– Vagy talán el akarsz árulni? – szólt ismét késéhez kapva. – Zsidó! nem
tudja senki más, mint te, hogy a tiszteletesnél voltam, és ha – –
– Ej Czifra – válaszolt az üveges, midőn székével ismét visszavonult –
kend valóságos bolond, mi közöm nekem Violához és a tiszteleteshez? Nem
vagyunk-e mi barátok? ki adta el minap is a szürkét, melyet a Tiszán túl
szerzett kend? és a süldőt, tíz forint harmincz krajczárt adtam érte.
– Akkor is megcsaltál – vágott közbe a másik, – egy süldő tíz forint
harmincz krajczár!
– Ha nem hiszed, kérdezd meg a mészárost, kinek eladtam.
– Igen, hogy azután hurokra kerüljek? Tudjuk, tudjuk; de Isten neki,
néked csalnod kell, zsidó természeted. A tiszteletes háztöréséről pedig
ne szólj, még Istenednek se; máskép Viola megtudhatja, csak most ne
szólj, később beszélhetsz a mennyit tetszik, mostanhoz egy hónapra
Violát fölakasztják.
– Ah! hogy-hogy? – szólt a zsidó ismét közelébb tolva székét.
– Hát minap mibe mult, hogy el nem fogták? Ha czimboráinak valamelyike a
viczispán szérűs kertjén tüzet nem rak, most függne.
– Igaz, igaz – szólt a zsidó – talán bizony kend csinálta az
illuminatiót?
– Én? – viszonzá villogó szemekkel a zsivány – van-e valaki a világon,
ki őt úgy gyűlöli, mint én? Viola még gyerek volt, az utczákon
futkosott, s ha pajtásaimmal bejöttem a faluba, kályha mögé bujt, mikor
én már egész bandával jártam a vármegyében, és most ördögadtát – szólt
az asztalra csapva öklével – csak látnád, hogy’ parancsol! Mikor a
tömlöczből kiszabadultam és pajtásaimmal ismét összecsaptam, ki lett
volna akkor az igazi fő ember? ki más mint én, Czifra Jancsi, ki őket
esztendőkig vezettem, ki a Tisza mentében minden szeget-lyukat ismerek,
s valamennyi csikós s gulyásnak jobban parancsolok mint urok. De persze
nekik más ember kellett. Violát már köztök találtam, a furfang, ki mint
az asszony minden csepp vértől reszket s minden gyerek sirásán
elsajnálkozik, nekik inkább tetszett s hallgatnom kellett, hacsak
főbeüttetni nem akartam. Ő parancsol, én engedelmeskedem, de majd
meglátjuk, ki lakomáz utoljára.
– Igazsága van kendnek – szólt a zsidó, a pálinkás palaczkot, mely
közöttök állt, feléje tolva – szinte nevetséges, hogy ily embernek Viola
parancsoljon.
– Igen – mondá a másik, nagyot hörpintve a palaczkból – és még hogy’
parancsol! Minap egy parasztnak ökrét hajtottam el a mezőről; mikor
megtudta, szörnyű káromkodások közt parancsolá, hogy hajtsam vissza,
mert szegény embernek kárt tenni nem szabad. Mikor tavaly egy zsidót
lőttem agyon, azt mondta, ha még egyszer teszem, főbe lő. Majd
meglátjuk, kinek szemét vágja ki előbb a varjú; nem jó annak, kinek
Czifra boszút esküdött.
– Most értem – szólt a zsidó – hát kendtől tudta meg a teins szolgabiró
út minap, hogy Viola Tiszarétre jő?
– Hallgass zsidó; s ha tőlem tudta volna meg, mi közöd hozzá?
– Igen – mondá a zsidó, székét az asztalhoz közelebb tolva suttogó
hangon – de én tudnék alkalmat, hogy Violán kemény boszút állhatnál s
egyszersmind szép pénzt is szerezhetnél magadnak –
– Halljuk! – ordított a zsivány, egyszerre kortes szerepébe esve, hogy
szintén rengtek a ház falai.
– Hallgasson kend – szólt az üveges megfogva kezét – hisz föllármázza az
egész házat. – A zsidó fölkelt s az ablakhoz menve kinézett az udvarra,
midőn mindent nyugodtan látott, ismét székére ülve, tovább szólt; – Kend
minapi fáradságáért a tiszteletes házánál nem kapott semmit?
– Átkozott zsidó – szólt a másik mérgesen – ismét erről szólsz.
– Legyen kend nyugodtan, én huszonöt forintot szerzek kendnek.
– Huszonöt forintot? – szólt hasonlóan suttogva a másik – s ugyan hogy’?
– Ha kendnek bátorsága van.
– Bátorság? szólt Czifra, szemeit társára függesztve.
– Tudjuk, tudjuk, hát jól vigyázzon: az irások, melyekhez minap nem
jutott, Tengelyi uramnál vannak –
– Jó, hogy tudom!
– Csendesen, csendesen, a nagy vasládában tartja, onnét kend nem veszi
ki erővel, ha én nem nyitom fel. De látja kend – s itt a zsidó,
mellényéből rongyba takarva két kulcsot vett ki – a láda kulcsai nálam
vannak, a szoba kulcsát is magammal viszem és – – –
– Átkozott zsidó – szólt a másik s csunya arczát nevetes ferdíté el még
inkább – már hogy szerezted e kulcsokat?
– Megnéztem a ládát, megismertem, hogy a porvári vásáron egy
ismerősömtől vették, attól kaptam a kulcsokat. A notárius restauratión
van, minden baj nélkül megtörténhetik az egész.
– Add ide – szólt a zsivány, – hadd nézzem meg.
– Nem adom én. – Czifra fölugrott, s kiragadva kezéből a kulcsokat,
mellényébe dugá.
– Igy, most nincs is szükségünk rád; elvégzem én azt magam is –
– Ne bolondozzék kend – szólt a másik, – mit csinálna a kulcsokkal?
– Hát bemennék – szólt nevetve a zsivány – s huszonöt forintod helyett
az egész száz forintot megszerezném! úgy is tudom, annyit kapsz.
– Ej, ej, Czifra, beh okos ember kend; de ugyan tudja-e hát a lakat
mesterségét? Pénzládát nem úgy csinálnak, hogy azt minden bolond, kinek
kulcsa van, felnyithassa, ha a fortélyt nem ismeri, egy esztendeig ott
állhat mellette.
– Micsoda fortélyt?
– De Czifra bácsi, azt nem oly könnyen fogja megtudni.
– Mondd meg zsidó – szólt a zsivány felemelve öklét – mert!
– Ne lármázzék kend, adja vissza a kulcsokat; jőjjön szépen velem s a
huszonöt forint meglesz. Kendnek más dolga nincs, mint hogy a ház előtt
strázsáljon s ha baj történik, például Viola jár ott vagy más valaki,
segítségemre jőjjön.
– De huszonöt forint! – Semmirevaló, száz forintot kapsz s nékem csak
huszonötöt igérsz!
– De ki megy be a házba? ki szerezte meg a kulcsokat? huszonöt forint
sok pénz, két tinó ára.
– Felezzünk – adj ötven forintot s elmegyek.
– Nem lehet – szólt a zsidó fejét vakarva – csak a kulcsokért tíz
forintot adtam.
– Ha nem lehet, jól van; én bemegyek a restauratióra s te menj imádkozni
a zsinagógába.
– Add ide a kulcsokat – szólt a zsidó nyugtalanul, – majd találok én
magamnak mást.
– A kulcsokat magamnál tartom – válaszolt a zsivány nevetve – ha más
pajtás kell, keress magadnak más kulcsokat is.
– Jól van hát, legyen negyven forint, s add ide a kulcsokat.
– Ötven vagy semmi.
Miután e vitatkozás egy ideig tartott, a zsidó Czifrával kezet csapott,
egyszersmind ennek kivánata szerint tíz forint előpénzt adott s
mindketten felvéve bundáikat útra készültek.
– Menjünk el mindjárt – szólt a zsidó az ajtó felé haladva, – ha a
hadnagyok felébrednek, téged nem eresztenek el.
– Igazság – szólt Czifra, a palaczkban megmaradt pálinkát felhajtva –
mint a marhát a vásárra, úgy viszik az embert restellatióra.
A két alak eltünt s csendes lőn a szobában, hol a mécs erősebben lobogva
végéhez közelge. Miután a távozók léptei elhangzottak, a bundák s szűrők
halmaza alól, mely a csapszék egyik szegletében feküdt, egyszerre Peti
czigány fekete arcza merült fel. Kifáradva a végtelen muzsikálástól,
melylyel a kortesek hosszú lakomáját füszerezé, a barna hegedüs pár
órával előbb az egyik pad alá vonult, s itt eltakarva a padra vetett
szűrök által, boldog álomba szenderült, melyből csak Czifra s a zsidó
beszélgetése által ébresztetett fel. – A czigány véletlen rejtekében
végig hallá beszélgetésöket s most midőn távozásokról biztos vala,
kimászva padja alól, nyakába akasztá bundáját s a mécset eloltva
kilopódzott a szobából. Kevés perczczel később künn a mezőn találjuk őt,
hol szokása szerint fütyörészve nagy léptekkel siet Szt.-Vilmos felé.
XIV.
A regények, mint mondják, korunk hőskölteményei, s ha a régiek utánzása
nem ellenkeznék elveimmel, Virgil első sorával kezdhetném fejezetemet:
Fegyvereket s a férfit énekelem stb. stb.
Elbeszélésünk a tisztujítás előestvéjéhez jutott. Porváron négyezer
nemes lélek jár föl s alá. A különböző pártok egyes csapatokban többször
találkoznak, «cætera quis nescit», mint Ovid mondja. A szabad római
népnek augurjai soha bot nélkül a jövőről nem határoztak, ki nem látná
által, hogy midőn mi magyarok új tisztikart választva, hazánk egyes
részeinek jövőjéről határozunk, szintén bothoz nyúlunk, ez csak azon
classikus nevelés következése, melyet iskoláinkban nyerünk. Hogy a
levegő helyett, melyben az augurok hadarásztak, mi néha anyagiabb
testeken jártatjuk lituusainkat, baj lehet, de csak a század szellemének
tulajdonítható, mely minden dolognak leghasznosabb oldalát keresve, a
botokat is a lehető legsikeresebb módon akarja alkalmazni. Ez történt
azon napon, melyhez elbeszélésünkkel értünk, Porváron is. Hallottunk egy
tiszteletreméltó s elég köpczös ispánról, ki eddig politikával nem
foglalatoskodván, most midőn a Bántornyiak hadjával ez első
tisztujításnál részt vett, a megyei pártok állását kék betűkkel
följegyezve vitte el hátán. Hallottunk egy mérnökről, ki mint honoriator
szavazni akarván, a hajdankor szokása szerint a csatamezőn veretett
lovaggá, s nem pedig egy, hanem annyi nemes kéz által, hogy maga is
sokallá megtiszteltetését. Voltak pápisták s reformátusok, kik mint
vallásuknak vértanui, bekötött fővel tértek vissza családjaikhoz; sőt
egy lutheránussal találkoztam, ki arról panaszkodott, hogy Servetként
futva az obscurantismus elől, a helvéteknél csak azt találta, mit a
rómaiaknál ki akart kerülni. De a hirlapok, melyeknek megyei levelezői a
pártok állásának statistikáját adják, hihetőkép szólnak leveretésökről
is, s engem szebb kötelesség vár. Egy szívben, mely szeretni tud, a
költő többet talál, mint a világ egész politikájában.
Első szerelmünk kedves napjai! ki írhatja le boldogságtokat méltó
ecsettel? ki mondhatja el azon fájdalmas gyönyört, mely az ifjú lelkét
eltölti, midőn szivét először erősebben dobogni érzi, s keblét
magyarázhatatlan sejdítések s ki nem mondható vágyak töltik el! Mint a
tengert – mely ha vész közelg, hullámzani kezd – lelkét nem ismert
nyugtalanság ragadja meg. Az árnyékos erdő, a mező virágai, barátok, a
tudományok, az egész világ nem csillapíthatják a zajt, mely belsejét
tölti, s mégis oly boldognak érzi magát, mint eddig soha életében! S ha
végre a vész kitört, ha minden vágyát s érzelmét egy tárgyba pontosítva,
ifjú lelkének egész hatalmával egy kedves lényt fogott körül; ha egy
asszonyt, nem, – ha egy angyalt talált, kit határtalan képzetének
kincseivel fölruházott, s leborulva bálványa előtt, minden gyönyört s
bánatot, mindent, mi szörnyű s fenséges életünkben, egyszerre, egy
pillanatban éreze; ha Istennek s elátkozottnak gondolva magát, egy
pillanatban bánat s örömének terhe alatt lesülyedett, s a mi keblét
tölti, több, mint hogy magába rejteni, nagyobb, mint hogy kimondani
tudná: ki találna szót ezen érzelme leirására?! – – – Boldog napok teli
bánatokkal! Mint a nap lenyugodva világos vonalt hágy maga után a
láthatár azon része fölött, hol eltünt: úgy hagyjátok ti ragyogástok
világos nyomát életünkön, emléketek mint az elhangzott dalnak kedves
visszhangja szólal fel, s a szív, melyet boldogsággal töltöttetek,
megtartja kincsének részét, mint az edény, melybe illatot zártunk; de
boldogságtokat leirni nem fogja senki; egy sóhaj, egy köny talán, ez
minden, a mit adhatunk; az álom eltünt s az ébredőnek nincsenek szinei,
hogy paradicsomát másokkal láttassa.
A ki valaha életében szeretett – mondják, vannak emberek, kik ezt
sohasem tevék, s meggyőződésem szerint csak ők átkozhatják végzetöket,
mely az élet keserűségeit megadá nekik s megtagadta egyedüli jutalmát –
de a ki valaha szeretett, képzelheti az érzeményt, melylyel Ákos a
tisztujítás előestéjén lovára ült, s Porvár zajos utczáit elhagyva,
Tiszarét felé száguldott. Már est vala, mikor Ákos, a nélkül, hogy
távozása észrevétetnék, elindult. A rónát, mely Porvár s Tiszarét között
fekszik, nehéz köd borítá, s a lovas, a gyepen tovább nyargalva, alig
tarthatá meg irányát. De ő nem érzé a hideg nedvességét, mely ruháit
áthatá, lelkén meleg terüle el, minőt a nap ragyogó sugárai nem
adhatnak, szivét örömök tölték, minőket a tavasz szelid hatása teremteni
nem képes. Neki a vidék, hol gyermeksége első napjaitól majdnem egész
életét tölté, soha ily szépnek, soha ily édeninek nem látszott még, mint
ez őszi nap ködös fátyola alatt.
Mint olvasóim emlékezni fognak, Etelka bátyjának megigérte, hogy
kedvesét a tisztujítás alatt meglátogathatja. A jó nővér megtartá
szavát, s Ákos boldogságban dobogó szívvel siet azon házhoz, melyből
vétke nélkül számüzetett, de hol egy pár óra a távollét minden
szenvedéseit kipótolhatja. Hogy Vilma s főkép a hölgynek anyja Ákos
jöttében megegyezett, azt azok, kik Tengelyinek önházában korlátlan
hatalmát ismerik, bámulhatják, de csak ha elfeledik, hogy a jegyzőnek
hazajötte a tisztujítás előestéjén csaknem a lehetetlenségek közé
tartozott, s hogy hatalom nincs, mely, ha a szív ellentmond,
feltarthatná magát.
Magyar háziasszony, ki vendéget vár, nem maradhat nyugodtan soha. Mint a
várparancsnok saját létét a reá bízott erősség fentartásával
ugyanazonosítja: úgy a ház s az asszony becsülete válhatlan kapcsolatban
állnak; s ha az idegen, kit asztalánál fogad, a legkellemetlenebb vendég
volna, ő fáradni s izzadni fog, hogy a malaczpecsenye, melylyel ez
tudtára adatik, legalább szép pirosan s izletesen legyen kisülve. Mennyi
gond nem fekszik hát vállain, ha az, kit vár, mint ezen alkalomnál, ép
azon fiatal ember, kit egyetlen leányának szánt. Csak falusi olvasónőim
képzelhetik Erzsébet asszonyom nehéz gondjait, csak ők tudják, a
legrendezettebb házban is mennyi van, mit ily alkalomnál helyére
állítani, tisztogatni, rendezni kell, a mandolatortának készítése mennyi
bajjal jár, mennyi vigyázat szükséges, hogy a pulykapecsenye, e hazai
ámorposta, el ne barnuljon, a leves, mely a szakácsné legrejtettebb
érzelmeit elárulja, ne sózassék el; egy szóval minden úgy legyen, mint
azt a háziasszony kivánhatja, és ha majdan az ebéd vagy vacsora asztalra
kerül s szokás szerint minden ételt ócsárolni, minden tálnál engedelmet
kérni kell, legalább öntudatában mosolygó arczczal tehesse ezt.
S Erzsébet örült Ákos látogatásának. Vilma maga nem lehetett boldogabb
szerelme által, mint anyja, ki, mint jó szülék közönségesen, habár mi
magát illeti, minden fényesebb jövőről lemondott s helyzetével egészen
megelégszik, leányának számára fényesebb állást óhajtott. Ákos a
legszebb, legneveltebb ifjú a vármegyében, kinél az egész szomszédságban
gazdagabb nemes ember nincs, ki apját talán alispáni székében követni
fogja, – Vilmának, a szelid angyali lánynak, lehet-e illőbb párja? Isten
maga, úgy látszik, egymásnak szánta e nemes teremtéseket. Így
gondolkozott Erzsébet, midőn a szobából, hol Vilmával pár perczig
beszélgetett, ötvenedikszer a konyhába ment. Mért tépni szét e szíveket,
melyek boldogan csak egymás mellett doboghatnak? A jámbor asszony, most
először életében, szinte neheztelni kezde férjére, ki Ákost házától
eltiltá, s valahányszor szerelme Vándory vagy Erzsébet által szóba
hozatott, neje reményeit balgatagságnak nevezé. Ő, ki egy trónról
mondott volna le, hogy szívét a szegény falusi jegyzővel oszsza meg:
miként gyanítaná, hogy mások nem így számolnak, s könnyebb szin-aranyat
találni e föld aknáiban, mint azon vegyületlen érzeményt, melyet ő
keblében hordoz. Nem voltak-e nálam is akadályok? így gondolkozott
tovább, nem intének-e szüleim, hogy inkább Macskaházyhoz menjek, ki
biztos kenyeret adhat; nem neheztelt-e apám? s mégis, nem vagyok-e
Tengelyiné mindamellett? s mit én gyenge asszony tettem, azt Ákos nem
tenné, mikor példánkon láthatja, hogy csak szerelem az, mi e földön
boldoggá tesz? És Erzsébet visszagondolván elmult életére, szemei
könyekbe lábadtak, midőn annyi boldogságra emlékezett, de eszébe
jutottak mult napjainak szenvedései is, annyi nélkülözés, annyi nyomor,
mely között életének legszebb napjai folytak, annyi komor aggodalom,
melyet Jónása arczairól szerelmének egész kincsével nem üzhetett el, a
mindennapi gondok, melyek egykor még anyai gyönyöreit is elkeseríték. Oh
nem, szólt szemeit törülve magában, e bajokat Vilmának ismerni nem
szabad, én boldog voltam így is, ő gyengébb s nem viselhetné el; én
tudom, mi keserves, ha naponként boldogságunknak egy részét mindennapi
kenyerünkért adjuk. Vilma boldogabb lesz. Ákos gazdag, s Vándory, ki őt
nevelte, ki őt mint tulajdon gyermekét szereti, hányszor mondta, hogy
érte jót áll. S a boldog anya már ott a kastélyban látta leányát, a
selyembutoros nappalit, képzelé magának benn a pamlagon ülve szép
Vilmáját, vele járt a kert magas fái alatt, vele ment a majorba s keble
dagadozott örömében, míg a konyha pattogó tüze mellett mindazon
boldogságon végig futott képzetében, mely kedves leányára várt.
S Vilma benn ült szobájában, szemeit körüljártatva a virágokon,
melyekkel szerény lakását kedvese jöttére fölékesíté; előtte fölnyitva a
könyv, melyet egykor tőle kapott, s melynek lapjain más gondolatok- s
érzelmeket olvasott, mint mikről az író szólt; kis zongoráján kitárva
Ákos legkedvesebb énekei, lelkében mindazon boldogság, melylyel a
szerelmes tizenhét éves hölgy tiszta lelkét eltöltheti. Ábrándozott ő
is, de a nagy kastélynak, Ákos neve s vagyonának nem volt részök
ábrándaiban. Lelkét véghetlen boldogság előérzete tölté el, melyet
leírni, melyet részletekre osztani nem lehet; s ha volt keserűség, mely
néha e boldog érzelmeken átvonult, épen Ákos fényes helyzete, mely
anyjának szívét gyorsabban dobogtatá, okozá e keserüséget. Oh, bár
szegény volna, nem birva senkit, kihez támaszkodhatnék, nem számolhatva
más örömökre, mint melyek Vilmája keblén várnak reá, nem élvezhetve, nem
reménylhetve semmit e világon, mint azon szerelmet, melynek birtokában
szíve minden egyébről megfeledkezik. Mi boldog volna e leány, ha érte
dolgozva, kedvesének minden örömét homloka izzadtságában kereshetné! de
nem boldog-e ő így is? Azon gyönyör után, melyet a gondolatnál érezünk,
hogy kedvesünk mindenét nekünk köszönheti, van-e nagyobb, mint az, hogy
mi köszönhetjük neki minden örömünket. Ha a magában legközönyösebb tárgy
kedvesünk szerelmére int, ha, mit magunk körül látunk, mindennapi
életünk szükségeinek kielégítése épen úgy, mint mondhatlan boldogságunk,
attól jön, kitől azt pirulás nélkül elfogadhatjuk, mert a köszönet
kimeríthetetlen kincsét hordjuk keblünkben s érezzük, hogy kinek mindent
áldozánk, annak adósai nem lehetünk, van-e nagyobb boldogság a világon,
mint ez? S Vilma ott ült nyitott könyve előtt s perczek s órák múltak a
nélkül, hogy a boldog ábrándozó észrevenné haladásukat.
Nem úgy Erzsébet, ki lényegesebb foglalatosságai között az időről meg
nem feledkezhetett. A pulyka barnulni, a torta keményedni kezdett, s a
jámbor asszony, midőn szobájába ment, fejét csóválva látá, hogy az óra
nyolczhoz közeledik. Midőn végre ez óra is elmult s ő még sem jött,
midőn kinézve konyhaajtaján a köd s sötétség közt még a szomszéd ház
fala is alig volt látható, lelkét szörnyű aggodalom tölté el.
Bement Vilmához, kit azalatt anyja kérdései az órára figyelmessé tettek
s azzal könnyíte lelkén, hogy leányát vigasztalni kezdé. – Ákos
bizonyosan itt lesz nem sokára – így szólt – s az egyetlen baj csak,
hogy az egész vacsora elromlik. Ne félj semmit leányom – folytatá a
lehetőségig víg hangon – az idő ugyan szörnyü ködös, a szomszéd ház
falát sem látni, de Ákos azért biztosabban megy, mint mások nappal. Még
farkasok sincsenek a nádasban, csupa tréfa ily legénynek sötét éjjel
lovagolni. – És a jó asszony nevetett Ákos szeszélyén, s hosszú
elmaradásán rendkívül vígnak mutatkozott.
De e szavaknak nem az vala hatásuk, mire czéloztak. Vilma, kit eddig
életében szerencsétlenség nem ért s ki magát ez órában oly véghetlenül
boldognak érzé, eddig nem is gondolt arra, hogy e szerencsét valami
megzavarhatná, de mihelyt anyja a szavainál eszébe jutott, hogy
valamely, Ákoson történt szerencsétlenség a lehetőségek közé tartozik,
előbbi nyugalma helyett mondhatlan aggodalmak tölték szivét. – Istenem,
ha baja történt – szólt fölugorva székéről – annak én vagyok oka.
Erzsébet, ki leánya halvány arczán észrevevé a hatást, melyet szavai
tettek, eleget vigasztalá őt. – A zsiványok Ákosra nem haragszanak,
lovai biztosak, ő ismeri az utakat, s valóságos nevetség gondolni, hogy
valami árokba esett, vagy épen a sz.-vilmosi lápok közé juthatott. –
Szóval, nem történhetik lovas emberen ködös októberi éjszakán
szerencsétlenség, melynek e jámbor asszony szive szorultságában teljes
lehetlenségét be nem bizonyította volna; de mind ennek Vilmára nem volt
hatása.
Szerencséje s egyszersmind átka ifjú napjainknak, hogy a lehetséges és
valószinű közt nem ismerünk különbséget. A boldogság, melyet csak
képzetünk teremtett, szivünknek élvezetet nyújt, minőt később való
szerencsétől is hasztalan várunk; de midőn valamely bajnak lehetőségéről
meggyőződünk, valóságán sem kétkedünk többé, s álmodott bajaink közt
ismét véghetlenül szerencsétleneknek is érezzük magunkat. Így vala ez
Vilmánál.
Felnyitva tábláit kinézett ablakán, s midőn a ködöt látá, mely fürteit
egy pillanatban megnedvesíté s neki a világos szobából kinézve még
sötétebbnek látszott, szive borzadott a gondolatnál, hogy Ákos ily
időben künn a nagy síkon tévelyeg. Kiment az udvarra, s a véghetetlen
csend, melyet csak a kutyák távol ugatása szakíta félbe, rémüléssel
tölté keblét, s anyjának vígaszai, ki neki százszor mondá, hogy az éj
annak, kinek szeme világossághoz nem szokott, nem is sötét, s hogy
majdnem lehetetlen útját eltéveszteni, csak még inkább nevelé
nyugtalanságát.
Fél óra mulhatott, midőn egyszerre távol lókopogás hallatszott. Vilma
dobogó szívvel figyelt e hangokra. A nesz elhallgatott, a lovas, úgy
látszott, bizonyos távolságban megállt, s a perczek órák valának, mik
alatt Erzsébet s leánya a lépteket számolák, melyekkel valaki ugyanazon
oldalról, hol a kopogás elhangzott, a ház felé közelgett. Képzelhetjük a
kellemetlen meglepetést, melylyel a várakozók a deli Ákos helyett
egyszerre Liptáknét láták a konyhába lépni, ki kurta bundájával vállán
egyenesen a konyha tüzéhez sietett, s midőn jó estét kívánt, vén tagjait
melegíteni kezdé.
– Csak kend az, Liptákné? – szólt, köszöntését viszonozva Erzsébet, míg
Vilma, alig nyomhatva el könnyeit, felsóhajtott: Oh anyám, ő nem jön,
bizonyosan baj érte.
– Talán nem indulhatott el jókor – szólt Erzsébet vigasztalólag – és
azután látva a ködöt, inkább holnapra hagyta.
– Holnapra hagyta – szólt mosolyogva Liptákné, ki a jegyző házánál azon
bensőségben élt, mely hajdanunk patriarchalis viszonyaira emlékeztetve,
faluhelyen felsőbbek és alsóbbak között még itt-ott még fenmaradt, s ki
azért Ákosnak jöttét oly jól tudta, mint bárki más. – Ne beszéljen a
teins asszony ilyeket. Ha a köd helyett csupa ménkő hullna az égről, hát
azt hiszi, hogy Ákos úrfi nem jönne? Van-e derekabb legény a
vármegyében, nem mondom az urak között, mert hisz az nem nagy dolog, de
köztünk szegények között is, úgy megtermett, mintha soha gatyánál egyéb
nem lett volna rajta és merész, mint akármelyik szegénylegény; s az ne
jőne, mert elsötétedett? Ej lelkem kisasszony, a kinek ilyen szeretője
van, mint magácska, bizony neki megy az a halálnak is.
– Ne szóljon kend ily bolondokat – szólt Erzsébet, alig rejthetve
örömét, melylyel Ákos dicséretét hallá, – Vilmám nem szeretője senkinek,
tudja-e?
– Jól van jól – szólt Liptákné, fejét hajtogatva – tudjuk, de mi szegény
emberek csak szeretőnek szoktuk nevezni. Isten maga mondta: szeressétek
egymást és sz – – de mit is akartam mondani, akár szeretője, akár
mátkája, a kire Vilma kisasszony vár, az eljön, ha az egyiptomi setétség
terülne is el a világon.
– Magam is azt hiszem, hogy eljő – mondá Vilma remegve, – Ákos oly
bátor, ő nem ismer veszélyeket, de épen ez aggaszt, az éj oly sötét, s
ha baja történt volna –