idéztetik elő: a polgári alkotmány kiemeltetik sarkaiból: a birák
megszünnek ítélni; a nemesi adószedő egy év óta nem szed semmit;
naponként új hirek jönnek, melyek szerint nemes emberek, egyenesen a
magyar alkotmány ellenére, mely szerint verni csak nem-nemeseket szabad,
megdöngettettek. Lehet-e helyzetet gondolni, melyben a rendnek szüksége
inkább éreztetnék, mely által mindenki annyira meggyőződnék, hogy a
tisztviselők munkássága csak az egésznek javára szolgál? S lehet-e
üdvösebb, mint ezen meggyőződés? Lehet-e szebb, mintha a tisztviselő,
midőn hivatalába lép, való messiásként fogadtatik? Ez egyik fő s a
mennyire tudom, sehol fel nem található tulajdona választó
rendszerünknek, mely, mint a mondottakból látjuk, a szigorú logika azon
szabályán alapul, hogy mielőtt embert valaminek tevésére birni akarunk,
előbb annak szükségét éreztessük vele. Alkotmányunk tökélyei azonban
ennél még nem állnak meg s főkép a választásnak módja az, miben
rendszerünk páratlan. Nálunk nem számszerinti többség határoz. A nagy
szám csalódik, reá bizni a nemzet s mi több, egy megye sorsát nem lehet.
A közbizodalom nem olyan valami, mit levonás vagy összeadás által
kiszámíthatni. Nálunk nem a szám, hanem az választ, mi egyenesen a
kebelből jő, nem szavazatok többsége, mely bármit mondjunk, csak anyagi
állati erő, hanem ép az, mi az embert az állatvilágban megkülönbözteti:
a szó. Pectus est quod movet, mondhatá a római, nálunk a kebel nemcsak
megindít, hanem alispánokat s szolgabirókat csinál, valósággal
uralkodik. S vajjon ily tisztikar, mely egyenesen választóinak
belsejéből jött, miként ne felelne meg bizodalmoknak? De mégis a világ
oly gonosz! Annyi szomorú tapasztalásokat teszünk naponként! jó ha a
tisztviselő, még mielőtt hivatalába lép, azon tulajdonokban
megerősíttetik, melyeket hivatalos eljárásában tőle leginkább kívánunk;
és im! tisztujításaink megfelelnek ezen czélnak is. Nem akarjuk, hogy
tisztviselőink büszkék legyenek s emelkedés után vágyódjanak – – de
van-e erre jobb mód, mintha őket a többiek feje fölött órákig
körülhurczolva, az emelkedés veszélyei s kellemetlenségeivel
megismertetjük? Akarjuk, hogy helyeiken szilárdan megállva, ne
ingadozzanak – – de mit tehetnénk czélirányosabbat, minthogy őket
karjainkon körültánczoltatva, bennök már választásuk alatt minden
ingadozás ellen undort s azon forró óhajtást ébresztjük, vajha csak
saját lábaikon állhatnának.
De hagyjuk ezt, regényt s nem politikai értekezést irok; s ámbár nálunk,
hol a politikai irodalom a költészet birodalmát elfoglalá s a
nemzetgazdaságról értekezők száraz szalma helyett csupa friss virágokat
nyujtanak: talán a költőnek nem lehet rossz néven venni, ha a politika
száraz sivatagjain tévelyeg. Nem fogok visszaélni jogommal s csak arról
tudósítom olvasóimat, hogy az nap Porváron a zöld bódé- s asztaltól
kezdve, mindazt, mit udvaron tartott tisztujításoknál más megyékben
láttak, feltalálhatták s hogy e szerint minden hosszasabb leirás
haszontalan. Volt valami az egészben, min egy-két öreg táblabiró fejét
csóválta; hogy az udvar közepén a két párt között egy század katonaság
állíttatott föl; de miután e világon minden halad, az ifjabbak, kik
korukat megérték, annál kevésbbé bámulták e tüneményt, minthogy egy idő
óta tisztujítások a szomszéd megyékben is úgy történtek s Taksony a
többieknél rosszabb nem lehetett; úgyis minden látványos darabnál a
katonaság nélkülözhetlen!
A tisztujításról szinte nincs, mit emlékezetre méltót mondjak. Miután a
főispán, mint ily alkalomnál közönségesen, inkább hogy annyi érzeménytől
feszült keblén könnyítsen, minthogy valaki által hallassék, beszédét nem
szünő «Réty, Bántornyi, Éljen, Voks!» kiáltozások közt bevégzé: Réty
hasonló sikerrel az egész tisztikar nevében bucsút vett; a tisztujítás
alatt netalán előadható esetek fékezésére törvényszék neveztetett ki s a
kijelölés után a két küldöttség, egyike báró Sóskuty, másika egy más
zöld, kék és vörösbe öltözött mágnás elnöklete alatt titkos
szavazatszedésre eltávozott; a pártok, fölkapva Rétyt s Bántornyit, nem
minden összeütközés nélkül a megyeház kapuján kitolongtak; s az udvar,
hol a főispánon kívül csak néhány pap, két királyi tanácsos s egy sánta
táblabiró maradt, aránylag csöndessé vált. Maga a gyöngéd asszonyi nem,
mely tisztikarok születésénél, mint általánosan minden születésnél, nem
hiányozhatik s tanácskozásainkban, legalább ha élénk vitát várunk,
mindig jelen van: visszavoná szép fürtű s főkötős fejét s a megyeház
másik oldaláról néze ki a csatára, mely most a szavazatszedő
küldöttségek körül kezdődött.
Porvár megyeházának közép kapuján kívül, a négyszög épület két oldalán,
még két bejárása van. Kényelem s főkép azok iránti gyöngéd
tekintetekből, kik köszvényben szenvedve az igen esős napot szabad ég
alatt nem töltheték, a küldöttségek e két bejárás alá állíttattak föl
vagy inkább ültettettek le. A nemesség a főkapun egytől utólsóig
kibocsáttatván, ezen bejárás elzáratott s mindenki csak egyenkint s
miután a járás szerint, melyhez tartozott, a jobb vagy a balkapu
küldöttségénél szavazott, eresztetett be ismét a mellékkapunál.
E parliamentalis taktika – engedelmet, ha ez annyi ellenzésre talált
szóval élek! de tisztujításainknál, hol e tudományt Bentham híres
munkájából megtanulni nem lehet s hol az, ki magát e részben kimívelni
akarja, inkább Montecucculi haditudományát olvassa végig, miből az egyes
seregek miként elhelyezéséről magának ismereteket szerezhet, e szó
bizonyosan alkalmatosabb bármely más kifejezésnél; – e parliamentalis
taktika tehát, mint mondám, minden nagyobbszerű rendetlenséget, – vagy,
mert azt, mi rendesen történik, rendetlenségnek nevezni nem lehet, hogy
magamat tökéletesebben kifejezzem, minden nagyobb verekedést – majdnem
lehetetlenné tett; s ha ezen intézkedések által a szabadság nem
korlátoltatott is annyira, hogy a különböző pártok emberei egymással
találkozva, a hivataloknak betöltésére nézve saját nézeteiket politikai
elleneiknek fejökbe verni itt-ott nem iparkodtak volna, mégis az ily
harczias epizódok csak rövidebb ideig tartottak s Taksony-megye
nemessége között sokkal több erős fő vala, semhogy ennek bármi káros
következései lehetnének. Nagyobb nehézség támadt magokra a
küldöttségekre nézve.
Taksony-megyének csak öt járása s mi még szomorítóbb, a megyeháznak csak
egy jobb oldala volt. Melyik legyen a két küldöttség vagy inkább a két
elnök között az, kire három járás bizatik s ki azon egyetlen egy jobb
oldalt elfoglalja, mely, mint mindenikünk tudja, a díszhely? Sóskuty a
megye egyik fő-főtáblabirája, fertályszázados, kamarás s azonkívül Réty
pártjának egyik fő embere; a másik nem oly régi kamarás, de báró helyett
gróf és vidéki. Ki megyei életünkben járatos, képzelheti a nehézségeket,
melyekbe a főispán a dolgok ezen állásában jutott, képzelheti az
aggodalmat, melylyel Sóskuty s egész küldöttségének – melyre csak két
járás jutott – elégedetlenségét észrevevé s melylyel elnöki székéről
látta, hogy mind a két küldöttség ládáival együtt a jobb kapu felé veszi
útját. Nem is tudom, e bonyolódás hová vezethetett volna, ha Krivér
Sóskutynak nem súgja, hogy ámbár reá csak két járás bizatott, ez a
nemességnek két harmadát foglalja magában s azért a tárgy fontossága
végett másra, mint báró Sóskutyra nem is bizathatik; a mi pedig a jobb
oldalt illeti, igen csalódnék, ki azt ott keresné, hová a szomszéd
megyei gróf ép most küldöttségével siet, a megyeháznál csak a megyeház s
nem a főispán levén a fődolog, a jobb oldal a középkapu szerint
számítandó s így ép azon kapunál keresendő, hol ő nagysága
küldöttségének hely készíttetett. Mire Sóskuty mosolyogva megjegyezvén,
hogy ily kicsiségekkel gondolni nem szokott, minden részek teljes
megelégedésére csakugyan kapuja alá ült s nem kevés beszéd között hozzá
fogott nagy föladatához.
Taksony-megyében az utolsó gyűlés alatt a titkos szavazat elve
fogadtatott el. A dolog, mint mondják, csak ezért hozatott szőnyegre,
hogy kitudassék: Réty vagy Bántornyi pártja bir-e többséggel, mert az
elsőnek mint valóságos alispánnak emberei a nyilvánosságot, a másiknak
pártja a titkos szavazást kívánták. A titkos szavazás győzött s
Tengelyi, ki ezen rendszabály által minden vesztegetésnek elejét véve
gondolá, mondhatlan örömmel hordozta körül a megye határozatát,
felolvasva, megmagyarázva azt mindennek, kivel csak találkozott. Ha most
a kapu alá lép, hol Sóskuty küldöttségével helyet foglalt s mivel
történetünk a tiszaréti járásban játszik, mi is megjelenünk, a jegyzőnek
örömében talán könyekbe lábadtak volna szemei, midőn a módot látja,
melylyel eszméi életbe lépnek.
A kis asztal, mely mellett a bárón kívül az öreg Kislaky, teins
Slacsanek s hogy Bántornyi pártja is képviselve legyen, a kijelölt
alispán testvére, James úr, még néhány táblabiróval telepedett le,
mindjárt a bejárás egyik oldalán a kazu mellett állt. Valamivel tovább
az udvar felé két spanyol-fal közé a szavazati láda állíttatott fel. A
kapu mellett vitéz Karvaly Ágoston s két hajdú, közel az asztalhoz Nyúzó
s esküdtje, kik járásuk nemességét legjobban ismerik, mellettök a megye
volt s úgy hiszszük, jövendőbeli főügyésze fogtak helyet, míg Macskaházy
úr, ki majd az udvaron a főispán körül, majd fenn a nagyságos asszonynál
forgolódott, időről-időre a szavazásnál megjelent s kérdezősködött.
A táblabirák rágyujtottak, a kapu kisebb ajtaja megnyilt s bejöttek
titkos szavazásra az egyes választók, kiknek mindegyike, mihelyt a
küldöttségét meglátá, szívrázó hangon: éljen Réty, éljen Bántornyi-t
kiáltott, mire közönségesen minden künlevők ép oly hangon feleltek; mely
nemzeti kötelességteljesítés után az egyes választó a spanyol-fal mögé
titkos szavazásra vonult vissza.
– Nincs a titkos szavazásnál szebb dolog a világon – szólt James úr,
midőn szivarját szájából kivéve, egy kortesnek, ki ép az asztal előtt:
Éljen Bántornyi-t kiálta, kezét rázá, – ha az angol alkotmányba ezt
lehetne behozni, nem volna tökéletesebb a földkerekségen. The ballot,
the ballot for ever, így kiáltunk mi radikálok; it makes man feel so
independent, azaz: csak ez adja meg az embernek való függetlenségét.
– Igen, csak ne ordítanának úgy – sóhajtott az öreg Kislaky, – öcsém! –
szólt egy korteshez fordulva, ki épen Réty alispánt élteté – ne ordíts
úgy, hisz titkosan szavaztok.
– Persze titkosan, – szólt emez, – éljen Réty alispánunk! – S ezzel a
spanyol-fal mögé vonult.
– Kérem alásan – szólt Kislaky fölugorva székéről – ez nem mehet így, ez
valóságos komédia.
– Igen, de ki parancsolhat kedves nemes társaink érzelmeinek? – vágott
közbe Sóskuty – az ember ily pillanatokban nem parancsolhat, az érzelem
erővel kitör és – – –
– Hát törjön ki, Isten neki! De miért e falak? – szólt Kislaky – úgy is
háromszor feldöntötték, csak idővesztés.
– Tekintetes uram – jegyzé meg Sáskay, – a nemes megye világos
parancsolatja – –
– De mikor a teins megye látja, hogy lehetetlenséget parancsolt – szólt
mindig melegebben Kislaky. – Hisz ezek az emberek mióta egyenkint
kiáltanak, még inkább ordítanak, mintha mindenik külön-külön meg akarná
mutatni a küldöttségnek, hogy ő birja legjobban. Estig sem leszünk
készen s itt oly légvonat van, hogy valamennyien megbetegszünk.
Sóskuty, ki az egész vitatkozás alatt, mely azonban a szavazást félbe
nem szakasztá, hasztalan iparkodott szóhoz jutni, most, kivéve szájából
pipáját, midőn méltóságosan körültekintett, azzal vete véget ezen zajos
s mint mondá, valóban botrányos vitatkozásnak, hogy a küldöttséget s
ebből Kislaky barátját sem véve ki, figyelmezteté, miként elnöknek ő
neveztetvén, kötelességénél fogva a nemes megye parancsolatait legkisebb
részletekben teljesítendi, habár azok még oly lehetetleneknek látszanak
is. Mire, Kislakyt kivéve, az egész küldöttség helybenhagyásával a
szavazás előbbi módon tovább folyt.
– De mondjon nagysád akármit – szólt Kislaky, ki még folyvást fejét
csóválva elégedetlenséget mutata – teljes lehetetlen, hogy így
folytassuk.
– De kérem – válaszolt megnyugtatólag James – árt-e az valamit, hogy
ezek az emberek itt valamely kijelöltet kiáltanak, ott a spanyol-fal
mögött nem szavazhatnak-e mégis titkosan? Quite independent.
– Igen, de – kiáltott a jámbor Kislaky.
– I say – szakítá félbe James, ki látja, mire szavaznak ott benn, bárkit
kiáltsanak is itt előttünk?
– De kérem – szólt Kislaky legnagyobb türelmetlenséggel – a szekrényen
minden fiók fölött az egyes kijelöltek nevei fel vannak irva, már a ki
olvasni nem tud, az hogy szavazzon? Tizet láttam bemenni, kiről tudom,
hogy egy betűt sem ismer. Ép most jő ki egyik a ketreczből. Hejh Pista –
mondá Kislaky, az egyik kortest, ki ép a szavazás után az udvarba akara
menni, feltartva – tud-e kend olvasni?
– Olvasni? – válaszolt a megszólított – nem olvasok én a Herkó páternek
sem.
– De tud kend olvasni mégis? – szólt Sóskuty közbevágva – csakhogy nem
akar, de tud?
– Dehogy tudok teins uram, nem vagyok én tót diák, öreg apám sem tanult
soha.
– Mit mondtam – szólt Kislaky diadalörömmel arczain – s hát melyik
lyukba tette kend golyóját?
– Hát az elsőbe – felelt a kortes, bundáját igazítva – mint szolgabiró
úr mondta. Éljen Bántornyi! – S ezzel a kortes az egész küldöttség nem
kis zavarodására kiment.
– Ez az ember Bántornyi mellett jött szavazni s Réty fiókjába tette
szavazatát – szólt Kislaky megelégedéssel, – már kérdem, mehet-e ez
tovább így?
– It is very extraordinary! – sóhajtott James úr, míg Slacsanek haját
simítva megjegyzé, hogy rendkívüli esetek minden választási rendszer
mellett jöhetnek elő.
– Rendkívüli esetek? Nézzük tehát – szólt a lelkesült Kislaky, ki mindig
a titkos szavazás legnagyobb ellenségei közé tartozott. – Tud-e kend
olvasni? – kérdé az elsőt.
– Nem.
– És kend?
– Én sem.
– És kend?
– Mint gyerek tanultam ugyan –
– És kend?
– Igen.
Mire Sáskay megjegyzé, hogy a mint a teins úr maga láthatja, az olvasni
nem tudók csakugyan parányi kisebbségben vannak; s James úr a kapuhoz
ment, hogy mindenkit golyójának a második fiókba vetésére felszólítson.
Kislaky boszankodott, Sóskuty, ki e napon rendkívüli elnöki tehetségeket
mutatott, hogy senkinek panaszra oka ne legyen s a megye határozata
mégis egész szigorúságában fentartassék, a spanyol-fal mögé két
táblabirót állított, kik két ellenkező párthoz tartozván, minden egyes
szavazónak a fiókok felirását megmagyarázzák s ezután a Réty-járás
szavazása minden zavar nélkül ismét tovább folyt.
Míg a kapu alatt a szavazatszedő küldöttségnél ezek történtek, addig
Tengelyink künn a kortesek között homloka izzadságában küzdött Bántornyi
mellett, ki versenytársától nem messze, mióta a szavazás kezdődött,
majdnem szünetlenül a levegőben tánczoltatott s barátait s atyafiait
százszor átkozá, kiknek hiúsága miatt jelen kellemetlen helyzetébe
jutott. Bántornyi, ki egész életét nyugodt falusi lakában tölté, nem
szokta meg a népszerűség meleg öleléseit, ő Rétyként nyájasan
mosolygani, hordozóinak lankadó erejét biztató szavakkal vagy egy-egy
jeles mondattal, melyek, mint Napoleon mondásai, egész serege által
ismételtettek, föleleveníteni nem tudá; s e magyar triumphus, mely a
régi rómaiakhoz legalább abban hasonlít, hogy a diadalmaskodó körül az
ócsárlók serege sohasem hiányzik, talán egész életének egyik
legkellemetlenebb pillanata volt. De pártok, mint ezt mindenki, ki
életében hasonló helyzetben volt, igen jól tudja, nem emberekért
támadnak, hanem ezek csak azért kapatnak föl, hogy a pártnak zászlói
legyenek; s ha a zászló széttépetik, vagy egyszerűn szólva, ha a
körülhurczolt kijelöltnek mentéje rongyokra szakad, úgy, hogy abból, mi
ennyi viszontagság után megmaradt, bizonyossággal senki sem mondhatja,
csakugyan mentét lát-e maga előtt? – a győzelmes párt büszkén mutatva
rongyos harczjelét rivalgani fog örömében, mint a hajósereg, ha nyájas
szelek helyett vihar által hajtatott kikötőjébe, zajos örömmel köszönti
a partokat, bár a szegény hajó, melyet használt, tüstént javításra
szorulna is. S Bántornyi kérései, rimánkodásai, sőt rugdalózása,
melylyel leeresztéseért küzdött, csak oda vezettek, hogy még erősebben
tartották.
Tengelyi az utolsó időben, miután James úr «public dinner»-je, melyben
nyolczszáz kortes részt vett, tudomására jött, nem kis mértékben
neheztelt Bántornyiékra, kik, mint mondá, adott szavokat megszegve,
midőn az ellenpárt nemtelen eszközeihez nyultak, magokat minden magasabb
gondolkozásúnak rokonszenvére érdemetlenné tevék; s ezért a jegyző
erősen feltevé magában, hogy a választásban ily viszonyok alatt részt
venni nem fog. De ki tehet róla! azon törvényt, melyet Solon athénei
polgárainak adott, hogy pártok összeütközésénél senkinek sem szabad
közönyösen maradni, maga a természet oltotta minden becsületes embernek
szivébe; s midőn a jegyző, a választás helyén megjelenve, a Réty-párt
rivalgásait hallá, midőn Macskaházy kezeit dörzsölve, azt mondta neki,
hogy az actiák jól állnak s midőn Nyúzó hat sz.-vilmosi által ép
mellette vitetett el: becsületes Jónásunk nem tudott ellentállani s a
nemesség között szónokolva találjuk őt a megyeház előtt, több
lelkesedéssel, mint bárkit Bántornyi hivei, vagy helyesebben mondva,
Réty ellenei között. A jegyzőt ez alkalommal, mint sok más politikával
foglalkozó becsületes embert, csak ellenzés birta arra, hogy ismét a
párthoz szegődjék, melyet többé magáénak nem nevezhetett. Hogy a jegyző,
ki athlétai vagy gymnastikai műtételekkel, melyek tisztujításoknál, mint
tudva van, a fő szerepet játszszák, magát ki nem tüntetheté, Rétynek oly
veszélyes ellene nem lehetett, mint azok, kik őt már harmadszor
hordozóival együtt földre rántották, az önként értetik. De Tengelyi
ismeré a megyei igazgatás minden hibáit s midőn közülök azokat számolá
el, melyek által a nemesek szenvedtek: nemcsak a lelkészek, jegyzők
uradalmi tisztek s azon míveltebb középrendű nemesség közt, melyre
mindig hatással birt, hanem még a korteseknél is némi hatást idézett
elő, ámbár szónoklatának nem csekély része veszett el a lárma között s
mit sok becsületes ember, ki tömeghez szól, fájdalmasan tapasztal, épen
azon okok, melyeket legerősebbeknek tartott, hatottak legkevesebbé s
Réty hivei örömmel láták az alkalmatlan szónokot végre szavazás végett a
kapun belépni, mely által hallgatóitól elválasztatott.
De ki irhatná le a bámulást, melylyel Tengelyi, most a kapu alá lépve,
azon intézkedéseket látá, melyek Sóskuty tanácsára a titkos szavazás
életbeléptetésére elfogadtattak. – Kérem alásan méltóságodat – szólt
Sóskutyhoz fordulva, miután a két táblabirót észrevevé, ki a szavazati
láda mellett minden egyes választónak utasítást adott – hogy’ engedheti
e visszaélést, mely egyenesen a megye határozatával ellenkezik?
– Visszaélést? – kiáltott Sóskuty, bámulatában feltátva száját – mely
visszaélést, ha szabad kérdenem?
Tengelyi, kivel együtt Kislaky Kálmán, a sz.-vilmosi jegyző, egy
tiszteletes s még néhány nemes lépett a kapu alá, a társasághoz fordulva
kérdé: – Vajjon hát nem titkos szavazat határoztatott-e az utolsó
gyűlésen?
– És mert az határoztatott – felelé Sóskuty – azért teljesítjük e
parancsolatot. Vagy azt hiszi kegyelmed, ha nem volna az, ide ültünk
volna a kapu alá, ide állítottuk volna e spanyol-falat, vagy nem
végeztük volna már rég munkánkat? Titkos szavazás! De hát mi ez egyéb,
mint titkos szavazás? – szólt mind inkább neki melegedve a báró –
nincs-e már rheumatismusom? És még azt merik mondani, hogy a megye
parancsolatát nem teljesítjük.
– Ez nem maradhat így – szólt Tengelyi folyvást növekedő indulattal,
midőn látá, hogy ez ellenmondás között a szavazás régi módon tovább foly
– elmegyek a főispánhoz s jelentést teszek, az egész választásnak újra
kell kezdődni.
– Kövesse meg magát – kiáltott mérgesen Slacsanek – notárius uram! S ne
higyje, hogy itt kupaktanácsa előtt áll; ha úgy tetszik szavazzon,
leczkéket nem fogadunk el senkitől, főkép – tevé hozzá megvető
tekintettel – ily falusi jegyzőtől nem.
– Akár fogadnak el, akár nem, – szólt Kálmán, ki Tengelyit mindig
szerette a Slacsanek durvasága miatt türelmét veszté – Tengelyi úrnak
igaza van, két tanu előtt nincs titkos szavazás.
– Magam is azt hivém – vágott közbe az öreg Bálint, kiben, midőn
pártolókra talált, kételyei újra föltámadtak – de a bölcs többség –
– Kérem alásan.
– Rogo humillime.
– Hadd szóljak én.
– Mindjárt megmagyarázom – kiáltának Slacsanek, Sóskuty és még egy
táblabiró egyszerre, míg az elnök mindent átható hangjával a többieket
legyőzheté.
– Kérem édes öcsémuram, mint édes atyja igen bölcsen megjegyzé, az egész
szavazási módot e küldöttség bölcs többsége határozá el s így hibáról
szó sem lehet. De ha nem volna is így, vajjon hát nem kell-e
Magyarországban mindenhez testimonium legale, két birói személy, hogy a
történtekről tanuságot adhasson? No lássa barátom, az a két teins úr ott
benn a szekrény mellett tanuságot fog tenni, hogy a nemesség titkosan
szavazott, absque ira et studio, egészen függetlenül.
Kálmán nevetett, Tengelyi a nélkül, hogy magát a zaj között érthetővé
tehetné, a határozatok szentségéről szólt s a szavazás félbehagyatott,
míg végre Nyúzó, kivel ép Macskaházy néhány szót váltott, haragos
arczczal előlépve, azon méltósággal, melyet a nélkül, hogy egyet köpne,
senki elérni nem tud, Tengelyit menteprémjénél fogva e szavakkal: –
Takarodjék kend haza, nemtelennek itt szava nincs – a kapu felé tolá.
Soha a világ legnagyobb szónokának beszéde ily hatást nem tőn még, mint
Nyúzó ez egyszerű szavai. Midőn egy év előtt a nagy rablás után, mely a
porvári vásáron elkövetteték, kisült, hogy az csupa nemesek által
vitetett végbe, sőt az orgazdák közt két tekintetes úr találtatik: az
egész megye csudálkozott; a táblabiró-sereget bámulás lepte meg az
utolsó törvényszéknél is, midőn egy földes úr harmincz éves perében
halálos ítéletet akarván mondani, a főügyész panaszkodva jelenté, hogy
az alperes tavaly meghalt: de így Porváron nem csudálkoztak még akkor
sem, midőn Karvaly a győri ütközet hirét negyven mérföldnyiről másodnap
meghozá. Sóskuty összecsapta kezeit, Sáskay sóhajtva ég felé tekintett,
Slacsanek megvető tekintetet vete az egész társaságra, maga az öreg
Kislaky, ki Tengelyit egyébiránt leginkább sajnálta, csak: «Ki hitte
volna ezt!» sóhajtá magában.
Tengelyi haragtól lángoló arczczal állt a többiek közt, megindulása nem
engedé, hogy csak egy szót szóljon.
Nyúzó ez egész jelenet alatt diadalérzettel tekinte körül s a büszke
jegyző megaláztatását talán még inkább élvezé Macskaházynál, ki
sopánkodásaival alig titkolhatá szive megelégedését.
– Igen – szólt a főbiró, a küldöttséghez fordulva – bármint bámulják a
teins urak, ez az ember nem nemes s midőn azt kötelességem szerint
bejelentem, egyszersmind kérem az egész nemesség nevében, hogy a
szavazástól tiltassék el.
Az udvarból, hol mindazok, kik szavazatukat már beadva összegyültek, a
lármára mindig többen sereglettek a küldöttség körül. A bejárás
fulladásig tömve volt.
Tengelyi lassanként visszanyeré nyugalmát. – És ki fogja nekem
bebizonyítani, hogy nemtelen vagyok? – szólt méltósággal.
– Onus probandi semper privato incumbit – válaszolt kis szürke szemeivel
pislogva a főügyész, ki vastag hasával alig juthatott az asztalhoz.
– Igazság! – kiáltott Sóskuty – incumbit privato, azaz, uraságod dolga
megmutatni nemességét. A nemességet meg lehet mutatni – itt elakadván, a
főügyész által váltatott föl.
– Van-e az úrnak királyi adománylevele, armalisa, vannak-e authenticus
transumtumai, vagy csak statutoriái «cum nos» záradékkal, vagy legalább,
mint azt Verbőczy I. rész 6. czímében kívánja, a quartalitium
fizetésérőli bizonyítványai?
– Kérem önt – szólt Tengelyi türelmetlenül ennyi kérdésre, mely, mint
sok kérdés a világon, nem azért tétetett, hogy reá felelet adassék –
senki Magyarországban jobban nem tudná nemességét bebizonyítni, de – – –
– Hát csak tessék – szakítá félbe a főügyész – talán majd a hatvan éves
usust fogjuk bebizonyítani; de ne feledje el uraságod, hogy ehhez is
irományok szükségesek. A genealogia bizonyíttatik authenticus osztály-
vagy keresztlevelekkel, hitelesített tanubizonyságokkal, csak tessék
Tengelyi uramnak.
– Irományaim házamnál vannak.
– Méltóztassék elhozni. Ugy-e méltóságos báró, mihelyt Tengelyi úr
irományait elhozza, mindjárt szavazhat? – S erre a főügyész nevetett.
– Igen, csak az irományokat méltóztassék elhozni – kiáltott Sóskuty
biztatva.
– De hisz mindig nemesi kiváltságokkal éltem, nemesi pénztárakba
fizettem.
– Fraus et dolus nemini opitulatur – vágott közbe Sáskay, – miért nem
hirdettette ki Tengelyi uram nemességét a megyében? –
– De mikor nemességemen nem kételkedett senki – vága közbe haragjában
reszketve a jegyző – mikor szolgabirónak jelöltettem, esküdtnek
neveztettem ki.