csak a mezőre érjek, a friss szél majd megpirosít. Itt nem maradhatok.
Violán nehéz gyanú fekszik. Tudok mindent. A zsidó s a többiek ellene
vallanak; hogy a faluban volt, abban nincs tagadás, bundáját itt a
szobában találták, minden ellene szól, s mások nem tudják, hogy az,
mivel őt vádolják, mégis lehetetlen. Ezt tisztába kell hoznom, meghalnék
kínomban, ha tovább itt maradnék s mindazon szörnyűséget hallanám, miket
férjemről beszélnek. Isten áldja meg nótáriusné asszonyomot. – S Violáné
megfordult s Liptáknétól követve az ajtó felé ment.
– Szegény asszony – sóhajtott Erzsébet szomoruan utána nézve, mintegy
akaratlanul – ez is jobb sorsot érdemelt a világon.
– Jobb sorsot? – mondá Violáné lelkesedéssel, midőn e szavakat hallva az
ajtónál megfordult – higye el a nemzetes asszony, ha ma még egyszer
születném s előre látnám mindazt, mit mint Viola felesége szenvedek, még
sem mennék máshoz. Felakaszthatják és én az akasztófa alatt ülve még is
áldani fogom Istenemet, hogy felesége voltam. Ily nemes szív, mint az
övé, nincs több a világon. Isten áldja meg kigyelmeteket. S ezzel
elment.
– Esküdni mernék – mondá végre Vándory felkelve s az ablakhoz menve,
mely mellett most épen Zsuzsi Liptáknéval elment – Viola ártatlan.
Ember, kit neje nyolcz évi házasság után így tud szeretni, nem lehet
alávaló. –
– Ki tudja? – válaszolt Erzsébet sóhajtva; – az asszonyi szív oly
különös, s a tövisek, melyek közé jutott, erősebben tartják vissza
sokszor, mint ha a végzet virágágyra fekteté; de, hogy Zsuzsi angyal, az
igaz, az ember szinte kételkedni kezd az isteni gondviselésben, midőn
látja, hogy ily lénynek ily sors jutott a világon.
– Kétkedni az isteni gondviselésen? – szólt lelkesülve Vándory, – de hát
nem hallotta-e a szavakat, melyekkel ez asszony tőlünk búcsút vett? Őt
nehezen érte a sors keze, a végzet sokszor ép a legnemesebb vállakra
rakja legnehezebb terheit, de hát nem boldog-e ő, mind e mellett? Azon
szeretet, mely egész keblét tölti, mely szivének minden dobbanásában
felszólal, mely életének életét teszi, nem ád-e több élvezetet, több
belső megelégedést keblének, mintha körülötte mindazon örömöket
felhalmozzuk, melyek egyes gonoszoknak néha jutnak? Meglehet, Viola nem
érdemli e ragaszkodást, talán e jámbor teremtés csalódik, de vajon maga
az, hogy a jó annyiszor csalódhatik, hogy csalódásait annyi ideig
megtarthatja, s mint a bálványozó érzéketlen szobra előtt, úgy az
érdemetlen mellett, kit szive körülfogott, mindazon magasztos
érzeményekkel telhetik el, melyek az embert e föld porán túlemelik, nem
teszi-e ép ez boldogságát? Nem teszi-e ép ez, hogy az élet jó s rossz
óráit felszámítva azon meggyőződéshez jutunk, miként a mérleg végre még
sem a jók ellen fordul? Oh higye el Erzsébet asszonyom, azt, ki így
szeretett, nincs miért sajnálnunk!
A lelkész Tengelyi által szakíttatott félbe. A jegyző, ki mindjárt a
botrányos jelenet után, melynek a szavazásnál tanúi voltunk, Kálmánnal
elindult, az úton Iczik zsidónak egyik fiával találkozott, kit apja
Porvárra küldött, hogy Macskaházynak hírt vigyen, s tőle hallotta meg a
történteket. Az utasok e pillanattól, a meddig a töltés tartott, azaz
Réty kastélyáig, repültek, itt nagy zökkenéssel lehajtva a töltésről,
Kálmán tapasztalá, hogy oly nyugtalanság nincs, mely magyar utakkal,
főkép melyek falukon vezetnek át, őszkor megküzdjön, s midőn a jegyző
házához közelgve a fáradt lovak végre a sárban elakadtak, Kálmán s
Tengelyi leszálltak s emez megköszönve Kislaky szivességét, gyalog
sietett hazafelé.
– Igaz-e, hogy kiraboltattunk? – szólt a belépő, szemeit a szobában
körüljártatva.
– Csak ládádat rabolták ki – válaszolt remegve Erzsébet – a többi – –
– Ládámat? A kulcsok? hol vannak kulcsaim?
– Hihetőleg még fiókodban lesznek, de a láda nyitva van.
Tengelyi ledobva bundáját a ládához sietett, visszaveté tetejét s midőn
mellé térdelt, az irományokat kezdé felhányni. A többiek néma
nyugtalanságban álltak mellette, arczának kifejezéséből mérve vesztesége
nagyságát. Végre a jegyző felkelt, s székre vetve magát, kezeivel fedé
be halvány arczát. – Oda vagyok! – szólt feszült kebellel – irományaim
elveszve, rajtam nem segít senki. – Erzsébet s Vándory mindent elmondva,
a mi mint hivék, bánatát vigasztalhatá, ő szótlan fájdalmában nem
válaszolt, s csak abból, hogy fejét néha türelmetlenül rázá, lehetett
észrevenni, hogy beszédöket hallja.
– Jól van, jól – szólt végre felkelve – csak az irományok vesztek el
úgy-e? tudom, tudom! A pénzt megtaláltátok, itt volt az ajtó küszöbén
nemde? De tudod-e, hogy nemtelenek vagyunk? Igen, jó asszony, ne bámulj
úgy! Nemtelenek mi s gyermekeink, parasztok! oly valami, mit megvetnek,
lábbal taposnak, minek birtoka nincs, minek érdeme nem lehet; olyanok,
minők itt e kunyhókban körülöttünk laknak, nem idegenek, mert hisz itt
születtek, s hely nincs, melyet e világon hazájoknak nevezhetnének, s
még sem honosok, mert hisz a haza az, mit magadénak nevezhetsz.
Tengelyi fölkelt s nagy lépésekkel járt föl s alá szobájában, a többiek
bámulva néztek egymásra. A kínos hallgatást végre a jegyző szakítá meg,
ki Vándory előtt megállva, röviden elmondá, mik Porváron történtek. –
Most – tevé hozzá keserűen – tudsz mindent. Nemességem bizonyítása
kivántatik. Más megyéből szakadtam ide, apám mint lelkész nemességével
soha nem gondolt, jogaim kétségbe nem vonattak, s azért nem tartám
szükségesnek, hogy nemességemet itt a megyében kihirdettessem, s ime az
irományok, melyekkel azt tehettem, elrabolva. Szegény fiam!
És a jegyző ismét székére veté magát s kezeivel takará el szemeit.
– Jónás, – szólt Vándory, barátja vállára téve kezét, – tudod, veszteség
ért engem is, mily tetemes az, mennyire hathat oly dolgokra, melyek e
világon talán léginkább szivemen fekszenek, te nem tudod, – de bizzunk
Istenben!
– Van-e gyermeked? – mondá szemeit Vándoryra függesztve emez –
veszteséged fiad létét fogja-e megrontani?
– Én értem egész fájdalmadat. Hidd el – tevé kezét szorítva hozzá – ha a
sors ezen csapása valóban érne s nemességedtől megfosztatnál, senki sem
osztoznék inkább bánatodban, melylyel azt gyermekeid miatt viselnéd; de
le kell-e mondani mindjárt minden reményről? Nem lehetséges, sőt nem
valószínű-e, hogy az irományok, melyek a rablóknak hasznára nem
lehetnek, egy vagy más úton visszakerülnek? S még ha ez nem történnék
is, nem bizonyíthatod-e be, hogy irományaid elraboltattak, s mind te,
mint apád nemesi kiváltságokkal éltetek. A királyi kegyelem, száz más
mód, mely által nemességedet visszaszerezheted.
– A királyi kegyelem? Egy szegény falusi jegyzőnek!
– S miért ne? – szólt lelkesülve Vándory – ha irományaidat nem találjuk,
fölmegyek magam Bécsbe, a trón zsámolyához borulok, elmondom egész
történetedet, elmondom, hogy gyermekeid vannak, fiad, ki most
nemességétől szerencsétlenség által fosztatott meg. Kinek Isten annyi
hatalmat adott, annak keble bizonyosan könyörülni fog, ha
szerencsétlenségedet hallja.
– Miért nem élünk álmaid világában? – mondá Tengelyi szomorúan – a világ
nem oly szép! Te Bécsbe, te, egy reformált falusi lelkész, a trón előtt,
hogy egy falusi jegyzőnek nemességet szerezzél! Ej, be boldog vagy, hogy
eddig élhetél s az élet tarka meséjéből még sem vontad ki az egy szomorú
oktatást, melyet benne találhatunk.
– Ismét azt fogod mondani, optimista vagyok, nemde? – szólt nyájas
hangon a lelkész. – Azt hiszed, szegény predikátor létemre nem merek a
király elébe lépni? Ne félj, bennem elég bátorság van, s az egész megye
pártolni fogja kérésemet. Ki a királynak alkalmat ad, hogy hatalmával
jótéteményre élhessen, annak nincs miért pirulni előtte; a kérés, melyet
tesz, mintegy ajándék, melyet nyujt. A király oly magasan áll, hogy a
falusi lelkész előtte magát azon fényes urak hasonlójának érezheti, kik
által különben lenézetett.
– Barátom – szólt Tengelyi, türelmetlenül fölugorva székéről – az
optimismus szép, jó dolog, de mindennek vannak határai! A megye pártolni
fogja kérésedet? De hát nem látod-e, hogy az egész rablás nem véletlen
eset, hanem csak egy egész tervnek része, mely megrontásomra ugyanaz
uraktól koholtatott, kiktől most számomra pártolást vársz. Vagy talán
az, hogy nemességem egész éltemen át soha kétségbe vem vétetett azon
pillanatig, melyben irományaim elraboltatnak s magamat többé védelmezni
nem tudom, csak véletlen volna? Véletlen, hogy a küldöttséghez csupa
elleneim neveztettek? Hogy soha, ma reggelig, mikor ez urak
megraboltatásomról czimborák által már tudósítva voltak, senki által nem
emlékeztettem, hogy nemességem még a megyében kihirdetve nincs, s
bizonyítására még készülnöm kell? mindez csak vak eset, puszta véletlen?
Oh csak láttad volna Macskaházyt, midőn ott a küldöttségi asztal mellett
állt, szürke szemeit reám függesztve, kárörömmel arczán, nem szólnál
így. Én pokolbeli cselszövénynek vagyok áldozatja, Viola csak vak
eszköz, azt elhiheted, mert az alávalósággal frigybe lépni, mert az
elnyomóknak eszközül szolgálni, mert az üldözőknek egyike lenni nem
akartam, le kelle tiporni büszkeségemet. Rajtam nem segít senki.
– Az Istenért Jónásom, ne beszélj így – szóla Erzsébet férje kezét
megragadva – szívem megszakad, ha ily reménytelenül látlak. Emlékezzél
vissza a multra, mennyi bajon vergődtünk át, mennyiszer estünk majd
kétségbe, és –
Tengelyi arczán leirhatatlan fájdalom vonula át, megszorítá neje kezét,
mely még az övében pihent s fojtott remegő hangon kérdé: mi történt
leányával?
Erzsébet elhalványult s hallgatott.
– Erzsébet! – kérdé még egyszer, reá meresztve szemeit a jegyző – mi
történt leányommal?
Erzsébet eliszonyodva Tengelyi arczának szörnyű kifejezésén, ismét
hallgatott s Vándory zavarodva szavakat keresett, melyekkel barátjának a
történteket elmondhassa.
– Hát igaz? – szólt végre eltaszítva neje kezét Tengelyi – leányom
megbecstelenítve!
Erzsébet sírt, Vándory mindent, mi barátjának fájdalmát enyhítheté,
egymásután elősorolt. Ákos becsületérzetét, a fiatal pár szerelmét, hogy
becstelenítésről szó nem lehet. Tengelyi halványan állt az asztalhoz
támaszkodva s reszkető ajkain nem jött ki egy szó, mely Erzsébetet
vigasztalhatá.
– Igen, igen – szólt végre keserűen mosolyogva – minden rendiben van, a
dolgok jobban nem is mehetnének. Én vissza fogom kapni nemességemet s
leányom becsületét, nemde Vándory? Te felmégy Bécsbe és a felség mindent
visszaad, mindent! Oh ha hely volna a világon, hol asszony jó hírét
visszanyerheti!
Vándory ismét néhány vigasztaló szót monda, hogy semmi ok sincs, miért
Ákos Vilmával anyja jelenlétében ne találkozhatnék; hogy Ákos becsületes
szándékkal jött a házhoz.
– De hát becsületes ember módjára jött-e házamhoz? – vága közbe Tengelyi
mindinkább elkeseredve. – Ha valaki hallja, hogy titkon Porvárról
ellovagolva, lovát künn kertsövényhez kötve, sötét éjjel tolvajként
házamba lopódzott, hová világos kivánatom következtében jőnie nem volt
szabad, hogy éjfélkor itt lányomnál volt, ki fogja hinni becsületes
szándékait?
– A jövő legjobban meg fogja mutatni – szólt Vándory nyugodtan – ha
Vilmád Rétyné lesz, ki mer valamit szólni ellene? – Erzsébet halkan
ismétlé e szavakat.
– Ha Rétyné lesz, úgy-e asszony? – szólt haraggal Erzsébethez fordulva
Tengelyi – s te kivánod ezt; te talán, midőn az egész történt, magadban
áldád Istenedet az esetért, mely Ákost biztosan leköti? S tudod-e, hogy
lányod szerencsétlenségére számoltál, hogy majd átkozni fogja emlékedet,
mert hiuságodnak élte boldogságát áldoztad fel? Leányom Rétyné; mert
megbecsteleníttetett, mert Ákosnak nem vala más menekülése; megvetéssel
fogadva a házban, melybe lép, gyűlölettel a családtól, mely őt körébe
nem veszi, hanem tűri, kiragadva természetes helyzetéből, szolgáló, kit
férje kegyelemből fogadott, kinél csak a kényszerítésre emlékezik, mely
alatt őt az otlárhoz vezette, s nem azon szeretetre, melyet karjai
között talált. Te nyomorulttá tevéd tulajdon gyermekedet.
Erzsébet sírt.
– Sírj, sírj, míg élsz, szerencsétlen asszony – szólt Tengelyi
szenvedélylyel – nincs könny a világon, mely bűnödet lemossa. Volt-e
jobb, szeretőbb gyermek e világon, mint leányod, s mit csináltál belőle?
Éltem büszkesége volt, szívem megifjodott, ha reá tekinték,
megfeledkeztem multamról, szinte szeretni kezdém az embereket ismét, ha
körüljárva köztük minden szó csak leányom magasztalásaiban hangzott, és
most! ha majd pirulnom, ha szememet, mint gonosztevőnek kell lesütnöm,
midőn Vilmám említtetik – –
– Az Istenért, légy irgalmas – szólt a székhez támaszkodva Erzsébet, –
ha szeretsz, ha valaha szerettél.
– Ha szerettelek? A mindenható Isten tudja, miként szerettelek;
házasságunk első napjától volt-e egy keserű szó, melyet ajkaimról
hallottál, volt-e kivánatod, melyet nem teljesíték, gondolat, melyet
előtted titkoltam? S mit tevél te annyi szeretet után? Ismerted
nézeteimet, kértelek, hogy Ákost ne fogadd el házunkban, te megigérted,
s a pillanatban, mikor ez igéretet tevéd, már kész volt a terv, hogy
megcsalhass. Ákos előre tudta a napot, melyen parancsomat megszegi,
megtanítád lányodat, miként csalja apját, s míg én bizodalmasan elmenék
s távol házamtól örültem azon pillanatnak, melyben ismét azon egyedüli
lények körébe léphetek, kikben e földön bizhatom, addig ti vártátok
vendégteket, nem kivánva mást, mint hogy valamikép idő előtt haza ne
jőjek. Ez a mód, metylyel szerelmemet viszonoztad.
– Isten látja lelkemet Jónás, ezt nem érdemeltem tőled.
Tengelyi szemeiben vad tűz lángolt. – Ne szólj hozzám – kiáltott
magánkivül, – menj el, hagyj békében, ha nem akarod, hogy elátkozzam a
pillanatot, melyben veled az oltárhoz léptem; hogy elátkozzam –
Tengelyi nem folytathatá tovább, a másik szoba ajtaja megnyilt s Vilma,
ki gyors léptekkel kijött, apjai lábaihoz borulva, kérő hangon kiálta: –
Apám!
Jónás, kit e napon annyi ért, ki magát polgári állásában megtámadva,
apai érzeményeiben sértve, ki magát azon egy által, kiben mindig bizott,
csalatva látá; eddigi boldogsága romjai felett nem győzheté le
érzelmeit, s indulata határtalan vala, mint a fájdalom, melyet érzett.
Vilma nyájas hangja szenvedélyeinek más irányt adott. Az átokra emelt
kéz nyájasan ereszkedett a kedves gyermek homlokára, a kemény szó
elakadt a szelíd gyermek előtt, ki térdeit átkarolva, kérő tekintetet
vetett a szerencsétlen apára.
– Megbocsátasz-e Vilmádnak – szólt gyönge hangon a leány.
– Jer szivemhez – szólt felemelve gyermekét Tengelyi. – S apa és lány
sírva feküdtek egymás karjaiban.
XVII.
Ákos sebe, mint olvasóim tudják, nem volt veszedelmes. A lövés, mely bal
karján átment, a csontot sértetlenül hagyá, s az ifjú szinte
megszégyenlé, hogy mint mondá, ily kicsiség miatt csak egy perczig is
eszméletét veszthette. A seborvos azonban, ki hamarjában Sz.-Vilmosról
hivatott s még inkább Vándory – mert az első minden diplomája mellett
alig talált volna engedelmességet – a sebláz miatt, melynek jönnie
kelle, a betegágyba fekteté. S itt találjuk őt most, elég rosszkedvően
vánkosai között, míg barátja, Kálmán szivarral kezében ágya mellett ül s
öreg huszárja, János a sérült kezet időről-időre hideg borogatással
takargatja. A szoba, hol a barátokat találjuk, tág és kényelmes. Az
asztalokon ujságok s könyvek, a falakon néhány híres magyar férfiúnak s
ép annyi még híresebb angol ménnek képe; a két ablak között zöld
posztóval bevont falon fegyverek, lovagló- s kocsisostorok, melyek
között egypár rókafark s odaszegzett nyúlfül arra int, hogy minde
vadászkészület nemcsak diszítménynek akasztatott oda; azonkívül pipa
mennyi kell, dohány s szivarok mindenfelől, egypár szép, női kezek által
készült sipka, mely a szekrényen díszlik, szóval minden arra emlékeztet,
hogy úrfiszobában vagyunk, nem említve a karszékeket, melyek mint tudva
van, a magyar falusi lakokban eddig majdnem kizárólag csak a fiatal úr
szobájában találhatók; azért-e, mert fiatal ivadékunk ülő
foglalatosságokat nem kedvelvén, a szülék czélszerűnek tartják, hogy
gyermekeiket az üléshez jó székek által csábítsák; vagy azért, mert
idősbjeink érezve, miként hazájok iránti tartozásukat csak ülés által
szolgálják le, hogy érdemök nagyobb legyen, e kötelességöket a
lehetőségig nehéz módon akarják teljesíteni, oly székekre ereszkedve,
melyeknek mindegyike valóságos kinzó eszköz; vagy végre talán mert
elfajultunk s az ivadék, mely megelőzött, legalább székei után itélve,
tízszer keményebb volt, – mindennek megitélése nem engem illet; azonban
tény: hogy az egész Réty-kastélyban nem volt szék, melyet Ákoséihoz
hasonlítani lehet, s hogy épen arról, melyen most Kálmán helyet foglalt,
Kenyházy esküdt egyszer délután fölkelni sem tudott, mit a jelenvoltak a
szék jóságának tulajdonítottak.
Azonban minde kényelem, melyet a kandallóban égő tűz még nevelt, az
ifjak kedvét nem derítheté föl. Mióta Ákos s Kálmán Porváron egymástól
elváltak, oly sok történt! Ákos lelkét, miután boldogsága közepett oly
váratlan baj érte, komor sejdítések tölték el; Kálmán, ki azon meleg
részvét által, melylyel Tengelyi mellett föllépett, Rétyéket újra
megsértette, noha tettét nem bánta meg, benne új akadályt látott, mely
közte s Etelka között emelkedik; s az ifjak, miután egymásnak
történeteiket elmondák, gondolataikba merülve hallgattak. A szobában
csend vala, s maga Tünde, Ákos kedvencz agara, osztozni látszék urának
rossz kedvében s az ágy előtti pokróczon kerékbe feküdt s ha néha urára
föltekintett, halkan morogva ismét behunyta szemeit. Csak az öreg János,
ki időről-időre friss jégborítást vagy más valamit hozott, járt pengő
sarkantyúkkal föl s alá a szobában, néha midőn ifjú ura szomorú képét
látá, rosszkedvűen fejét csóválva.
– Teins uram! – monda végre a huszár, midőn ura karjáról, mint látszék,
több jó szívvel, mint ügyességgel a borítást levevé.
– Vigyázzon karomra – kiáltott Ákos.
– Oh, én vén szamár! – sóhajtott az öreg – mindig rosszul veszem le a
ruhát.
– Semmi baj, most nem fájt – szólt Ákos, megsajnálva hű cselédjét s
egyszersmind elmosolyodva erőlködésein, melyekkel érintéseit a
lehetőségig nyájasakká tenni igyekezett. – Mit akartál előbb mondani?
– Hát csak azt akartam mondani, – válaszolt János – bizony rossz időnk
van.
Ákos az ablak felé fordult s mondá, hogy fertelmes. Kálmán felkelt s
miután egy ideig a kertbe kinézett, nol a fonnyadt lomb, mely még a
fákon függött, a színtelen pázsit s a köd, mely az egész tájat elborítá,
szóval egy homályos novemberi nap szomorú gyászkiséretével a legvígabbat
is elkedvetlenítheté, felsóhajt s ismét hallgatva tért vissza székére;
míg János, ki azalatt fát tett a kandallóba, újra fejét csóválá s fogai
közt egyet káromkodott Kálmán ellen, «ki a helyett, hogy a beteget
mulatná, ott ül eltátva száját, mint a fancsali feszület, s nem szól
semmit.»
– Bizony az a krumpli, mit most szednek – szólt János, ki ismét
visszatért az ágyhoz s hosszú bajszát pödré – mind elromlik.
– Meglehet – felelt Ákos s ismét hallgatás lőn.
– Eje, ej – sóhajtott a huszár – csak ne menne senki agarászni
határunkon, ily vizes napon az egész vetést elrontják.
Senki nem felelt, csak Tünde kelt föl helyéről s s párszor körülforogva
ismét lefeküdt.
– Ez a kutya is egészen neki szomorodott, teins uram! – jegyzé meg
János, minden módon igyekezve, hogy valami beszélgetést idézzen elő, de
mind hasztalan! Végre kiment s friss jégborítással tért vissza.
– Hisz épen most raktál, – szólt Ákos türelmetlenül.
– Ha jó, teins uram, hát minél többször rakjuk rá.
– Nem bánom, add ide – mondá Ákos, s a sebre új borítást tétetett. János
az előbbivel kifelé indult. Egyszerre mintha egy gondolat villanna át
fején, a huszár megállt. – Teins uram! – szóla.
– Mi kell?
– Hát csak az, kérem alássan: fel se vegye a teins úr, katona dolog, nem
tesz semmit.
– Mit ne vegyek fel? – szólt Ákos bámulva.
– No hát azt a kicsiséget, a lövést. Nem esik jól az embernek, tudom,
hiszen nekem is volt részem benne, Aspernál s később a lipcsei
ütközetben, még Francziaországban is kaptam egyet-kettőt a ferkóktól, de
se baj! Nem kell szomorkodni teins uram. Isten, azt mondják, valamennyi
asszonyt egy oldalbordából készítette, a hol pedig a csont mind ép, ott
mégis egész legény egy kikerül.
– Bohó, talán csak nem gondolod, hogy sebemen aggódom?
– Hát min teins uram? – szólt a huszár jókedvűen, csakhogy valami
beszélgetés kezdődőtt, – hisz jól tudom, az ilyen úrnak jobban fáj.
Mikor kimasiroztunk, ha az úrfiak közül a regimentben valamelyiknek csak
kis ujját vágták meg, kész volt a szomorúság, némelyik még ispitályba is
ment! Végre ők is megszokták. Háborúban az ember mind egyforma lesz,
golyó s kard bemegy egyikbe úgy, mint a másikba, s ép úgy meg is
gyógyul; a tiszt koplal, mint a közkatona, s ha valamihez jut, szintúgy
eszik. Béke idején az ember nem is hinné –
Ákos elmosolyodott, de arcza előbbi szomorú kifejezését vevé fel, midőn
sóhajtva hozzátevé: – Hidd el János, ha más bajom nem volna, mint ez a
gyermekség, nem látnál ily rosszkedvűnek.
– Más baj? Igazság! Ej no, hogy is felejthetem el – szólt az öreg huszár
s egész képe mosolygott, midőn fejét hajtogatva minden módon tudni
akará, hogy Ákos baját tökéletesen felfogta. – A nótárius kis Vilmája,
úgyre bár? Ej, az a szerelem ép olyan, mint a dohány, mikor új, oly
erős, könnybe lábbad az ember szeme, ha csak rá néz. De tudja-e teins
uram, mit tennék én, ha úgy lennék, mint a teins úr?
– Mit?
– Hát elvenném.
– Bohó, csak tőlem függne!
– Hát kitől? Ej! – szólt az öreg fejét csóválva – hisz e kis lövés miatt
a teins úr nem lesz nyomorék, s még akkor is, higye el, ha valakinek
három keze volna s a teins úrnak csak egy, Vilma még se menne máshoz.
Legyek akármi, ha Vilma valaha másé, mint a teins úré lesz, – s ezzel az
öreg fejét csóválgatva s még mindig valamit morogva fogai közt, kiment.