el a hallgatót, Liptákné – de az Isten szeme nem őrködik-e a sötétségek
felett? s kinek akarata nélkül egy veréb nem esik a tetőről s egy
hajszál nem hull le fejünkről, megőrzi a jókat utaikon. Ne féljen édes
kisasszony, tevé hozzá enyelgőbb hangon, Ákos úrfinak nem lesz baja,
megfázott tán egy kissé, de ha szép koromszemébe néz, úgy megmelegszik,
mint ez a parázs a tűzhelyen. Szép dolog lenne, ha oly legény, mint ő,
Porvárról idáig nem tudna lovagolni sötétben. Már ha valami finnyás
gavallér volna, az más, de Ákos, Ákos legény, eszem a lelkét! Ő az én
tejemen nevelkedett fel, ő nem olyan, mint a többiek.
– Ej, Liptákné, bárcsak itt volna – szólt Vilma az öreghez, míg anyja a
szobába ment, – nem mondhatom, mint félek.
– Magam is szeretném – válaszolt suttogva amaz – ha a teins asszony
egyszer bemenne a konyhából. Tudok mást is, ki épen most jött még
távolabb útról, s ki szinte nem jöhet be a házba, mielőtt az úrfi
eljött.
– Az Istenért – szólt Vilma halkan – Viola itt van?
A feleletet léptek szakíták félbe s egy percz mulva Ákos álla a
tűzhelynél.
Nem fogom én azt, mit Vilma e pillanatban érzett, leirni, ily boldogság
leirására emberi nyelvünk nem bir szavakkal, de ki őt e pillanatban
látná, a véghetetlen örömet, mely nyájas arczán egyszerre felragyog, a
remegést, melylyel kezét nyújtja, a ki hallaná a hangot, melylyel Ákos
nevét mondja ki, s midőn vele a szobába siet, anyját híjja: az, az öreg
Liptáknéval, ki kis bundájával szemeit törülve a szép párnak utána néz,
elmondhatná: – Ej be boldog az az Ákos!
Ákos vén dajkája, ki szép növendékének ez izben még azt is megbocsátá,
hogy neki köszönteni elfelejtett, s ki az ifjút, kit emlőin hordott, ez
elmulasztás után is a világ legtökéletesebb emberének tartotta, fejére
húzva nagykendőjét, összefogá bundáját s kiment. – Most Violát hivom, –
mormogá magában – ezek is szeretik egymást. Ejnye – szólt, midőn fejét
csóválván tovább ment – bizony vén szemem könyekbe lábadt, mikor azt a
két gyereket láttam; ki tehet róla, hogy ilyenkor mindig Jancsim jut
eszembe. Hogy’ szerettem, mily boldogok voltunk s most künn fekszik
szegény, Francziaországban a mint mondják. Az irásban áll: mit Isten
összeadott, ember ne válaszsza el; azért a teins vármegye mégis
katonának állította.
E gondolatokból Liptáknét neve ébreszté föl, melyet, midőn házához
közelgett, valaki halkan kimondott.
– Ki van itt? – szólt az öreg asszony megállva.
– Én, én – suttogott a másik, kezét vállára téve – nem ismer kend?
– Te vagy Peti – mondá Liptákné bámulva, – Porváron gondoltalak; honnan
jösz?
– Az Istenért, ne szóljon kend ily fenszóval. Itt van ő?
– Viola?
– Hát ki más?
Liptákné, mióta hallá, hogy Violát tulajdon emberei között is kémek
környezik, vigyázó volt s hallgatott.
– Ellenem csak nem gyanakszik – szólt a czigány türelmetlenül – tegnap
reggeltől futok körül, szólnom kell véle még ma. Nem birnak lábaim, de
ha kend nem tudja, hol van, tüstént tovább futok.
– S oly fontos dolgod van Violával?
– Szükségkép beszélnem kell vele.
– Hát jer velem – suttogott Liptákné, ki a czigány nyugtalanságát látva,
előbbi gyanuját már is megbánta, – az ember csak vigyázóbbá válik, mai
időben annyi gazember van köztünk szegény emberek között is. – S ezzel a
kis házhoz érve egymásután bementek a kerítés ajtaján, Peti szokása
ellen botra támaszkodva, fáradtan, mint őt talán senki Tiszaréten nem
látta még.
A jegyző házában azalatt boldog pillanatok folytak. A szerelem, úgy
mondják, megrontja étvágyunkat, de négy órai lovaglás, főkép Ákos
korában, sokat helyrehoz, s Erzsébet asszonyomnak is minden oka vala
megelégedni vendégével. Ákos átfázva, most a jól fütött szobában
Erzsébet párolgó tálai előtt az otthonosság minden örömeit élvezé; s ha
Vilma piruló arczára nézett, ki vele szemközt ült, s anyját kinálásában
segíté, vagy egyes kérdéseket intézett hozzá, inkább hogy a felelőnek
szavát, mint feleletét hallja, mondhatlan boldognak érzé magát.
– Ugyan még egy kis darabot e tortából – szólt Erzsébet, midőn Ákos
minden jó akarata mellett enni megszünt, – persze nem oly jól készült,
mint melyhez a teins úr szokott, de csak mint szegény házunktól kitelik.
Talán kissé elbarnult, a teins úr annyi ideig nem jött, de puha, ugyan
méltóztassék.
Ákos, ki e pillanatban mindent megragadott volna, mi őt a tortától
megmentheté, czimzése ellen emelt panaszt. – Hát idegen vagyok, hogy
tekintetes úrnak neveznek? nincs szebb, nyájasabb szó, melyet számomra
találhatnak?
Erzsébet megzavarodott, de a tekintetben, melylyel Ákosra nézett, annyi
szeretet, oly kimondhatatlan boldogság vala kifejezve, hogy Ákos
megragadva kezét azt ajkaihoz szorítá. – Nevezzen Ákosnak, nevezzen
fiának, e világon nincs czim, mely után inkább vágyódnám.
– Kedves Ákosom, fiam, ha úgy akarja – szólt Erzsébet s szemében könyek
ragyogtak, – boldogítsa e leányt s Isten megáldja érte. Oh, Ákos, ön jó,
nemes teremtés, nincs e világon senki, ki Vilma szerelmét jobban
megérdemelné, de még sem gyanítja, mily kincset bir e leányban.
Felkeltek, Vilma anyjának keblére borult. Ákos szenvedélylyel csókolá
kezeit s lelke előtt saját anyjának emléke emelkedett.
– Nem vagyok-e én valóságos gyermek – szólt végre Erzsébet szemeit
törülve, – sirok örömömben, midőn így egymás mellett látlak, azon
boldogságra gondolok, melyet szerelmetekben találhatnátok, s elfelejtem,
mennyi akadály, mennyi talán legyőzhetetlen gát fekszik még köztünk s e
boldogság között. Menj kedvesem – szólt Vilmához fordulva – vitesd ki az
abroszt s edényeket, s nézd meg kissé testvéredet, alszik-e már. – S
midőn a lány, összetakarítva, a szobából kiment, az anya egy tekintetet
vetve utána, melyben egész szerelme összpontosult, megszorítá Ákos kezét
s remegő hangon mondá: – Ákos, boldogítsa őt.
Ákos felelet helyett visszadá a meleg szorítást.
– Oh, mert ön nem tudja, ön nem sejdítheti a szerelmet, melyet e
leánytól bir; férfinak, a legjobb, a legérzékenyebbnek sincs fogalma
erről. Ha valaha csalatva érzené magát, ha valaha –
– S oly alávalónak gondol-e – szakítá félbe Ákos szenvedélylyel, – oly
gyalázatosnak, hogy Vilmám szeretetére érdemtelenné válhatnám?
– Nem, Ákosom, nem – szóla Erzsébet nyugodtan, – én önt becsülöm, nem
szólnánk egymással ilyekről, nem szegtem volna meg férjem parancsolatát,
mit eddig soha nem tettem, nem fogadtam volna el önt így házamban, ha
nem volnék meggyőződve nemes szándékairól. Oh, de ön gazdag, önnek a
világon nagy jövendője van, ez az, mi szivemet aggodalommal tölti.
Nézzen csak végig az úri lakásokon, melyeket ismer, s vajon hány van,
hol való szerelmet, hol boldogságot talál? Kinek az élet száz örömmel,
száz élvezettel kinálkozik, ki a merre néz, valamit talál, miben
reménylenie, valamit, mi után vágyódnia lehet, kit nagyravágyása sok
lehető czélok kivivására int, kit dicséret, fény, népszerűség környékez,
bir-e az elég erővel, hogy szivét el ne oszsza ennyi tárgy között? S
Vilmának egész szív kell, hogy magát boldognak érezhesse, férje
szeretetének töredékei őt ki nem fogják elégíteni.
Erzsébet örült Ákos vagyonának, boldognak érzé magát a gondolatnál, hogy
leányát fényes helyzetben láthatja; ő maga pártolta, ártatlan
beszélgetései által talán nevelte Vilma szerelmét s mégis e pillanatban,
leányára nézve, aggodalommal telt lelke. Ez természete szivünknek, nem
teljesülhet egy kívánatunk is a nélkül, hogy épen a teljesülés
pillanatában a gondolat nem támadna szivünkben: nem lett-e volna jobb
más czél felé irányozni kívánatainkat? De e gondolat, mely Erzsébet
fején átvonult, nem állhata ellent Ákos meleg szavainak, ki szerelmének
változhatlanságáról sokkal inkább meg vala győződve, mint hogy azt, ki
maga sem kívánt egyebet, arról meg nem győzhetné.
– Hiszem, jó Ákosom – szólt ő, – én nem kételkedem, nem kételkedtem soha
szerelmén, bocsássa meg, ha az anya néha igazságtalan aggodalomra fakad,
főkép ily helyzetben, mint a miénk; meggondolta-e az akadályokat?
– Maholnap huszonnégy esztendős vagyok, s akkor ki parancsol velem? A
vagyon, mely anyámról reám maradt s melynek már birtokába léptem, elég
magam s nőm kitartására, s ha atyám, mit nem hiszek, egy ideig
neheztelne is reám, nincs szeretet a világon, melyet én Vilmám
szerelmeért becserélnék.
– Igen, kedves Ákosom, elhiszem – szólt Erzsébet, – de Jónásom! Nem
ismeri őt senki úgy, mint én. Érzékeny áldott teremtés, élő angyal; de
ha valamiről azt hiszi, hogy elveivel ellentétben áll, nincs erő, mely
őt reá birhatná.
– Kivévén szerelem – szólt közbe Ákos.
– Az sem, higye el, barátom, az sem – viszonzá Erzsébet, – Jónás nem
szeretett e világon senkit úgy, mint engem, Isten áldja meg érte, de a
mi meggyőződésével össze nem fér, azt soha sem érném el tőle.
– Meghiszem. De lehet-e meggyőződése ellen, hogy leányát boldogítsa? s
nem reménylhetjük-e, hogy bármi méltán érezze büszkeségét szüleim
ellenzése által sértve, ha állandóságunkat látja, kéréseinknek engedni
fog? S miért essünk kétségbe még apám helybenhagyásán is? Vándorynál
jobban őt ki sem ismeri, s ez nem mondá-e százszor, hogy megegyezéseért
jótáll?
Erzsébet végre megnyugodott. Ákos elmondá neki, hogy Vilmát a szomszéd
megyébe anyai birtokába vezetendi, hol mostohájával érintkezésbe jőni
nem fog, s Erzsébet, ki magának az egész ház belrendezését elmondatá,
örömragyogó arczczal szorítá leányát kebléhez, ki ép akkor a szobába
jött.
– Így gyermekeim – mondá, kezöknél fogva Ákost s Vilmát – szeressétek
egymást hiven s igazán, s a jó Isten nem fogja engedni, hogy valaki
szétszakítsa sziveiteket. Lám én s Jónásom mennyi akadály- s nehézséggel
küzdöttünk, s végre mégis összekerültünk. Ki e világon való szeretetet
talál, szerencse fia és a sors kedvezésére számolhat. Így kedvesim –
folytatá, Vilmát, ki kebléhez simult, homlokán csókolva – most szóljatok
egymással, beszélgessétek ki magatokat jól, ki tudja, mikor lehettek
ismét együtt.
S a jó asszony nagy székére ereszkedett s a kályha mellett boldog
ábrándokba merülve nézé a szép párt, mely az asztalok egyikénél suttogva
egymás mellett ült.
– Vilma – szólt Ákos halkabban, megfogva a piruló lány kezét – mikor
jöttem, szemeiben könyek ragyogtak, miért sirt?
– Nevessen ki, én gyáva leány vagyok, de mindnyájan aggódtunk, anyám is,
s lássa, mikor önt legnagyobb félelmem között úgy egyszerre magam előtt
láttam –
– Angyal, beh boldoggá tesz szerelme által, ha szemeibe nézek s látom
meleg tekintetét, mely rajtam nyugszik, ha szavát hallom, melyben annyi
érzemény hangzik, ha kezét ajkaimhoz szoríthatom s eszembe jut, hogy e
kéz az enyém leend, hogy egykor, talán rövid idő mulva, mindazon
boldogságot, melyet szerelme adhat, magaménak nevezhetem, úgy tetszik
álmodom és szinte félek, hogy valami bajnak kell történnie, mert nem
lehet, hogy ember ily szerencsés legyen a világon.
[Illustration: Vilma, – szólt Ákos halkabban, megfogva a piruló lány
kezét.]
– Oh, az Istenért, vigyázzon magára – szólt Vilma megijedve – ön megvet
minden veszélyt szembe száll mindennel, de gondoljon reánk, anyám ma is
annyi aggodalmakon ment át.
– Mert oly sokáig nem jöttem?
– Igen és a köd, mondják, hogy a sz.-vilmosi lápokban már több ember
veszté életét.
– Ha soha nagyobb veszély nem fenyeget, mint a porvári úton, kedves
Vilmám nyugodt lehet – szólt Ákos mosolyogva; – a sz.-vilmosi láp, ha
csakugyan oda jutnék, most nem elég mély, hogy gyermek fulhatna belé; s
az egyedüli veszély, melyen ma, szégyenemre, keresztülmentem, az volt,
hogy nem találtam egyenesen ide. A köd oly sötét volt, hogy ámbár
százszor lovagoltam Porvárról Tiszarétre, utamat vesztém, s talán még
most is a síkon tévelyegnék, ha midőn épen az irányról, melyet vennem
kell, tanakodva megálltam, egyszerre lódobogást nem hallok. Arra vevém
utamat, de alig közelgék a lovashoz, ez vágtatni, később száguldani
kezdett. Én utána, mennyire lovam birja, ez előttem mindig gyorsabban,
míg a köd között világot látok, arra veszem utamat, s csárdánknál lelem
magamat. A lovas alkalmasint a faluból való és zsiványnak tartott, de
bárki legyen, Isten áldja meg, hogy ép akkor jött utamba s ide vezetett;
ha ő nincs, ma nem láttuk volna egymást.
– És visszamenet? – szólt Vilma, aggodalomteli tekintetet vetve
kedvesére – anyám mondá, hogy még éjjel vissza fog lovagolni.
– Mit tegyek, ha azt akarom, hogy látogatásom titokban maradjon, jókor
reggel Porváron kell lennem. Lovamat a kert kerítéséhez kötém,
virradatkor ismét a megyeháznál vagyok. Egy napon kétszer, jót állok
érte, nem fogok eltévedni. De – tevé Ákos hozzá halkabban, midőn
észrevevé, hogy Erzsébet azalatt boldog gondolatai közt elszunnyadott –
Vilmám, ez nem maradhat tovább így, e bizonytalanság, melyben élünk,
tűrhetetlen. Beszélni fogok atyjával.
– Ne tegye azt – szólt Vilma kérő hangon, – míg ön atyja helyben nem
hagyja választását, apám megegyezésére nem számolhatunk.
– De apám helyben fogja hagyni választásomat. Ha kitárom előtte egész
szivemet; ha elmondom, miként szeretlek, s hogy szerelmeden kívül e
világon nincs semmi más, mi által magamat boldognak érezhetném; ha
elmondom, hogy az élet mennyország, ha veled oszthatom, átok, ha azt
magánosan kellene elviselnem, s akkor áldását kérem, semmit, mint
áldását: ő, hidd el, nem fogja megtagadni. Hisz atyám ő, s hányszor
mondá, hogy senkit e világon inkább nem szeret. Oh, Vilmám, mi boldogok
leszünk.
Vilma nem vonta vissza kezét, melyet Ákos szenvedélylyel megragadott,
nem szólt egy szót, melylyel reményeit helybenhagyná, de szemei
leirhatatlan boldogsággal függtek az ifjún.
– Igen Vilmám! mi boldogok leszünk. Szóltam anyáddal s elmondám egész
helyzetemet. A harmadik faluban egy házam van, mely anyámtól maradt
reám. Kicsiny s szerény külsejü. Atyám nekem adta át, hogy gazdálkodjam.
A rég elhagyott kertet ismét rendbe hoztam, a kis szobák kényelmesek.
Ott fogunk élni. Hol te vagy, ott paradicsom a világ. Magunkkal viszszük
szüleidet.
– Oh, be szép volna ez! – sóhajtott Vilma.
– Igen, kedvesem, s kis testvéredet nemde? és –
– Az öreg Liptáknét talán – szólt a hölgy mosolyogva örömében – oh, az
úgy szeret!
– Az öreg Liptáknét persze, majd Vándory is meglátogat néha.
– Igen, ő eljő bizonyosan. Jó nagy széket készíttetünk neki, olyant,
mint az ott a kályha mellett, mindig azon ül, ha hozzánk jő és mihelyt a
házba lép, egy pohár friss vizet hozatunk a kútról. Oh Istenem, beh szép
lesz az! Kert is van, nemde?
– Szép nagy kert, – szólt Ákos, ki látva az örömet, mely Vilma arczán
tükröződött, alig tarthatá vissza magát, hogy őt kebléhez ne szorítsa, –
teli rózsákkal.
– Rózsákkal? – vága közbe Vilma, kezeit összecsapva örömében – ha majd a
vadászatról visszajösz, vagy Porvárról, vagy innen, s távolról lovad
kopogását hallom, csupa rózsákkal jövök elédbe fejemen, kezemben; egész
szobám teli lesz virágokkal. Oh, mi ott boldogok leszünk!
– Vilma – szólt Ákos remegő hangon, kezét szenvedélylyel szorítva
ajkaihoz – gyaníthatod, sejdítheted-e csak távolról is, mi boldoggá
teszesz?
– Ki tudja! – szólt Vilma sóhajtva, s kezét szemérmesen visszavonva –
lesz-e ez valaha?
– Lesz-e ez valaha? – szólt ismét ajkaihoz szorítva kezét emez. – Ha
Isten két lénynek megmutatja a szerencsét, megfoszthatja-e attól?
Ákos kezei remegtek, halvány arczán s lángoló tekintetében szenvedély
vala kimondva, melyet Vilma még nem látott, s melyen szinte elrémült.
– Ákos – szólt szelid hangon – ön beteg, nyugtassa meg magát.
– Oh Vilma! ne vond vissza kezedet, ne szólj velem oly idegenen, nevezz
kedvesednek, szólíts tegezve kérlek –
Vilma hallgatott, kezei remegtek.
– Nem vagy-e jegyesem? Nem vagy-e enyém Isten s szived előtt, miért e
hideg válaszfal köztünk?
– Ákosom!
– Oh kérlek, tegezz, én nem tudok veled máskép szólni, a sziv nem ismer
más czimet. Lám első legnagyobb kérésem, ez az első, melyet tevék.
Vilma elpirult.
– Oh mondd, hogy szeretsz, mondd: hogy bármi történjék, tőlem elválni
nem fogsz, hogy enyim vagy.
– Tied – szólt halk, alig érthető hangon Vilma. S Ákos kebléhez szorítá
a remegő leányt, s az ifjú szenvedélyes csókja először ége szűz ajkain.
E pillanatban a mellékszobából, mintha valamely nehéz test esnék földre,
erős zörrenés hallatszott, reá elfojtott följajdulás, férfi léptek s
ismét csönd. Vilma, kiragadva magát Ákos karjai közül, fölsikoltott,
Erzsébet fölugrott székéről, Ákos gyertyával sietett az ajtóhoz, melyet
kinyitván, hallá, hogy a másik szobából valaki csuszkálva távozik.
Olvasóim emlékeznek a zsidó s Czifra összebeszélésére, melynek Peti
véletlenül tanuja volt. Ákos jelenlétét nem tudva a czimborák, a ködös
éjt feltételökre kedvezőnek hivék, s mihelyt a kovács tüze eloltatott s
az egész faluban csend leve, a kertek mögül, hol tartózkodtak, a jegyző
házához lopództak. Csend vala itt is. A konyha ajtaja rég bezárva, az
ablakok – az egy szoba, hol világ vala, fatáblákkal levén zárva –
sötétek; s a zsidó, Czifrát, ki fölfegyverkezve követé társát, a kapu
mellé őrül állítva, nyugodtan hozzáfogott munkájához.
Halkan felnyitá Tengelyi szobája külső ajtaját, s kis lámpáját bundája
alól kivevé s a vasláda nyitásához kezdett. Észrevevé ugyan a
beszélgetést, mely a mellékszoba ajtaján áthallatszott, de midőn minden
neszt a lehetőségig került, annál nyugodtabban folytatá munkáját, minél
inkább meg vala győződve, hogy a benszólók Erzsébet s Vándory, s minél
inkább el volt határozva ez utósótól, ha általa tetten kapatnék, késével
szabadulni. A láda fölnyitva, az irományok s egy zacskó ezüst pénz
kezében, s a zsidó halkan, mint jött, ismét az ajtó felé vonult, midőn
küszöbén, erős kezektől torkon ragadva, útjában megállíttatott.
– Ide az irományokkal tolvaj! – szólt suttogva megtámadója, s a zsidó
Czifrára gyanakodott, midőn a küzdés között elalvó lámpájának végső
világánál Violát megismeré.
Mihelyt az utóbbi a szándéklott rablásról a czigány által hirt vett,
vele együtt lesbe állt. A lopást, mielőtt az történnék, megakadályozni
nem állt hatalmában. Maga is a törvény üldözése alatt állva, ha a
zsidót, mielőtt gonosztettét elköveti, megtámadja, ez lármát üt s ő a
legnagyobb veszélynek teszi ki magát, s ennek hatalmában állt volna
merényét később elkövetni. Bevárá tehát, míg a zsidó a szobában volt,
akkor Petit a kapu felé küldve, hogy Czifrára vigyázzon, maga halkan a
szoba ajtajáig lopódzott, hol most közte s a tolvaj közt iszonyú küzdés
támadt.
– Ide az irományokkal – szólt elfojtott hangon Viola, – halál fia vagy,
ha késel.
A zsidó hasztalan küzdött, hogy a vaskéztől szabaduljon, mely torkát
szorítá. A lámpa a földre esett. Viola félve, hogy a zajra valaki kijön,
minden erejével az irásokat akará kiragadni. A zsidó kését Viola
mellének döfé, mire ez ellenét egy arczára adott irtózatos csapással
földre terítette. E lármára mellékszobában, mint tudjuk, zaj támadt.
Viola fölkapta az irásokat s Peti által követve futott. Mindez egy
pillanat műve volt. A zsidó föleszmélve az ajtón kivánszorgott, s mikor
Ákos belépett, csak a nyitott ládát, a földön egy zacskó pénzt s Viola
bundáját, melyet ez küzdés közben elvesztett, találta a szobában.
Ákos a nyitva hagyott külső ajtóhoz sietett, s midőn a gyertyával az
udvarra jött, a zsidót találta ott, ki a földön feküdve, mihelyt Ákost
meglátá, gyönge hangon segítségért kiáltott.
Ákos lehajlik. E pillanatban lövés hallatszik, melyre Ákos földre dől.
Erzsébet s Vilma, kik a mellékszobából utána jöttek, felsikoltanak.
A házból s szomszédlakból a lövésre emberek fut nak össze. A kovács,
midőn házából kirohan, embert lát, ki mellette elfut, s kiáltva:
Gyilkos! – utána szalad.
XV.
A Tiszaréten történteknek hire még Porvárra nem jutott, s Réty, noha
fiának elmaradásáért, melyet politikai okoknak tulajdonított, neheztelt,
jó kedvben s mosolygó arczczal tekintett körül tisztelőinek nagy
seregén, mely őt most lakásáról a nagy nemzeti ünnepély szinhelyére
hurczolá. Azt mondják, hogy magasabb állásuak azokat, kiknek
emelkedésöket köszönik, le szokták nézni, de hogy ez legalább
Taksony-megyében nincsen úgy, arról mindenki meggyőződhetett, ki a
nyájas, angyali alázatosságu kifejezést látá, melyet a magasra emelt
alispán-jelölt arczai ma viseltek; s nekem úgy látszik, hogy azon
sz.-vilmosi kortes, ki Rétyt lábánál tartván többször mondá: mi kár,
hogy szeretett elnökünket az egész három éven keresztül így nem
hordhatjuk vállainkon, nemcsak Rétynek hizelgő, hanem egyszersmind a
kortes helyzetében valóban practicus kívánatott fejezett ki.
A nemesség nagy száma miatt a tisztujítás szinhelyének az udvar
választatott, s evvel tulajdonkép elmondtunk mindent, mi az olvasó
tájékozására szükséges. Ha a magyar szent korona tagjai udvarukat nem
fenn a teremben, de a szó szoros értelme szerint, lenn az udvaron
tartják, az elrendezés a Tisza s Duna mentében mindenütt ugyanaz, s
legfelebb azon kis deszkabódé körül, mely alatt a főispán s néhány
előkelőbb táblabiró ül, található némi különbség, a mennyiben az a
legközelebbi erdők természete szerint fenyő-, vagy mint itt,
tölgyágakkal takartatik. A főispáni szék előtt mindenütt ácsmunkával
készült hosszú asztal áll, ez asztalt, mint hazánkban minden
tanácskozási asztalt, zöld posztó takarja (közbevetőleg legyen mondva,
ezen általános szokás az, mely több régiségbuvár véleménye szerint oka,
hogy bizonyos beszédeket magyarul zöldeknek nevezünk). Az udvart a
pártokra osztott nemesség tölti el, míg a megyeháznak minden s főkép a
teremnek ablakaiból gyöngéd nősereg néz le a küzdelem nagy helyére, hol
kova s aczél nélkül sok nemes szemekből a lelkesedés legszebb szikrái
csaholtatnak; hol mint a világ, úgy a tisztikar nagy haosból teremtetik;
hol annyi táblabiró arcz nemcsak lángol, de valósággal izzad
meggyőződése mellett, s a honfi, midőn e sereget látja, mely minden
hivatalra ajánlkozik, midőn a lelkesedést tapasztalja, melylyel annyian
kívánják hazájokat szolgálni: azon édes meggyőződéssel tekinthet maga
körül, hogy hazánk legalább tisztviselők hiánya miatt nem fog elveszni
soha.
A külföld gúnyolva szól alkotmányunkról. Nemességünk adómentességét
említik! Mintha bizony minden polgárosodott népeknél nem lenne
szokásban, hogy az elaggott katonák közköltségen tartatnak, s mintha nem
volna természetes, ha a magyar nemzet is nagy rokkanját, ki századok
előtt érte küzdött, szintén ingyen tartja s vajon e nemzet elvénült
rokkantja nem nemességünk-e? Népoktatásunk állapotja ellen lármáznak!
mintha bizony a dolgok ez állásában népünket önmegelégedésének
veszélyeztetése nélkül máskép lehetne nevelni, mint azt teszük. Sőt még
megyei szerkezetünket is, mint az lassankint a civilisatióval fejlődött,
megtámadják! mintha azon alkotmány, mely minden polgárt azon fölötte
kellemes jogban, hogy parancsolhasson, részesíti, s azon
kellemetlenségtől, mely az engedelmeskedéssel jár, fölmenti, nem volna
minden létezhető alkotmányok legszebbike s legboldogabbika! De jőjjenek
az ócsárlók tisztujításainkhoz, s mondják akkor, láttak-e valamit, mi
ehhez csak távolról is hasonlítható? Nem a választást magát, mert hisz e
jogot más, a sorstól kevésbbé kegyelt népek is élvezik, de a választás
módját értem.