megelégedéssel szintén felkaczagott.
– Vagy meg nem halt? – kiálta Serer, rikácsoló hangon, – jó orvos
kezében tíz beteg közül nem hal meg egy, az is csak mert megrögzött
betegsége van s későn folyamodott segedelemhez. És ha a beteg meghal, az
az orvost felmentheti-e kötelességétől, hogy neki mindent beadjon, mit
az egyetemben tanult? Feleljen erre a teins úr, ha tud!
– Igen, de a homoeopathák is beadnak sokat – szóla Ákos mindig fentartva
komolyságát – és betegeik meggyógyulnak.
– Hiszem, persze – válaszolá a sebész gúnyosan, – de ha a természet nem
volna! Oh, a természet néha csodákat mível!
– De nem mindegy-e az, ha a beteg meggyógyul? – kérdé Ákos.
– Épen nem mindegy, ha a természetet nem segítik s magára hagyják, mint
főorvosunk mondja, megerőlteti magát, minek később mindig káros
következményei vannak.
– És ha önnek betegei meggyógyultak, ki tudja – szólt Ákos – azokat nem
a természet gyógyította-e meg?
– Mi tudjuk, teins uram, mi, kik az egyetemre jártunk s professorainktól
öt évig tanultunk, hogy a beteg nem gyógyul meg, ha neki bizonyos
orvosságokat nem adunk be – válaszolt Serer méltósággal. – Kik a
tudományban nem járatosok, kik, mint a homoeopathák, sem chemiát, sem
botanicát, sem mineralogiát, sem anthropophagiát, anthropologiát akarám
mondani, a mi az orvosi tudományhoz mind szükséges, nem tanultak,
mihelyt valamely nagy curát teszünk, azzal állanak elő, hogy a beteget a
természet gyógyította meg. Mi azt jobban tudjuk; miért tanultunk volna
öt évig a pesti egyetemben, ha még ezt se tudnók?
– Igazság – szólt Ákos – miért tanultak volna annyit, ha többet nem
tudnának, mint bármely más ember a hazában!
– És ha homoeopathának nehéz betege van – folytatá Serer lelkesülten –
nem hí-e mindjárt aleopathákat? Például minap Porváron az öreg
ügyvédnél?
– A ki harmadnapra, miután a főorvos általvette, meghalt? – vágott közbe
Kálmán. – Beszéltem előbbi orvosával s azt mondá, hogy miután a betegség
gyógyíthatlan volt, és látta, hogy a beteg szörnyen kínlódik, azért
hítta az aleopathákat, mert ő maga gyenge orvosságaival talán még egy
hónapig se tudta volna megszabadítani fájdalmaitól. Az aleopathiával
sebesebben ment.
E megtámadás erősebb vala, semhogy azt sebészünk még tulajdon betegétől
is eltűrhette volna. Meggyőződve tudománya hasznairól, mint meggyőződve
csak az lehet, ki belőle évenkint háromszáz forint biztos fizetést,
szabad lakást és a látleleteknél nem egy szép mellékkeresetet húz,
meggyőződve tudománya valóságáról, mint ki iskolakönyvein kívül az
orvosi tudományról mást nem olvasott, s ki a biblia ellen felhozott
kételyeket félig sem tartá oly vétkeseknek, mint ha valaki amazok ellen
szólt: Serer mondhatlan boszúval s megvetéssel tekinte maga körül, főkép
az öreg Jánosra, kinek örömében, midőn a feldsert megtámadva látá, egész
képe ragyogott, s ki fejével s minden tagjaival helybenhagyást integete,
leginkább Kálmán érthetőbb tréfáira. – De hát van-e abban csak
mákszemnyi ész, mit a homoeopathák tesznek? – szólt végre a megtámadott;
– egy felnőtt erős ember megbetegszik, például egész tál kocsonyát
felfal s gyomrát elrontja, eljő a homoeopatha s mit ad be? Kérem alásan,
mit ad be ily alkalommal? egy csöpp camomillának milliónyi részét. Már
kérdem, józan ember hogy foghatja fel eszével ennek hasznát? Egy egész
tál kocsonya és –
– Igen, – válaszolt Kálmán nevetve, – de én azt se foghatom fel
tulajdonképen, ha sok turós lepényt, vagy töltött káposztát ettem s
hideglelést kapok, china miért segít?
– Az igen természetes, hogy a teins úr ezt nem érti – szólt a sebész
azon megelégült mosolygással, mellyel tudósok be nem avatottak irányában
szólni szoktak; – a teins úr nem járatos az orvosi tudományban, de ez
magában igen világos és egyszerű. A chinának van bizonyos ereje, mely a
hideglelést megszünteti, semmi sem természetesebb ennél; Isten a chinát
különösen azon czélból teremtette, hogy vele a hideglelést
meggyógyítsuk.
– De honnan van, hogy mikor Isten a kolbászt s töltött káposztát, mitől
hideglelést kapunk, itt nálunk teremtette, a chinát mégis nem itt hagyá
nőni?
– A teins úr csak enyeleg – mondá főcsóválva Serer, – így tudományos
dolgokról szólni nehéz; de azt csak nem fogja tagadni senki, hogy ha
valamiből oly parányi adag, mint a homoeopathák állítják, oly nagy
hatást tesz, többnek még nagyobb hatásúnak kell lenni; s ha egy csöpp
camomillának milliomod része már valakit meggyógyíthat, én, ki három
findsával adok legalább, még többet használok. A mint igaz is, mert a
camomilla-thea jó mennyiségben csudákat tesz.
– A mint veszszük – válaszolt Kálmán pajkosan, – minden a módtól függ,
melylyel a szert alkalmazzuk. Doctor úr egy tekercs boton, egy nagy
mogyorófa padon órákig elülhet minden kellemetlenség nélkül, s mégis ha
a tekercsből egy pálcza kivétetik s azt például János bizonyos módon
alkalmazza, akkor, ámbár előbb az egész mogyorópad rossz hatást nem
okozott, úgy hiszem – mit gondol János? – szólt az öreghez fordulva, ki,
mintha már a botot kezében érezné, markát összeszorítva nevetett.
– Hát én – felelt ez – csak azt hiszem, hogy a homopatica és a – – nem
tudom hogy hivják, mindegy. Ha gyomrom fáj, bort iszom, s mikor a
kulcsárnak tüdőgyulladása volt, a gazdasszony paprikás pálinkát adott be
neki, s mi is csak meggyógyultunk. Életünk Isten kezében van, mint a
tiszteletes mondja, s ha valaki nem érte el végső napját, azt megtartja,
ha száz doctort hína is.
Nem tudom, mik lehettek volna János e merész szavainak következései, ha
a sebészt, kinek mérgében szemei szikráztak, épen midőn szólni akart, a
teins alispánné jötte nem szakítja félbe. Melyet észrevéve, midőn
kézcsókoláshoz sietett, azonnal a jégborítások s mandulatej csudálatos
hatásáról, s miként Ákos már minden veszedelmen kívül van, kezde
beszélni.
Rétyné nem látszott jó kedvében és sem az orvost, sem Kálmánt, ki magát
mélyen meghajtá, nem méltatá nagy nyájasságra; azonban Ákos mindig
különös hatalommal birt mostohája fölött. Ez asszony, ki indulatát soha
senki irányában nem mérséklé, vele mindig szelíden, vagy legalább
udvariasan bánt, s most is midőn ágya mellé ült, részvéttel kérdé, hogy
érzi magát?
Serer Jánossal friss borításért ment; Kálmán észrevéve, hogy társasága
nem kivántatik, az ablakhoz állva a kertbe nézett. – Látod-e Ákos –
szólt Rétyné halkan – mi következik abból, ha az ember a helyett, hogy
tisztujításnál kötelességét teljesítené, lányokhoz jár.
Ákos hallgatott, de arczai égtek. – Nincs okod magad szégyenleni – szólt
Rétyné enyelegve – Vilma szép leány és – – –
– Nagysád! – szólt Ákos feszült kebellel.
– Vilma – folytatá amaz – csinos leány, s ti fiatal emberek, hol van
egy, ki ily alkalommal kezét nem nyujtaná az után, mi önkényt
ajánlkozik. A leánynak dolga becsületére vigyázni.
Rétyné szavai enyelgők, szinte nyájasak valának, mégis volt valami a
hangban, mi Ákos egész vérét arczába hajtá, s az asszony maga, noha
meglepettnek tetteté magát, igen is jól tudá az ifjú felgerjedésének
okát, midőn ez remegő hangon szóla: – Nagysád kérem, egy szót se többé
ily hangon; Vilma –
– Igen csinos kis leányka – mondá az asszony, mindig enyelegve, de úgy,
hogy idegen is észrevehette volna a keserűséget, mely szavaiban
rejtezett – kissé kegyesebb mint gondoltam, de végre ez anyjának gondja;
ily leányok, kik uriasan neveltetnek, mindenféléket vesznek fejökbe.
Tengelyi meggondolhatta volna maga is, hogy e nevelés nem jegyző
leányának való.
– Vilma mátkám! – szólt Ákos erőt véve magán s mennyire lehetett,
nyugodtan.
– Mátkád? Rétyné nevetésre kényszeríté magát. – És hányadik, ha szabad
kérdenem?
– Az első – szólt nyugodtan az ifjú – s arra esküszöm, az utolsó is. – S
Rétyné lesüté szemeit a nyugodt, elhatározott tekintet előtt, melylyel
Ákos reá nézett.
– Lázban beszélsz? – szólt végre a lehetőségig nyájasan mosolyogva, –
Vilma Rétyné! s ily történet után!
– Ha Vilma mátkám – szólt Ákos folyvást mostohájára függesztve szemeit –
nem látok semmi rendkívülit a történetben.
– Ha feleséget véssz magadnak, mondá apám sokszor testvéremhez – szólt
Rétyné – ne végy soha olyat, ki lakodalom előtt becsületénél inkább
szeret, nehogy a lakodalom után mást még náladnál is inkább szeressen.
– Nagysád – szólt Ákos, összevonva szemöldeit – ne becstelenítse nemét,
s önmagát az által, hogy becsületes leányról így szól.
– Persze, becsületes leány, hisz Ákos ott van éjjel tizenkét óráig; s
megölne mindenkit, ki kétkedni merne.
– Méltóztassék, – szólt Ákos keserűen – jövendőbeli menyéről miért ne
szólhatna kedve szerint.
– Menyemről? s tudod-e, hogy Tengelyi nemessége is kétségbe vétetett?
– Tudom! Ha Vilma nőm, nemességre nincs szüksége többé; egy okkal több,
hogy nőül vegyem.
– Tengelyinek, mint mondja, irományai vannak, melyekből nemességét
bebizonyíthatja.
– Voltak – szólt Ákos, élvezve a zavart s aggodalmat, mely mostohája
képén látszott, – az irományok elraboltattak. A Tengelyi-családnak nincs
többé senkije, kire támaszkodhatik, mint én, de reám számolhat.
– Hisz azt hallám – szólt Rétyné s arczának kifejezése látszólag
változott – hogy a rablás nem sikerült, s Tengelyi irományai nem jöttek
a zsiványok kezeibe.
– Sőt épen ellenkezőleg – válaszolt Ákos, ki mostohájának fölgerjedését
észrevevé; – a pénz s minden egyéb visszakerült, csak az irományok
vesztek el.
Rétyné arczán öröm sugárzott, melyet minden erőlködése mellett, Ákos
előtt egészen eltitkolni nem tudott, midőn kérdé: – Kik lehettek a
tolvajok?
Ákos, ki az egész idő alatt szemeit nem fordítá el mostohájától, mondá,
hogy az egész falu véleménye szerint a rablás Viola által követtetett
el. Mire Rétyné sietve fölkelt s mondván, hogy még valami sürgetős dolga
van, elsietett.
Kálmán, ki a beszélgetésnek csak utolsó részét hallá s maga is
észrevette a változást, melyet a rablásróli hir Rétynére tett, bámulva
nézett utána. Ákos, felülve ágyában, fejét csóválva egy perczig
gondolkozott. – Kálmán! – szóla végre – mondád, hogy Tengelyi a rablás
bujtogatójának mostohámat tartja?
– Majdnem világosan mondta.
– És azt hiszed, hogy a rablást Viola követte el?
– Viola, vagy a zsidó és ennél nem találtak semmit.
– Tudja az ég, én alig hihetem – szólt Ákos, fejét rázva. – De ha az
irományok Violánál vannak, ő visszaadja, annyi bizonyos.
– Kétségen kívül, ha fojtásnak nem használta el.
– S te minap mondád, hogy Viola gulyástoknál többször megfordul. Tudod-e
mit? Nyargalj oda mindjárt, mondd meg neki, hogy Violát keresse fel, ha
az irományokat visszahozza, igérj neki s Violának akármit. Tudod,
Kálmán, az átkozott seb miatt magam nem mozdulhatok – szólt haragosan
bekötött kezére tekintve, – életem boldogsága függ tőle, kérlek siess.
Kálmán, ki az alatt kalapját s bekesét siettében alig tudá föltalálni,
homlokára csapva szidni kezdé magát, hogy’ is nem jutott ez régen
eszébe! – A gulyás által bizonyosan megkapjuk az irásokat – szólt s
megszorítva barátja ép kezét, elsietett.
Ákos égő homlokát kezére támasztva ült ágyában. – Ha ez igaz volna! –
szólt magában s szomorú gondolatokba merült, melyekből csak János
ébreszté őt fel, ki friss borítással jött s beszélé, hogy a nagyságos
asszony azóta mindig Macskaházynál van. Rövid idő mulva Kálmán lovának
kopogása hallatszott s a kocsi zörgése, melyet az alispánné, nem tudni
miért, mihelyt Ákostól kijött, újra befogatni rendelt s melyen most
Macskaházy elindult.
XVIII.
«Sirva vigad a magyar» így szól a közmondás; miért is vigadna máskép? Ha
az ősöknek arczvonásai ivadékról ivadékra fenntartják magukat:
bámulhatjuk-e, ha azon kifejezés is, mely az eldődök vonásainak életet
adott, szintén átszáll a késő unokákra? S hajdanában a magyarnak annyi
oka volt sirni! Más nemzeteknél az újabb kor meggyógyítá a multnak
sebeit. A népdal majdnem mindenütt megtartá a bús melódiát, mely oly
korban támadott, midőn az elnyomott népnek érzelmei nem lehettek
egyebek, mint szomorúak; de nálok régen vigabb szavak tétettek az
előbbiek helyébe, vagy legalább az énekesnek vigabb hangja feledteti a
dalnak valódi jellemét. Nálunk alsóbb osztályainknak nincs okuk vígságra
a jelenben sem s a dal szomorúan hangzik most is, mint azon napokban,
midőn Budának falain félhold uralkodott. Hisz vannak emberek e hazában,
kik csak falujok viszonyait ismerve, nem igen gyanítják, hogy ez ország,
mióta a törököt elűztük, változáson ment keresztül s a jobbágy, midőn
füstpénzforintját a kastélyba viszi, a török garasra emlékezve, félig
sem borzadhat annyira a multtól, mint azok, kik egy századdal ezelőtt,
végső krajczárig letisztázva hazájok iránti tartozásukat, azért, mióta a
töröktől megszabadultunk, adót nem ismernek. A komorság, mely a magyar
népet jellemzi, azonban meggyőződésem szerint történetén s jelen állásán
kívül még vidékünk szomorú jellemének tulajdonitható. Ki az, ki e hon
rónáin végig tekintve, meg tudná tartani vidámságát? Az őserdő, mely e
tájakat talán egykor eltakará, rég kivágatott s az áthatlan
növényfátyol, melylyel e föld szűz testét egykor takarta, az ember
fejszéje alatt eltünt, de helyette csak pusztaságot találunk. Ha más
országok lakója a vidéken körültekint, mennyi van, min szive örülhet!
Mindenfelől házak, fák, kerítések, viruló vetés, mindenütt valami, mi őt
eldődeinek munkásságára emlékezteti, mi új, elevenebb szorgalomra inti,
hogy mint ők, úgy ő munkája által földi létének nyomait hagyja maga
után. Pusztáinkon csak a határhalmok intenek arra, hogy e föld egyesek
által tulajdonnak neveztetik, noha alig tudjuk, lehet-e azt tulajdonnak
nevezni, mi csak abban áll, hogy másokat valaminek használatából
kizárunk s nem abban, hogy vele magunk élünk s az általános
elhagyottság, a munkátlanság csendje, mely e tájakon elterül,
szomorúsággal tölti lelkünket. Hány ivadék tünt el e határokon a nélkül,
hogy létének nyomát hagyná maga után! S az átmenő miként ne emlékeznék,
hogy egykor sirjába fog szállni ő is, eltünve a nagy róna alatt, nyom
nélkül, mint az, kit a határtalan tenger habjaival elborított.
Ha ily vidéket – pedig a mondottak szóról-szóra illenek Tiszarét egész
környékére – novemberi nap szürke világításában látunk, a szív
akaratlanul szomorú sejdítésekkel telik el.
Dél rég elmult, midőn Zsuzsi Liptáknétól kisérve, a falut elhagyá. A
külcsárdánál egy ideig pihenve megálltak s a fiatal asszony, kis
podgyászával hóna alatt, melyben férjének kevés eleséget vitt, magánosan
haladott Kislak felé, hol a gulyásnál Violáról valamit hallani remélt. A
gulyás tanyája Tiszaréttől jó kétórányi járás és Zsuzsi, ha néha mély
gondolataiból föleszmélt, érzé betegségéből visszamaradt gyengeségét.
Nem egyszer ült le fáradtan s ha ilyenkor szemeit körüljártatva, a nagy
pusztaságot látá maga körül és magát rajta oly magánosan, oly
elhagyatva, a nagy csend, melyben önlélekzését hallhatá, rémüléssel
tölté lelkét. Eszébe jutott, hogy a napokban farkasokról hallott
beszélni, eszébe jutottak gyermekei, férje, ki talán e pillanatban új
veszélyben forog; s ismét útnak indult, nem új erőt, hanem új
nyugtalanságot érezve szivében, mely annyival inkább növekedett,
mennyivel inkább érzé, hogy czélját jelen gyenge állapotában a nap
leszállta előtt el nem éri. Egyszerre lódobogás ébreszté fel
ábrándaiból, lelkén a gondolat villant át, hogy Violája száguld utána;
dobogó szívvel fordult meg, de a lovas Kálmán vala, ki gyorsan haza felé
nyargalt. Így ért a kőfeszületig, mely a kislaki határon áll s noha
romlásnak indult, mióta a pápista földesasszony, ki azt részbirtoka
mellett felállíttatá, meghalt, lépcsőkövén a vándornak nyughelyet
nyujta. E kereszt mellé ült Violáné. Eszébe jutott, hány szerencsétlen
térdelt e lépcsőkön, hány panaszlá itt keserű bajait annak képe előtt,
ki földünkre szállt, csakhogy az emberi szenvedéseket egész
keserűségökben ismerni tanulja, hány kelt fel vigasztalva a feszülettől
s a kálvinista asszony lelkén a pápista keresztnél azon nyugalom terült
el, melyet nem egy vagy más vallásos rendszer, hanem csak az Isten által
jobb emberek keblébe teremtett vallásos érzemény ad s melyet sok, ki
egyes vallások tanai felett könyveket írt, talán soha sem ismert
életében.
Az asszony fölkelt, hogy tovább menjen, midőn egyszerre nevén
szólíttaték. A hang ismerős vala, de nem annyira, hogy első pillanatban
tudná, kitől jő s midőn megfordulva Czifrát látá, ki a kereszthez
támaszkodva, fejével köszöntést integetett, Zsuzsi visszaijedt. Mióta
Czifrát először látta, mindig borzadással tekinte reá. Ismerte
alávalóságát, tudta, hogy minden kegyetlenség, mely Viola czinkosai
által elkövettetett, ez embernek műve s az egész szeretet, melylyel
férjéhez viseltetett, sokszor nem vala elég erős legyőzni undorodását,
ha őt ennek társaságában látá. Viola is egy idő óta gyanakodni kezde
ezen társa hűségén s többször mondá, hogy még Judásává lesz. Mindez
összevéve, megmagyarázza a borzadást, mellyel a szegény asszony a
zsiványra nézett, midőn ez furkós botjára támaszkodva, különös
mosolygással, mely arczának még csunyább kifejezést adott, kérdé, hová
megy?
Violáné felelt, hogy a kislaki gulyáshoz.
– Úgy-e, férjedet keresed? – szólt a másik, bundáját vállán igazítva – a
gulyás talán tudni fogja. Mi ujság nálatok a faluban?
– Hát nem tudja kend? – szólt Violáné, szemeit a szólóra szegezve – azt
mondják pedig, kend is ott volt férjemmel.
– Violával? Hát a faluban volt?
– És kend nem tudna semmit a rablásról, mely a nótáriusnál tegnap éjjel
történt?
– Hát kirabolták? – szólt nevetve – no mit mondtam! Mihelyt hallám, hogy
Violának szabad járata van a házhoz, előre mondtam, hogy rablás lesz a
vége. Oly legény, mint Viola, nincs három megyében, vele nem lehet
tréfálni.
– Ne beszéljen kend ilyeneket. Esküdni mernék, nem Viola követte el a
rablást.
– Meglehet, én nem tudom. Hát ki lett volna? – szólt Czifra egykedvűen.
– Az egész falu mondja, hogy kend.
– Az egész falu? Peti czigány talán? – kérdé Czifra, lángoló szemeit az
asszonyra szegezve.
– Petit nem láttam, mióta Porvárra ment, de a kovács, ki kendet üzőbe
vette, az egész falu, mondom –
– Az egész falu bolond és a kovács még bolondabb, ha oly valakit vett
üzőbe, a kit Czifrának gondolt. Ha én lettem volna, nem sokat locsogna
merészségéről. Éjjel minden macska fekete, szeretném tudni, miről ismert
meg, talán bundámról – tevé hozzá nevetve s bundáját vállára húzva, – az
sem piszkosabb másénál. Sok jó szerencsét! mennem kell. – S a zsivány az
úton, mely a kereszt mellett Garacs felé fordul, fütyörészve tovább
ballagott. Zsuzsi soká nézett utána. Miután elindult, kis idő mulva
kocsizörgést halla s látá a hintót, melyen Macskaházy szinte Garacs felé
hajtatott. Mikor a hintó Czifrát utoléré, kit Violáné időről-időre
visszafordulva szemmel követett, megállt, a bennülő rövid ideig a
zsiványnyal beszélgetett, azután ez hátul a bakra ülvén, a kocsi tovább
haladt.
Zsuzsi bámulva kettőzteté lépteit; de már sötétedni kezde, mikor a
tanyához közelgett.
Itt az öreg gulyást s Petit találta. – Nem láttad-e Czifrát? – szólt
emez nyugtalanul, ki midőn az asszonyt meglátá, társával eleibe jött.
– Igen – felelt Violáné.
– És hol?
Violáné elbeszélé egész találkozását, mialatt Peti arczán, főkép midőn
hallá, hogy Macskaházy Czifrát kocsijára vevé s Garacsra hajtatott, a
legnagyobb kétségbeesés vala látható.
– Mindennek vége van! – szólt végre, kezével homlokára csapva – hogy is
szólhatott kend Czifrával Violáról? Most ha jókor nem jövök, elfogják.
– De az Istenért, mi történt? – kérdé az asszony remegve.
– Nincs időm, István mindent elbeszél, én itt egyenesen a legrövidebb
úton futok a sz.-vilmosi erdő felé. Ha kendnek lovai elérkeznek, hajtson
lóhalálba. Tudja a helyet, talán még előbb jöttünk, mint a szolgabiró
emberei. A Tisza, hála Istennek, még az idén nem öntött ki. Az Istenért,
ne kimélje lovait, István.
S a czigány sebes ügetéssel Sz.-Vilmos felé sietett.
Violáné, ki Peti s az öreg gulyás szavaiból észrevevé, hogy férje
veszedelemben forog, remegő hangon kérdezé: – Mi történt?
– Még eddig semmi, légy nyugodtan Zsuzsi, – mondá emez, – ha valami
történik, felakasztom magam, de csak miután Czifrát izmokra téptem.
– De mi történt? az Istenért, mondd el könyörületességből – sóhajta
Zsuzsi, midőn a házba lépve, hova épen értek, a tűzhely melletti padra
ereszkedett. Az öreg gulyás nem kevés káromkodással önmaga ellen,
elmondá a dolgok helyzetét, mely Violára nézve épen nem vala
megnyugtató. Mindjárt a rablás után, melynek valódi történetét Violáné a
gulyástól hallá először, férje lóháton a tanyához jött s Istvánnak,
kinél az egész banda majdnem naponkint megfordult, meghagyá, hogy ha
Peti, kit ide rendelt, vagy hívei közül más valaki őt keresné, a
sz.-vilmosi erdőbe, szokott rejtekéhez utasítsa, hol míg a rablás által
okozott lárma tart s Tengelyinek az irásokat valami módon vissza nem
szolgáltatja, rejtve fogja magát tartani; kérvén egyszersmind, hogy ez
alkalommal pár napi eleséget küldjön számára. A gulyás Czifra árulásáról
még mit sem tudott. Viola sietségében megfeledkezett felőle szólni.
Petivel, mióta ez hallgatódzva az árulásnak nyomába jött, a gulyás nem
találkozott és semmi sem természetesebb, mint hogy midőn Czifra délután
a tanyához jött s Violáról kérdezősködött, István egy kulacs bort s pár
font húst adva kezébe, őt a sz.-vilmosi erdő rejtekéhez utasította. Csak
egy órával később, midőn Peti megérkezett, ki a rablásnál Violától
könnyebb szaladás végett elvált, hallá, hogy árulóra bizta titkát. Azok
után, miket Violáné tulajdon szemeivel látott, Czifra szándékáról nem
lehete többé kétség s a szegény asszony meggondolva minden
körülményeket, kétségbeesve ült ott a padon, a fájdalomnak azon nemébe
merülve, melynek az ég könyeket nem adott vigasztalásul.
Két óra mult, hogy Czifrát s Macskaházyt látta, Garacs a sz.-vilmosi
erdőhöz félórával közelebb, a főbiró házánál kész lovaskatonák s
commissariusok, – s ők gyalog miként érhetnének előbb Viola rejtekéhez,
hogy neki hírt vigyenek. Itt nem vala mit reményleni! –
– Csak szekerem jőne már – szólt a gulyás, háza elébe menve. – Beküldtem
a faluba két óra előtt s még sem jő. No várj átkozott fattyú! Ha
lovaimhoz juthatok, még idején ott leszünk. Azok a szolgabirák sem
sietnek úgy, mint kend Zsuzsi lelkem gondolja, főkép most restallatió
után. Ki tudja, otthon van-e már? Igaz, Peti mondta, hogy a főispán haza
küldte. De átkozom én magam is. Hogy az ördög harminczháromszor leütött
volna menkő teremtésével, mikor számat tátottam az előtt a gazember
előtt! Na, ne félj semmit, Zsuzsi lelkem, jókor jövünk még, meglásd,
nincs jobb lova senkinek. De ki is gondolta volna, hogy Czifra ily
gazember lehet, harmincz esztendeje, hogy zsivány s még ő árulkodik, no
várj, várj! Mindjárt Czifra után Kálmán úrfi volt itt s elbeszélte, hogy
a nótáriusnak irásai vesztek el s kért, hogy szerezzem vissza, hogy
mondjam meg, hol van Viola; az Istenre kért s hozzá káromkodott is s én
nem mondtam neki egy szót, csak azt igértem, ha Violával valamikor
véletlenül találkozom, majd szólok vele; s ennek a kutyának mindent
elmondok. De – kiálta föl, midőn baltáját s bundáját, egy sebesen
közelgő kocsi zörgését hallva, felkapta – itt vannak lovaim.
A kis szekér, két izmos sallangos sárgával, a konyhaajtó előtt állt meg.
– Úgy, Zsuzsi jer, ülj hátra a kocsiba s takard be magad jól – szólt,
Violánét szekérre emelve; – te pedig, lódulj, – mondá kocsisának, kit,
kezéből kivéve gyeplőit, üléséről lelökött, – majd adok én neked
korcsmában mulatozni.
S a lovak száguldva megindultak a mezőn. A szekér csengő zörgése nem
sokára elhangzott s a kuvaszok, kik utána futottak, rég elhallgattak,
csak Bandi kocsis állt még előbbi helyén, minden sötétség daczára, mely
a téren elterjede, a távozó szekér után bámészkodva. – Istók bácsi –
szólt, fejét, mely nem épen nyájasan érintetett, vakarva – talán csak
nem lopja el Viola feleségét, hiszen nem marha!
XIX.