de mind a mellett a hallgató s beszélő egészen
kielégíték egymást. Ákos, mint minden gyermek, minél több részleteket
kivánt. János, mint a nép embere, mindig leginkább ezek elmondásában
gyönyörködött, s tagadni nem lehet, hogy Ákos első történettudományát
apja huszárjától nyerte. Hogy ez attól, melyet iskolában vagy könyvekben
szerzünk, különbözött, nem szenved kétséget; valamint
történetkönyveinkben a népről, úgy János elbeszéléseiben ép a vezérek s
felsőbb osztályokról nem sok említés tétetett, még nagy kérdés azonban:
kevésbbé valók avagy érdektelenebbé váltak-e ezen előadásai? Egész
képzelő tehetsége ily módon János által foglaltatott el. A gyermek, ezen
elbeszélésekből választván ideáljait, természetesen nem Napoleont, hanem
Horvát kapitányt, ki alatt János szolgált s kit az elsőnél sokkal
nagyobb férfiúnak tartott; ezekből meríté tudományát, s tudjuk, hogy a
ki a gyermek képzelő tehetségére hathat, az egész valójának irányt ad,
János ellenben, ki életéből senkinek annyit, mint Ákosnak el nem mondott
még, egész multjának emlékét szereté benne, s nem tudom, mi történik, ha
Réty alispán, midőn fiát Pestre iskolába küldé, nem az öreg Jánost adta
volna hozzá inasnak.
Itt a viszony külsőleg valamivel kevesebbé látszék barátságosnak. Ákos
fiatalabb barátokat talált, a tudományok s az élet szívének s eszének,
melyek felett egykor korlátlan hatalommal János uralkodott, más
foglalatosságokat nyujtottak, sőt a vén inas, ki nem egyszer nevelői
szerepet vállala magára s urát, hol csak lehetett, szemmel tartá,
mihelyt esett, felczipő s esernyővel, mihelyt hűvesedett, köpenyeggel
jött utána, az úrfinak néha kellemetlenné vált; de Ákos sokkal jobb
vala, semhogy boszúsága ilyenkor is egy pillanatnál tovább tarthatott
volna, s ha haragjában oly valamit mondott, mi az öreget sértheté, fél
óra mulva engedelmet kért s ismét régi barátságba lépett. Ákosnak nem
voltak titkai az öreg huszár előtt soha. Egyetemi s juratusi évei évei
alatt, mint miután ismét együtt Tiszarétre visszatértek, a szolga, ki
ura képén kedélyének minden változását észrevevé, ismeré szíve minden
mozdulatát, osztozott minden gondjaiban, s így most is a nyilt,
barátságos mód, melylyel Vilmáról szólt, sem Ákos, sem Kálmán előtt nem
vala váratlan.
– Az öregnek tulajdonkép igaza van – szólt Kálmán, rövid hallgatás után
folytatva a beszélgetést, melyet János kimenve abba hagyott – Vilma
szeretetétől téged senki meg nem fog fosztani; barátom! nincs okod
szomorkodni.
– Nem is azért szomorkodom – válaszolt felemelkedve ágyában s kezét
karjára támasztva Ákos. – Vilma nem tartozik azok közé, kiknek
szeretetét, ha egyszer birjuk, könnyen el lehetne vesztenünk. De vajon
boldoggá fogom-e tehetni őt? Ez aggaszt.
– Nem szoktad meg az ágyat, azért búsulsz – mondá Kálmán.
– Nem, nem – folytatá Ákos – csalódol; ha van ember, derült életnézetű,
én az vagyok. Vándory maga nem nagyobb optimista nálamnál, ő mindenben a
jó, én mindenben a víg oldalt szoktam feltalálni; de azon pillanat óta,
melyben ma éjjel e baj történt, mintha megváltoztam volna. Akármint
iparkodom, nem birom magamat felderíteni. Nyugtalan vagyok, mint még
soha életemben nem voltam, egész lelkemet bús előérzetek töltik el,
mintha nagy szerencsétlenség várna reám, melyet elkerülnöm nem lehet.
– Sok vért vesztettél, ez az egész.
– Nem az, – válaszolt Ákos, fejét szomorúan rázva, – mikor Vilmát
először keblemhez szorítám, mikor szive dobogását érzém, s ép akkor,
boldogságom közepett riasztattam fel szerencsés álmaimból, egyszerre a
gondolat támadt lelkemben: vajon nem éltem utósó nagy öröme volt-e ez,
melyet e pillanatban élveztem? Eddig, ha Vilma eszembe jutott, csak
nyájas, örömteli jövő állt képzetem előtt, most miután legszebb
álmaimból ily durván ébreszttettem fel, több figyelemmel tekintem
helyzetemet s nem sok megnyugtatót találok. Senki nejét boldoggá nem
teheti, ha a helyzet, melybe őt állítja, ha az emberek, kikkel őt
érintkezésbe hozza, érzelmeivel ellentétben állnak! S mit várhatok?
Vilmám apja s szüleim halálos ellenségek.
Kálmán, ki félig-meddig érzé e szavak igazságát, felsóhajtott.
– Reménylhetem-e, hogy szüleink valaha megegyeznek? Nem azon megegyezést
értem, mely abban áll, hogy miután meggyőződtek, hogy szándékunkat
akadályozniok nem lehet, egyesülésünket eltűrik, de értem azt, mely
szivből jő, s mégis ez kellene, hogy Vilmám szerencsés legyen. A
szerelemnek nem elég, ha tűretik, neki részvét kell, s ha midőn
boldogságunkról szólunk, tulajdon szüleink vállat vonítanak, vagy
kétkedő mosolylyal hallgatják szavainkat, a szív minden szeretete
mellett magánosan érzi magát; s ha kettős szeretettel ragaszkodik is ily
viszonyokban ahhoz, a kit választott, nem boldogsága, hanem fájdalma
érzetében teszi azt. Boldogsághoz két lény szükséges, ki egymást
megértse; azon mennyei pillanatokban, melyeket kedvesünk karjai között
élvezünk, az egész világ hasztalan zugolódik ellenünk; de nyugodt
szerencséhez, s ez az mit a házasságban keresünk, két sziven kívül, mely
egymást érti, még vajmi sok kell!
– Idővel tán ez is kiegyenlíttetik – szólt Kálmán biztatva – de most,
meg kell vallanom, az öregek becsületesen gyülölik egymást, az ember
szinte azt hinné, osztályos atyafiak. Képzeld csak, mihelyt Tengelyi ma
a zsidótól hallá, hogy irásai elraboltattak, abból, hogy nemessége épen
akkor vonatott kétségbe, mikor a rablás történt, mindjárt egész
cselszövényt következtetett, melynek főmestere – – –
– Apám? – kérdé Ákos ijedten.
– Nem ép az; ismeri a helyzetet, melyben házatokkal állok s csak
Macskaházyról szólt, de az egészből láthatám, hogy őt is csak mások
eszközének tartja.
– Apám ily tettre képtelen – szólt Ákos gondolkozva.
– Talán nem is annyira reá, mint mostohádra gyanakszik. Felhozta a másik
rablást is, mely a lelkésznél megkisértetett, hol szintén csak irományok
kerestettek, miután a tolvaj érintetlenül hagyva mindent, mit a szobában
találhatott, csak ép azon fiókot törte fel, melyben Vándory irásai
voltak. A tiszteletes irományai most Tengelyinél voltak s a jegyző nem
egyszer mondá útközben, hogy e két lopást ugyanazon kezek vitték véghez,
vagy legalább ugyanazon fő gondolta ki. A többi közt – tevé hozzá kis
szünet után, mint ki oly valamit kérdez, miről nem tudja, nem fog-e
rossz néven vétetni – nem hallottál semmit Vándory irományairól?
– Nem én – válaszolt Ákos, – töprenkedtem, miként lehetnének e jámbor
lelkésznek oly fontos irományai, melyeknek elrablását mások kívánhatnák,
vagy ő maga félthetné.
– Azt mondják mindenfelől – válaszolt Kálmán halkabban – hogy ez
irományok családodat érdeklik.
– Családomat?
– Tudod, apádnak egy testvére volt – folytatá Kálmán – nagyapád első
nejének gyermeke, s apádnál tíz vagy tizenöt évvel idősebb. Nagyapád
második neje, ki egyszersmind nagyanyád, mikor apád a világra jött, a
szegény fiút úgy kinozta – – –
– Hogy elszökött – vága közbe Ákos; – hallottam az egész történetet, úgy
látszik, a Rétyek nem igen szerencsések második nejeikkel; de mi köze
ennek Vándory irományaihoz?
– E szegény bátyád – folytatá Kálmán – mint mondják, Németországba
szökött, hihetőkép valami egyetemre, mert már tizenhét éves, s mint
mondják igen mívelt fiú volt; s az emberek azt hiszik, hogy Vándory őt
ismerte, vagy talán még most is ismeri, s hogy az irások talán őt
illetik.
– Furcsa – mondá Ákos gondolkozva.
– Tudod, milyenek az emberek; atyádnak Vándoryhoz mutatott rendkívüli
barátsága, főkép a befolyás, melyet még mostohád felett is gyakorol,
azon gondolatra hozza az embereket, hogy a tiszteletesnek oly dolgokat
kell tudnia, melyek által apádra e befolyást gyakorolja, s főkép most,
mióta az irományrablás történt, nem lehet fejökből kiverni a dolgot. Én
egy szót nem hiszek az egészből.
– Minden esetre feltünő eset – szólt Ákos mindinkább gondolatokba
mélyedve – két rablás pár hét alatt, mely mind kettő világosan csak
irományokra czéloztatott. De –
Itt a beszélgetőket János szakítá félbe, ki friss borítással kezében, a
sebésztől követve a szobába lépett.
– Teins uram, itt hozom a jeget s a feldsert – monda jókedvűen – most
minden jól lesz.
A kis egyed, mely feldsernek neveztetvén, mérges tekintetet vetett
Jánosra, Ákos ágyához ment, s miután az előbbi borítást leszedve s a
sebet megnézve, a beteg állapotával megelégedését kijelenté, nagy
vigyázattal friss ruhát tett Ákos karjára. Az öreg János, ki semmit e
világon nem szenvedhetett kevésbbé, mintha urának más valaki a legkisebb
szolgálatot tevé, fogai közt morogva, hogy ő azt már eddig tízszer is
felrakta volna, haragos tekinteteket lövelle a szegény tudósra. Ez
egyszer Jánosnak csakugyan nem volt igazsága. Serer úr mindent
érdemelhetett a világon, de haragot csakugyan nem; benne minden
tekintetben szeretetre méltó egyediséget találunk, s azon tizenhat év
óta, melyet Sz.-Vilmoson töltött, embernek, ki mint János soha beteg nem
volt, ellene panasza nem lehetett.
Vannak emberek, kikkel a sors különös játékot űz, s ezek közzé tartozott
Serer is. Mint nevéről láthatni, ereiben nem tiszta ázsiai vér buzgott s
az augsburgi Allgemeine szerkesztője, ha boldog pillanataiban a németfaj
roppant légióit felszámítja, hihetőkép a sz.-vilmosi sebészt is azok
közé sorozza, kiknek jogánál fogva hazánk majdan a szent római
birodalomra oltott német-egységnek egyik ága leend. Valamint a Dunát
német folyónak, – mert eredetét Németországban veszi, – úgy Serert
bizonyosan németnek tarthatni; s mégis a sebész egy szót sem tudott
németül, s még arczának egész kifejezése, sőt vonásai sem tartottak meg
semmit, mi eredetére emlékeztetett. Benne a német nemzetiség tökéletesen
átváltozott, s akár a sovány barna arczot s fekete haját, melyet
anyjától örökölt, akár a nem kevés kenőcscsel tőhegyesre pödört
bajszocskát, melyet önfáradozásának köszönt, tekintsük: Sererben minden
oly magyar, hogy ha utazóink egyike, ki népünk eredetét keletfelé
keresi, vele Ázsiában találkozik, őt, mint az ősmagyarok egyik ivadékát,
talán könytelt szemekkel szorította volna karjai közé.
A sors, úgy látszott, nem akarta természetes helyén hagyni Sererünket
semmiben, s valamint nemzetiségre, úgy életmódra nézve sebészünk nem
követé eldődei nyomdokait. A Serer-család, mennyire csak történetét
követhetjük, mindig csizmadia mesterséggel foglalkozott. Tóni, mert ez
új ismerősünk keresztneve, vala az első, ki e szép művészethez semmi
hajlandóságot nem mutatott, s bár külsőleg kedvelni látszék apái
foglalatosságát s főkép a szurokhoz, melylyel néha egész képét bemázolá,
rendkívüli hajlandóságot mutatott, való hivatással még sem birt; mit
apja már abból is gyanított, mert noha reá csak készen kiszabott darabok
összevarrása bizatott, mégis e magában könnyűnek látszó foglalatosságban
is úgy járt el, hogy minden pár, mely kezein megfordult, néhány nap
mulva a parasztok által fölfeselve nem kevés káromkodások közt hozatott
vissza apjához. – A gyermek mindig locsog, – mondá az apa, majd
tulajdon, majd reményteli magzata fejét rázva. – Nagyon ostoba, – szóla
a legény, ki ily alkalmaknál néha az asztalt, néha inasa hátát veregeté.
– Ebből suszter nem lesz, – mondák mindketten. S a negativ meggyőződés
után talán alig tudták volna meghatározni, tulajdonkép mire szenteljék a
fiú jeles tehetségeit, ha a kis város borbélya, hol Sererék éltek, kinek
ép Tóni bőbeszédűsége tetszett, s ki talán azt hivé, hogy a gyermek,
mert mint az egész ház panaszlá, munkáját csak felületesen végzi,
borbélynak született, őt magához inasnak nem fogadja.
Ez vala Tóni szerencséje. Az emberi lét egyik szélsőségétől a másikhoz
vetve, a lábtól egyszerre a főhöz emelkedve: a fiú, ki nem arra
teremtetett, hogy művei lábbal tapodtassanak, egyszerre helyén,
valóságos elemében érezte magát. Igaz, a fejér szappanbuborék, melyben
ujjai gyönyörrel körülhaboztak, nem pótolá ki egészen azon élvezetet,
melyet a szurokban talált, s a kis borbély nem egyszer vetett vágyó
tekintetet a szomszéd fiára, ki őt apjánál inasi helyében követé s szép
fekete kézzel s arczczal jár körül a városban; de ő, kit eddig minden
darab bőrért, melyhez késével nyult, nehéz fenyíték ért, nem
rendelkezhetett-e a lakosok felének bőrével szabadon? nem gyakorolhatá-e
képzelő tehetségét korlátlanul annyi fejen, melyet naponkint megnyirt,
majd garádicsot, melyen ámorok látszának fel s alá járni, majd, ha toupé
kívántatott, gyönyörű csigadombot teremtve művészi kezével a
polgárfejeken, ha nem említjük is a gyönyört, melylyel ünnepeken a
tanácsbeliek s városi honoratiorok egy részének fodrokat égetett. S a
borbély nem beszélhet-e többet, mint bárki más a világon? Ki szegezheti
hallgatója nyakához kését, véres boszút fenyegetve, ha közbeszól? Ki
tudja meg, ki közli gyorsabban a helység ujdonságait? Mely
hirlapszerkesztő biztosabb közönségéről? Vezérczikk helyett
beszappanozza, tárcza helyébe langy meleg vizet vesz, s hazai
tudósításaiban mindig többet, a külföldiekben kevesebbet közöl, mint a
mi történt, s közönsége nem marad el. Ki ne lenne boldog ily helyzetben,
főkép ha apjától havonkint három váltó forint subventióval segíttetik, s
az egész városban, még a tanácsot sem véve ki, legtisztább kezekkel
járhat körül?
A görög allegoria szerint a sphinx feltartóztatá az utast s rejtélyt
mondván neki, őt, ha azt feloldani nem volt képes, széttépte. Ezen
allegoria való még napjainkban is. Mindenikünk elébe, midőn az életbe
lépünk, rejtély állíttatik fel, s ki ezt, mely nem egyéb, mint
hivatásunk megértése, feloldani nem tudja, elvész; ki reá felelni tud,
ki magával tisztába jött, hogy hadvezérnek, vagy tudósnak, vagy, mint
Serer, borbélynak született, annak jövője biztosítva van. Az emberek
többnyire nem azon harczban vesznek el, melyet külviszonyaikkal, hanem
abban, melyet önmagukkal küzdenek, s ki ezen túl van, habár lassú
léptekkel, de szüntelen haladni fog a pályán, melyet választott, s mint
Sererünk kis város borbélyából pesti borbélylegénynyé, innen
diplomatikus s később valamely megye járásbeli sebészévé emelkedhetik, a
nélkül, hogy különös szerencsére szüksége lenne.
A tudományos előmenetel, melylyel az ifjú a pesti egyetemen a sebészetet
hallgatá, korántsem vala oly kitünő, mint azt vártuk. A természet, mely
neki, mi a kérdezést illeti, oly rendkívüli képességet adott, úgy
látszik, megtagadta tőle a felelés tehetségét, legalább pajtásai ennek
tulajdoníták szokatlan némaságát, melyet vizsgálatok alatt rajta észre
lehetett venni. Sőt mi a gyakorlati sebészetet illeti, erre nézve sem
felelt meg Sererünk pesti gazdája reményeinek, ki a borotválás közt
legényén azon észrevételt tévén, hogy késével többször a bőr alatt, mint
fölötte dolgozik, azt hivé, hogy inkább sebésznek, mint borbélynak való.
De miután e világon nem a tudomány, hanem a szeretet mível csudákat:
midőn Taksony-megyében a sebész meghalt, s özvegye, ki egyszersmind
Serer főnökének testvére volt, Pestre jövén a nyalka sebészt meglátta,
ennek tudományra nem vala többé szüksége. Az asszonytól kölcsönzött
pénzzel letette vizsgálatait, sebészet mesterének neveztetett; s miután
nejével a megyébe jött, hol az első férjétől reá maradt tőkéi által,
melyek egyes tisztviselőknek kölcsönöztettek, nem csekély befolyást
gyakorolt, rövid idő mulva a Sz.-Vilmoson lakó megyei sebész helyére
neveztetett ki, hol őt e napig találjuk, s hol az egész világ által
doctor úrnak czímeztetik.
A megye főorvosán kívül, ki tanári oklevelénél egyebet az egyetemről nem
hozván magával, a doctor czímet nem osztogatá bőkezüleg, nem is
javallanám senkinek, hogy Serer úrhoz máskép szóljon. A legkisebb
szócska, mely őt előbbi hivatására inté; ha valamely neveletlen ember,
mint János, őt feldsernek nevezte; sőt ha jelenlétében valaki csak
borotváit köszörülé, az ildomos férfiút szörnyű haragba hozá; s midőn
egyszer a sz.-vilmosi borbély, kire most szakállát bizá, későbben jött s
a doktor urat borotválkozva találván, szive örömében mondá, hogy a teins
úr úgy érti a mesterséget, mintha maga is borbély lett volna, –
tudvalevő dolog, hogy a borbély fényes nappal a házból kidobatott.
– A seb szép, nagyon szép – szólt Serer, midőn a borítást vigyázva
takargatá – merem állítani: nem láttam szebb sebet.
– Jött volna chirurgus úr háborúba, – mormogá János – ott szebbeket
láthatott volna.
– Mit ért kend hozzá – válaszolt a másik, – a szép seb nem az, mely
legnagyobb.
– Igen, hanem oly kicsi, hogy magától meggyógyul – mondá a huszár, s hol
feldserre nincs szükség.
Serer boszús tekintetet vete a huszárra. – Hogy méltóztatott aludni?
– Jól.
– És most az érzés?
– Az is jó.
– Semmi alteratió?
– Semmi.
– Tehát tökéletes apirexia, azaz láztalanság?
– Ugy hiszem.
– Talán már étvágy is volna?
– Bizonyosan.
– Mondtam ugy-e? A mandulatej ily alkalommal csudákat mível.
Ákos mosolygott.
– Nem hinné senki, a mandulatejnek milyen hatása van! Tehát minden jól
van?
– Tökéletesen.
– Csak azt sajnálom, hogy előbb nem hivattattam, hogy eret vághattam
volna.
– De hát miért, ha a teins úr jól van, – szólt a huszár.
– Hallgasson kend, én azt mondom, – szólt az orvos méltósággal, – az
érvágásnak ily alkalommal csudás hatása van.
– A homoeopathák nem vágnak eret soha – mondá Ákos oly komolysággal,
minőt Kálmán, főkép midőn a hatást látá, melyet e szavak a kis sebészre
tettek, megtartani nem tudott. Valamint t. i. Serer, mihelyt borbély
vagy borotva csak távolról említtetett, lángra gyúlt: úgy mihelyt a
homoeopathiáról szó tétetett, az ildomos férfiú minden türelmét
elveszté.
– A homoeopathák? – szóla keserűen – de hát mit tesznek a homoeopathák?
Adnak-e gyomortisztítót, melegítőt, erősítőt, jalappát s chinát,
orvosságot, hogy a beteg izzadjon, s az izzadság ellen
antispasmaticumokat, antiphlogisticumokat, antirheumaticumot,
aromaticumot, cardus benedictust, rhabarbarát, tartarust, sal mirabile
glauberi-t?
– Az Istenért! – vágott közbe Kálmán – már rosszul érzem magam.
– Ki hallotta, hogy homoeopatha valakinek visicatort vagy más flastromot
rakott fel, és a meleg, hideg s jégborítékok, lábvizek, ülő s egész
fürdők? Mit ér nekem oly orvos, kitől egy kaszontalan bécsi italt,
elixirium viennensé-t sem kaphatok!
– Doctor úrnak igaza van – szakítá félbe a szólót Ákos mosolyogva – a
beteg sok élvezettől fosztatik meg, ha magát homoeopathiára adja; az
orvosi tudomány feladata – – –
– Az, hogy az orvos gyógyítson – pótolá Serer – s kötelességének eleget
tegyen; hogy megpróbáljon mindent, mit a gyógyszertárban találhat, s ha
maga nem boldogulhat, hívjon össze consiliumot, míg a beteg meg nem
gyógyult.