titoknoka ügyességének sokkal több hasznát vevé, semhogy szabad elveit,
főkép így a la camera, nem tűrte volna, – majd meglássuk. A jegyző
feleséges, gyermekes ember, hozzá szegény. Krivér minden körülményeit
elmondá, talán lesz mód, mely által más útra vezethetjük. Sièyes ugyan,
ki ön előtt nagy tekintély, egy helyen azt mondja: kortársaink
tudatlanságát fölvilágosíthatjuk, előitéleteiket legyőzhetjük, de hatvan
éves ész tévedései ellen nincs gyógyszer. Azonban ki tudja, talán
Tengelyi még csak ötvenkilencz.
– Nagyon csalódnám, ha excellentiádnak igaza volna – szólt a titoknok
nyugodtan.
– És csalódni fog még sokszor életében – mondá a főispán felkelve
székéről, – ha terembe jő s asszonyokat lát, kiknek arczai a többieknél
pirosabbak, legyen meggyőződve, épen ezek festik magukat; és száz eset
között egyszer sem fog csalatkozni, ha e rendkívüli pirosságból azt
következteti, hogy ők pongyolában még halványabbak a többieknél. Nem
rossz néha ezen elv szerint itélni a politikai jellemekről is. De úgy
tetszik, hallok valakit – kérem önt nézzen ki, s ha Tengelyi, – hagyjon
magunkra.
A titoknok kiment, s kevés perczczel utána, mélyen meghajtva magát,
Tengelyi lépett a főispánhoz, ki őt szokott nyájassággal fogadva, ismét
a kandallóhoz állt, hová a jegyző követé.
– Megbocsát – szólt a főispán, – hogy miután a megye többi
tisztviselőivel hozzám nem akart jőni, én kéretém.
Tengelyi, ki valahányszor magasabban állókkal érintkezett, minél
kevesebbé hajlott meg felsőbbségök előtt, annál inkább érzé a
távolságot, hideg formasággal felelé, hogy ő excellentiája mindig
parancsolhat vele, s egyébiránt inkább ismeri helyzetét, semhogy falusi
jegyző létére, midőn a főispánnak annyian alkalmatlankodnak, azoktól,
kik arra inkább jogosítvák, csak egy pillanatot raboljon el.
– Ön csalódik bennem, ha azt hiszi, hogy az embert külső helyzetétől
elválasztani nem tudom, s önt collegáival egy sorba teszem.
– S excellentiád csalódik, ha gondolja, hogy ezt rossz néven venném. A
mi belső becsünket illeti, vannak esetek, midőn az a külső helyzettől
független marad, s nagy sziveket, fellengző gondolatokat találni
némelykor a paraszt gubája alatt is; de másokra nézve mindenki annyit
ér, mennyit hasznukra tehet. Nem az akarat, az erő az, mi bennünk
becsültetik, s ha falusi jegyző, mint én, magát talán néha valamivel
többre becsülheti, mint társai, igen hibázik, ha mástól hasonlót kiván.
Egyébiránt – tevé hozzá, mintegy megbánva a mondottakat – mit parancsol
excellentiád velem?
– Ezelőtt néhány évvel, midőn ön a Rétyekkel még barátságosabb lábon
állt, többször találkoztunk. – Tengelyi homloka a Réty név említésénél
redőkbe vonult. – Engedelmet – szólt a főispán, észrevéve fölgerjedését
– ha oly időkre s viszonyokra emlékeztetém, melyek önnek talán
kellemetlenek.
– Sőt igen megtisztelve érzem magamat, hogy excellentiád szegény
személyemre vissza méltóztatik emlékezni, noha fájdalom, alig birok
annyi befolyással, hogy e kegyességet kellőleg meghálálhassam.
Tengelyi szavaiban s főkép a hangban, melylyel azokat mondá, több
keserűség vala, mint hogy az a főispán figyelmét kikerülheté. – A dolog,
melyet öntől kívánni, vagy inkább kérni fogok, nem tartozik azok közé,
melyekhez befolyása szükséges. E részben minden öntől függ, egy kis
bizalom s barátság irántam, kevés jó akarat s örökre lekötelezhet.
Tengelyi azok közé tartozott, kik szomorú tapasztalások iskolájában
nevelve, az élet sötét oldalait annyira ismerik, hogy létünk világosabb
részeiben nem hisznek többé; s bámulni nem lehet, ha főkép azoktól, kik
nála magasabb társadalmi lépcsőn álltak, mindig csalatva, csak
bizalmatlansággal fogadá a főispán szavait, melyek nézete szerint talán
bevezetésül szolgáltak, hogy őt valami aljas vagy önző czél eszközének
csábítsa; s azért szárazon csak azt felelé:
– Ha, mi tőlem kivántatik, elveimmel megfér, excellentiád bátran
számolhat reám.
– Ne féljen ön, inkább ismerem s becsülöm, semhogy tőlem más kivánatot
föltehetne. A kevés óra, melyet együtt tölténk, mindaz, mit önről
hallok, meggyőztek, hogy ön azon egyediségek közé tartozik, kik a
körülményekkel transigálni nem tudnak, s ha alkalmuk nem adatott, hogy a
reájok bizott talentumot nemes czélokra használhassák, inkább elássák
azt, mint hogy uzsorára kiadják olyanoknak, kik vele visszaélnének.
Kérésem be fogja bizonyítani, mennyire méltánylom elveit.
Tengelyi, kinek e szavak jól estek, mert bármit mondjunk, kevés van, ki
ócsárlásnál, senki ki dicséretnél, főkép melyet érdemel, közönyös
maradhatna, meghajtá magát s a főispán kis szünet után folytatá.
– Ön, mint értesítve vagyok, tökéletesen ismeri a megyének állását;
helyzeténél fogva, mely által a nép alsó osztályaival is érintkezésbe
jön, számos dolgokat tapasztalhat, mik a főispán tudomására nem jönnek,
szóljon velem nyiltan, mint olyannal, ki minden jó tanácsot valóságos
jótéteményként fogad el.
A főispán szavai nyájasak voltak s oly hangon mondva, hogy ha más
helyről jönnek, Tengelyi egész bizodalmát megnyerték volna, itt a jegyző
hallgatott.
– Ne vegye kiváncsiságnak ön! – folytatá a gróf szünet után. – Holnap
tisztujításunk van, a megyének állása három évre határoztatik el, s ha a
körülményeket tökéletesen ismerem, befolyásom talán a megye javára
lehet.
Tengelyi, kivel a főispán először életében szólt ily hangon, már
felnyitá ajkait, hogy előtte egész szivét kitárja, de eszébe jutott,
hányszor hallá, hogy a gróf négyszem között a legérzékenyebb hangon a
legszabadabb elvek mellett nyilatkozik, csak hogy czéljait keresztül
vigye, vagy valaminek, mit tudni akar, ismeretéhez jusson; s a jegyző
csak azt válaszolá, hogy miután ő maga a pártok mozgalmain kívül áll, ő
excellentiájának taktikájok iránt semmi felvilágosításokat nem adhat.
A hizelgés, ha felsőbbektől alsóbbak irányában használtatik, sokkal
erősebb fegyver, mint az ellenkező esetben, s Marosvölgyi, ki
Taksony-megyében eddig nem szokott ennyi ellentálláshoz, kettőzött
nyájassággal folytatá beszélgetését. – Ön félreérti czélomat, hígye el,
a mi a pártok állását illeti, többet hallottam, mint nekem, ki
pártoskodásba elegyedni nem akarok, szükséges. De nincs-e a pártokon
kívül semmi e megyében, nem kell-e ismérnem e népnek állapotját? nem
kell-e tudnom, miként sáfárkodtak az eddigi tisztviselők? s azoktól,
kiket helyökbe tenni kivánnak, mit várhatnak azon osztályok, melyeket
magam körül képviselve nem látok? – Tengelyi szemei ragyogni kezdének, a
főispán látá, hogy a jámbort azon térre vezette, melyen érzelmeinek nem
parancsolhat. – Igen, Tengelyi uram, ez az, mit öntől tudni akarok,
szóljon nyiltan előttem.
– A nép helyzetét kivánja tudni excellentiád? – szólt mély sóhajjal
Tengelyi, – oh ki birná azt lefesteni méltó ecsettel! Midőn a megyébe
jött, nem nézett-e ki excellentiád ablakán, ha kocsija valamely falun
keresztül ment? S mit látott? Rongyos födelű kunyhókat, a földeket félig
parlagon, az embereket szomorúan körüljárva az utczákon vagy künn
marhájok után. Ipart s gyarapodást, azon derült vigságot, mely a nép
életét más országokban jellemzi, sehol. Kegyelmes uram, az ország, hol
boldog nép lakik, nem ilyen.
– Engedjen meg Tengelyi úr, de úgy hiszem, e szavakban kis túlzás van. A
magyar nép nem oly szerencsétlen, mint ön festi. Nem ismerek büszkébbet,
férfiasabbat. A magyar paraszt talán a legszerencsésebb, kit eddig
láttam.
– Ne ámíttassa magát külső szín által, kegyelmes uram! A magyar paraszt
emelt fővel jár körül a világon. Ha e népet látom, melynek nyakát annyi
század szolgasága nem hajtá meg, néha én is büszkének érzem magamat. Ugy
látszik, mintha a nép, mely ennyi elnyomás után még emelt fővel jár,
Isten által nem is teremtetett volna másra, mint hogy szabad legyen, de
ki e népet szerencsésnek hiszi, nem ismeri helyzetét. Nem látjuk
rongyokban, igen, mert soha ruházva nem volt s gyolcs ingén s gatyáján
kívül mást nem szerzett magának, de téli napokban kevesebbet fázik-e?
Nem panaszkodik, mert tudja századok óta, hogy szavának hatása nincsen,
de azért kevesebbet érzi-e a terheket, melyek vállait nyomják? kevesebb
fájdalommal válik-e meg fiától, ha az a katonaság soraiba állíttatik,
míg nemes szomszédának gyermeke csak agaraival gyakorolja bátorságát
jobbágya vetésein?
– Ön a nép között él – szólt a főispán nyugodtan – de higye el, e
részben mégis csalódik. Magyar parasztokat ismerek, kik a világ akármely
földmívelő osztályával a jólétre nézve kiállják az összehasonlítást.
– Igen, de hát ezen egyeseken kívül nem lakik-e senki e hazában, nem
laknak-e a magyar parasztokon kívül mások is országunk határai között,
kik nem kevésbbé hontársaink, kik nem kevésbbé igényelhetik
figyelmünket? Nézzen excellentiád e megye orosz népségére. Rongyosan,
éhségtől beesett halvány arczokkal látjuk e szerencsétleneket harmincz
faluban, s mi történt eddig e faj jobbléteért s fölvilágosításáért? Mi
történt, hogy e népet nemzetünkhöz kössük, hogy belőlök magyarokat, hogy
belőlök e hon hív polgárait neveljük?
– Önnek igaza lehet s a nemzet talán nem sokára át fogja látni való
érdekeit – mondá a főispán, – de mit tehet megváltoztatására a megyei
tisztikar? mit tehetek én?
– Sokat, igen sokat, kegyelmes uram! – mondá a jegyző lelkesedve. – A
nemesség megyei rendszerével sánczokat épített maga körül, melyek mögött
kiváltságait századokon keresztül védelmezni tudta a törvények ellen is.
De ha már ez állapotot változtatni nem akarjuk, e sánczok mögé miért nem
veszszük be a népet is? Azon szerkezet, mely elég erős, hogy nekünk
szabadságunkat megtartsa, oly gyenge volna, hogy vele, ha akarjuk, a
népet elnyomástól sem őrizhetnők meg? A tisztviselőknek befolyása
hazánkban óriási. Nézze excellentiád Veszősy járását s hasonlítsa össze
a többiekkel. Ott a lealacsonyító botbüntetés megszünt, a kisebb
gonosztévők számára egészséges fogház épittetett, a gyermekek iskolába
küldetnek, a közmunka, mert rendezettebb, könnyebben viseltetik el, s
mindez egy ember befolyása által, mindez, mert Veszősy átlátá, hogy oly
országban, hol a nép a törvények által eléggé pártolva nincs, a
tisztviselő hivatásának meg nem felelhet, ha hivatalos kötelességein
kívül emberi kötelességeit nem teljesíti. Oh vegye kegyelmes uram
pártolása alá e szegény népet, használja befolyását arra, hogy e
megyében oly tisztviselők választassanak, kik nagy hivatásukat megértik,
s nevét áldás fogja követni, minőt soha főispán nem szerzett magának e
hazában.
Marosvölgyi nem tartozott azok közé, kiket néhány magas elvek
hangoztatása által megnyerni könnyű. Bizonyos magasságról tekintve, az
emberek, nemcsak anyagi, hanem szellemi szempontból is, mind oly
kicsinyeknek látszanak, s ritka, ki ily helyzetben elég önbecsülést érez
keblében, hogy az egész emberi nemre általános megvetés nélkül
tekintsen. De volt a jegyző szavaiban valami oly meleg, oly meggyőző, mi
a hallgatót akaratlanul meghatá. Midőn Tengelyi kitárva keblét, azt, mi
lelkének annyi éveken át fájt, egyszerű szavakban elmondá: a főispán nem
érzett erőt kétkedésre, s a sóhaj nem vala szinlett, melylyel mondá: –
Volna bár igaza, s függne tőlem, hogy a népnek az lehetnék, mi lenni
akarok.
Tengelyi észrevevé e hatást, melyet szavai a főispánra tettek, s még
inkább lelkesülve folytatá. – – S nem függ-e hát excellentiádtól? A
megye mostani tisztviselői között is vannak becsületes emberek. Nem
szükség, hogy megnevezzem, a kegyelmes úr ismeri őket ép úgy, mint Réty,
Krivér, Nyúzó s annyi másnak alávalósága titok nem lehet előtte.
Tüntesse ki azokat, lépjen föl nyiltan emezek ellen, keresse fel azon
embereket, kik mint Édesy, szolgálattól elkedvetlenedve visszavonultak,
vagy azt szerénységből nem keresék. Higye el excellentiád, megyéje
gazdag szép jellemű férfiakban, s Taksonyt boldog nép fogja lakni
kormánya alatt.
– Igen, barátom! ha helyzetemben azt tehetném, mire szivem int, ha az,
kinek kezében legtöbb fonal egyesül, melyen a közdolgokat látszólag
vezetheti, nem volna ép ezáltal inkább le is kötve másoknál. Nem csak a
művész, de az is, ki a gyakorlati életre fordítja munkásságát, sokszor
kénytelen lemondani legszebb eszméjéről, mert az anyag, melylyel
dolgozik, nem alkalmas eszményének valósítására.
– De vajon a művész azért nem fárad-e legalább eszményének valósításán,
nem áll-e ott sokszor évekig márvány sziklája előtt, izzadó homlokkal
dolgozva kemény anyagán, míg gondolatát legalább megközelítheté? s nem
ez-e feladatunk a gyakorlati életben, a politika terén is, hol ideáljait
talán senki sem érte még utól, de hol a haladásnak még a lehetősége is
megszünt, ha senki vágyaival a létező viszonyokon túl menni nem mer, ha
senki oly czélokat nem tűz ki magának, melyeknek elérése majdnem
lehetlennek látszik? S e vágy, melyet excellentiád kimonda, nem tartozik
azok közé, melyeknek kielégítése lehetetlen. Mondja ki tisztán akaratát,
s a követők nem fognak hiányzani. Nem a honszeretet, hanem kitüntetési
vágy, félelem, az engedelmesség megszokása teszi, hogy egész seregek egy
hősként küzdenek. A polgári pályán a legnemesebb dolgok néha szinte
olyanok által eszközöltetnek, kik személyes, sokszor aljas czélok után
törekszenek. A hatalom legboldogítóbb része épen az, hogy aljas
indulatokat is nemes czélokra használhat, s azon szolgai lelkekből, kik
minden felsőbbségnek hizelegnek, a közjó eszközeit csinálhatja. Ha Nero
Antoninként czélul a birodalom boldogítását tűzi ki, azok között, kik
aljas örömeinek eszközei voltak, nem találtattak volna-e akárhányan,
kiket most a legerényesebb férfiak között említenénk? Higye el kegyelmes
uram, a hatalomnak soha sem hiányzanak követői, legkevésbbé akkor, ha
nemes czélokat tűz ki magának.
– Ön megfeledkezik helyzetemről; Réty, Krivér, azon emberek, kiknek
hivatalban maradását ön legkárosabbnak tartja, – magam más nézetben
vagyok – tevé hozzá a gróf, ki magát soha annyira elragadtatni nem
engedé, hogy állásáról megfeledkeznék, – épen azok, kik e megyében
politikai nézeteimnek istápjai; el lehet-e hagynom őket?
– Kegyelmes uram, sokkal inkább ragaszkodom saját meggyőződésemhez,
semhogy azt, mit mások eszméik létesítéseért tesznek, nem méltánylanám;
de a buzgóság, melylyel meggyőződésünknek minmagunkat föláldozzuk,
terjedhet-e annyira, hogy annak mások szerencséjét, jólétét, biztosságát
föláldozzuk, főkép ha azok politikai küzdelmeinkben részt nem vehetnek,
ha iránta egészen közönyösek? Jól tudom, azon véleményszinezet, mely
rokonszenvemet birja, nem cselekszik máskép, de az, mi rossz, jobbá
válik-e, ha többek által követtetik el? A népnek mi köze politikai
küzdelmeinkhez? Kizártuk minden befolyástól, meg szabad-e őt fosztanunk
azon nyugalomtól is, melyre, ha már kiskorúnak nyilvánítottuk, igénye
van? Ha már minden jogokat meg kelle tagadnunk tőle, meg kell-e tagadni
tőle az igazságot is, midőn annak kiszolgáltatását olyanokra bízzuk, kik
politikai küzdelmeinkben mellettünk állnak, de kiknek aljasságáról
magunk is meg vagyunk győződve. Kegyelmes uram! a nép nem vesz részt
politikai életünkben, minek szenvedjen győzelmeink miatt?
Marosvölgyi egy ideig hallgatott. – Higye el ön – szólt végre
érzékenyebb hangon, mint minőn őt évek óta valaki szólni hallá, – én
mélyen tisztelem az érzeményeket, melyeket kimondott. Ha helyzetemben
volna, látná, hogy vannak dolgok, nemesek, szépek, de melyeknek
létesítései egy ember erejét felülmulják. Ha van befolyásom a megyében,
az csak azon kis népszerűségemnek köszönhető, melyet hivataloskodásom
által szereztem; s ha ma követem tanácsát, e népszerűségnek holnapig
vége van.
– A népszerűségnek. Igen, kegyelmes uram, minden társaságnak megvan
népszerűsége is, a zsiványbandától Rómáig; hol emberek valami czél körül
egyesülnek, ki e czélt tetteivel előmozdítja, ki az elfogadott elvek
mellett leghangosabban nyilatkozik s küzd, elismerést talál társai
között, tapsra, koszorúkra, diadalokra számolhat. De hát e nemességen
kívül, mely gyüléstermeinket tölti, nem lakik-e senki e határok között?
Az éljenek felett nincs-e semmi, mi után nemes szivnek vágyódnia
lehetne? És a nép! Azon milliók, melyek hallgatva körültünk állnak, e
roppant sokaság, mely jótévőinek most csak csendes fohászokban
hálálhatja meg fáradalmait, de mely, ha napja eljövend, hangosabban
kiáltandja bajnokainak nevét, mint Magyarország egész kortesserege
együttvéve – nem érdemli-e, hogy értte fáradjunk?
Itt a szólót távol éljen szakítá félbe.
– Kegyelmes uram, az éji zene közelg, én megyek; excellentiádat
tisztelgők fogják környékezni, taps és éljenek, a közszeretetnek
leghangosabb és legsemmitjelentőbb kitörései. Bocsássa meg a nyiltságot,
melylyel szóltam, s ne feledje el a nagy csoport között, mely
körülfogandja, hogy minde zaj, minde lárma, mindezen lelkesedés csak itt
a megyeház közelében hallható. A nép csak néma hálával fizet, de áldásai
felhatnak az égbe s ha e hazának jövője van, az nem azokból fogja
választani nagy férfiait, kik most leginkább megtapsoltattak.
Tengelyi meghajtá magát. A főispán megszorítá kezét, s miután kiment,
sóhajtva néze utána.
– Mit mond kegyelmes uram – szóla a titoknok, ki most bejött, – nem volt
igazam? Ez az ember nem hasonlít a többiekhez, nem ide való.
– Mondja, hogy Magyarországban sehová sem való – szólt Marosvölgyi, s
ezzel az ablakhoz állt, honnan már a közelgő mécsek világa terjede el
szobájában.
XIII.
A mécsek eloltattak, a főispán vacsorája után visszavonult s minden
nyugodt vala ismét Porvárnak utczáin, csak az egyes tanyákon – hol a
kortesek, hogy külső befolyástól megőriztessenek, zárva tartattak –
hallatszott néha egyes rekedt hang, mely félig álmában Bántornyi vagy
Réty nevét kiabálta. E gyönge zajon kívül nem volt semmi, mi az idegent,
ha a városon átment, az óriási vajudásokra intené, melyek között
Taksony-megye új tiszti karát megszülendi. Ezen csendnek egyik főoka
abban kereshető, hogy eddig csak Bántornyi kortesei szállták meg a
várost, s így egyes párviadalokon kívül, melyek a magyar nemesség
bajnoki természeténél fogva ugyanazon párt emberei között is néha
előfordulnak, nagyobb csatára még alkalom nem nyílt. Réty emberei, mi az
erősebb pártnak nem ritkán szokása, csak a választás reggelén valának
megjelenendők s addig kis állomásokban közelgtek a nagy ütközet
színhelyéhez, inkább biztosítva így az elcsábítás ellen, s több hatást
igérve, ha egyszeri föllépésök az ellenfélt meglependi.
Menjünk e tanyák egyikéhez, mely mintegy másfél órányira Porvártól Réty
egyik jószágán üttetett fel, s hol most jó ismerőseinket, kiket már Réty
házánál látánk, a sz.-vilmosi háromszáz bajnokot találhatjuk. Kis
vendégfogadó ez, minőt alföldünkön százat láthatunk, hol, ha saját
számunkra nem találunk is szobát, legalább az istálló, melybe lovainkat
beköthetjük, nem mindig hiányzik, s hol az, ki valamit magával hozott, s
kést, villát hozott hozzá, hogy megehesse, jól is lakhatik. Az istálló s
a nagy állás, mely a vendégek kényelmére fris szalmával hintetett be,
telve nemességgel. Pennaházy jegyző, a csapat vezetője, gondosan bezárva
az udvart, hogy senki el ne szökhessék, a zsidó korcsmáros ágyát
foglalta el, míg a zsidó maga családjával azon egy szobának padozatán
hever. A vendégfogadó csendes, mintha semmi idegen nem volna falai
között, csak a csapszékben látunk még világot. E tágas szobában, melynek
falait néhány, a füst által elbarnult rézmetszeten kívül e nagy
alkalomnál egyes hazafiúi fölirások ékesítik, s melynek szögletében a
párt zászlói állíttattak föl, két embert találunk, kik gyönge mécs
világítása mellett, félig suttogva egymással szemközt ülnek.
E beszélgetők egyikében, ki az ajtóval átellenben ül, az üveges zsidót
ösmerjük meg, kit utószor Tengelyi házában látánk. A másik, ki épen
pipára gyújt, előttünk még ismeretlen; de ki Taksony-megye tömlöczében
ezen husz év alatt valamikor megfordult, hihetőkép első tekintetre
tudná, hogy Sz.-vilmosi János úr, vagy közönségesebb nevén mondva Czifra
Jancsival találkozott; sem az, hogy a tömlöczöt olyankor látta, mikor
Czifra benne nem volt, sem az, hogy őt egyszer látva, képét ismét
elfeledi, nem tartozván a valószinűségek közé.
Nem vagyok barátja Lavater tanának, sőt midőn e világon annyi ok van, mi
az embert embertársai ellen igazságtalanná teszi, szinte félek e
tudománytól, mely bizonyos alakú orrt, szemet vagy szájt egyes rossz
tulajdonságok bizonyos jelének hirdetve, a szerencsétlent, kinek a
természettől ép ily alakú arczvonalak jutottak, minden vétke nélkül az
emberek gyanuskodásainak teszi ki; de van valami az emberi arcz
kifejezésében mégis, egy leirhatatlan, de mindenikünkre egyiránt ható
kifejezés, mi bizodalomra vonz vagy visszataszít, szeretetet vagy
borzalmat gerjeszt már első tekintetre is. A tavasz meleg s az ősz hideg
napjai, vagy a nyári fergeteg, nem vonulnak át földünkön a nélkül, hogy
nyomokat ne hagynának magok után, s az emberi arcz hogyan ne tartaná meg
azon érzelmek és szenvedélyek benyomását, melyek rajta átmentek? s így
Czifra arczán is olvasható betükkel vala feljegyezve jelleme. Alacsony
homloka, melyet inkább szenvedélyek, mint az idő vont redőkbe, a borzas,
orra tövénél összefolyó szemöld, a szürke nyugtalan szem bizonytalan
tekintete, melyben a gonosztévő félelme s vadsága párosult, kiálló
állcsontjai s a halvány arcz félig eltakarva őszülő haja s szakálla
által, oly egészet képezének, mely előtt, ha scorbutban földagadt kékes
ajkait hozzá veszed, borzadnod kelle, főkép ha az izmos, majdnem a
szabálytalanságig erős tagogat tekintve az anyagi erőt látád, melylyel
ez ember a természettől megajándékoztatott.
[Illustration: E beszélgetők egyikében az üveges zsidót ösmerjük meg.]
– Ej, ej – szóla a zsidó fejcsóválva – ki hitte volna, hogy kend még úgy
maga jó kedvéből is elmegy a vármegyeházhoz?
– Mikor az ember nemes ember, s hivják – szólt a másik nevetve – s úgy
tekintetes úr módjára mehet el, az egészen más dolog. Eleget laktam a
vármegyeházat alól, fent sokkal szebb.
– Mégis talán jobb volna, ha kend inkább nem menne, ki tudja, ott sokan
vannak, kik ismerik, a várnagy, a hajdúk, még valami baja lehetne.
– Bajom? ördögadta! ki merne bántani egy sz.-vilmosi nemes embert? –
szólt a másik az asztalt öklével verve. – Ép azért megyek, hogy
megismerjenek. Majd ha föl s alá mehetek a pitvaron, s az az átkozott
tömlöcztartó, ki annyit boszantott, látja, hogy én nemes ember vagyok s
ő mégis mindössze haszontalan paraszt, tudom boszankodik. A világért sem
maradnék el, csak hogy haragjokat lássam, s ha egyik nem veszi le
előttem süvegét, kicsapom pipáját szájából.
– Ej beh jó dolog! – sóhajtott a zsidó – ha az ember nemes lehet.
– Bizony jó, Jancsi – viszonzá a másik megelégedéssel pödörgetve bajszát
– főkép az ilyenfélének, mint én. Mikor baj támad s az ember gyanúba
keveredik, ha százszor ártatlan, mindjárt elviszik a megyeházhoz, le a
tömlöczbe, vasat rá s aztán várhat, míg baja fölkerül. A nemes ember
azalatt szabadon jár, két három esztendőt megnyer, s ha épen tovább
állni nem akar s ítélet után bekerül is, legalább verést nem kap, s ha
sok atyafisága van, valami szolgabirónál konyhás rabbá lesz. Ej Jancsi,
az a voks beh jó dolog, s ha még meggondolja az ember, hogy nem kerül
semmibe!
A zsidó, ki azalatt késével az asztalt bökdösé, keserű tekintetet vete a
szólóra. – Kend menkő ember, Czifra, de vigyázzon magára, ha Viola
megtudná, hogy minap a tiszteletesnél kend szólott be, minden nemessége
mellett sem szeretnék bőrében lenni.
A zsivány késéhez nyulva dühösen nézé a szólót. – Zsidó! ne tréfálj
velem, mert bizony – A zsidó felugrott; pillanatig csend lőn. – Már hogy
bolondozhatik kend így? – szólt, ismét visszaülve székére – csak nem fog
megölni, mert veszedelmére emlékeztetem? mikor ön füleimmel hallottam
Violától, hogy annak, ki a tiszteletesnél betört, szétzúzza fejét, ha
tulajdon testvére volna is.
– Igen, de nem fogja megtudni – szólt a másik nyugodtabban – vagy talán
észrevetted, hogy Viola rám gyanakszik?